Amikor azt érezzük: az élet küldi a nehezítéseket, terheket szakadatlan, rendületlen, sokszor már fizikai, lelki, anyagi erőnk felett kell teljesítenünk, és olyan, mintha átok ülne a helyzetünkön. Felmerül: Miért kapjuk mindezt? Még mindig erősödnünk kell? Edződnünk?

Kimerülten csak találgatunk.

Ám   a kihívások valóban megedzenek. Szokták gyakran mondani: „Ahol eltörtél, ott leszel a legerősebb.” Hiszen kénytelenek vagyunk összpontosítani minden erőnket, hogy elhárítsuk a nehézségeket. Ha valóban teher alatt nő a pálma-amit szintén olyan gyakran idézgetnek – akkor a sok terheléstől a mi népünk tagjai tényleg igen erősek lesznek. Most nem?

Csak nézegetjük, mennyivel könnyebb más országban az embereknek. De azt is észre kell vegyük, amit a tőlünk szegényebb országok emberei üzennek! Mi szerint: A sok gondunk közt elfelejtjük észre venni, mi mindenünk van. A hiányainkat nagyítjuk fel. Ami rendben van, az evidens, nem foglalkozunk vele. (Így nevelődtünk.) Tudomásul vesszük ami rendben van, tovább lépünk és időzünk annál, amit javítgatni kell. Nem örülünk, és ünnepeljük a sikert. Úgy kell magunkat ráerőszakolni, hogy nyugtázzuk, értékeljük az eredményeket,  mert energiát fektettünk bele!

Az egyiptomiak, afrikaiak, dél – amerikaiak például a mi körülményeinktől sokkal szerényebbek  között létezve is képesek érezni elégedettséget. Örülni annak, hogy élhetnek. Egymásnak. Próbáljunk néha ilyen szemmel is nézni a helyzetünkre! Ők azt mondják: Nekünk hozzájuk képest mennyivel több mindenünk van!

Csak abban szenvedünk hiányt, hogy örülni tudjunk mindennek.

:-) Kati