Címke: spirit

Férfiak, akik megélik harcos énjüket

kumiteÉszrevettem, hogy a küzdősportot űző férfiak másképpen viszonyulnak magukhoz, a testükhöz és egymáshoz, mint átlag férfitársaik. A küzdelem segít megtapasztalni saját erejüket – amit különösen kezdetben hajlamosak fölé- vagy éppen alábecsülni – és sebezhetőségüket. Átélik a győzelmet és a vereséget, és emberi korlátaikat. Bátrabban bevallják hibáikat, (a valósággal pláne segítő közegben nehéz vitázni)  és sokszor jobban tisztelik egymás erényeit. A shiai-n, a küzdőtéren nincs más, csak ők és a nyers valóság, no meg a bírók, akik felügyelik a fair play-t. Megértésüket, egymás iránti gyengédebb érzéseiket is bátrabban felvállalják, hiszen tudják saját példából, egy megsérült, vagy vesztes férfi mit él át.
Mélyebben EMBEREK az élet bizonyos szegmensében. Tudják, hogy erő és sebezhetőség kéz a kézben járnak. És a bizalom, ami a bátorság alapja. Bizalom a megszerzett képességeikben, az edzőikben, a lehetőségeikben, Istenben és a csapatban, amely tapintatosan félrenézni, és vállt veregetve biztatni éppúgy tud. Vagy őszintén fejet hajtani a siker előtt, hiszen a győztes mindig a csapat hírnevét is fényesíti.

;-)

Zoli

Kumite (harc)

kumite

kumite

Történeteket mesélek el, amelyeket eddig megéltem. A karate nagyon fontos eleme a harc, és szerintem az az igazi karatéka, aki időnként versenyre is jár. A pofonokat, rúgásokat egy idő után meg lehet tanulni elviselni (bár a lehetőségüket sosem lehet teljesen megszokni.) Harci szellemet, virtust, igazi a karatéhoz méltó szellemiséget viszont csak ott lehet igazán begyakorolni. 

Valamikor állítólag nem tartottak versenyeket, mivel ott az egyik félnek fel kell vennie a támadó, az agresszor szerepét. A karate pedig szigorúan csak önvédelemre, vagy a kiszolgáltatottak védelmére való. Ám elég komikus lenne versenyen a három percig egymással szemben álló karatéka, majd az idő letelte után megdicsérnék őket, hogy a karate do – ból jelesre vizsgáztak, ám konkrétan igazi harci tapasztalatot nem szereztek.

Az első élményem volt, mikor felfedeztem az erőmet. Az addig rettegett férfi, agresszív-pusztító erőt. Amit a Shotokan karate kifejleszt, tökéletesít, spiritualitást és erkölcsöt rendel hozzá, és teljes kontroll alá von. Egy fekete öves mesternek a teljes erejű ütését meg kell tudnia állítania ellenfele orra előtt egy icipicivel. És még számos módon vonja az edzés a testet és az ösztönöket a tudat kontrollja alá. Megismerteti, erősíti, fejleszti, és szabályok közé tereli.

Amikor rájöttem, hogy erősebb vagyok, mint hittem, mintha gátak szakadtak volna át bennem. Elöntött a lehetőségek a belső energiák mámora. Ez a kezdő karatékák egyik veszélyes időszaka, ok nélkül bajt keverhetnek, csak hogy átéljék, a „hatalmas és erős vagyok” élményét. Én is éreztem rá késztetést, szerencsére jól működtek a fékek, komoly baj lett volna, ha indokolatlanul használom az újonnan megszerzett erőmet.

A még megformálatlan erő

Idővel ez csitul, de emlékszem, amikor egy versenyre készülve csak „terminátornak” hívott az egyik néző lány. A versenyen aztán találkoztam a tudattalanba merült, és akkor felbukkanó korlátaimmal: a sérüléstől, szégyentől és fájdalomtól való félelmekkel. Szánalmas kumitét mutattam be, és egy ezüst érmes kata (formagyakorlat) után a közönség udvariasan kerülte a tekintetemet, nem akarta látni benne a megszégyenülést. Fontos állomása volt életemnek.

Tanítóm, Pál Tibor sensei mesélt róla, hogy a versenyek világa változó. Egyrészt az élő harcot nem lehet teljesen zárt szabályok közé zárni, túl élő, kreatív és pergő, másrészt mindig vannak vitatott helyzetek, és sokszor kérdés, még mi fér bele az etikus küzdelembe. Ezért sem szívesen bíró.

Aztán a szerencse forgandó, a ma bajnoka a holnap vesztese lehet, és ha nem kapaszkodik bele lelkében Gichin Funakoshi bölcs szavaiba, miszerint „nem a győzelem vagy vereség, hanem a gyakorlás általi személyiségfejlődés a karate igazi értelme”, bizony nehéz lehet túltenni magunk egy – egy rossz szérián. Melyek egyébként remek tapasztalatot jelenthetnek új ellenfelek, küzdési stílusok, állóképesség, és személyes fejlődésünk új irányai felé.

Hosszú ideg nem kumitéztem. Ma megtehettem mesterem jóindulatából. Sokat kaptam érte, és jogosan. Vaddisznó stílusban küzdöttem, a sensei ki is jelentette, ezért versenyen leléptetnek. A karate nem ez. Itt professzionális ütések, rúgások, és ezek kombinációi vannak. EZT kell bemutatni a shiain. Nem utcai „beverem a pofádat, és magam alá gyűrlek, köcsög” típusú, nevet nem is érdemlő akármit. Mivel gyakorló ellenfelem, Attila, bár intelligens és kreatív ember, de kellő mennyiségű tapasztalata nem lévén, átvette a „stílusomat”, ezért ő is intést kapott. Persze féltette magát: lefogta a karom, földre vitt, birkózott, ki akart zökkenteni orrszarvú módszeremből. Egyébként így is ő győzött, a nagyobb tapasztalat, jó helyzetfelismerés és a pontos ütések meghozták eredményüket.

A kész szobor. Elérhetetlen, de törekedni mégis kell rá. Igaz, ide már kevés a karate do. Ide már kereszténység is kell.

Utána a fiatalabb Dominik jött párba, ő nem igazán volt ellenfél. Kevesebb tapasztalata, és a tömegem, a korom, és vad taktikám (rögtön támadni, ha lehet, lerohanni) megijesztette. Ő nagyot csalódott magában. Legközelebb passzívabb harcosnak kell lennem. Egy shotokan harcos eleve inkább az, másrészt nem kéne megtörni egy fiatalember lelkét, önbizalmát. Nyerni nem engedem csak úgy, de másképp állok hozzá, érezze, ha küzd, van esélye.

Gyakorolnom kell. A bennem lévő Kraftnak Spiritté kell fejlődnie. A ma még tuskó férfit, nemes és erőteljes szoborrá kell faragni. Évek munkája lesz.

Nem baj, mert hogy is mondták a Mondoshalanok az Ötödik Elemben? „Az idő nem számít.” 

A Jó-ra mindig van elég idő, csak bölcsen kell kihasználni!

 

;-)

 

Zoli