Segítsetek, mert megnyomorítják a kislányomat! Segítsetek, mert most, ezekben a percekben is mérgezik a lelkét és egyre kisebb az esélye, hogy egészséges ember maradjon! Segítsetek ti, Kedves Ismeretlenek, mert rajtatok kívül már nincs reményem.

Mivel a saját történetemet írom, nem tudok más lenni, mint elfogult – ezért próbálok csak a tényekre szorítkozni. Az igazság az, hogy nagyon elszúrtam a dolgokat. Gyereket csináltam egy nőnek, akinek nem kellett volna. Panka alig fél éves volt, amikor az anyja, Veronika bejelentette, hogy nincs helyem az életében. Nem volt kérdéses, hogy egy csecsemőnek az anyja mellett van a helye, így jobb híján elfogadtam a hétvégi apuka szerepet. És ekkor követtem el életem legnagyobb hibáját.

Hittem ugyanis abban, hogy szétvált szülőként is lehet együttműködni a közös gyerek érdekében, sőt, talán még barátok is maradhatunk volt párommal. Ő legalábbis ezt mondta. Veronika arról is meggyőzött, hogy felesleges papírt írni a gyermek elhelyezéséről, hiszen úgyis ketten gondoskodunk majd róla, és – mivel ugye barátok vagyunk – nyilván mindent meg tudunk majd beszélni. Istenem, mekkora hülye voltam!

Négy évig jártam hozzájuk. Tartásdíjat, havi 40 ezret – mivel ugye barátok voltunk – papír nélkül is fizettem, és mindig teli kosárral érkeztem. Amikor együtt voltunk hármasban, szinte olyanok voltunk, mint egy normális család, közös ebéd, közös programok. Az idill akkor kezdett szétoszlani, amikor el akartam vinni Pankát egy apa-lánya programra. Veronika mindenféle kifogásokkal élt. Soha nem hagyta, hogy kettesben legyek a lányommal. De nem csak nekem, édesanyámnak és nővéremnek sem. A kert végéig sem. Ezen a ponton szólalt meg a vészcsengő a fejemben – és itt vette kezdetét a mai napig tartó vesszőfutásom.

Közöltem Veronikával, hogy itt az ideje, hogy írásban is lefektessük a gyermekelhelyezésről szóló megállapodásunkat – „persze, megbeszéljük, hiszen barátok vagyunk”, majd fogta Pankát és „eltűnt a föld színéről”! A szó szoros értelmében. A házuk üresen állt, a telefonja kikapcsolva. E-mailben annyit írt, hogy Panka a szorongás összes tünetét produkálja, és nem találkozhatok vele. Kétségbeesetten rohangáltam egyik hatóságtól a másikhoz, de az illetékesek mindenhol közölték, hogy ők nem illetékesek. Hónapokig tartott, mire a nyomukra bukkantam.

Amikor több hónapos kétségbeesett kutatás után végre megpillantottam a kislányomat, nem tudtam gondolkodni. Hála az Istennek, még megismert, és örült nekem! Magamhoz szorítottam, és beültem vele az autómba. Csak vele lenni akartam. Ja, igen, fontos körülmény, hogy mikor Pankát az ölembe vettem, az öt éves gyerek egyedül volt az utcán. Veronika csak akkor került elő, amikor már az autóban ültünk.

Őrjöngve esett nekem. Ütött, ahol csak ért, én meg próbáltam védekezni, miközben Pankát a karomban tartottam. Sérülések, igaz, nem komolyak, csak rajtam keletkeztek. A testemmel védtem Pankát. Tehát ő ütött, én meg álltam. De ennek ellenére a kiérkező rendőrök engem vittek be a fogdába. Veronika meg feljelentett, hogy megtámadtam.

Akkor tudtam meg, hogy már feljelentett zaklatásért is, mert e-mailben könyörögtem, hogy találkozhassak a lányommal, de gyanúba kevert betörésben is, mert az üresen hagyott házát valaki feltörte.
Ilyen előzmények után került az ügyünk bíróság elé. Veronika majd sírva magyarázta a bírónőnek, hogy én egy kiszámíthatatlan, gonosz bántalmazó vagyok, aki folyamatosan fenyegeti őt, és aki miatt hónapok óta kénytelen menekülni. A tisztelt bíróság pedig természetesen „megette” a történetét, annak ellenére, hogy a bizonyítékok, a szakvélemények, mind az én álláspontomat igazolják, és kizárt engem a lányom életéből. Az sem érdekelte, hogy a rendőrség időközben lezárta a nyomozást az incidens ügyében. A szemtanúk vallomása alapján – merthogy jó sokan látták, amint Veronika ütlegel engem – egyértelműen megállapították, hogy én semmit sem csináltam.

Most jönne az a rész, amikor le kellene írnom, hogy valójában nem vagyok sem bántalmazó, sem gonosztevő, sohasem bántottam sem a volt páromat, sem a gyerekemet. De hát ki hinne nekem! A bíróság biztosan nem. Majdnem két éve tart a per, egy halomnyi szakértői vélemény készült, amelyek kivétel nélkül engem igazolnak, de úgy látszik, ez semmit sem jelent.

Az első pszichológus szakértő leírja, hogy anyuka parazita életmódot folytat és egy gyermekkori traumát él újra „menekülése” során, a cselekvése nem adekvát, nem reális. Tehát, egy gyermekkori rémálomban él. Engem ugyanakkor alkalmasnak talált a gyerek nevelésére, sőt, egész szépeket írt rólam. A kislányomról, Pankáról leírja, hogy aggodalmas, az anyja jelenlétében zárkózott és a szeparációs szorongás jeleit mutatja.

A második szakértő már nem fogalmaz ilyen sarkosan, de az ő szakvéleményében is benne van, hogy az anyukának bizony vannak személyiségfejlődési problémái. Igaz, ez a szakértő engem sem tart igazán kiegyensúlyozott embernek – de hát senki sem tökéletes. A lényeg, hogy még ez a szakvélemény is azzal zárul, hogy alapvetően alkalmas vagyok a gyerek nevelésére és kifejezetten javasolja, hogy több időt töltsünk együtt.

A per majd két éve alatt havonta kétszer egy órát, felügyelet mellett, találkozhattam a kislányommal, és bár a körülmények szörnyűek, mégis ezek a legboldogabb óráim. Panka kezdetben zárkózott volt. De hát milyen is lett volna, mikor előtte nyolc hónapig nem engedte az anyja, hogy találkozzon velem! Öt éves volt, könyörgöm! Alig emlékezett rám. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy a gyermekjólléti szolgálat munkatársai egyöntetűen javasolják, hogy töltsünk együtt minél több időt, mivel az láthatóan jót tesz a gyereknek.

Találkozásaink alatt képet kaphattam arról, hogy bánik a kislányommal az anyja. Meg kellett tanulnia, hogy apa gonosz és hazudik, ha apa egyszer elviszi, akkor soha többé nem láthatja az anyját (elképzelnem is félelmetes, hogy mit okoz ez a kép a lányom lelkében, akinek egyébként is beteges, szorongásokkal telitett kapcsolata van az anyjával). Ha apával kitalál egy játékot, azt tilos otthon játszani.

Mindezek tények, ám a bíróságot teljes mértékben hidegen hagyták. A tisztelt bírónő továbbra is kizár a lányom életéből és a nagy valószínűséggel pszichopata anyja karmai között hagyja. Ja igen, mert hogy az anyáról időközben egy MMPI teszt, amely a pszichopata hajlamokat is méri, kimutatta, hogy a maximális 78 pontból 72-őt produkál és a személyisége teljes karakterisztikája egy pszichopata bűnözőé. De a bíróságot ez sem érdekelte.

Ráadásul Veronika szemmel láthatóan is egyre rosszabbul néz ki. De hiába kértem a bíróságot, hogy rendelje el az anya drog tesztjét, erre sem volt hajlandó. Pedig Veronika korábban igazolhatóan heroin függő volt – és sok jel mutat arra, hogy visszatért a régi szenvedélyéhez.

A per most, legalábbis első fokon, a végéhez közeledik. A bíróság igyekszik belém fojtani a szót, eddig mintegy másfél órát beszélhettem, Veronika meghallgatása másfél évet tartott. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy Madarasné Molnár Gizella bírónő (II-III., Bíróság) végleg ki fog zárni a kislányom életéből és ott hagyja egy pszichopata karmaiban, aki tönkre fogja őt tenni.