Most fejeztem be Beyoncé Knowles: „Az élet egy álom” című önéletrajzi filmjét. A film tavalyi, még elég friss.

Emlékszem, amikor először láttam őt a Destiny’s Child tagjaként. Egy műszaki boltban voltam, és a bekapcsolt tévén az egyik klippjük ment. Egy narancssárga szobában egy narancssárga ágyon ugrált a (ha jól emlékszem) négy lány, narancssárga ruhában. „Milyen művi ez az egész”, gondoltam akkor. A zene se fogott meg, „Valami modern vacak”, és léptem tovább.

2009-ben Németországban dolgoztam, és előtte év végén jött ki az új száma: „If I were a boy”.

Meglepődtem.

Ez a lány gondolkozik? Próbál empatikus lenni? Érdekli a valóság? (Sajnos a számból szinte egy kukkot sem értek, de remélem, a klipp legalább hangulatában passzol az énekhez. Abban pedig egy a párkapcsolatában problémákkal küzdő fiatal nő próbál egy napra párja szerepében helyt állni, ismerkedik annak világával. Bár úgy tűnik, a kísérlet nem jár eredménnyel, nem lesznek boldogabbak a végén, de ez akkor is nagyon szép gesztus. Igaz, nem értettem, miért kell feltűnően flörtölni a rendőrkollégával, miközben a párja visszautasítja a kedves kolléganőt, de… ne legyünk kicsinyesek.)

Aztán a „Halo” jött, amibe szinte szerelmes lettem. VAN lírai énje ennek a nőnek! No, azóta sem láttam tőle ezekhez foghatót, de az élmény megmaradt. Beyoncé nőtt a szememben tíz centit. És ha csak nagy hülyeséget nem csinál (azt is kitartóan), nem fog visszatörpülni.

Érdeklődve néztem filmje elé. Sikeres, kemény, emancipált nő. Mégis nőiesnek tűnik. Tényleg az? Milyennek látja és láttatja magát? Milyen a belső világa, a gondolkozásmódja?

Ugyan énem egyik fele visszazavarná a nőket a konyhába, a vasalódeszka és a pelenkázó kisasztal mögé, (nem tudok családfenntartó lenni miattatok, csajok! Oké, ez nektek nem fontos, de bakker, nem is vagytok férfiak!) De a józan eszem mindig csitít: „Nyugi, Zoli, ez nem olyan egyszerű, te is tudod! Először is: a gazdaság kétkeresős. Belehalhatnál a munkába, és akkor se tudnád eltartani a családodat. Aztán Apa nem akarsz lenni? És szerető hitves? Nem rossz ám, ha van erőd és még kedved is (és oké, ez meghozható ;-) ) a takaró alatt összebújni a feleségeddel! És azt te is belátod (nem kötelező, de nem túl felemelő szimplán hüjjének lenni, mondván, hiába működik a dolog, az mégsem úgy van!), hogy a nőkben sok van, amit odaadhatnak a társadalomnak. A társadalomnak JÓ, hogy szolgálják azt. A hogyanról bőven lehet vitázni, de összeségében – ami jól működik, azt ne bolygassuk! Ha valódi tiszteletet akarsz, (mert ez az igazi problémád) szerezz valódi hatalmat! Szellemit, az való neked. Istentől, mert más ilyet nem adhat. Aztán tanuld meg használni! Aztán használd! (Mert a hatalom, ugye, valójában szolgálatra

való? Ki tudja, mit jelent a „miniszter” szavunk?) Ha így teszel, CSAK idő kérdése, és megjön a tisztelet. És addigra  rá fogsz jönni: nem is olyan fontos az. Fontos, hogy TISZTELETREMÉLTÓAN ÉLJ! És nagyon, de nagyon másodrendű, hogy ezt mások elismerjék. Én, a te Istened fogok tanúságot tenni neked a szívedben és értelmedben, hogy elégedett vagyok veled. (Még egy nem hívő is képes átélni az élményt, hogy helyesen cselekedett. Nekik kitartani nehezebb. Nem lehetetlen, csak nehezebb.) Ehhez képest, (EHHEZ képest) hidd el, békabrekegés, (bocs, fiúk, lányok a tiszteletlenért!) amit mások mondanak. Bár fontos, de másodrendű. Vagy éppen harmad.” Na eme váratlan és személyes, de másoknak is hasznos isteni közlemény után térjünk vissza a filmhez!

Három élményt emelnék ki belőle.

Beyoncé határozottan emberi lény. Spontán, őszinte, nem játssza meg magát. Legalábbis nem nagyon. Vannak szép, intim felvételek róla és vele, közeli képek az arcáról, miközben bensőséges dolgokat mond ki, áldott állapotban lévő alakjáról, és kiderül, hogy mélyen igenli az anyaságot (Jajjj, egy egészséges gondolkodású NŐ!), szereti a férjét (aki bizony idétlen kamasznak tűnik mellette, míg Beyoncé kiteljesedett, sugárzó: nő. (Azért se írom megint csupa nagybetűvel!)) Ennek az élménynek őszintén örültem. Sokat kapott Istentől: szépséget, tehetséget, jó és fejlődő, harmonikus személyiséget, gazdagságot, szerető férjet, jó szülőket, és egy csodás gyermeket. Úgy tűnik, jól sáfárkodik a talentumaival. Maradjon is így!

A második élmény. Ez nem volt annyira pozitív. Beyoncé is bedől és sajnos közbe-közbe terjeszti azt a feminista eredetű nézőpontot, amely úgy kezdődik, hogy: ” A férfiak…”

Ideseim! Csak mert a férfiak meglehetősen kis százaléka megcsapkodja otthon az asszonykáját, és mint a dúvad, tör a hatalom felé; kurvákat futtat és drogot árul – attól még a férfiak többsége tisztességesen dolgozik, neveli a gyerekét, módjával csavarog a haverokkal és próbál kijönni anyukával (aki nemegyszer SIMÁN átlép az ő tekintélye felett, és még csodálkozik, ha apuka ezt szóvá meri tenni. „Mi, a Gregor Bernadett nem ugyanezt teszi? Nehogy már okosabbnak hidd magad, Józsi, a művésznőnél! A te kötelességed jó képet vágni hozzá, amikor lelkileg a micsodádon állok! Baszki, mi az, hogy nem haladsz a korral?”)

Bocsi, csajok, nem ebben éltek? Miért siklotok el ama egyszerű tény fölött, hogy a környezetetekben élő több ezer férfi normálisan él? Arra a kettő bolondra meg nem érdemes ám ennyi figyelmet pazarolni, amelyik nem! De ha már figyeltek: miért nem segítetek? Ki tudja, milyen kínja van annak a két szerencsétlennek? Lehet, hogy csak a jó szó hiányzik nekik! Hogy valakinek végre elsírhassák magukat. „A Gihizihi negyedik hónapja nem teszi szét a lábát, és folyton az anyut szidja. Tegnap láttam, a főnökével smárolt. Aki ráadásul nő!”  Vagy hogy végre valaki átküldje a „Józsi és haverjai” erőszakmentesítő brigádot, mert ha mégegyszer sikoltozás lesz éjjel, akkor morci lesz a szomszédság. Pláne, ha a nő ok nélkül teszi!

Nehéz kérdések ezek, de néha jobb belemenni, mint hagyni az egészet. Mondjuk óvatosnak azért kell lenni, de jobb hibázni jószándékkal, mint gyáván, s..be dugott kézzel lapítani. Miközben Pistike harmadszor hiányzik az iskolából, mert folyton megcsúszik a fürdőszobában. És mindig, amikor az apja részeg! Miért hiszik páran azt, hogy az emberek hüjjék? (De azért egy kis kiabálásért még nem kell mások magánéletébe beavatkozni. Igen, okosnak is kell lenni. Művészet helyesen élni.)

Hölgyeim, én ezennel és ünnepélyesen elhatárolódom önző, ostoba és szűklátókörű férfitársaimtól, akik tényleg verik a családot, megbízhatatlanok, álhatatlanok, és egyáltalán: önzők. Vagyis inkább a tetteiktől és gondolkodás- valamint látásmódjuktól határolódom el. Hátha egyszer megtérnek helytelen útjaikról! (Igen, én hiszek a csodákban. Keresztény vagyok, vagy mi a tök.)  Azért belül az embert, vagy az azzá válás, egyébként halálig meglévő lehetőségét tisztelem bennük. Ha tetteiket meg is vetem.

A harmadik és egyben legjobb élmény. Beyoncé Knowles, Hölgyeim és Uraim: keresztény, hívő és Tesó az Úrban! EZT nem hittem volna! Őszintén, egyenesen, lelkesen mondta bele a kamerába, hogy imádkozott érte a nagymamája (és miközben erről mesélt, Beyoncé közben a könnyeivel küzdött) ő ezeknek az imáknak a gyümölcse. Imádkozott érte az édesanyja, és ő is imádkozik a kislányáért. (Basszus, hajszál híjja, hogy nem folyik most az én könnyem is.) Hogy hiszi, és érzi, hogy Isten VAN és SZERETI ŐT! A szüleiben, a férjében, a kislányában, és éppen abban a pillanatban is. „Éget”, mondta.

(Nagyon csúnya szó) – CSAK ezért a pillanatért megérte megnézni a filmet.

De jó, hogy 180° -ot változhatott erről az emberről a véleményem! Hol van már az a régi pillanat, ott, a műszaki boltban, a bekapcsolt tévé előtt!

Dicsőség Istennek!

Mindörökké Ámen!

 

;-)

 

Zoli