Címke: segítség

Halhatatlan

MamaMikor a legbetegebb lett a mama, elrendezett mindent gondosan, mintha egy nagy utazás előtt állna, noha nem járt nyaralni soha. Felkészített mindannyiunkat, milyen teendőink lesznek. Hiszen az élet halad tovább. Azóta is emlékképek villannak fel bennem: mit hogyan csinált, hogyan oldott meg. Még mindig ad az Életével.   Örülök, hogy láthattam, hogyan készítette a túrós batyukat, hogyan gondozta apámat, a házat, az udvart, a kertet, az állatokat. Hogyan vette tudomásul a megváltoztathatatlan tényeket. Mintát adott és erőt. Még most is ad. A példa erősíti az itt maradókat, az utódokat. Gondoljunk erre: ahogyan élünk, azzal adunk az utánunk következőknek! Segíthetjük a fejlődésüket és támaszuk lehetünk amikor elbátortalanodnak. Amikor kamaszként egy hónapig külföldön tanulmányúton voltam, honvágy tört rám és minden este őt láttam belül: ülök a konyhában, míg ő rendezgeti a dolgokat. Segített a kép elviselni a távolságot, az egyedüllétet. Alig vártam, hogy újra ott lehessek, és átéljem a  belső képet a valóságban.

Elmondom még egyszer, nem lehet elégszer hangsúlyozzam: ( :-) ): Ne feledjük: aki figyel minket, fogékony arra, amit mutatunk, és tovább viszi a tőlünk látottakat! Benne tovább élhetünk. Már nem éltünk hiába, hiszen adtunk a világnak.

És így lehet a kis ember is halhatatlan.

:-)  Kati

A férfi, aki befelé sír.

A férfi, aki befelé sír

„David Boreanaz”

Letörlöm a könnycseppet a laptopról, és folytatom a beírást.

A nő enyhén dülöngélt a peronon. Középkorú, szőkére festett hajú, ápolt külsejű és részeg volt. Útbaigazítást kért egy férfitól, majd jót húzott a kezében tartott sörös dobozból. Vonat érkezett mellette, az ajtajában kalauz. Meglátva a nőt megcsóválta a fejét.

Megremegett az arcomon a bőr, és hosszú másodpercekig meredtem magam elé kerekre nyílt szemmel. Szégyelltem volna, ha könnycseppek indulnak meg a szemem sarkából lefelé.

Miért ilyen? Függő? Azért csinálja, mert karácsony van, december 26 – a? Magányos?

Hiába emancipáció, feminizmus, meg nőfelszabadítás, én még mindig abban hiszek, hogy a nők lelkileg erősebbek, szívósabbak és megbízhatóbbak, mint a férfiak. Nem mert jobbak: mert Nők. Ez az asszony, itt és most, kihullott a sorból.

Oda kéne menni, meg kéne szólítani, ötlik fel a gondolat, de készületlenül ér. Mi van, ha félreértik, vagy ő érti félre? Ezt a nőt, ebben az állapotában, tisztelni nem érdem. Szembe tudok nézni a kalauz – nincsen még messze – értetlenkedésével, esetleges lenézésével?

A nő felszáll a vonatra, és ezzel eldől: nem fogok tenni érte semmit. Illetve mégis: csendben fohászkodom, hiszen én vagyok ő. Én sem álltam helyt, nem térdeltem mellé, a sárba, nem próbáltam felemelni. Nem nagy tettekkel, csak megkérdezni: hány óra? Udvariasan érdeklődni, merre tart? Nem kérdezni az ünnepekről. Ó basszus, most, órákkal az esemény után, de okos vagyok! Miért nem akkor tudtam ezt? Hős lehettem volna, aki álszerényen élvezi saját nagyszerűségét, most meg csak egy, a könnyeit törölgető taknyos vagyok.

Vajon józan vagy már, szegény asszony? S van miben, kiben megkapaszkodnod?

 

Névtelen

Egy vidám fickó

EmilŐ Emil, Romániából. Szegény, alig tud németül, mégis eljött Ausztriába szerencsét próbálni „majd csak lesz valami” alapon.

Egy bolt előtt végzi munkának álcázott koldulását. Először megvettem tőle a lapot. Csak később jöttem rá, milyen oktondi voltam. Most nem tud mivel tovább „dolgozni”. Emilnek nem könnyű, csak amit tudok róla, sem túl vidám. Szegényes körülmények közt lakik, és naponta órákat kell ácsorognia valamely forgalmas helyen, hogy kolduljon. Hogy rossz időben mit csinál, nem tudom, olyankor ugye a sétáló, vásárló ember is kevesebb. És a jövője? Idegen a nyelv, s vajon van-e hasznosítható szakképesítése? Elveszik-e a pénzt, amit kap – kérdés. Mivel valaki adta neki az újságot, ez célszerűnek látszik. Egy bécsi lakó, Traude azt mondta, koldusnak csak élelmiszert, mert a pénz túl sokmindenre költhető, és eléggé kiterjedt a koldusmaffia. Elvben amúgy sem túl erkölcsös koldulásból élni a munkabíró embernek. „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” – írta Pál apostol, nyilvánvalóan a munkaképesekre gondolt, akik tehetnék, ám mégsem dolgoznak.

No, Emil egyszer jobb kedvében volt, és akkor megcsinálta ezt:

 

Érdekes lenne elfilózni, hogy miért csak bal kezet épített neki, vajon mennyire kezdeményező típus ez a fiú? Persze nem minden kezdeményezni, sok hülyeséget kezdeményeztek már zseni emberek, aztán jókat szívott miatta a csöppet sem ártatlan, kényelmes, saját világába zárkózó, önző és gyáva nép, amely úgy viselkedik, mintha ostoba lenne, és akkor bizony lehet is úgy bánni vele. Nem a petárdapukkanásnyi agresszív hőzöngés hiányáról beszélek, hanem a kitartó, akár hangos, akár szerény civil szerveződések szükségességéről, a „Tegyük rendbe a városunkat/falunkat!”, „Problémával küzdő házaspárok közössége”, „Plébániai hittancsoport”, „Kékkereszt”, „Kismama klub”, „Értékőrző férfiközösség”, és hasonló csoportok hiányáról beszélek. Vannak ugyan ilyenek, de kevesen! És a meglévők sem terjeszkednek! Apostolkodni, „téríteni” kéne. Szórólapot osztani, plakátolni, hangszóróval kiállni a Főtérre és belekiabálni az arrajárók arcába, hogy: Hé, jöhettek ám közénk! Nem harapunk. Meg: segítünk, ha segítesz. Meg akkor is segítünk, ha segítenél, de nem tudsz.

Vajon én milyen hóembert építenék? Hova kerülne a répa és a két széngolyó? Vagy két karja lenne jobb oldalt?

(Jó ám, hogy vannak Emilhez hasonló derűs, passzív emberek a világban. Nem minden futkosni, intézkedni és fontoskodni. A nők tudják ezt a legjobban.)

 

;-)

 

Zoli