Vajon jó az Istennel járni, vagy jó az Istennel járni? Ugyan olvasatomban minden jó szándékú ember vele jár, ám aki direktbe szóba is áll vele, és ezt közösségben teszi, annak többet tud adni, és többet bízhat rá.
Nos, úgy vélem: kb -tul jó vele járni. Figyel ránk és fontosak vagyunk neki. A Nőkért való Kiállás ugyanerről szólt, csak Isten helyébe kicsit mi álltunk: a szervezők.
Margittal még a kőszegi legelső Kiálláskor találkoztam. Az a párkapcsolatokért volt, s a témát most sem mellőzhettük. Már akkor nagyon őszintén felvállalta magát, s bízott bennem: ha én ezt őszintén megkérdeztem, akkor ő azt őszintén elmondja. Akár a kisváros Fő terén is.
Most méginkább odatette magát: csajos ötletei voltak: színes lufik, pörgős zene, meleg tea (még spéci termo fazekat is szerzett hozzá, tehát a rendezvény végén éppoly meleg volt a tea, mint az elején), vagyis mindent, ami lehetővé teszi, hogy tényleg jól érezze magát, aki erre hajlandó rászánni magát. ÉS – VÉGIG OTT VOLT! Holott négy órán át a hűvös tavaszi szél már hideg, szinte jeges. Mert egy délelőttön át fújja az embert. Remegett, vacogott, a lányához bújt, az arca lilult, de nem ment el. Sőt, próbált táncolni! Egyedül ez ugyan nem olyan könnyű, de megint láthattam,milyen finoman, összehangoltan tud mozogni egy nő. Ezért is szeretnek annyira táncolni, míg mi, férfiak, a mackó mozgásunkkal sokszor inkább fát vágnánk… Csak hát az ÚGY nem melegít meg.
A Niki (Margit lánya), aki ügyesen segített, még kérdést is adott a zászló tartalmának kibontásához, és a barátnője (aki „csak” lelki segéderő volt, hogy a szünetekben ne a gyér forgalmú teret nézzük, mert igen – tavasszal még nincs idegenforgalom nálunk, és kevesebb az ember) pontosan a nem várt hab voltak a tortán.
Nos, mi is történt?
Az emberek bizony ódzkodnak a nyílt színre kiállni, még ha már vannak is ott mások, és biztatják őket erre. Talán olyan ez, mint a tavaszi fagy: ki kell tartani a meleggel, új és új hullámban kiárasztani, és eltűnik. Az egyik asszonnyal, aki a higannyal fertőzött erdőkről kezdett mesélni nekünk, eljutottunk oda, hogy vitt egy „Egészséges Férfiszellem” című könyvet, és elfogadott egy nagy ölelést hozzá.
Bensőségesség, érzelmi gyengédség, megnyílás, el és befogadás, odafigyelés – ezek visszatérő fogalmak voltak. Sokan vágyunk rá, játszmázunk érte, vagy csüggedten reméljük, talán megenyhíti valaki szívünk dermedtségét. Azt már kevesebben mondták el, hogy az érzelmi intimitáshoz valami megfogható tartalom is kell. A puszi, az ölelés jó jelző, de önmagában kevés. Szükséges a vezető tevékenység, ami mentén kibontakozik az ismeretség, a szeretet. Közös tevékenység, cél, beszélgetés, bármi, amire együtt figyelünk és közben a személyes kötődések is mélyülhetnek, tisztulhatnak, feltéve, ha bevállaljuk magunkat és a másikat. Úgy, ahogy vagyunk. Aztán idővel továbblépünk, növekszünk együtt – mert ez az Élet rendje.
Nagyon tetszett annak a férfinek a története, aki elmondta, hogy mivel sokat van otthon, ő főz. Vásárol, és a rendre is felügyel. Cseppet sem volt a méretes termetével, nyugodt, határozott hangjával és férfias bajuszával, borostájával nőies, puhány. Persze biztos vannak férfihobbijai, amelyekkel megtámasztja a tartását és éleszti a férfias tüzet belül.
És eljött az Ági is. Mert megígérte. A Nőnapi Kiállás – Hangolóban szerepel még, ő a Nyúl Ági. Persze megint önmaga volt: támogatott, buzdított és a hitet próbálta növelni bennünk. Nagyon jól esett, szerencsére már lassan rutinná lesz, hogy jó ügyekben nem az az első, mekkora visszhangot kelt. A meggyőződés ereje, a belső jó érzés, és csak ezek után az, hogy még kit érdekel a szemléletünk rajtunk kívül. Kinek van eleve hasonló?
Aztán csak terjed a Tavasz tovább, és rájöhetünk, hol foglalt állást még? Kik árasztják eleve már?
És: Megtaláltam! Avagy a tűzokádó, aki valójában egyáltalán nem okád tüzet. És már készen várt rá, hogy fogadja a hős lovagot, és végre vendégül lássa.
Aznap délutánra szervezett az exem a gyerekeknek és nekem egy közös programot. Ökölvívó Gála Kőszegen, érdekli a fiúkat, lesz tombola is, menjünk csak el. Senki se tudta, mi fog történni.
Lecuccoltunk a két Topival az egyik padra, már ült ott egy anyuka, ő is a fiát hozta el: bokszol és megnézi a többiek küzdelmét. Elkezdtünk beszélgetni. Aztán beszélgettünk. Aztán még beszélgettünk. Aztán mikor ránéztem, már nem a vállam fölül néztem rá. Aztán a kabátok elkerültek közülünk. Aztán amikor a csemeték meg voltak etetve, itatva, és a bordásfalról leszedve, ott folytattuk, ahol éppen abbahagytuk. A legjobban az tetszett, amikor ugyanabban a pillanatban ugrottunk fel, ő futott balra a fia után, én jobbra az enyémek után, szót se tudtunk szólni egymáshoz, majd bocsánatkérés nélkül ültünk vissza, és mosolyogtunk össze. Lopva megnéztem: igen jó popsija van… Oldalról jól látható, szép, ívelt ajkai, és vidáman csillogó szemei.
Mmmm, NAGYON JÓ NŐ! Szép neve van? Mónika.
Utána számoltam ki, hogy amit gyorsan elreppenő két – három órának véltem, az bizony tömény öt óra együtt töltött idő volt.
Persze ma, két randi, és néhány óra Skype beszélgetés még nem feltétlenül jelenti, hogy majd egymás mellé temetnek… de nem bánnám.
Majd, olyan ötven év múlva.
;-)
Zoli