Címke: férfiszerepek

Mese két mai, modern, jólelkű nőről

Két történetet mesélek el. Igyekszem értelmezni is, és következtetéseket levonni. Bátran lehet velem vitázni. Nem a TUTI-t mondom. Csak a véleményem.

Menny és PokolElső Mese: Menny és Pokol

Futottam a közeli kis folyócska partján. Mások is szoktak, rossz az állóképességem, a karate edzőm tanácsára gyakorlom az iramfutást. Rám fér. Elértem a helyre, ahol a formagyakorlatokat szoktam gyakorolni, de mivel most beleadtam mindent, hát ki voltam fulladva. Egy kedves, fiatal nő ült a közelben, mellette bicikli, biztos éppen szünetet tartott ő is. Levetettem magam a pihenőre, sapka le, fújtatok. Látja, ki vagyok, résztvevően pillant felém. Mit mondjak, jól esett. Még köszönt is, Ő előre!

Kezdtem magam jól érezni. Felálltam, odamentem hozzá, lehajoltam hozzá (ült) és mondtam, kérnék valamit. Rögtön megkínált a jeges teájával. Hát majdnem szétfolytam a kedvességétől a betonlapok repedéseibe, de azt már mégse, inkább mosolyogva jót húztam finom italából. Megköszönöm, majd kibököm, mit is szeretnék. Olyan gyakran gyakorlom itt a katákat, de az emberek sose vetnek rá szinte egy pillantást se, úgy tesznek, mintha a leghétköznapibb dolog lenne, hogy ott harcművészetet gyakorolnak, nem néznél meg, mit tudok? Olyan jól esne. Meglepoődve ráállt, nem igazán tudhatta, mit is jelent a kifejezés: „Shotokan karate kata”. De jó. megnézi, úgysem tart két percnél tovább.

Beálltam, a „Bassai Dai” –t (Törd át a falat!), nagyjából szépen meg is csináltam, (az edzőm nem osztaná a véleményem, de ő ezért is edző, neki ez is a dolga) harci kiáltás, ritmusos mozgás. A lány gratulált, és mint a szél, eltekert. Én fapofával folytattam az utam.

Megkaptam, amit akartam, és elveszítettem, amit szerettem volna.

Szerintem ez a lány megijedt a bennem lévő harcostól. Rögtön az futhatott át a fején „addig jó, amíg a levegőt üti, és nem engem.” Mit tehetnék? Eszébe se jut, hogy attól még, hogy tudok harcolni (sensei, ne krákogj! Picit igenis tudok.) nem verek szét mindenkit magam körül? Már nem vagyok bizonytalan kamasz, aki azt hiszi, ha nem a győzés mámorában él, akkor nem is ember. (Ismerős szólam a média, a politika, és egyszerű hétköznapi életünk bizonyos tájairól?) Pláne, nem a gyengébbet? Hogy erre az erőre ő számíthatna is, ez őt szívesen védelmezné is, ha kell? Hogy ez nem csak harcolni, de dolgozni is tud? És akár nagyon szívesen érte? Mert különben haszontalan, és a haszontalan dolgok helye a szemétdomb.

Megfizetem minden fillér árát, hogy férfias férfi legyek. Egy picula nem marad a zsebemben. Csak bele ne keseredjek, mert az önsajnálat és a gőggé merevedő büszkeség még senkit nem tett boldoggá. Uram irgalmazz nekem, nyomorult bűnösnek!

A legjobb barátom lemacsóz, és nem érti, hogy enélkül az erő nélkül nem lenne békés demonstráció Pesten, nem lenne Férfiak Lapja, se kockázatvállalás, se Krisztus neve nem lenne hirdetve az utakon és tereken. Mint ahogy ez a barát ezeket nem is teszi, és az ő ereje a rendszerből származik főleg, melynek tagja, nem az Úrral való tiszta és erős kapcsolatából. Pedig kellene ő a világnak, mint dicső és fényes Férfilélek, Férfiszellem. De már belefáradtam, hogy a kishitűségével küzdjek, és megtanultam, nem az én dolgom mások kishitűségét megszüntetni. Csak segíthetek, azt is korlátozottan, de hinni és a hit mellett dönteni mindenkinek magának kell. Ha senki sem követ és hallgat rám, engem az én Atyám akkor is magához ölel és megvigasztal. Kénytelen szegényem, vagy megkeseredek.

Nyugi, ilyenkor még csdak ijeszt. Esélyt ada visszavonulásra, és maga is megkönnyebbül, hogy nem kellett harcolni. A következő lépéstől már nincs visszaút, mint a vízesés előtti utolsó pár méter. Még nem zuhansz, de már nincs természetes erő, ami megállítson.

Nyugi, ilyenkor még csak ijeszt. Hiába fut, morog. Esélyt ad a visszavonulásra, és maga is megkönnyebbül, hogy nem kellett harcolni. A következő lépéstől már nincs visszaút, mint a vízesés előtti utolsó pár méter. Még nem zuhansz, de már nincs természetes erő, ami megállítson.

Második Mese: A Farkas – Én

Utaztunk a fiaimmal hazafelé üdülésből. A vonaton leültünk, közelünkben elvált anyuka kislányával. Titokban méreget, nekem is szimpi, a kislánya is ott sündörög, elkezdünk beszélgetni. Félszavakkal leteszteljük egymást: múlt, csalódások, elképzelések, tervek, természet. Alakul a dolog, érzi farkas ösztöneim éberek szüntelen tapogatom környezetem, ki mit csinál, hol van, mi történik, és főleg ebben a rendszerben mit csinál, és hol van az én két fiam? Tetszik neki, megállunk, át kell szállni, automatikusan oltalmamba veszem az ő holmiját is, és figyelek az ő lányára is. A harcos innentől az övéké is.

Aztán az átszállás után minden összeomlik. Mert az Élet kaland is. Engedem a fiaimat a vonaton messze elcsavarogni. Ismerkedjenek a világgal, játszanak, legyenek kezdeményezők és bátrak. A nő lánya persze nem mehet. A pokolba kívánom a nők állandó, számomra agymenéses szintű biztonságra törekvését. Mi baja lehet a gyereknek? Csúnyán néz rá valaki? Visszajön, elmondja, és megyek is elsimítani az ügyet. Ezt a lányával is szívesen megtenném. Annából kibukik, hogy hiszen kieshetnek a vonatajtón.

Puff!

Erre nem gondoltam. Sprint a gyerekek után, és azonnal, nyugodtan, értelmesen elmagyarázom, hogy mi történhet, ha az ajtóval játszanak. A lehetséges érzelmeket sem kihagyva, az övékét és az enyémeket is. Nem kell, kiessenek. Csak lógjon a sötétben a kinyílt ajtón, és rémüljünk mindketten halálra, míg vissza nem húzom a biztonságba. Őszintén: kinek hiányzik ez? Mindkét gyerek bólint, megértette, én pedig bízom bennük. Tudják, nem okoskodok, azt tanítom meg nekik, amire szükségük van, és bízom képességeikben. Vagyis az ügy lezárva.

Visszamegyek Anna mellé, és megnyugodva beszélgetek tovább. Rajtam kívül mindenki halálra van válva, és érzem, hogy könnyelmű, felelőtlen alaknak tart. Nem vitatom az ő álláspontjukat, de elmondom az enyémet. Kockáztatok, mert az Élet kaland is, és játék is. Ezt a fiaimnak is meg KELL tanulniuk. Meg hogy vannak szabályok. Kiszámítható kockázatot vállalok be, nem vagyok vérbeli kalandor. Az ajtók kérdése egyszerűen nem jutott az eszembe. Korábban metrón utaztunk, ott az ajtók elektromosan vannak zárva, míg a szerelvény meg nem áll. De ez vonat volt. Amint Anna figyelmeztetetett, rögtön intézkedtem. Mert attól, hogy én vagyok a csapatkapitány nem minden hatalom, nem minden tudás és nem minden felelősség az enyém. Nem én vagyok Isten. Anna valójában a maga nőies módján nagyon jól kiegészített engem. Legyinthettem is volna: ugyan, elhanyagolható kockázat, de ha a gyerek ezt szokja meg, hogy az ajtó nem veszélyes, évek alatt, már nem elhanyagolható a kockázat. Meg ez annyira veszélyes, csak ha a halálos rémületet veszem is – és a gondatlanság miatti bírói eljárást még meg sem említettem – hogy haladéktalan intézkedést követelt a dolog. Meg is tettem. Úgy vélem,mnt férfi és mint apa minden tőlem elvárhatót meg tettem, és nem is történt baj. Az ellen, hogy mások a valóságot a félelmeiken és nem a konkrétumokon keresztül szemlélik, mit tehetek? Megrémülnek, mikor éppen elhárítottam a veszélyt. Gyerekek, ti nem mozogtok együtt a valósággal! Néztek, de nem láttok! Mentségetekre legyen mondva, kívülállóként ez kicsit mindig nehezebb. Hogy megtörténhetett volna? Létezik a Földön teljes biztonság? Merő gyerekes ostobaság a tartalma annak a közmondásszerű mondatunknak, hogy: „Kilépsz az utcára, és a fejedre esik egy tégla”? Legyünk józanok! Mindig rászorulunk Mennyei Atyánk óvó irgalmára.

Így hát az igazi kérdés nem az, kiesik –e a gyerek a vonatból, hanem az Atya oltalmában történik – e ez, vagy kívüle? (Ezt a kérdést nem fejtem ki ehelyt, legyen mire rákérdeznetek.)

De az én személyes kérdésem: van olyan nő, aki hajlandó nőstényfarkassá változni néha az oldalamon, és a csapát követni az éji vadonban? Aki velem vonyít a Holdra, és árkokat ugrik át? Aztán hazamegyünk, és lesz ő mamamaci én meg papamaci a bocsokkal. Néha meg két dolgozó ember, mert dologtalan nőt nem tűrök meg magam mellett. Pénzt elvben nem kéne keressen (gyakorlatilag akkor felkopna az állunk), de dolgoznia muszáj. A maga szintjén a gyerekeknek is. Az meg nem kérdés, hogy nekem is. Hogy lehetnék különben családfenntartó?

;-)

Zoli

 

Családfőség ma

Egy mai zsidó család. Beszédes, kinek hol a helye a képen.

Egy mai zsidó család. Beszédes, kinek hol a helye a képen.

A régi világban egyszerű volt családfőnek lenni, csak dolgozni kellett, és a háztartásbeli feleség értékelte a családfenntartó munkát. Manapság ez már nem működik, és a felszínes emberek feltehetik a kérdést: miért kellene manapság is a férfinak vezetni a családot, ha egyszer a nő is dolgozik?

A miértre a válasz többrétű. Először is azért, mert a végső felelősség még mindig a férfi nyakán van. Ha a családnak nincs mit enni, mindenki őrá néz megoldásért, „változó nemi szerepek” ide vagy oda. Egy nő tűnődhet azon, hogy akar-e dolgozni vagy inkább háztartásbeli lenne, de a legtöbb férfinak ilyen választása nincs: az étlapon munka vagy munka, esetleg még másodállás található. A második fontos tényező a nemek különbözőségében rejlik; a férfi alkalmasabb a vészhelyzetek kezelésére. Akár tűz üt ki a lakásban, akár részegek kötekednek az utcán, általában a férfi képességei megfelelőbbek a gyors cselekvésre, a fizikai jellegű problémák elhárítására, a veszélyben lévők védelmére és irányítására. Az pedig nem működik, hogy egyébként a nő a családfő, csak olykor átveszi apuci az irányítást. Ez zavarodottsághoz és további problémákhoz vezethet. A harmadik fontos tényező a nemek ösztöneiből és pszichológiájából ered. Egy nő csak olyan férfit tud szeretni, és/vagy vonzónak tartani, akit tisztel, akire felnéz. Márpedig ha a nő viseli a nadrágot, „apuci” pedig úgy ugrál, ahogyan ő fütyül, akkor ott nem lesz tisztelet. Egy nő lelkivilága tökéletesen bele tud nyugodni abba a helyzetbe, hogy egy férfi oldalán, annak a vezetésével éldegél – fordított esetben boldogtalan lesz, házsártos, elégedetlen. Ne higgyünk a feminista téveszméknek, a férfi családfősége nem jelent semmiféle gonosz elnyomást, amitől a nő szenvedne. Az sem igaz, hogy egy nő akkor boldog, ha az ő kezében van a „hatalom”. Ezeket bőven bizonyította már a sok évtizedes feminista kísérlet: statisztikák mutatják, hogy anno a háztartásbeli feleségek sokkal boldogabbak voltak, mint a mai nők, akik saját keresetüket saját gürcöléssel keresik meg, és emellett otthon veszekednek a házimunka egyenlő elvégzésén.

Szóval családfőnek kell lenni, de hogyan? Mivel legtöbbször a nő is keres, a férfi a fizetésével nem lesz automatikusan „vezér”. Aki eléggé pénzes ahhoz, hogy háztartásbeli feleséget tartson, annak annyival könnyebb a helyzete, de azért ő sem ülhet a babérjain. Nem lehet nyíltan főnökösködni sem, és főleg nem erőszakoskodni – elvégre kultúremberek vagyunk, vagy mi. A helyzetünk tehát bonyolult, de nem reménytelen. A legjobb módszer a viselkedésünkkel, a beszédünkkel és a testbeszédünkkel finoman érzékeltetni, hogy ezt a hajót mi irányítjuk.

"Tudnod kell, mit csinálsz, és, hogy nincsenek helyrehozhatatlan helyzetek."

„Tudnod kell, mit csinálsz, és, hogy nincsenek helyrehozhatatlan helyzetek.”

Még mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes pár szóban kifejteni az előbbi hasonlatot, vagyis bemutatni a helyes családmodellt. Az, hogy a férfi a családfő, nem jelenti, hogy mindenki másnak kuss a neve. A feminista hülyeségeket felejtsük el nyugodtan! Egy olajozottan működő családban a férfi a kapitány, a nő az első tiszt, a gyerekek pedig a legénység. Aki nem ismerné ezt a katonai modellt, az tájékozódhat filmekből, pl. a mára már klasszikusnak számító „Star Trek – Az új nemzedék” sorozatban csodálatosan ábrázolják, hogy hogyan kell ennek működnie. A lényeg, hogy a feleség (első tiszt) önálló cselekvésre képes autonóm személy, akinek a férj (kapitány) nem ellenőrzi és nem irányítja minden mozdulatát. Olykor utasítja, de nem parancsolgat neki állandóan vagy fölöslegesen. A kapitány tiszteletben tartja az első tiszt véleményét, és vannak feladatok, amit az utóbbi végez el önállóan. Ha a kapitány valamiért nem tudja ellátni feladatát (nincs ott, alszik, bármi), akkor az első tiszt átveheti a szerepet, és átmenetileg irányítja a legénységet. De az egy pillanatig sem kérdéses, hogy a főnök a kapitány.

És akkor most arról, hogy ha egyszer nincs rajtunk kapitányi rangjelzés, akkor hogyan tudjuk mégis érzékeltetni a feleségünkkel, hogy a mi kezünkben van a kormányrúd.

A legfontosabb a mentalitás, vagyis nekünk magunknak úgy kell gondolni a házasságunkra, hogy abban mi vagyunk a családfők. Ez nem csak „hatalom”, sőt szinte egyáltalán nem az – sokkal inkább felelősség. Ha mi vagyunk a családfők, akkor nekünk kell a család ügyeit intézni. Ha csőszerelő kell, akkor mi keresünk egyet, mi hívjuk fel időpontot egyeztetni és mi tárgyalunk vele. Ha hivatalos iratokkal lenne gond, mi járunk utána, mi megyünk be a hivatalba intézkedni. Mi intjük le a taxit, és mi fizetjük a számlát. Ne bízzunk ilyesmit a feleségünkre, még akkor sem, ha ezek a dolgok „kényelmetlenek” számunkra, mert ha valaki a család vezetője akkor képviselje is azt! Csak az irányíthat, aki a kellemetlen helyzetekben is felvállalja a szerepet. Ha a feleségünk inti le a taxit, akkor érezni fogja, hogy ő viseli a nadrágot, és ez a láthatatlan ellenőrzőnkben egy hatalmas fekete pont a részéről. Apróbb rutinfeladatokat természetesen végezhet az asszony, például a havi csekkeket viheti a postára – nincs arról szó, hogy mindent magunknak kell végezni. De ha felelősséggel járó dolog van, az a mi vállunkat nyomja, és ne hárítsuk másra.

A mentalitáshoz kapcsolódik az a kép, amit a feleségünk felé mutatunk. Gondolom, nem kell sokat ragozni, hogy ha irányítani akarunk, akkor nem lehetünk nyávogós kis nyikhajok, önbizalomhiányos kisfiúk. Ha férfi vagy, légy férfi – mondta Petőfi, és

marhára igaza volt. Olvassuk el a verset, és értsük meg, hogy miről beszél. Legyünk olyan férfiak, akire a feleség fölnézhet, akire támaszkodhat, akiről tudja, hogy a nehéz helyzetekben is megbízható. A kapitány nem sír, nem könyörög, nem alázkodik meg. A kapitány irányít, és felelősséget vállal a döntéseiért. Ha hibázik, egyenes derékkal ismeri be, és dolgozik a kijavításán, de nem esedezik bocsánatért, nem önostoroz. Mindig előre néz, egyenes, kitartó és optimista. Ha nem érezzük magunkat ilyennek, nem baj – ez egy eszménykép, errefelé kell haladni. Az élet nem a végcélról szól, hanem az útról. Minden nap tegyünk egy lépést a kitűzött céljaink felé, és nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket.

házaspárbaj

Már volt ebből válás.

Attól függően, hogy a feleségünk miféle embernek ismer minket, illetve hogy a kapcsolatunkban mihez szokott, esetleg meglepődik, vagy akár ellenáll, ha hirtelen át akarjuk venni a családfői szerepet, ami kicsúszott a kezünkből. Ez esetben hosszú és nehéz út áll előttünk, mert napról napra bizonyítani kell az erőnket és elhatározásunkat, mégpedig nem „csak úgy” a feleségünknek, hanem az ő ellenében. Igen, ha meglepi, hogy egyáltalán van gerincünk, akkor utána tesztelni fogja, hogy az mennyire erős. Ne vegyük magunkra, ez természetes. Ellenkezni fog, esetleg tiszteletlen lesz, vissza akar szorítani minket a megszokott nyámnyila szerepünkbe – ne hagyjuk ezt annyiban! Ahányszor meghunyászkodunk, annyival nehezebb lesz utána mégiscsak bizonyítani a rátermettségünket. Tanuljunk meg nemet mondani, tanuljuk meg kezelni a konfliktusokat és a vitákat! Ne törődjünk bele semmibe, amiben nekünk van igazunk, ne hagyjunk rá semmit az asszonyra csak azért, hogy béke legyen. Tanuljunk meg döntéseket hozni, azok mellett kitartani, és vállalni a velük járó felelősséget! Lehet ez olyan egyszerű dolog is, mint, hogy pizzázni megyünk, ha ahhoz van kedvünk, akkor is, ha a nő inkább kínai kaját akar (vagy tipikus női módon nem tudja mit akar, csak az biztos, hogy azt nem amit mi), de lehet fontosabb is, mint pl. hogy milyen autót vegyünk, hova költözzünk, stb. Ne toleráljuk a tiszteletlenséget, igyekezzük humorba fordítani az esetenként rosszindulatú asszonyi csipkelődést. Ha túl mélyre süllyedt a kapcsolat, és a nő már nem tud felhagyni a rossz szokásokkal, vagyis egyáltalán nem tisztel minket, és esze ágában sincs ezen változtatni, akkor lépjünk le mielőtt gyerekünk születne egy ilyen tönkrement házasságban. Ha már született, akkor változtassuk Sziszifuszra a nevünk és kezdjük görgetni a nagy követ…

Ha a házasság alapvetően rendben van, akkor a mindennapokban nincs szükség nagy harcokra, ego-fitogtatásra. Apróságokkal is karban lehet tartani a kapcsolatot; testbeszéddel, gesztusokkal, jól megválasztott félszavakkal. Egy egészséges kapcsolatban nincs szükség a főnöki státuszunk rendszeres megerősítésére – annyi kell csak, hogy olykor éreztessük: ő a nő, és mi vagyunk a férfiak. A legegyszerűbb gesztus: csapjunk olykor a fenekére! Elvégre a feleségünk, megtehetjük bármikor. (Természetesen nem durvaságból, bár azt hiszem ezt normális embereknek magyarázni sem kellene, de hátha van olyan olvasónk akinek egy pacsi a popsira a családon belül erőszak rémével azonos.) Amikor a közelében mászkálunk, csókoljuk vagy harapjuk meg. Legyen ez játékos, könnyed, huncut. Ha valami baja van ezekkel a gesztusokkal, akkor ne kérjünk bocsánatot, ne tegyünk úgy mintha bűnt követtünk volna el (hiszen nem követtünk). Fütyörészve sétáljunk el, mintha mi sem történt volna, és legközelebb csináljuk megint. Persze nem muszáj minden egyes alkalommal, főleg nem kiszámíthatóan – legyünk spontánok, romantikusak. Olykor olyan pici, de annál fontosabb részleteken múlik a siker, mint hogy hogyan csókoljuk meg. Gesztussal jelezzük, hogy csókolnánk, de ő nem hajlandó közelebb hajolni? Ne hajoljunk oda hozzá, hanem fogjuk meg, és húzzuk őt magunkhoz. Egy férfi nem görnyed vagy pipiskedik, hanem magához húzza a kedvesét. Ebből a példából kiindulva igyekezzünk átalakítani a viselkedésünket, hogy soha ne legyünk pincsikutyák, ne hagyjuk magunkat „hátrányos helyzetbe” szorítani. Esetleg gondoljuk meg, hogy mit csinálna abban a szituban James Bond – persze a lövöldözős rész nélkül.

Az egyik póz férfias, a másik nyámnyila – szerintem kitalálod, hogy melyik melyik.

családfőség ma

Az előbb említett részletet nem lehet elégszer hangsúlyozni: ártatlanként ne hagyjuk lelkifurdalásba vagy meghunyászkodásba zsarolni magunkat, bármit is csináljon a nő. Toporzékolhat, játszhatja a megbántottat, nézhet megbotránkozva, kikérheti magának a fenékre csapást – ez mind csak színjáték, amivel kideríti, hogy acél-e a gerincünk vagy málnazselé. (Természetesen előfordulhat, hogy tényleg megbántjuk, az másik eset, más szabályokkal. De ha tényleg megbántottuk, azt általában mi is észre fogjuk venni, és nem csak abból, hogy lekonyul a szája széle.) Sok ilyen házastársi szikrázás valójában az akaratok csatája, amiből nekünk kell kijönni győztesen. Ezt a férfiak általában nem tudják, és tehetetlenül állnak a női praktikák előtt, ami egyenes út a családfői szerep átadásához és a boldogtalan családi élethez.

Több tanács is félreérthető, mert egy alapvetően durva ember bármelyiket csinálhatja ész nélkül, otromba módon, amivel többet árt mint használ. Én bízom az itteni olvasóközönségben, reményeim szerint itt olyan férfiak olvasgatnak, akik meg tudják különböztetni a férfias tartást az érzéketlenségtől vagy az erőszakosságtól. Soha ne legyünk lekezelőek, gorombák, figyelmetlenek, mert az nem vezet jóra. De a figyelmünk ne jelentsen szolgai behódolást! Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, de ha jól választottunk párt, akkor lesz időnk kísérletezni. Igyekezzünk a szó hagyományos értelmében férfiak lenni, a többit már intézi a természet.

 

 

Sz P

 

Néhány társadalom átalakító kérdés

Családfő

Családfő

Tudtad:

– hogy alapvető szükséglete a legtöbb férfinek, hogy vezetését kellő józansággal, de elfogadják?

– hogy mélyen igénylik feleségük vagy élettársuk és gyermekeik, valamint a társadalom tiszteletét?

– hogy ma nem tanítják a férfiaknak, miképpen érhetik ezt el?

– hogy sok nő csak napi két óra munkaidő csökkentésnek is örülne, hogy azt otthonára és családjára fordíthassa?

– hogy más nők szívesen nevelnének több gyereket, vinnék a háztartást és végeznének karitatív munkát, ha cserébe kellő elismerést és tiszteletet kapnának a párjuktól és a társadalomtól?

– hogy sok férfi ezt meg is adná, ha végre nem riválisnak, hanem társnak éreznék maguk mellett a nőket?

– hogy nagyon sok férfi lelki-szellemi értelemben elképesztően magára van hagyva, és csak sodródik?  

 

Zoli

Bakos Zoltán: A helyes asszonytartás

asszonytartásEgy bájos történet az elejére: elvittem a férfiközösségünk összejövetelére a könyvet. A papunk, Árpád testvér, megnézte a borítót, és kijelentette: ez egy gyűlöletkeltő könyv. Hogy biztos legyen állításában, jelet kért a Szűzanyától. Röviden imádkozott, majd felcsapta a könyvet. Éppen egy nőket kissé lehúzó helyen nyílt ki a könyv. (Ilyen elég sok van a műben). Árpád igazának biztos tudatában adta vissza nekem az alkotást: „ilyet ne olvass!”. Tündér!

Mert ugye, jelet kérni könnyű, de élni vele! Honnan jött: a fantáziámból, az Ördögtől, Istentől? Aztán: ha valami természetes úton elérhető, vajon fog-e Isten jelet adni? A könyvet végigolvasni, és ez alapján megfogalmazni egy saját véleményt nem nagy művészet. Ilyenkor jelet kérni… minek? Na, ennyi személyes után jöjjön a vélemény!

Az elejére ronda módon a fikát teszem. Ha Bakos Zoltán célja a mondandója népszerűsítése volt, (vagyis társadalom, és közgondolkodás formálás) akkor a címlappal kissé melléfogott. (Vagy aki kitalálta.) Erénye a címlapnak, hogy tökéletesen passzol a tartalom lelkületéhez, helyenként tartalmához. Vagyis őszinte. (Egy csinos nő két rekesz sört cipel egy őt éppen kioktató férfi mellett, miközben az okításra figyel.) És itt a legtöbb olvasó vissza is fordul. A lovagiasság olyan mélyen beleivódott a kultúránkba, hogy egy ilyen címlap iszonyú negatív színben tünteti fel az írót és mondandóját is. A könyv egyébként nem volt ismeretlen előttem, évekkel korábban már felhívta a figyelmemet rá egy ismerősöm a neten. Ő jót nevetett az egészen, (nőről van szó) én akkor elborzadtam. Tudni kell, hogy akkor még emanci férfi voltam, (bár utáltam annak lenni, de JÓ akartam lenni, így beálltam a sorba), és ténylegesen hittem, hogy minden nő SZENT csak mert puncival született. (Mely gondolatot egyébként szorgalmasan a Nők Lapja újságírói és Müller Péter, valamint Molnár Edit médium ültette el bennem évek kemény munkájával. De kellettem hozzá én is, aki mindezt kritikátlanul lenyeltem. Szóval közös munka volt. ;-) Mindegy, több lettem tőle.)

Még egy apróság: a címlapon olvasható piros keretben: „Feministák reszkessetek!”. Szóval a feminizmus alapvetően még pozitív mozgalomként van Magyarországon elkönyvelve, és idő kell, míg annyit szenvednek a hazugságaitól és túlzásaitól az emberek, hogy belátják, ez így nem igaz. Ez a mondat megint nem könnyíti meg az elfogadását. Ráadásul én a könyvben semmit sem találtam, amit egy normálisabb feminista ne láthatna be, illetve ne nézhetne szembe vele. A könyv tiszteletlen a nőkkel szemben – de ez a legrosszabb, amit elmondhatok róla. Kb. a hatvanadik oldalnál kezdtem megszokni a stílust, onnantól már nem zavart.

Még egy fika a végére: rengeteg, számomra érdektelen adatot tartalmaz a könyv. Tiszteletre méltó munka volt ezt összehordani, a görögöktől kezdve az ősemberien át Kínáig, hogy hogyan bántak a nőkkel – engem bizony nem érdekel. A cím alapján én arra kerestem választ, hogy ÉN, ITT és MOST hogyan bánjak a feleségemmel, a kollégáimmal, a gyerekem óvodástársainak anyukáival, a fiam tanárnőjével, stb. A feministákkal. Ebből többet vártam. Néhány a magvas gondolataiból:

„De mára a nők komoly pozíciókat szereztek a közéletben, kiszabadultak elzártságukból, és komoly társként küzdenek a férfiak mellett vagy ellenében az üzleti életben, a különféle munkahelyeken. Viszont az udvariasságot is keményen megkövetelik – ez már aránytalan. Ha egyszer egyenjogúak, akkor legyenek valóban azok.” 114. old. lap alja. Hozzátenném, Amerikában sok nő sértőnek veszi a férfiak udvariasságát. Ők ezen túljutottak. Szerintem a megoldás: a nőnek legyen mindegy, hogy udvarias, vagy udvariatlan a férfi vele szemben. Meg tudja köszönni az egyiket, és el tudja viselni a másikat. Nem tudom, egyenjogú-e ilyenkor, de az biztos, hogy felnőtt, szabad és önálló.

mérleg„A mai házasság sok veszélynek van kitéve, és a veszélyek elkerüléséhez sem a férfiaknak, sem a nőknek nincsen meg a kellő képességük, a neveltetésük hiányosságai miatt. Azok, akik jól megvannak egymás mellett, inkább kivételnek számítanak. Bármerre néznek a házasfelek, mindenhol a csábítások, az itt és most valósága, a „ragadd meg!” sokféle szuggesztiói kísértenek. Nem lehet tévét nézni úgy, hogy valami ne izgassa a nézőt morálisan, vagy erotikusan.” 164. old. harmadik bekezdés. Hozzátenném: a közgondolkodásban is ez terjedt el. Szomszédasszonyom simán kilépett második házasságából, mert fülig belezúgott egy másik férfiba. Közös gyereket vitte, az elsőből származó fiú ment vissza, az apjához, mert az új férfiből nem kért, a szerencsétlen második férj meg maradt a lakásban, csendes estéken gondolkodhatva rajta, mit rontott el. És ez a nő még „rendes”, mert nem semmizte ki a férfit anyagilag, és biztosítja a láthatást az apának! „Csak” megint felrúgott egy családot, a kisebbik fiának idegen férfit kell(ene) „papának” szólítani. A neveltetési hiányosságokról: csak az elmúlt évtizedekben is rengeteget változott a társadalom. Egyszerűen képtelenség lett volna egy generációval ezelőtt felkészíteni a gyermekeket azokra a kihívásokra, amelyekkel ma kell szembenézni. (Felelőtlen költekezésre buzdító bankok, mese és pornó csatornák, a házasságtörését nyílt színen védő Gregor Bernadett, aki áldozatnak állítja be magát, holott szétrombolt egy családot. (Bár azt nem mondom, hogy őt nem kell megérteni, és az igényei nem fontosak. De milyen áron?)

És még van néhány jó gondolat a könyvben. Nekem relatív kevés. Ez alól a véleményem alól kivétel a „Nőuralom” című fejezet, a „Feminizmus” című rész (melyből a „Beauvoir, a feminista” című fejezetet külön is kiemelném), valamint „A zsarnok asszony gonoszsága” című fejezet. Ezek rendkívül jók, számomra sok új információt tartalmaztak. A „Nőuralom” mellé oda is írtam: „egyik legtartalmasabb fejezet”, de végül is tévedtem, mert a „Feminizmus” című rész sokkal jobb volt. Igaz, én külföldi írásokhoz egyáltalán nem jutok hozzá, tekintve, hogy idegen nyelvismeretem kevés azok megértéséhez, talán ezért is voltak a fenti részek olyan hasznosak számomra.

Kiemelném, hogy Bakos Zoltán értelmesen, világos érzelmi elkötelezettséggel, de mégis kellő objektivitással ír. Képes elismerni az ellenfél igazát, fejet hajt értékei előtt, de ebben nem esik túlzásba. Írása igazi férfias írás. Kerüli az olyan fanatizmust, mint ami pl. a Nőkertben érhető tetten, vagy a Gender feminizmusban. (Amelyek szemlélete a legrosszabb szektákéval vetekszik.)

Hangvétele (és számomra ez a legfőbb értéke) igazi, önálló, szabad. Robert Bly szavaival élve: „Vasjankós.” Szörnyű, amikor férfiak szónokolják (ld. Müller Péter), hogy „tagadd meg férfias ösztöneidet, felelj meg mindenben a nőnek, és akkor talán jó leszel.” Nem kétlem jó szándékukat, de hosszútávon a jó szándék kevés. Igazság (is) kell.

És az igazság az, hogy férfiak vagyunk. Akkor is, ha ez nem mindig szalonképes.

 

Zoli

Családfő

családfő deanA valódi keresztény hit szerint férfinak lenni jó dolog, még ha sokszor nehéz is. A Biblia szerint a férfi a család feje, a saját kis közösségének irányítója – ami amellett, hogy felelősség, ugyanakkor rengeteg öröm forrása is. Mégis, az utóbbi időben az öröm mintha kikopna a férfiak életéből, a családfői szereppel együtt. A modern kor rányomta a bélyegét a kereszténységre, a „felvilágosult” eszmékkel átgyúrva azt. Mondanám, hogy ezt nem szabadna engedni, hiszen Jézus szavai nem képezik vita tárgyát, de sajnos szemmel látható, ahogy az egyház kis lépésekben hátrál a modern ideológiák folyamatos támadásai elől. Ennek az egyik sajátságos területe az, amit az imént említettem: a férfiak helyzete.

A Biblia nem véletlenül teszi meg a férfit a család fejének. Évezredek bizonyították, hogy a férfiak irányítása egy működő társadalmi rendet biztosít, ami bár itt-ott döcöghet, de alapvetően előreviszi az emberiséget. Ezt legföljebb elvont elvi síkokon lehetne vitatni, de a tények magukért beszélnek. A – többségükben keresztényi gondolkodású – férfiak keze munkája nyomán felépült egy civilizáció, szebb és jobb mint azelőtt bármelyik. Most mégis minden csapból az folyik, hogy ez a két legnagyobb „gonosz” a világon: a kereszténység és a férfiak.

Bizonyos szempontból magától értetődne, hogy ez a két csoport kiáll egymásért. Az egyháznak a hiteles igét kell hirdetnie, miszerint a férfi a család feje – és a férfiaknak is illenék támogatni az egyházat, ami ebben a sötétedő korban még kiáll a hit, remény és szeretet eszményei mellett. A valóság azonban egy kicsit más: mintha mindkét fél elhagyná a másikat. Egyre kevesebb férfi veszi komolyan a vallását, ugyanakkor az egyház sem áll ki úgy a férfiak mellett, mint régen. Ennek a hanyatlásnak több oka is van, de én most csak az egyikről szeretnék beszélni, és ez pedig a kereszténység feminizálódása.

Régen szokás volt a Biblia szavait komolyan venni. Ha azt írta, hogy pap csak férfi lehet, akkor pap csak férfi lehetett. Ha azt írta, hogy a család feje a férfi, akkor a család feje a férfi volt. Mindez manapság mintha… „rugalmasabb” lenne. Nyilván a katolikus felekezetben még nincsenek női papok, de sok helyen megvan már a törekvés, hogy lehessenek. Ugyanígy a férfi családfősége is egyre kérdésesebb – egyre több az olyan hang, ami szerint a Biblia „azt nem úgy értette”. Valójában a nő a főnök, és a férfi kötelessége a nőt szolgálni.

Csakhogy van ezzel néhány probléma. Az egyik rögtön az, hogy ha egy pap a férfiak családfősége ellen beszél, akkor a férfi hívek könnyen elpártolhatnak tőle (és vele együtt akár a kereszténységtől is). Egy másik – manapság nehezen tárgyalható, mert a liberálisok által könnyen félremagyarázott – probléma az, hogy a női irányítás nem működik. Isten azért teszi meg a férfit családfőnek, mert a férfiak és a nők nem ugyanolyanok, és különbözőségük egyik következménye, hogy a férfiak jobb irányítók. Miért? Racionálisabban gondolkodnak. Igazságosabbak. Kevésbé rabjai az érzelmeiknek. Biztonságot adnak a családnak.

Fontos megértenünk, hogy ettől a nők nem „rosszak” és a férfiak sem szükségképpen „jók”. Ezek csak bizonyos emberi tulajdonságok, amiket kiegészít sok másik. Tehát nem arról van szó, hogy a férfiak felsőbbrendűek lennének, hanem csak arról, hogy alkalmasabbak a családfői szerepre.

A következő oka a férfi családfőségének az, hogy rajta múlik a család megélhetése. Manapság persze változnak a munkahelyi viszonyok, és nő is kereshet jól, de ez nem forgatja fel teljesen a természet rendjét. Az pedig azt mondja, hogy csak a nő tud szülni, és amikor az áldott állapot utolsó, vagy a szülés utáni első hónapokban van, akkor nem feltétlenül tud úgy gondoskodni magáról – és a gyerekről – ahogy arra szükség lenne. Egy igazgatónővel is megeshet, hogy pár hétig-hónapig kiesik a munkából, és akkor szüksége van arra, hogy valaki gondoskodjon róla. (Manapság az állam egyre több téren átveszi a férfiak családfői és családfenntartói szerepét, ezzel is aláásva „pozíciójukat”. Ha az állam adja a pénzt, akkor a férjre már nincs is olyan nagy szükség, ugyebár. És hogy az állam miből adja azt a pénzt? Az adóból, amit a férjtől elvesz.) A férfi szerepe a családban a női munkavállalás és az állami támogatások miatt egyre gyengül, de ezt az egyház ellensúlyozni tudná az eredeti ige hirdetésével.

Husband and wife, Lusaka, 1965 by rustyproofVégül megemlítenék még egy okot, ami a férfiak vezető szerepe mellett szól: ez pedig a női természet. Míg egy férfi képes arra, hogy az egész családját „atyailag” szeresse, beleértve a feleségét is, addig a nőnek sokkal problémásabb a férjét „anyailag” szeretni. Egy nő csak olyan férfit szerethet igazán, akit tisztel és akire felnéz. Egy családfő esetén ez nem nehéz, hiszen tiszteletreméltó dolog, hogy bölcsen és erős kézzel vezeti a családját. Ugyanakkor ha gyenge kezű és gyenge jellemű, ami azt eredményezi, hogy a nő átveszi a vezetést, akkor a nő nem fogja tudni ugyanúgy tisztelni. Erről kevés szó esik, de a tisztelet csökkenésével együtt jár a házas felek érzelmi és szexuális életének romlása is.

Sajnos modern korunkban a legtöbb nőt eleve úgy nevelik, hogy lázadjon a férfiak családfősége ellen. Ezzel nem csak a mindennapi családi együttműködést nehezítik meg, állandó vitákkal terhelve a kapcsolatot (olykor a gyermekek előtt is, ami különösen romboló hatással van a személyiségükre), hanem a házaséletet is, ugyanis ha egy nő állandóan kakaskodik a férjével, ha folyamatosan megy a harc, hogy ki viselje a nadrágot, akkor a nő eltévelyedik a nemi szerepekkel kapcsolatban is. A női szexualitás alapvetően passzív, vagyis a legtöbb nő a lelke mélyén arra vár, hogy levegyék a lábáról. Ez hogyan lehetséges egy olyan férfival, akiről tudja, hogy bármikor uralkodhat fölötte egy kis hisztivel, zsarolással, vagy akár szimplán csak nagyobb akaraterővel? Sehogy, vagy nagyon nehezen. Némi képies hasonlattal: ha a nő viseli a nadrágot, akkor a férfi a szoknyát – és ilyenkor a nő nem érzi magát nőiesnek, a párját pedig férfiasnak, tehát jön a magyarázkodás, hogy „most ne, fáj a fejem”. Mindez jobbára elkerülhető, ha a férfi szilárdan áll a családfői pozíciójában.

Az egyház is felismerte a családi szerepekben felmerült problémákat, de nem jó választ adott rájuk. Nem világos, hogy „lovagias erkölcsiségből”, vagy a modern feminizmus hatására, de a papság alapvetően a férfiakat hibáztatja.Jelen esetünkben ez így néz ki:

„Baj van akkor, ha történetesen a nő lesz a család feje. Ennek két alapvető esete van: 1. a válás; 2. amikor a férfi nem akarja betölteni Istentől kapott feladatát, és papucsférj lesz.”
Tehát nem arról van szó, hogy feminista lázadás zajlik a keresztényi rend ellen, és a nők „rabigának” csúfolva ledobják magukról a férfiak irányítását, hanem arról, hogy a férfiak nem jól csinálnak valamit. A férfival kell hogy legyen a baj: biztos ő nem akar családfő lenni. Buta illúzió ez, amit bárki felismerhet, ha veszi a bátorságot kinézni az ablakon. És éppen ezért amire szükség lenne, az nem a férfiak további szidása, hanem a probléma valódi feltárása. Így az egyház csak további férfi híveket fog veszíteni – igaz, hogy közben a nők tapsolni fognak elégedettségükben, de ez talán mégsem az az eredmény, amire a keresztény egyháznak pályáznia kellene.

(Ne higgyük, hogy a probléma arra a felekezetre korlátozódik, amelyikből az idézet származik! És az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az illető a továbbiakban igen szépen felrajzolja a nők férfiasodásának problémáját is. Csak azt nem értem, miért ilyen alapokra építkezik… A helyzet az, hogy szerencsénkre Magyarországon még nem olyan súlyos a helyzet, mint tőlünk nyugatabbra. Hozhatnék számtalan külföldi példát, de inkább beérem a kisebb számú itthonival, még akkor is, ha így nehezebb az állításaimat alátámasztani. Viszont sajnos követjük a nyugatot, bármerre is menjen, és így várható, hogy hazánkban is romlani fog a helyzet.)

És most visszatérek az alapkérdéshez: az egyház egyre kevésbé támogatja a férfiakat, és egyre inkább teret enged a nők követeléseinek, amivel nem csak a saját hitelvi alapjait adja fel, hanem a társadalmi rend megbontásához is segítő kezet nyújt. Minden egyes gyakorló kereszténynek feladata, hogy megkövetelje az eredeti igék komolyan vételét, az egyház feminizálódásának megállítását. Akinek eredeti formájában nem tetszik a kereszténység, az ne akarjon változtatni rajta, hanem keressen más vallást! Ilyen egyszerű az egész. Persze, hogy jó érzés ha sokan vannak a hívek, de inkább legyen pár foghíj a templomi padsorokban, mint hogy olyanokkal legyenek feltöltve, akik aláássák és belülről támadják a közösséget.

 

Dean