– Utolsó öt! Ichi, ni, san… – az edző a másfél órás edzés végén, szinte rekedten a sok elkiabált utasítástól még vezényelte az ütéseket.

– Fáradtak vagytok? – állt meg az ötödik ütés után a két sor előtt. Egyik sor ütőpárnát tartott maga elé, másik ütött, de gumikötéllel tette nehezebbé az ütések kivitelezését.

– Hát… – senki nem merte mondani, hogy: „igen”.

– Nem baj, még egy kis kata! – mondta szinte mámorosan a mester. Élvezte, hogy a legvégsőkig elvitte a tanítványait, és újra és újra bebizonyíttatta velük, hogy túlszárnyalhatják addigi korlátaikat.

Megvolt a formagyakorlat is. Sorakozó.

– Mi a karate gerince? – kérdezte búcsúzóul a mester.

– Tisztelet, akarat, szorgalom… – hallatszottak innen is, onnan is a dójó kun szavai.

A mester csak legyintett.

– A VIRTUS! Hogy küzdjél, és ne add fel! Állj talpra, és kezd újra ha nem megy is! Mert majd fog.

Intett a kijárat felé.

– Hétfőn hat óra! Egészségetekre!