„David Boreanaz”

Letörlöm a könnycseppet a laptopról, és folytatom a beírást.

A nő enyhén dülöngélt a peronon. Középkorú, szőkére festett hajú, ápolt külsejű és részeg volt. Útbaigazítást kért egy férfitól, majd jót húzott a kezében tartott sörös dobozból. Vonat érkezett mellette, az ajtajában kalauz. Meglátva a nőt megcsóválta a fejét.

Megremegett az arcomon a bőr, és hosszú másodpercekig meredtem magam elé kerekre nyílt szemmel. Szégyelltem volna, ha könnycseppek indulnak meg a szemem sarkából lefelé.

Miért ilyen? Függő? Azért csinálja, mert karácsony van, december 26 – a? Magányos?

Hiába emancipáció, feminizmus, meg nőfelszabadítás, én még mindig abban hiszek, hogy a nők lelkileg erősebbek, szívósabbak és megbízhatóbbak, mint a férfiak. Nem mert jobbak: mert Nők. Ez az asszony, itt és most, kihullott a sorból.

Oda kéne menni, meg kéne szólítani, ötlik fel a gondolat, de készületlenül ér. Mi van, ha félreértik, vagy ő érti félre? Ezt a nőt, ebben az állapotában, tisztelni nem érdem. Szembe tudok nézni a kalauz – nincsen még messze – értetlenkedésével, esetleges lenézésével?

A nő felszáll a vonatra, és ezzel eldől: nem fogok tenni érte semmit. Illetve mégis: csendben fohászkodom, hiszen én vagyok ő. Én sem álltam helyt, nem térdeltem mellé, a sárba, nem próbáltam felemelni. Nem nagy tettekkel, csak megkérdezni: hány óra? Udvariasan érdeklődni, merre tart? Nem kérdezni az ünnepekről. Ó basszus, most, órákkal az esemény után, de okos vagyok! Miért nem akkor tudtam ezt? Hős lehettem volna, aki álszerényen élvezi saját nagyszerűségét, most meg csak egy, a könnyeit törölgető taknyos vagyok.

Vajon józan vagy már, szegény asszony? S van miben, kiben megkapaszkodnod?

Névtelen