Címke: családfőség

Családfőség ma

Egy mai zsidó család. Beszédes, kinek hol a helye a képen.

Egy mai zsidó család. Beszédes, kinek hol a helye a képen.

A régi világban egyszerű volt családfőnek lenni, csak dolgozni kellett, és a háztartásbeli feleség értékelte a családfenntartó munkát. Manapság ez már nem működik, és a felszínes emberek feltehetik a kérdést: miért kellene manapság is a férfinak vezetni a családot, ha egyszer a nő is dolgozik?

A miértre a válasz többrétű. Először is azért, mert a végső felelősség még mindig a férfi nyakán van. Ha a családnak nincs mit enni, mindenki őrá néz megoldásért, “változó nemi szerepek” ide vagy oda. Egy nő tűnődhet azon, hogy akar-e dolgozni vagy inkább háztartásbeli lenne, de a legtöbb férfinak ilyen választása nincs: az étlapon munka vagy munka, esetleg még másodállás található. A második fontos tényező a nemek különbözőségében rejlik; a férfi alkalmasabb a vészhelyzetek kezelésére. Akár tűz üt ki a lakásban, akár részegek kötekednek az utcán, általában a férfi képességei megfelelőbbek a gyors cselekvésre, a fizikai jellegű problémák elhárítására, a veszélyben lévők védelmére és irányítására. Az pedig nem működik, hogy egyébként a nő a családfő, csak olykor átveszi apuci az irányítást. Ez zavarodottsághoz és további problémákhoz vezethet. A harmadik fontos tényező a nemek ösztöneiből és pszichológiájából ered. Egy nő csak olyan férfit tud szeretni, és/vagy vonzónak tartani, akit tisztel, akire felnéz. Márpedig ha a nő viseli a nadrágot, “apuci” pedig úgy ugrál, ahogyan ő fütyül, akkor ott nem lesz tisztelet. Egy nő lelkivilága tökéletesen bele tud nyugodni abba a helyzetbe, hogy egy férfi oldalán, annak a vezetésével éldegél – fordított esetben boldogtalan lesz, házsártos, elégedetlen. Ne higgyünk a feminista téveszméknek, a férfi családfősége nem jelent semmiféle gonosz elnyomást, amitől a nő szenvedne. Az sem igaz, hogy egy nő akkor boldog, ha az ő kezében van a “hatalom”. Ezeket bőven bizonyította már a sok évtizedes feminista kísérlet: statisztikák mutatják, hogy anno a háztartásbeli feleségek sokkal boldogabbak voltak, mint a mai nők, akik saját keresetüket saját gürcöléssel keresik meg, és emellett otthon veszekednek a házimunka egyenlő elvégzésén.

Szóval családfőnek kell lenni, de hogyan? Mivel legtöbbször a nő is keres, a férfi a fizetésével nem lesz automatikusan “vezér”. Aki eléggé pénzes ahhoz, hogy háztartásbeli feleséget tartson, annak annyival könnyebb a helyzete, de azért ő sem ülhet a babérjain. Nem lehet nyíltan főnökösködni sem, és főleg nem erőszakoskodni – elvégre kultúremberek vagyunk, vagy mi. A helyzetünk tehát bonyolult, de nem reménytelen. A legjobb módszer a viselkedésünkkel, a beszédünkkel és a testbeszédünkkel finoman érzékeltetni, hogy ezt a hajót mi irányítjuk.

"Tudnod kell, mit csinálsz, és, hogy nincsenek helyrehozhatatlan helyzetek."

“Tudnod kell, mit csinálsz, és, hogy nincsenek helyrehozhatatlan helyzetek.”

Még mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes pár szóban kifejteni az előbbi hasonlatot, vagyis bemutatni a helyes családmodellt. Az, hogy a férfi a családfő, nem jelenti, hogy mindenki másnak kuss a neve. A feminista hülyeségeket felejtsük el nyugodtan! Egy olajozottan működő családban a férfi a kapitány, a nő az első tiszt, a gyerekek pedig a legénység. Aki nem ismerné ezt a katonai modellt, az tájékozódhat filmekből, pl. a mára már klasszikusnak számító “Star Trek – Az új nemzedék” sorozatban csodálatosan ábrázolják, hogy hogyan kell ennek működnie. A lényeg, hogy a feleség (első tiszt) önálló cselekvésre képes autonóm személy, akinek a férj (kapitány) nem ellenőrzi és nem irányítja minden mozdulatát. Olykor utasítja, de nem parancsolgat neki állandóan vagy fölöslegesen. A kapitány tiszteletben tartja az első tiszt véleményét, és vannak feladatok, amit az utóbbi végez el önállóan. Ha a kapitány valamiért nem tudja ellátni feladatát (nincs ott, alszik, bármi), akkor az első tiszt átveheti a szerepet, és átmenetileg irányítja a legénységet. De az egy pillanatig sem kérdéses, hogy a főnök a kapitány.

És akkor most arról, hogy ha egyszer nincs rajtunk kapitányi rangjelzés, akkor hogyan tudjuk mégis érzékeltetni a feleségünkkel, hogy a mi kezünkben van a kormányrúd.

A legfontosabb a mentalitás, vagyis nekünk magunknak úgy kell gondolni a házasságunkra, hogy abban mi vagyunk a családfők. Ez nem csak “hatalom”, sőt szinte egyáltalán nem az – sokkal inkább felelősség. Ha mi vagyunk a családfők, akkor nekünk kell a család ügyeit intézni. Ha csőszerelő kell, akkor mi keresünk egyet, mi hívjuk fel időpontot egyeztetni és mi tárgyalunk vele. Ha hivatalos iratokkal lenne gond, mi járunk utána, mi megyünk be a hivatalba intézkedni. Mi intjük le a taxit, és mi fizetjük a számlát. Ne bízzunk ilyesmit a feleségünkre, még akkor sem, ha ezek a dolgok “kényelmetlenek” számunkra, mert ha valaki a család vezetője akkor képviselje is azt! Csak az irányíthat, aki a kellemetlen helyzetekben is felvállalja a szerepet. Ha a feleségünk inti le a taxit, akkor érezni fogja, hogy ő viseli a nadrágot, és ez a láthatatlan ellenőrzőnkben egy hatalmas fekete pont a részéről. Apróbb rutinfeladatokat természetesen végezhet az asszony, például a havi csekkeket viheti a postára – nincs arról szó, hogy mindent magunknak kell végezni. De ha felelősséggel járó dolog van, az a mi vállunkat nyomja, és ne hárítsuk másra.

A mentalitáshoz kapcsolódik az a kép, amit a feleségünk felé mutatunk. Gondolom, nem kell sokat ragozni, hogy ha irányítani akarunk, akkor nem lehetünk nyávogós kis nyikhajok, önbizalomhiányos kisfiúk. Ha férfi vagy, légy férfi – mondta Petőfi, és

marhára igaza volt. Olvassuk el a verset, és értsük meg, hogy miről beszél. Legyünk olyan férfiak, akire a feleség fölnézhet, akire támaszkodhat, akiről tudja, hogy a nehéz helyzetekben is megbízható. A kapitány nem sír, nem könyörög, nem alázkodik meg. A kapitány irányít, és felelősséget vállal a döntéseiért. Ha hibázik, egyenes derékkal ismeri be, és dolgozik a kijavításán, de nem esedezik bocsánatért, nem önostoroz. Mindig előre néz, egyenes, kitartó és optimista. Ha nem érezzük magunkat ilyennek, nem baj – ez egy eszménykép, errefelé kell haladni. Az élet nem a végcélról szól, hanem az útról. Minden nap tegyünk egy lépést a kitűzött céljaink felé, és nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket.

házaspárbaj

Már volt ebből válás.

Attól függően, hogy a feleségünk miféle embernek ismer minket, illetve hogy a kapcsolatunkban mihez szokott, esetleg meglepődik, vagy akár ellenáll, ha hirtelen át akarjuk venni a családfői szerepet, ami kicsúszott a kezünkből. Ez esetben hosszú és nehéz út áll előttünk, mert napról napra bizonyítani kell az erőnket és elhatározásunkat, mégpedig nem “csak úgy” a feleségünknek, hanem az ő ellenében. Igen, ha meglepi, hogy egyáltalán van gerincünk, akkor utána tesztelni fogja, hogy az mennyire erős. Ne vegyük magunkra, ez természetes. Ellenkezni fog, esetleg tiszteletlen lesz, vissza akar szorítani minket a megszokott nyámnyila szerepünkbe – ne hagyjuk ezt annyiban! Ahányszor meghunyászkodunk, annyival nehezebb lesz utána mégiscsak bizonyítani a rátermettségünket. Tanuljunk meg nemet mondani, tanuljuk meg kezelni a konfliktusokat és a vitákat! Ne törődjünk bele semmibe, amiben nekünk van igazunk, ne hagyjunk rá semmit az asszonyra csak azért, hogy béke legyen. Tanuljunk meg döntéseket hozni, azok mellett kitartani, és vállalni a velük járó felelősséget! Lehet ez olyan egyszerű dolog is, mint, hogy pizzázni megyünk, ha ahhoz van kedvünk, akkor is, ha a nő inkább kínai kaját akar (vagy tipikus női módon nem tudja mit akar, csak az biztos, hogy azt nem amit mi), de lehet fontosabb is, mint pl. hogy milyen autót vegyünk, hova költözzünk, stb. Ne toleráljuk a tiszteletlenséget, igyekezzük humorba fordítani az esetenként rosszindulatú asszonyi csipkelődést. Ha túl mélyre süllyedt a kapcsolat, és a nő már nem tud felhagyni a rossz szokásokkal, vagyis egyáltalán nem tisztel minket, és esze ágában sincs ezen változtatni, akkor lépjünk le mielőtt gyerekünk születne egy ilyen tönkrement házasságban. Ha már született, akkor változtassuk Sziszifuszra a nevünk és kezdjük görgetni a nagy követ…

Ha a házasság alapvetően rendben van, akkor a mindennapokban nincs szükség nagy harcokra, ego-fitogtatásra. Apróságokkal is karban lehet tartani a kapcsolatot; testbeszéddel, gesztusokkal, jól megválasztott félszavakkal. Egy egészséges kapcsolatban nincs szükség a főnöki státuszunk rendszeres megerősítésére – annyi kell csak, hogy olykor éreztessük: ő a nő, és mi vagyunk a férfiak. A legegyszerűbb gesztus: csapjunk olykor a fenekére! Elvégre a feleségünk, megtehetjük bármikor. (Természetesen nem durvaságból, bár azt hiszem ezt normális embereknek magyarázni sem kellene, de hátha van olyan olvasónk akinek egy pacsi a popsira a családon belül erőszak rémével azonos.) Amikor a közelében mászkálunk, csókoljuk vagy harapjuk meg. Legyen ez játékos, könnyed, huncut. Ha valami baja van ezekkel a gesztusokkal, akkor ne kérjünk bocsánatot, ne tegyünk úgy mintha bűnt követtünk volna el (hiszen nem követtünk). Fütyörészve sétáljunk el, mintha mi sem történt volna, és legközelebb csináljuk megint. Persze nem muszáj minden egyes alkalommal, főleg nem kiszámíthatóan – legyünk spontánok, romantikusak. Olykor olyan pici, de annál fontosabb részleteken múlik a siker, mint hogy hogyan csókoljuk meg. Gesztussal jelezzük, hogy csókolnánk, de ő nem hajlandó közelebb hajolni? Ne hajoljunk oda hozzá, hanem fogjuk meg, és húzzuk őt magunkhoz. Egy férfi nem görnyed vagy pipiskedik, hanem magához húzza a kedvesét. Ebből a példából kiindulva igyekezzünk átalakítani a viselkedésünket, hogy soha ne legyünk pincsikutyák, ne hagyjuk magunkat “hátrányos helyzetbe” szorítani. Esetleg gondoljuk meg, hogy mit csinálna abban a szituban James Bond – persze a lövöldözős rész nélkül.

Az egyik póz férfias, a másik nyámnyila – szerintem kitalálod, hogy melyik melyik.

családfőség ma

Az előbb említett részletet nem lehet elégszer hangsúlyozni: ártatlanként ne hagyjuk lelkifurdalásba vagy meghunyászkodásba zsarolni magunkat, bármit is csináljon a nő. Toporzékolhat, játszhatja a megbántottat, nézhet megbotránkozva, kikérheti magának a fenékre csapást – ez mind csak színjáték, amivel kideríti, hogy acél-e a gerincünk vagy málnazselé. (Természetesen előfordulhat, hogy tényleg megbántjuk, az másik eset, más szabályokkal. De ha tényleg megbántottuk, azt általában mi is észre fogjuk venni, és nem csak abból, hogy lekonyul a szája széle.) Sok ilyen házastársi szikrázás valójában az akaratok csatája, amiből nekünk kell kijönni győztesen. Ezt a férfiak általában nem tudják, és tehetetlenül állnak a női praktikák előtt, ami egyenes út a családfői szerep átadásához és a boldogtalan családi élethez.

Több tanács is félreérthető, mert egy alapvetően durva ember bármelyiket csinálhatja ész nélkül, otromba módon, amivel többet árt mint használ. Én bízom az itteni olvasóközönségben, reményeim szerint itt olyan férfiak olvasgatnak, akik meg tudják különböztetni a férfias tartást az érzéketlenségtől vagy az erőszakosságtól. Soha ne legyünk lekezelőek, gorombák, figyelmetlenek, mert az nem vezet jóra. De a figyelmünk ne jelentsen szolgai behódolást! Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, de ha jól választottunk párt, akkor lesz időnk kísérletezni. Igyekezzünk a szó hagyományos értelmében férfiak lenni, a többit már intézi a természet.

 

 

Sz P

 

Néhány társadalom átalakító kérdés

Családfő

Családfő

Tudtad:

– hogy alapvető szükséglete a legtöbb férfinek, hogy vezetését kellő józansággal, de elfogadják?

– hogy mélyen igénylik feleségük vagy élettársuk és gyermekeik, valamint a társadalom tiszteletét?

– hogy ma nem tanítják a férfiaknak, miképpen érhetik ezt el?

– hogy sok nő csak napi két óra munkaidő csökkentésnek is örülne, hogy azt otthonára és családjára fordíthassa?

– hogy más nők szívesen nevelnének több gyereket, vinnék a háztartást és végeznének karitatív munkát, ha cserébe kellő elismerést és tiszteletet kapnának a párjuktól és a társadalomtól?

– hogy sok férfi ezt meg is adná, ha végre nem riválisnak, hanem társnak éreznék maguk mellett a nőket?

– hogy nagyon sok férfi lelki-szellemi értelemben elképesztően magára van hagyva, és csak sodródik?  

 

Zoli