Elhatározhatná, hogy sportol, mozog ingyen, egyedül, önállóan. Ám igényel a legtöbb ember egy személyedzőt, aki unszolja, korholja. A maximalisták pedig egyre magasabb követelményeket állítanak önmagukkal szemben és gyötrik magukat állandó bűntudattal, ha nem sikerül azonnal elérni.
Miért teszik ők mindezt?
Fakírként adjuk a fájdalmat, a nehezítéseket testileg-lelkileg önmagunknak. Ahelyett, hogy megértőek lennénk kicsit magunkhoz. Igaz: „Teher alatt nő a pálma”. A fokozódó terheléstől erősödünk. A fájdalomtól morfin származék keletkezik az agyban, azért, hogy legyen erő elmenekülni a helyzetből vagy védekezni, harcolni, ellátni a sebeinket. Ám a ma embere marad és a terhelést fokozza. Rászokik szinte önmaga bántására, mint a fájdalomcsillapítókra. Pedig, ha megértő lenne önmagával, az olyan lenne a lelkének, mint a balzsam. Oldódna, lazulna tőle. Ha kevésbé görcsös, elfogadóbb, akkor megértést, több szeretetet sugároz a külvilágnak. Egy kölcsönhatás is elindulhat közte és környezete között.
Sajnos, sokszor az ellenkezője van gyakorlatban. Katonás dresszírozás önmagunkra és az állandó: „Kell, Kötelesség, Teendő, Feladat”. A legritkább esetben tekintünk lehetőségként a feladatainkra. Pedig ha szemléletet váltunk és átgondoljuk azokat, fejlődhetünk is általuk.
Mennyivel különb úgy érezni, hogy LEHET megtennünk dolgokat, mint az örökös KELL miatt szorongva tölteni a napjainkat.
:-) Kati