Címke: harci szellem

Az edoi csata

kagawaSietve bontották a tábort, a sógun serege gyorsan közeledett. Kagawa szegény szamuráj volt, maga szedte szét a sátrát. Mint a villám, járta át a fájdalom, a háta egy merev izomcsomóvá változott. Próbált levegőhöz jutni, remélte, senki sem látja, miközben igyekszik visszanyerni uralmát a teste felett.

Ötven éves elmúlt, és érezte az éjjel, miközben az eső dobolását hallgatta, hogy bekúszik a fájdalom a vállába. Örült, hogy saját sátra van, nem kellett osztoznia mással. Mindig félt tőle, hogy valahogy meglátszik rajta, kitudódik, már nem a régi, hiába nem akarja, meglazul a szorítása a kard markolatán, oda kell figyelnie a ritmusra, vagy kimerítő zihálás lesz a küzdelem vége, hogy…

Úgy tűnt, Edo alatt csap össze a két sereg, remélték, még lesz idő hadrendbe állni, mielőtt lezúdulnak rájuk a szürke egyenruhások.

Tenzo, a kerek képű, ösztövér parancsnok felmérte a felsorakozó katonákat, a kifejlődő arcvonal előtt sétált, miközben lejjebb lovasok nyargaltak a helyükre. A sorok közé, mélyre is benézett, félrefordított fejjel latolgatott párszor. Kagawa bal vállát felhúzva állt a helyén, így nem érezte annyira a reggeli fájdalmat. Tenzo gyorsan döntött, ahogyan ránézett.

– Állj hátra!

Kagawa elvörösödött a megaláztatástól, de nem szólt, bár Tenzoval sok csatát együtt harcoltak végig.

– Neked jobb így – morrantotta Tenzo, látva harcostársa arcát. Igen, neki jobb, ezt Kagawa is tudta, és titokban megkönnyebbült. A többiek nem szóltak a kedvezésért, bár hátul állni szégyen volt, de túlélni is ott lehetett a legjobban. Mindenki tette a dolgát, azzal volt elfoglalva, amivel megbízták. Ha morogtak is, magukban tették, kívül az arca sem rezdült senkinek. Meglehet egy öregedő, szegény szamuráj egyszerűen nem fontos a jó erőben lévő többieknek.

Valaki nézte. Ahogy felemelte a fejét, Joshi tekintetébe kapcsolódott az övé. A fiatal szamuráj szeme megrebbent, komolyan biccentett. Kagawa fogadta a köszöntést, és visszabiccentett. Joshi elfordította a fejét.

Kiáltozás támadt a jobb szárnyon, és nemsokára kardok pengése hallatszott el hozzájuk. Mind arra figyeltek, várták, mi a parancs, oda vezénylik-e őket, vagy állva maradnak. A sógun azonban ravaszabb volt, mint várták, mert a hátukban is idegen csapatok tűntek fel, és ordítva rohanni kellett, aztán pedig csapni, öklelni, megállni…

Nem tudta Kagawa mennyi idő telt el, már három párharcból került ki győztesen, de társai újra és újra összezáruló sorai megint elvágták az ellenségtől. Amint leeresztette a karját, a háta égőn fájt  és a ritmusra szinte egyáltalán nem tudott ügyelni. Amint csökkent a légszomja, benntartotta a levegőt, kifújta, várt, beszívta, ahogyan még régen tanulta.

Megint szétnyílt előtte társainak sorfala, és a résen betörtek a szürke szamurájok. A fiatal harcos, aki ott termett, Kagawa előtt felrántotta kardját, majd villámgyorsan gyomorba rúgta az öregedő szamurájt. Az csapásra számított, és előregörnyedt a zsigereibe robbanó lábtól. A feje fölé akarta emelni a kardját, biztosan tudta, hogy a nyakára fog érkezni a következő csapás, de érezte, hogy iszonyúan lassú. Csendülés hallatszott, majd a hang, ahogy a bambuszpáncélt átdöfi a katana, és fájdalmas kiáltás.

joshiJoshi állt szétvetett lábbal Kagawa felett, és lerúgta a kardjáról az immár haldokló ellenfelét. Az öreg szamurájt elöntötték az érzések, szégyellte, de könnyek borították a szemét, és egy pillanatra ledobta volna a páncélját, hogy egyszerűen az erős Joshi karjaiba vesse magát, és hagyja, hogy az kivigye a vérzivatarból őt.

Ehelyett Joshi lehajolt, benyúlt Kagawa hóna alá, és talpra segítette őt. Mutatta, vessék egymásnak a hátukat, és úgy küzdjenek. Az öreg megfeszítette belül magát, már szégyellte az előbbi elgyengülését, és összeszorított foggal készült a küzdelemre. Az arcvonal széthullott, mindenütt párbajozó szamurájok küzdöttek.

Délutánra eldőlt a csata, a sógunt visszaverték, szabad volt az út Edoba. Másnap indulni akart a vezérkar, de aznap a katonák kipihenhették a fáradalmaikat. Kagawa megkereste Joshit, aki épp Tenzoval beszélgetett, és még néhány szamurájjal. Kagawa a kardjára támaszkodott, és nem törődött vele, hogy mindenki látja, milyen görnyedten jár.

– Joshi, köszönöm – hajolt meg az ifjú harcos felé az öreg szamuráj. Megrándult, de lassan kiegyenesedett.

Joshi szerény kis mosollyal felelt:

– Mind megöregszünk, nem? Jó, ha van segítség.

Tenzo komoly tekintettel nézett Kagawára:

– Nem gondolod, hogy abbahagyd? Talán le tudnál telepedni valamerre. Omashi szama most, hogy így állunk, biztos elbocsát a szolgálatából, ha kéred. Tégy, ahogy akarsz, de nem szégyen a kellő időben váltani.

Kagawa hirtelen úgy érezte, súly gördül le a melléről. A félelem a szégyentől, a többiek megvetésétől. Elöntötte a vágy a nyugalom, egy másik élet felé.

– Meggondolom, Tenzo szan. Elgondolkodom rajta – válaszolta.

 

 

;-)

Zoli

Kumite (harc)

kumite

kumite

Történeteket mesélek el, amelyeket eddig megéltem. A karate nagyon fontos eleme a harc, és szerintem az az igazi karatéka, aki időnként versenyre is jár. A pofonokat, rúgásokat egy idő után meg lehet tanulni elviselni (bár a lehetőségüket sosem lehet teljesen megszokni.) Harci szellemet, virtust, igazi a karatéhoz méltó szellemiséget viszont csak ott lehet igazán begyakorolni. 

Valamikor állítólag nem tartottak versenyeket, mivel ott az egyik félnek fel kell vennie a támadó, az agresszor szerepét. A karate pedig szigorúan csak önvédelemre, vagy a kiszolgáltatottak védelmére való. Ám elég komikus lenne versenyen a három percig egymással szemben álló karatéka, majd az idő letelte után megdicsérnék őket, hogy a karate do – ból jelesre vizsgáztak, ám konkrétan igazi harci tapasztalatot nem szereztek.

Az első élményem volt, mikor felfedeztem az erőmet. Az addig rettegett férfi, agresszív-pusztító erőt. Amit a Shotokan karate kifejleszt, tökéletesít, spiritualitást és erkölcsöt rendel hozzá, és teljes kontroll alá von. Egy fekete öves mesternek a teljes erejű ütését meg kell tudnia állítania ellenfele orra előtt egy icipicivel. És még számos módon vonja az edzés a testet és az ösztönöket a tudat kontrollja alá. Megismerteti, erősíti, fejleszti, és szabályok közé tereli.

Amikor rájöttem, hogy erősebb vagyok, mint hittem, mintha gátak szakadtak volna át bennem. Elöntött a lehetőségek a belső energiák mámora. Ez a kezdő karatékák egyik veszélyes időszaka, ok nélkül bajt keverhetnek, csak hogy átéljék, a „hatalmas és erős vagyok” élményét. Én is éreztem rá késztetést, szerencsére jól működtek a fékek, komoly baj lett volna, ha indokolatlanul használom az újonnan megszerzett erőmet.

A még megformálatlan erő

Idővel ez csitul, de emlékszem, amikor egy versenyre készülve csak „terminátornak” hívott az egyik néző lány. A versenyen aztán találkoztam a tudattalanba merült, és akkor felbukkanó korlátaimmal: a sérüléstől, szégyentől és fájdalomtól való félelmekkel. Szánalmas kumitét mutattam be, és egy ezüst érmes kata (formagyakorlat) után a közönség udvariasan kerülte a tekintetemet, nem akarta látni benne a megszégyenülést. Fontos állomása volt életemnek.

Tanítóm, Pál Tibor sensei mesélt róla, hogy a versenyek világa változó. Egyrészt az élő harcot nem lehet teljesen zárt szabályok közé zárni, túl élő, kreatív és pergő, másrészt mindig vannak vitatott helyzetek, és sokszor kérdés, még mi fér bele az etikus küzdelembe. Ezért sem szívesen bíró.

Aztán a szerencse forgandó, a ma bajnoka a holnap vesztese lehet, és ha nem kapaszkodik bele lelkében Gichin Funakoshi bölcs szavaiba, miszerint „nem a győzelem vagy vereség, hanem a gyakorlás általi személyiségfejlődés a karate igazi értelme”, bizony nehéz lehet túltenni magunk egy – egy rossz szérián. Melyek egyébként remek tapasztalatot jelenthetnek új ellenfelek, küzdési stílusok, állóképesség, és személyes fejlődésünk új irányai felé.

Hosszú ideg nem kumitéztem. Ma megtehettem mesterem jóindulatából. Sokat kaptam érte, és jogosan. Vaddisznó stílusban küzdöttem, a sensei ki is jelentette, ezért versenyen leléptetnek. A karate nem ez. Itt professzionális ütések, rúgások, és ezek kombinációi vannak. EZT kell bemutatni a shiain. Nem utcai „beverem a pofádat, és magam alá gyűrlek, köcsög” típusú, nevet nem is érdemlő akármit. Mivel gyakorló ellenfelem, Attila, bár intelligens és kreatív ember, de kellő mennyiségű tapasztalata nem lévén, átvette a „stílusomat”, ezért ő is intést kapott. Persze féltette magát: lefogta a karom, földre vitt, birkózott, ki akart zökkenteni orrszarvú módszeremből. Egyébként így is ő győzött, a nagyobb tapasztalat, jó helyzetfelismerés és a pontos ütések meghozták eredményüket.

A kész szobor. Elérhetetlen, de törekedni mégis kell rá. Igaz, ide már kevés a karate do. Ide már kereszténység is kell.

Utána a fiatalabb Dominik jött párba, ő nem igazán volt ellenfél. Kevesebb tapasztalata, és a tömegem, a korom, és vad taktikám (rögtön támadni, ha lehet, lerohanni) megijesztette. Ő nagyot csalódott magában. Legközelebb passzívabb harcosnak kell lennem. Egy shotokan harcos eleve inkább az, másrészt nem kéne megtörni egy fiatalember lelkét, önbizalmát. Nyerni nem engedem csak úgy, de másképp állok hozzá, érezze, ha küzd, van esélye.

Gyakorolnom kell. A bennem lévő Kraftnak Spiritté kell fejlődnie. A ma még tuskó férfit, nemes és erőteljes szoborrá kell faragni. Évek munkája lesz.

Nem baj, mert hogy is mondták a Mondoshalanok az Ötödik Elemben? „Az idő nem számít.” 

A Jó-ra mindig van elég idő, csak bölcsen kell kihasználni!

 

;-)

 

Zoli