Ennek a képnek hozzám van köze, a könyvhöz csak másodlagosan.
Dr Warren Farrell művének teljes címe: „Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat?”. (Kossuth kiadó, 2012) Lélekbúvárhoz illő bonyolultságú cím. A szerzőről jó tudni, hogy korábban háromszor is beválasztották Amerikában a Nők Nemzeti Szervezetébe. Népszerű és elismert író, tévészereplő és előadó volt, amíg feminista nézőpontból értelmezte a valóságot. Idővel azonban objektívabb igyekezett lenni, és a férfilakosság élete is elkezdte érdekelni. Innentől népszerűsége drámaian csökkent, és találkozott az általa „csipkefüggönynek” nevezett feminista cenzúrával.
A könyv közel harminc év tapasztalatát sűríti egybe, és nem a nők vagy feministák szapulása a célja. Dr Warren Farrell szerint az sehova sem vezetne, és kár tudományos hírnevet kicsinyes bosszúra fecsérelni, embereket hergelni és félretájékoztatni. Célja egy új, dinamikus Egység férfiak és nők között, amit kommunikáció, az igazsággal való bátor és bizalomteljes szembenézés, kölcsönös megértés és mélyülő egymást ismerés és egymást szeretés jellemez.
FONTOS! A könyv Amerikáról szól, ottani statisztikákra és gyakorlatra épít, és nekünk azért hasznos, mert a módszerek itthon is terjedőben vannak, és az ottani példa sokaknak számít követendőnek. DE MI MÉG NEM TARTUNK OTT! Egy viszonylag konzervatív ország lakói vagyunk, és én férfiként csak össze tudom tenni a kezem ezért.
Dr Farrell a megoldással kezd. Nem hangulatot kelt, leleplez és botrányt kavar. Ehelyett alapos módszert javasol arra, hogy ahol az ideológiák és esetenként az öntudatosan felvállalt hazugságok. („Jó cél érdekében tettük” – az ENSZ válasza a szerző azon kérdésére, tudnak-e róla, hogy a férfiak és nők munkával töltött időről szóló adatai hamisak. Az 1995-ös „Jelentés az emberi fejlődésről” című anyag számos adatát hamisították meg, pl. a „A nők több órát dolgoznak, mint a férfiak” című grafikont. A valóságban heti 11 órával többet dolgoznak és 2 órával többet utaznak a férfiak.) Tehát ahol ezek a hazugságok a legnagyobb kárt tették: a magánélet és a család, a párkapcsolat terén kell elkezdeni lelki munkát végezni.
Tömören négy egyszerű, de nem könnyű lépéssel indít a szerző. Időt adni az őszinte beszédnek. Megfelelően adni azt (négy elismerés, egy kritika, de több elismerés is lehet egy kritikus megjegyzéshez. Pont ahogy kristálycukorba rejtették a szüleink a keserű gyógyszert még régen.) Megfelelő környezetet teremteni, ellazult hangulatot, és ezt végig megerősíteni, fenntartani. Mindent megbeszélni, akkor is, ha a mélyülő szeretet szeretkezésbe vált. (Gondolom, ez még vonzóbbá teszi a tisztánlátás növekedését, hiszen nem csak az IGAZSÁGRÓL van szó, hanem a kibomló SZERETETRŐL is.) Ne maradjanak tisztázatlan pontok, mert ezek mérgezni fognak. A takaró alatt, vagy tusolás után vissza lehet térni a listába szedett megbeszélnivalóhoz. (Négy elismerés, egy kritika!) És bátorítani a kritikát adót, hogy készek vagyunk el és befogadni az ő igazságait, egyben terelgetni, hogy azt a legkönnyebben emészthető módon adja.
Eddig volt könnyű dolgom. Most jön a kialakult helyzet objektív feltárása. Elkeserítő élményem volt (és néha elgondolkoztam, folytassam-e az olvasást) hogy Dr Farrell nem ugyanazokat a tényeket rágja agyon. Hanem újabb és újabb problémarétegeket tár fel. És aztán újabbakat és újabbakat.) Nagyon csüggesztő volt szembenézni azzal, hogy a gazdag, felszabadult Amerikában a férfiellenesség mindkét nem részéről mennyire beleépült a köztudatba, és sokszor teljesen tudattalanul fejti ki hatását. Hogy szokássá vált férfiakat hibáztatni olyasmiért, ami a földi természet (az eredeti, minket körülvevő és az emberi-társadalmi) mai működési törvényei miatt van úgy. És mindenkire érvényes, nemre, korra, vallásra, bőrszínre tekintet nélkül. ) Például a férfiak több pénzt keresnek, mert nagyobb teljesítménykényszerben élnek, mert veszélyesebb munkákat vállalnak, mert több munkaórát szentelnek a munkájuknak. Ennek lehet köze a nemükhöz – de csak annyiban, hogy eleve vonzzák őket az ilyen keményebb kihívással járó feladatok. A nők munkája sokszor nehezebben számon kérhető: pontosan mennyi az effektív munka, és mennyi a kávézás közbeni trécselés; könnyebb, kevésbé kimerítő munkákat vállalnak, olyanokat, amik fontosak, de produktívan kevesebbet termelnek, ezért az azonnali profit is kisebb rajta. Fontos munkák ezek, de megtérülésük hosszú távú, és a társadalom részéről jelentős bizalmi tőke befektetését igényli. És túlóra területén is kevésbé vehetők igénybe – nem lustábbak: egyszerűen várja őket az otthoni műszak, amiért pénz nem, de élhető élet a jutalom.
Nézzük napjaink valóságát a mi oldalunkról!
Dr Warren Farrell
Otthon
Ma elterjedt nézet, hogy a nők ugyanannyit dolgoznak a munkahelyükön, mint a férfiak, ám utána még a háztartás és gyereknevelés terhe is rájuk vár. Az igazság azonban az, hogy bár többdimenziós szerep vár a nőkre (a fenti három) de a férfiakra a házon kívül sokszor aránytalanul, akár heti 11 órával több munkaóra jut, és két órával többet utaznak. És közben ők is besegítenek otthon és a gyerekekkel is. De ezt a kutya nem veszi figyelembe, még ők sem. Látens marad. Hisz férfiak, teljesítik kötelességüket, mert nyílt tekintettel akarnak a tükörbe nézni. Teszik a dolgukat a ki nem mondott reményben, hogy cserébe elismerést és szeretet kapnak, ölelést, csókot és hálát, ám valójában nagyon sokszor további elégedetlenséget, és még magasabb követelményeket. De ebben mi, fiúk is ludasak vagyunk, ugyanis igazából mi sem köszönjük meg a vasalt inget, a házi kosztot, és a csillogó fényű padlót. Pedig aki dicsér: az több. Annak van miből adnia, lelke kincsekkel teli, amit nem sajnál társaitól. Ma még egyik nem sem szereti a másik teljesítményét elismerni.
Dr Farrell a férfiak háztartáshoz és otthonhoz való munkájának hozzájárulásához az eddigi felmérési listákhoz 50(!) olyan kategóriát nevezett meg, ami tipikus férfimunka. Nem 50 feladatot: 50 kategóriát, amelyek mindegyike még 4-5 további konkrét teendőre bontható. Ilyen pl. bútorkészítés, karbantartás, apróbb villanyszerelés, festés, bútorok odébb helyezése, kerítéskarbantartás és építés, családi autó gondjának viselése, gyerekek szabadidejének lekötése, baráti vacsorák előkészítésében segédkezés, vészhelyzet elhárítása, éjjeli gyanús zaj esetén basball ütővel testi épség és/vagy élet kockáztatásával megnézni mi történt, miközben a feleség az ágyban izgul férjéért. S-T-B
Tény, hogy a média a férfi agresszor, női áldozat témákra ugrik, és még a bíróságok és a lakosság (nem csak a női fele!) is enyhébbnek ítéli meg azt az esetet, ha nő öli meg a férjét, mintha férfi teszi ugyanezt a feleségével.
Tamási Erzsébet, hazánk férfikutatója is említi a tényt, hogy az a férfi, aki bevallja, hogy Családon Belüli Erőszak áldozata, a megszégyenítés komoly veszélyének teszi ki magát. Ő onnantól: Nyúl Béla. Holott elvárjuk egy férfitól, hogy nagyobb testi erejét ne használja egy nővel szemben, de ha egy nő visszaél ezzel a társadalom által szavatolt lovagiassággal, közröhej tárgya lesz a férfi. Pedig nem nehéz nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozni egy nőnek, és bizony egyetlen férfi nem ússza meg még a legnagyobb sumákolás mellett sem, hogy nap mint nap lássa, mit okozott. Minden ellenkező híreszteléssel szemben VAN lelkiismerete a férfiak minimum 80%-nak! És eléggé pokoli összeomlani önmagunk előtt, ha mégoly érthető is (de helytelen) amit tettünk. A legtöbb férfi a felesége testén látható kék-zöld foltokat a NANE dobolós tüntetései nélkül is férfi mivoltának csődjeként kezeli. És a további lehetséges agresszió egyik fő oka a fel nem oldott, de nagyon erős önvád.
A 22-es csapdája? Ha ütsz: vesztesz, ha nem ütsz: vesztesz? Mi is lehet az oka, hogy lelki kapaszkodó nélkül maradt férfiak, egyszerre csak végkép kimerülnek, és boldogságuk fészkét kiírtják, majd szeretteik után menekülnek a halálba? Nem hagytuk őket vészesen magukra? Eszünkbe jut, hogy még mindig emberekről beszélünk, akik képtelenek voltak szembenézni vele, hogy büszke, erős férfiakból megvetett és tehetetlen áldozatok lettek, akiknek nem engedik meg, hogy azok legyenek, és végül mi marad: a kilátástalan szenvedés elől való drasztikus és drámai menekülés.
Persze tény: rengeteg ember: férfiak és nők jobban félnek szakemberhez fordulni, akár papokhoz, lelkészekhez, vagy lelki tanácsadóhoz, terapeutákhoz, pszichológusokhoz, mint pl. tűzön átmenni egyszál ágyékkötőben. Utóbbiért csodállnak, előbbiért megvetnek. Társadalmunk a gyengeséget erkölcsi kategóriaként kezeli, és ha férfi bizonyul annak (de ha női szerepeiben nő is) lenézéssel, kibeszéléssel, végsősoron lelki kiközösítéssel „jutalmazza”. „A világ kevélysége”? A Bibliát írót tudtak valamit világunkról és a közösségként együttműködő emberekről?
A valóságnál nem félünk semmitől jobban (pedig belső szabadságunk fő záloga éppen ez), és ezt egy olyan ember mondta, aki földet rendítő csodákkal igazolta, hogy ő Isten Fia: nos tehát, nem mi vagyunk Isten, vannak gondjaink, és ezek egy része túlnő rajtunk. Pedig sokkal jobb önsegítő csoportba járni, öntudatosan vállalni, hogy javítok az életminőségemen és közvetve a körülöttem élőként is, mint végül családirtást rendezni.
A rettegett CS-B-E.
Vagyis Családon Belüli Erőszak. Én csak érintem. Bőven, és nálam jóval alaposabb, lenyomozható adatokkal ellátott cikkeket lehet találni Deansdale tollából a témában a Férfihang.hu-n. Számomra nagy meglepetés és némileg megrázó élmény volt, hogy Farrel doktor nagyon sokszor szinte szóról ugyanazt mondta el, mint Dean. Soha nem kételkedtem Dean szavahihetőségében. De más bízni és más objektíve látni, hogy független, hiteles forrás a már ismert adatokat ismétli állítása alátámasztására. Itt csak szemezgetek. A független vizsgálatok eredményei (melyek a feminista csipkefüggönyön rendre fennakadnak, vagy lejönnek, de a felmérés „férfi” szava helyére „nő” kerül) megmutatják: a kapcsolaton belül a két nem EGYFORMÁN erőszakos, sőt a nők kicsit erőszakosabbak. Összeségében elhanyagolható mértékű, de bizonyos bűntetteknél, pl. eszköz és fegyverhasználat kiugró az eltérés. Nem, nem feltétlen démonok a nők. Ellensúlyozzák a férfiak testi fölényét. Amit aztán a legtöbb férfi sportbalesetnek állít be, és bizony a kutya nem vizsgálódik tovább, legfeljebb a szomszédok sutyorognak, míg a temetés napja el nem jön. Utána már senki sem sutyorog. Magukra hagyott férfiak?
A férfiaknak áll a világ – hisszük. Feminista polgártársaink szeretik ezt láttatni, hiszen az önállósodás korában is rendkívül jó taktika a nőket áldozatnak beállítani, és ebből tőkét kovácsolni. Valójában több férfi hal meg családon belül, mint nő. A nő mérgezhet, bérgyilkost fogadhat fel, és megkérhet valakit, hogy intézze el a piszkos munkát. Volt tanárnő, aki szexet, és pénzt ígért tanítványainak (két fiúnak) ha férjét megölik. Ez kirívó eset, messze nem általános. De a női módszerek sokkal nehezebben felderíthetők.
És tudjuk, hiszen feminista hangadók jól felvilágosítottak: a férfi „bátor” – kilép a világba, otthagy mindent, éli fiatal szeretőjével a világát, mindent visz, és megoldotta, hogy élete egy cukros, szirupos, és erkölcsileg bűzlő élet legyen. A valóság azonban az, hogy a legtöbb férfi fél kilépni a kapcsolatból, mert csak a gyerekeit (akiket megvédeni többet esélye sem lesz, hisz egy bántalmazó feleség általában bántalmazó anya is ) az otthonát, a szakmai hírnevét, emberi méltóságát, személyi szabadságát (kifizethetetlen asszony és gyerektartást ítél meg sokszor a bíróság, aminek következménye börtön, és onnan merre vezet út a társadalomban?) teszi mindössze és mindörökre kockára.
Hölgyeim és uraim! A legtöbb férfi nem dúsgazdag playboy ügyes házassági szerződéssel a zsebében, hanem egy többé-kevésbé őszinte fickó, aki hitt a házasságában, a szeretett nőben és a családjában. És meddig bírja a gyerekei nélkül egy kis albérletben, a régi jól menő munkája nélkül, miközben a barátai is sorra lemorzsolódnak?
Egy személyes kérdést had tegyek fel most:
MIT KÉNE SZERESSEK A FEMINIZMUSBAN ÉS EMANCIPÁCIÓBAN AZOK MAI ÁLLÁSA SZERINT?
Mit üzen ez a kép nekünk: férfiaknak? A közkeletű filmcím tartalmát? „Egy ágyban az ellenséggel?” De ki kinek az ellensége ma már? Vagy a nők bizonyos része az „igazságot nekünk” szólamai alatt eszement tombolásba kezdtek? Tisztelet a józan és őszinte jóakaratú, hál’ Isten, egyáltalán nem kisebbségnek!
Bevallom eddig bírtam a könyv ismertetőjét. Igaz, úgy vélem, ami lényeges, elmondtam. Nem titok: érzelmileg mélyen érint és sebez a nők tőlünk való tömeges elfordulása, bennünket ellenségként kezelése, és ostoba tévedéseknek és hazugságoknak felülése. A szerző még hosszan tárgyalja az amerikai médiában szüntelen jelen lévő pozitív, de rövidlátó elfogultságot a nőkkel szemben, az adatok egyoldalú bemutatását, a pireuszi győzelmet, amit nyernek, hiszen áldozatiságukról meg lehetnek győződve, sajnálhatják magukat, de közben pont az igazi erőforrásoktól esnek el, ami hosszú távon segíthetné őket: a férfiak bizalmától, akik nem akarnak nősülni, elköteleződni (és ezért megint ők a rosszak, holott talán egy házasság a férfinak is kéne nyújtson valamit: a tiszteletet, az alkalmankénti őszinte felnézést rá és akár csodálatot is (nem a semmiért, persze) és az intimitás közegét. És nem a vég nélküli bűntudatos robot helyszínét.
A munkaadók a nőknek juttatott plusz törvények és diszkriminatív védelem miatt nem mernek nőket alkalmazni, így a védelemből kiszolgáltatottság lett. A megoldás a’la ember. Ecce homo! (Nem női! Emberi. A törvényeket férfiak hozták.)
Mert véletlenül se legyünk türelmesek, ne vizsgálódjunk, ne hordozzuk terheinket, apránként oldozgatva annak gordiuszi csomóit, ne kérjünk segítséget, ne működjünk együtt, ne kérjünk bocsánatot, ne lássuk be a másik igazát, észben tartva közben mi a mi nézőpontunkból mi a helyes, ne alakítsuk a közös jó érdekében szemléletünk, és Istennel véletlenül se álljunk szóba! Hisz jól ismerjük őt, ő a „nemszabadpistike” mostohaszülőnk. Ne álljunk meg, nézzünk körül, gondolkozzunk, és cselekedjünk bátran! Mert az első lépések hibái lesznek a további lépések helyreigazító tapasztalatai.
Nincs másik recept: nem bekebelezni kell a másikat (egyik nemnek sem) hanem hidakat építeni, néha elviselni, odafigyelni,
A megértés hídjaival egymásra találni nappal…
és közben magunkat is képviselni. Így van esély új, növekvő egyensúly megvalósítására, boldogabb nemzedék felnevelésére, és mélyebben megérteni, miért vagyunk férfiak és nők a Földön, és hogyan és miért jó ez nekünk, és főleg: miért jó – Együtt.
A természettörvényt nem a lázongás és az emberi elképzelések oldják fel, hanem az elfogadás, megértés, és a bizalommal való beteljesítés. Akkor fölé nőhetünk. „Ha jóllakatod a farkast, elalszik, és ha nem piszkálod, nem ébred fel többet.” „Menj, bűneid bocsánatot nyertek, de többet ne vétkezzél!” Akkor farkas ösztönök helyett végre angyalszárnyak repítenek, és ők oda visznek, ahol mindig is volt a helyünk: Haza, ahol ismernek és szeretnek. Lásd Jézust, aki kínhalált halt, és feltámadt. Magára vette a halál terhét, nem kényszerből, de engedelmességből. És aztán kamatosan mindent visszakapott. De ő sem az emberi eszét követte, hanem Mennyei Atyja akaratát („Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, de mindazonáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te.”) A bölcs szeretet először átjárja kíméletlenségünk csapdáit, majd ezután átrendezi. Nem türelmetlen fájdalommal és kínnal nekiesik nálánál nagyobb Sorserőknek, és keveri végül magát nagyobb bajba mint volt.
Gandhi ugyanezt az utat követte. Ő átformálta Indiát. Jézus a világot. Igaz, ő Isten fia, nagyobb a hatóköre.
Ugyan lassabb módszer egyesével meggyőzni és segíteni az embereket, őszinte közösségeket létrehozni férfiaknak és nőknek, és a tapasztalataikat csiszolásra továbbadni: de valójában nincs más út. Ezt hívjuk evolúciónak, Isten világunkat a Mennybe emelő évmilliárdos munkájának.
… és megtalálni egymást éjjel.
;-)
Zoli
