Toplak Zoltán

Mese két mai, modern, jólelkű nőről

Toplak Zoltán - 2013-12-28 15:05 - 0 hozzászólás

Két történetet mesélek el. Igyekszem értelmezni is, és következtetéseket levonni. Bátran lehet velem vitázni. Nem a TUTI-t mondom. Csak a véleményem.

Menny és PokolElső Mese: Menny és Pokol

Futottam a közeli kis folyócska partján. Mások is szoktak, rossz az állóképességem, a karate edzőm tanácsára gyakorlom az iramfutást. Rám fér. Elértem a helyre, ahol a formagyakorlatokat szoktam gyakorolni, de mivel most beleadtam mindent, hát ki voltam fulladva. Egy kedves, fiatal nő ült a közelben, mellette bicikli, biztos éppen szünetet tartott ő is. Levetettem magam a pihenőre, sapka le, fújtatok. Látja, ki vagyok, résztvevően pillant felém. Mit mondjak, jól esett. Még köszönt is, Ő előre!

Kezdtem magam jól érezni. Felálltam, odamentem hozzá, lehajoltam hozzá (ült) és mondtam, kérnék valamit. Rögtön megkínált a jeges teájával. Hát majdnem szétfolytam a kedvességétől a betonlapok repedéseibe, de azt már mégse, inkább mosolyogva jót húztam finom italából. Megköszönöm, majd kibököm, mit is szeretnék. Olyan gyakran gyakorlom itt a katákat, de az emberek sose vetnek rá szinte egy pillantást se, úgy tesznek, mintha a leghétköznapibb dolog lenne, hogy ott harcművészetet gyakorolnak, nem néznél meg, mit tudok? Olyan jól esne. Meglepoődve ráállt, nem igazán tudhatta, mit is jelent a kifejezés: „Shotokan karate kata”. De jó. megnézi, úgysem tart két percnél tovább.

Beálltam, a „Bassai Dai” –t (Törd át a falat!), nagyjából szépen meg is csináltam, (az edzőm nem osztaná a véleményem, de ő ezért is edző, neki ez is a dolga) harci kiáltás, ritmusos mozgás. A lány gratulált, és mint a szél, eltekert. Én fapofával folytattam az utam.

Megkaptam, amit akartam, és elveszítettem, amit szerettem volna.

Szerintem ez a lány megijedt a bennem lévő harcostól. Rögtön az futhatott át a fején „addig jó, amíg a levegőt üti, és nem engem.” Mit tehetnék? Eszébe se jut, hogy attól még, hogy tudok harcolni (sensei, ne krákogj! Picit igenis tudok.) nem verek szét mindenkit magam körül? Már nem vagyok bizonytalan kamasz, aki azt hiszi, ha nem a győzés mámorában él, akkor nem is ember. (Ismerős szólam a média, a politika, és egyszerű hétköznapi életünk bizonyos tájairól?) Pláne, nem a gyengébbet? Hogy erre az erőre ő számíthatna is, ez őt szívesen védelmezné is, ha kell? Hogy ez nem csak harcolni, de dolgozni is tud? És akár nagyon szívesen érte? Mert különben haszontalan, és a haszontalan dolgok helye a szemétdomb.

Megfizetem minden fillér árát, hogy férfias férfi legyek. Egy picula nem marad a zsebemben. Csak bele ne keseredjek, mert az önsajnálat és a gőggé merevedő büszkeség még senkit nem tett boldoggá. Uram irgalmazz nekem, nyomorult bűnösnek!

A legjobb barátom lemacsóz, és nem érti, hogy enélkül az erő nélkül nem lenne békés demonstráció Pesten, nem lenne Férfiak Lapja, se kockázatvállalás, se Krisztus neve nem lenne hirdetve az utakon és tereken. Mint ahogy ez a barát ezeket nem is teszi, és az ő ereje a rendszerből származik főleg, melynek tagja, nem az Úrral való tiszta és erős kapcsolatából. Pedig kellene ő a világnak, mint dicső és fényes Férfilélek, Férfiszellem. De már belefáradtam, hogy a kishitűségével küzdjek, és megtanultam, nem az én dolgom mások kishitűségét megszüntetni. Csak segíthetek, azt is korlátozottan, de hinni és a hit mellett dönteni mindenkinek magának kell. Ha senki sem követ és hallgat rám, engem az én Atyám akkor is magához ölel és megvigasztal. Kénytelen szegényem, vagy megkeseredek.

Nyugi, ilyenkor még csdak ijeszt. Esélyt ada visszavonulásra, és maga is megkönnyebbül, hogy nem kellett harcolni. A következő lépéstől már nincs visszaút, mint a vízesés előtti utolsó pár méter. Még nem zuhansz, de már nincs természetes erő, ami megállítson.

Nyugi, ilyenkor még csak ijeszt. Hiába fut, morog. Esélyt ad a visszavonulásra, és maga is megkönnyebbül, hogy nem kellett harcolni. A következő lépéstől már nincs visszaút, mint a vízesés előtti utolsó pár méter. Még nem zuhansz, de már nincs természetes erő, ami megállítson.

Második Mese: A Farkas – Én

Utaztunk a fiaimmal hazafelé üdülésből. A vonaton leültünk, közelünkben elvált anyuka kislányával. Titokban méreget, nekem is szimpi, a kislánya is ott sündörög, elkezdünk beszélgetni. Félszavakkal leteszteljük egymást: múlt, csalódások, elképzelések, tervek, természet. Alakul a dolog, érzi farkas ösztöneim éberek szüntelen tapogatom környezetem, ki mit csinál, hol van, mi történik, és főleg ebben a rendszerben mit csinál, és hol van az én két fiam? Tetszik neki, megállunk, át kell szállni, automatikusan oltalmamba veszem az ő holmiját is, és figyelek az ő lányára is. A harcos innentől az övéké is.

Aztán az átszállás után minden összeomlik. Mert az Élet kaland is. Engedem a fiaimat a vonaton messze elcsavarogni. Ismerkedjenek a világgal, játszanak, legyenek kezdeményezők és bátrak. A nő lánya persze nem mehet. A pokolba kívánom a nők állandó, számomra agymenéses szintű biztonságra törekvését. Mi baja lehet a gyereknek? Csúnyán néz rá valaki? Visszajön, elmondja, és megyek is elsimítani az ügyet. Ezt a lányával is szívesen megtenném. Annából kibukik, hogy hiszen kieshetnek a vonatajtón.

Puff!

Erre nem gondoltam. Sprint a gyerekek után, és azonnal, nyugodtan, értelmesen elmagyarázom, hogy mi történhet, ha az ajtóval játszanak. A lehetséges érzelmeket sem kihagyva, az övékét és az enyémeket is. Nem kell, kiessenek. Csak lógjon a sötétben a kinyílt ajtón, és rémüljünk mindketten halálra, míg vissza nem húzom a biztonságba. Őszintén: kinek hiányzik ez? Mindkét gyerek bólint, megértette, én pedig bízom bennük. Tudják, nem okoskodok, azt tanítom meg nekik, amire szükségük van, és bízom képességeikben. Vagyis az ügy lezárva.

Visszamegyek Anna mellé, és megnyugodva beszélgetek tovább. Rajtam kívül mindenki halálra van válva, és érzem, hogy könnyelmű, felelőtlen alaknak tart. Nem vitatom az ő álláspontjukat, de elmondom az enyémet. Kockáztatok, mert az Élet kaland is, és játék is. Ezt a fiaimnak is meg KELL tanulniuk. Meg hogy vannak szabályok. Kiszámítható kockázatot vállalok be, nem vagyok vérbeli kalandor. Az ajtók kérdése egyszerűen nem jutott az eszembe. Korábban metrón utaztunk, ott az ajtók elektromosan vannak zárva, míg a szerelvény meg nem áll. De ez vonat volt. Amint Anna figyelmeztetetett, rögtön intézkedtem. Mert attól, hogy én vagyok a csapatkapitány nem minden hatalom, nem minden tudás és nem minden felelősség az enyém. Nem én vagyok Isten. Anna valójában a maga nőies módján nagyon jól kiegészített engem. Legyinthettem is volna: ugyan, elhanyagolható kockázat, de ha a gyerek ezt szokja meg, hogy az ajtó nem veszélyes, évek alatt, már nem elhanyagolható a kockázat. Meg ez annyira veszélyes, csak ha a halálos rémületet veszem is – és a gondatlanság miatti bírói eljárást még meg sem említettem – hogy haladéktalan intézkedést követelt a dolog. Meg is tettem. Úgy vélem,mnt férfi és mint apa minden tőlem elvárhatót meg tettem, és nem is történt baj. Az ellen, hogy mások a valóságot a félelmeiken és nem a konkrétumokon keresztül szemlélik, mit tehetek? Megrémülnek, mikor éppen elhárítottam a veszélyt. Gyerekek, ti nem mozogtok együtt a valósággal! Néztek, de nem láttok! Mentségetekre legyen mondva, kívülállóként ez kicsit mindig nehezebb. Hogy megtörténhetett volna? Létezik a Földön teljes biztonság? Merő gyerekes ostobaság a tartalma annak a közmondásszerű mondatunknak, hogy: „Kilépsz az utcára, és a fejedre esik egy tégla”? Legyünk józanok! Mindig rászorulunk Mennyei Atyánk óvó irgalmára.

Így hát az igazi kérdés nem az, kiesik –e a gyerek a vonatból, hanem az Atya oltalmában történik – e ez, vagy kívüle? (Ezt a kérdést nem fejtem ki ehelyt, legyen mire rákérdeznetek.)

De az én személyes kérdésem: van olyan nő, aki hajlandó nőstényfarkassá változni néha az oldalamon, és a csapát követni az éji vadonban? Aki velem vonyít a Holdra, és árkokat ugrik át? Aztán hazamegyünk, és lesz ő mamamaci én meg papamaci a bocsokkal. Néha meg két dolgozó ember, mert dologtalan nőt nem tűrök meg magam mellett. Pénzt elvben nem kéne keressen (gyakorlatilag akkor felkopna az állunk), de dolgoznia muszáj. A maga szintjén a gyerekeknek is. Az meg nem kérdés, hogy nekem is. Hogy lehetnék különben családfenntartó?

;-)

Zoli

 


Címkék: , , , , , , , , , ,

A cikk megjelent a Mai család rovatban.


Hasonló témájú cikkek:


Némán üvöltő magány
Meghalt Csala Zsuzsa. A bulvársajtó feldobta a hírt a százmilliós vagyonáról (Atyaisten, milyen felelőtlenek! Mint a dedós kiscsoportosok. És igen...
Domináns nő - szubmisszív férfi
Előző cikkemben a domináns férfi - szubmisszív nő kapcsolatról írtam nagy vonalakban (könyv terjedelemben is kevés lenne kivesézni a témát), ebben a c...
Miért és hogyan ünnepeljünk Apák Napját?
Apa lehet sokféle, de alapvetően: elvált, vagy nem elvált. Mindkettőre jellemző, hogy több szinten is kihívások elé van állítva: már gyermeke születés...
Lehessen hibázni!
A gyerekünk amikor kicsi és a határait próbálja feltérképezni, akkor kipuhatolja, hogy, ha rosszalkodik, akkor fegyelmezik, de a szülei őt, akkor is f...


[facebookall_comments]
Hozzászólások (0) Hivatkozások (0)

Még nincsenek hozzászólások.


Szólj hozzá Te is!

Ha hozzá szeretnél szólni, akkor be kell jelentkezned!
Nem vagy még regisztrálva? Csak egy 2 perces művelet és Te is részt vehetsz a beszélgetésekben!

A hivatkozások nincsenek engedélyezve.

Férfiak Lapja

Kedves olvasó, ez itt a Férfiak Lapja. Leginkább férfiaknak szól, de nem csak. Igyekszünk olyan témákat keresni, ami érdekli a ma férfiait, és hasznos is a számukra. Hatalom, pénz, szex. Hogy a sztereotípiákkal kezdjem. De család, hit, és érzések is. Férfihobbik. Feminizmus és antifeminizmus. Nők, ahogyan ők látják magukat. Nők, ahogy mi látjuk őket. Erő, szabadon és vadul – mégis mederbe terelve, és szükségtelenül nem ártón. Nagyon fontos, hogy a lap amatőr. Szeretnénk élvezni, amit csinálunk, és szerzőink legtöbbje egyelőre a levélírásban profi. De lelkesek, és tenni akarnak ebben az értékvesztett világban. Hiszünk a karizma erejében, abban, ami belülről jön, őszintén, hittel. Kell a tudatosság, a szervezettség, és igen: némi profizmus is. Mi igyekezni fogunk.