Címke: ima

Hotel Havanna – harmadszor (lesz még)

hotel havannaSikerült Judit. Megint fojtogatnak az érzések. Össze van szorulva a torkom, és szaporán pislogok. Most végeztem a „Hó” –val.

Először úgy gondoltam, csak Erikáról írok a novelládhoz. Erika középkorú, szerintem csinos, szexi nő, három gyerekkel, akadozó házassággal. Ő mesélte, hogy a három közül valamelyikükkel volt úgy, hogy annyira kifárasztotta idegileg a kicsi (még csecsemő volt) hogy MEG-BÍRTA-VOLNA-ÖLNI. Egy ujjal se nyúlt hozzá, de a gyilkos vágyat jól megismerte magában. Nem ő az egyetlen nőismerősöm, aki hasonlót mesélt. Nincsenek túl sokan, biztos, nem mindenkinek ilyen az anyaság, de van, akinek igen. Mert az anya a kicsi rabszolgája. És az anyai ösztönt nem egyforma mértékkel méri a Teremtő. És az anyai teendők egy kevésbé anya típusú nőre is ugyanúgy várnak.

Maya a főhős, nagyon megszenvedi az anyaságát. A gyerek – és nem akarattal – egy lelki terrorista.

És ez nem minden. Maya társa, Jocó, olyan férfi, amilyennek a feministák lefestenek minket. Mint amilyen tényleg jó pár futkozik körülöttünk a világban. A feje tele vágyakkal, elképzelésekkel, de tettek – semmi. Hős lovag – gondolatban. Az szeretne lenni, de fényévekre van a jelleme tőle. Judit, ma egyszerűen nem tanítanak meg minket arra, mit jelent férfinak lenni. Védelmezőnek (na, ez ne próbáljon lenni egy férfi, mert hímsovéntól kezdve minden lesz, holott a legtöbb nő igenis igényli, hogy egy erős, és lelkileg is erős férfi álljon mellette), ígéretmegtartónak, felelősnek, gondos apának, hűséges férjnek és barátnak, szabad kalandornak. Persze, csak módjával szabadnak. Elvben Maya nem te vagy, de bárki is ihlette, Maya ott él benned, ezért szívem szerint leülnék melléd egy kanapéra, forró csokival kínálnálak, átfognám a kezed, és a szemedbe nézve azt mondanám – „Sajnálom, Judit. Bazmeg, kurvára sajnálom.” Mert Jocó lelép, és Maya MINDENNEL egyedül kell, szembenézzen. És végül a gyerekét otthagyja az autóút mellett a hóban. Összeomlik belül.

Judit, egy zökkenő – apró észrevétel. Egy magára hagyott gyerek sokkal-sokkal-sokkal jobban meg lenne rémülve, mint ahogy a novellában leírtad. Ezt onnan veszem, hogy egyszer hallottam egy rádiójátékot, amiben egyik írónk meséli el, ahogy az édesapjával szánon hazafelé tartottak két falu között. Azt mondta, fázik. Az apja válasza az volt: szálljon le! Megtette, erre az apa elindult a szánnal. A fiú nem értett semmit, halálos markolással a szíve körül futott a szán után, apja nevét kiáltozva. Az apa megállt, a fiú felszállt, apja megkérdezte: „No, még fázol?” SOHA nem felejtette az a fiú, mit élt át.

És Maya ennél sokkal keményebb.

Miért nem gondolják végig a fiúk, mit jelenthet egy lánynak egy éjszakai kaland "balesete". Miért lépnek le sokan oly könnyedén? A nők legtöbbje nem olyan szuperwoman, mint azt a média sugallja. KELL a segítségünk.

Miért nem gondolják végig a fiúk, mit jelenthet egy lánynak egy éjszakai kaland “balesete”. Miért lépnek le sokan oly könnyedén? A nők legtöbbje nem olyan szuperwoman, mint azt a média sugallja. KELL a segítségünk.

Eszembe jut Dr James Dobson „Egyenes beszéd” című könyve. Elmesél egy történetet, hogy fiatal nő házalt náluk, de a felesége nem vett tőle semmit. Mint jó keresztény, behívta a csalódott, lelkileg kimerült nőt a házba, kávéval kínálta, és végighallgatta. Őt is magára hagyta a gyerekkel a pasija. Nagyon keményen kell dolgoznia, el kell látnia a kicsit, és küzdenie kell a reménytelennek látszó jövő képével. Egyedül, segítség nélkül.

De ott a volt kolléganőm, Anita, aki két gyereket szült két apától, és egyik se tartott ki mellette. Három munkahelyen dolgozott, hogy megéljenek, a gyerekeire már se ideje, se energiája nem jutott, és amikor találkozott egy rendes sráccal, azt meg az anyja beszélte le róla. Mert Anita „nem rendes lány”. Hát talán nem elég meggondolt (volt), de tanúsíthatom: rendes lány. Illetve nő. Azóta normális családban él, és Dobsonék is segítettek a fiatal anyukának, el tudták helyezni ápolónőnek.

Judit, mit tegyek, hogy ez megváltozzon? Valamikor rangja volt egy férfinek, ha családja volt. Felelős volt, és vezető. Ma rabigát lát benne. Én annyira tennék ellene, de két kezem van, és nekem is 24 órából áll a nap. De hidd el, szenvedek ettől a helyzettől, ez szerintem sincs jól!

napfény1Istenem, segíts, mert mi, emberek, csak elb..ni tudjuk a dolgokat, helyrehozni egyedül Te tudod. Velünk közösen, de akkor is Te. TEHETETLENNEK érzem magam. Ne hagyd annyiban! Ne hagyjuk annyiban! Amikor saját férfiatlanságom kínzott, akkor is hozzád kiáltottam, és meghallgattál. Most a másoké kínoz, és megint hozzád kiálltok. Lehetetlen, hogy ne válaszolj! Lehetetlen, hogy ne segíts! Én figyelni fogok, te pedig vezess! Adjunk Férfiakat a világnak, mert az értük kiált!

Köszönöm, Uram segítséged, mely már el is indult a Mennyből felénk, fénysebességgel, pont, mint a napsugár a Napból a Föld felé.

Ámen

;-)

Zoli

Szandra, a szajha (vers)

prosti

*

Kecses, fénytelen bájaiddal ívelsz a messzeségbe,

közben földhöz ragaszt a jelen minden mocska,

s hajadról-bőrödről feslik már  az öröm nőpora…

*

                                                      Mosolyod mögött a reménytelen szajha léte,

feladva  a lényeget, behódolva a sorstalan  valónak,

a  kiárusított vízjeles papírnak  s némi aprónak!

*

Eltartod, kit el kell, üres tekintetű gyermeked,

tán ő sem kérdezi már : Anya szeretsz-e még?

Mert egyedül oldja már meg  a feladott leckét!

*

 Áldozat vagy, tudom, így mondják, kik nem azok!

Hogy mit mért rád a kényszerűség, hitetlen világ,

 már tudod, mert fizeted naponta az árát!

*

 Lekötöztek és én magam el nem oldozhatlak!

  Gyalázatod ma erénycsőszök fegyvere, de mit számít,

míg kint az utcákon  minden  fény  szemedbe világít!

**

Unman

***

Tehetetlen fájdalom

Tehetetlenül

Isten Örömének megtapasztalása

Nem elmélet jön, gyakorlat. Az alap, ami nélkül nem fog menni, az az, hogy néha ki kell nyitni a Szentírást, és legalább egy picike szakaszt el kell olvasni valamelyik Evangéliumból. Az olvasottakon el kell pár percben gondolkodni, és arra keresni a választ: ez a rész éppen most, mit mond nekem? Mit válthatnék ebből valóra? Nem kell nagyot, elég a pici, de az legyen meg!

Ha ez az alap biztosítva van, már rá lehet építeni a következőt. Három klipp linkjét teszem ide, szerintem vidám zene mindhárom, de még értelmes dolgokról is énekelnek, aki angolul tud, az biztos érti is. Én csak sejtem. Remekül lehet őket hallgatva magunkban, vagy csendesen énekelni: “Jézus, Jézus!” Vagy nyelveken szólni: értelmetlen szótaghalmazt énekelni, miközben Isten Szerelmére gondolunk.

Az első klippben egy dramatizált karizmatikus keresztény összejövetelt láthatunk az emeleten. Az én csoportomban is ilyen jó a hangulat, de azért nem csinálunk ilyen vad dolgokat. Szerintem a rendező az élmény kedvéért rétett egy picit a valóságra. A karizmatikus csoportok Isten teljességére nyitottak, a többiek általában bizonyos kijelentésekkel nem akarnak, vagy tudnak, vagy mernek mit kjezdeni. Pl. Jézus ígéreteivel a csodákat és jeleket illetően. Pedig csak kitartás kérdése, és Isten belenöveszt teljhatalmába. Az igaz, hogy az ilyen ember gyakrabban átérzi a bűnösségét, és lelkiismerete egyre inkább a patikamérlegéhez kezd hasonlítani – sajátmagával szemben. De Isten Szerelme is jobban betölti – mert alkalmas rá.

A férfi, aki befelé sír.

A férfi, aki befelé sír

„David Boreanaz”

Letörlöm a könnycseppet a laptopról, és folytatom a beírást.

A nő enyhén dülöngélt a peronon. Középkorú, szőkére festett hajú, ápolt külsejű és részeg volt. Útbaigazítást kért egy férfitól, majd jót húzott a kezében tartott sörös dobozból. Vonat érkezett mellette, az ajtajában kalauz. Meglátva a nőt megcsóválta a fejét.

Megremegett az arcomon a bőr, és hosszú másodpercekig meredtem magam elé kerekre nyílt szemmel. Szégyelltem volna, ha könnycseppek indulnak meg a szemem sarkából lefelé.

Miért ilyen? Függő? Azért csinálja, mert karácsony van, december 26 – a? Magányos?

Hiába emancipáció, feminizmus, meg nőfelszabadítás, én még mindig abban hiszek, hogy a nők lelkileg erősebbek, szívósabbak és megbízhatóbbak, mint a férfiak. Nem mert jobbak: mert Nők. Ez az asszony, itt és most, kihullott a sorból.

Oda kéne menni, meg kéne szólítani, ötlik fel a gondolat, de készületlenül ér. Mi van, ha félreértik, vagy ő érti félre? Ezt a nőt, ebben az állapotában, tisztelni nem érdem. Szembe tudok nézni a kalauz – nincsen még messze – értetlenkedésével, esetleges lenézésével?

A nő felszáll a vonatra, és ezzel eldől: nem fogok tenni érte semmit. Illetve mégis: csendben fohászkodom, hiszen én vagyok ő. Én sem álltam helyt, nem térdeltem mellé, a sárba, nem próbáltam felemelni. Nem nagy tettekkel, csak megkérdezni: hány óra? Udvariasan érdeklődni, merre tart? Nem kérdezni az ünnepekről. Ó basszus, most, órákkal az esemény után, de okos vagyok! Miért nem akkor tudtam ezt? Hős lehettem volna, aki álszerényen élvezi saját nagyszerűségét, most meg csak egy, a könnyeit törölgető taknyos vagyok.

Vajon józan vagy már, szegény asszony? S van miben, kiben megkapaszkodnod?

 

Névtelen