7 hónaposan felállt a családunk legfiatalabbja. Ahogyan figyelem a kűzdelmét ráismerek a mieinkre. Amikor a vizet vezették a mama és apám egy éjjel a csövekhez az utcán a gödröket kiásta. Az alacsony asszonyka férfiakat meghazudtolóan dobálta ki a földet a lapáttal. Láttam. Nem felejtem el soha . Beivódott az elmémbe. A pici mozgását figyelem. A fejével is magát tolja. Kapaszkodik az apró ujjaival. Az a kűzdelem is hasonló, amikor nem adja fel az ember és szellemi téren a teljesítményének adminisztrálására próbál sokadszorra leadni anyagot. Elgondolkodtató. Alkottak egy rendszert, aminél fogva lehet számon kérni, elmarasztalni. Évtizedekig a versenyszférában tapasztaltuk, hogy újabb és újabb beadandókat találnak ki hivatalok, befizetendőkhöz kötve. Nehezítésekkel terhelni a termelőket. Az íróasztalok mögött ülők számára teremteni hasznot, teendőket, jövedelmet. Visszatérve a kűzdelemre, láthatom az utódaink sem adják fel egykönnyen. Nem olyan fából faragták. Csakúgy, mint az elődeimet. Szívem melengető volt, hogy láthattam. Erőt ad. :) Kata

Kiállt fel az akinek megvilágosodik egy összefüggés. Az óvodában az a koros, már nem rohanó óvónő meséli: Amikor azt mondta a kicsinek, hogy van időnk kivárni, mi a teendő, mert adódott egy egyszerű megoldandó. A kicsi pedig csak ül és néz tanácstalanul a fejéből kifele. Majd mikor rájön üdvözült mosollyal örvend, hogy rájött. Pedig egy különösen egyszerű dologról volt szó. A kicsik állják kőrbe tanácstalanul a másikat rendkívűl egyszerű megoldandókat tapasztalva. A munkaerő piacra kerülők főnökei panaszolják, hogy egyszerű, tömör vezényszavakkal való utasításokat igényelnek a z generációbeliek. Csak problémákat ne kelljen kreatívan megoldani, ha lehet. A korosodók nem szeretik a bonyolult leveleket. A helyzet ahhoz hasonlatos, amikor az ügyvédek, vagy az orvosok a szakzsargonjaikat tolják a népre, hogy éreztessék szakmai tanultságukat. Az emberek egyszerűsítéseket igényelnek. A nethasználat még inkább visz e fele. Csak nehogy gondolkodnunk kelljen. Hiszen ott vannak a gépek. Pedig töprengeni élvezetes is lehet. Ha sikerül rátalálni olyasmire, ami minket érdekel. Rábukkanni új összefüggésekre. Szerencsénk van, ha segít olyan értő szem, aki meglátja bennünk, hogy mivel foglalkozunk szívesen és olyasmi felé terel. Valamint, amikor megkínálnak minket a tudományok alapjaival, szintén nagy szerencsénk van, ha olyan teszi aki ahhoz kedvet ébreszt. Amikor találkozik az adottságunk hajlamunk, érdeklődésük ilyen élménnyel és elindulunk egy irányba, egy életre is akár elvihet minket. Adhat teendőket. Leköthet. Mint amikor 9 évesen a mamáék padlásán belelapoztam a Bevezetés a pszichológiába könyvbe. Onnantól kezdve mindig ilyen témákról kerestem olvasnivalókat. Továbbtanulni is olyan helyre akartam, ahol ilyesmivel foglalkozni lehet. :) Kati

A szomszédból átnőtt a folyton érő málna. Sok volt nekik. Kivágták. Most náluk nincs semmi. Nálunk a néhány átnőtt tő érik. Még adni is bírtam néhány tövet 2 embernek, aki nagyon szerette volna, hogy legyen a kertjében málna. Tegnap néhány szem megérett. Nem nyúltam hozzá. Reméltem, hogy jön a 4 éves, aki imádja. Így is volt. Leszüretelte. Tudja, hogy én is szeretem. Kérdeztem ad e? Kaptam. Megköszöntem. Eltöprengtem. Még jön egy ideig. Aztán a kortársai és a kütyük tőlem fontosabbak lesznek. Akkor magam eszegetem a termésem. Ez ilyen. Megannyi érzést, hoz felszínre a kert a terméseivel. Beletörődöm. Tudomásul veszem. Csak megyek előre. Néha meghatódom. Megkeményedek. A szőlőket, fákat idetelepítőkre is emlékezem. Segítenek. Adom, akinek csak bírom a többletterméseket. Cserébe segítenek, amikor csak igénylem. :) Kati

Megbecsüli a korosabb a dolgokat. A fiatalabb olyan módon működik, hogy eldobható bármi. Bármikor pótolható. Ám produkál rendre az élet olyan helyzeteket, amiiben a megbecsült valami hasznunkra van. A hála témaköre húzódik meg mindezek mögött. Hálát érezni, megbecsülni. Elismerni,hogy de jó,hogy van az a valami, az a valaki. Az elbizakodott gőgből akkor kezdünk lejjebb adni, amikor megtapasztaljuk, ne legyünk már annyira elszállva. Sebezhetőek vagyunk. Hibázunk. Lerobbanunk. Megsérülünk. Lebetegszünk. Tévedünk. Emberből vagyunk. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal belátjuk. Elismerjük. Mi is egy vagyunk a sokból. Hát még ha pótolhatatlan veszteség ér! Azután, a megtörtségből felállva még inkább elkezdünk méltányolni mindent. Értékelni, amink még megmaradt. :) Kata

…azt a bizonyos repülőt. Késztetése megmondani a beoszsztottnak, hogy mit kéne csinálni a főnökének. A szülő szeretné megmondani, hogyan kéne az igazgatónak az iskolát elrendeznie helyesebben. Ott a lehetőség. jelentkezni lehet tanerőnek, főnöknek. Csinálni kell. Mindjárt lehet tapasztalni, mennyire megy. Nem véletlen jut el egy ember egy bizonyos szintre. Képes arra a munkakörre, Van rálátása, ki mire, mennyire képes. Kihívások elé állítva egy egy ember önmagában erőket mozgósít. Önmagát meghaladja. Fejlődik. Sikerélményre tesz szert. Szintet lép. Hiszem, hogy nem kiszúrásból állítanak egy egy feladat elé. Képesnek tartanak rá, hogy ahhoz felnőjek. Még mindig fejlődni vagyok képes. Ahogy mondani szoktam: „Az utolsó percekig fejlődik az ember. Némely elméletek szerint, még azután is. Ágál az ember, ha elfárad. Megpihenne. Azon a bizonyos komfortzónán túl, mint tudjuk sikerélményhez juthatunk. Az önbecsülésünk emelkedhet. Önmagunkat oda kevesebbszer juttatjuk. Maximum kíváncsiságból. Kalandvágyból. Hajlamos elkényelmesedni, bepunnyadni, ellustulni az ember. Egy külső, hozzáértő objektívebben rálát. Igenis képes vagyok meglépni szinteket. Erő van bennem. :) Kati

A borulátó és a lehetőségekre fókuszáló szemléletűt figyelem. Kutat mindkettő. Az elméleteihez igazolást keres. Hová tartanak? Hová jutnak el? A beállítódásaikat kitől kapták? Örökölték? A környezeti hatás következménye részben az attitűd, amivel a világban közlekednek. Ontják a környezetükre a szavaikkal, tetteikkel a beállítódásuknak megfelelő élményüket tetteiket. Figyelik a partnereik, gyerekeik. Hat. Menekülünk a negativizmusuktól, ha tehetjük és közelítünk a pozitvizmusukhoz, amennyire csak lehet. Hiszen érzi a lelkünk az előre vivőt. Oda csatlakozunk. Azt teremtjük. Ha van miért, oda út is lesz. Megfigyeltem. Figyelem mi az amiért érdemes? Haladok olyasmik fele. Olyanok is vannak, akik másolnak, figyelnek. A sugárzót keresik az emberek. Magával ragad. Hatni bír. :) Kati

Határozottan kiálltja a négyéves. Mutatja, tanít, hogyan húzzam magam is a határaimat. Hányszor nehéz nemet mondanunk!- gondolkodom el rajta. „Akarom!”- kiálltja. Korrigálom: „Szeretném” Csiszolódunk össze. Hiszen egy kontaktusban mindkét fél hat egymásra. Figyelem, hogy lettem, túlzottan is alkalmazkodó. Amikor visszatértem a pályára a versenyszférából, a gyerekek tanítottak. Nem kell megkérni, hanem utasítsak! Nem kell minden apróságot megköszönnöm. (Ahogyan vállalkozóként a megrendelőkhöz túlzottan igazodtam.) Az újabb generációk úgy működnek, hogy nekik minden jár. Mert megérdemlik. Visszatérve az előző gondolatmenethez, a kicsik szülei törekednek azonnal teljesíteni, amit a kicsi kér. Ha nem teszik, a kicsi nyafog vagy számtalanszor elismétli, amit akar. Inkább, hogy ne ismételgesse és ne nyafogjon a szülő teljesít. Neveli a kicsi a szülőt. Többször észre vettem, hogy hazaérve már sorolja is amiket akar. Mondom, először megérkezem. Kezem mosok és a ruhám. Tusolok és utána. Késleltetnie kell, a vágyai megvalósulását. Addig foglalkozzon a kedvenc játékaival! Szokja, hogy önállóan elfoglalja magát. Ahogyan mi is tettük kiskorunkban. Most az időseknek az erejük teljében levő utódaiknál sorba kell állni, mert első a gyerek. Nekünk az apáink nagyapápáink voltak az első helyen. Ahogy a kínai mondja: „nagytiszteletű apám”. Ha sivalkodtunk ránk mordultak. Legyen célunk, hogy a kicsi gyakorolja önállóan lefoglalni magát. Elmélyedni, lekötni önmagát. Ne a csík tolja a repülőt! Hiszen, mint tudjuk például az elváltaknál is a gyerekek számtalanszor a két felet kijátsszák. Ne a gyerek nevelje a szülőt, hanem fordítva. :) Kata

Volt régen a konyhákban priccsnek nevezett heverő, amire le lehetett dőlni ebéd után egy kicsit, és a gyerek is anya mellett játszhatott, amíg a mama főz, mos. Üldögéltem egykeként szomorkásan és a szüleim töprengtek. Igen rossz evő voltam. Apám felment a padlásra és egy füstölt sonka darabbal jött vissza. Adtak nekem katonákat. Faltam. Rádöbbentek, hogy ami a fogam alá való, az jöhet. Halljuk manapság, hogy a különböző vércsoportok, más más étkezést preferálnak. Lám, apám megérezte, mi kell a gyereknek. Talán eszébe jutott, hogy amikor ő gyerek volt, mi dobta fel. Elmesélte, hogy a barátját felvitte a padlásukra és füstölt kolbászokkal megetette. Később a a feleségeik a testvér lányok lettek. Sokat hallgattam esténként a beszélgetéseiket. Visszatérve a történetemre a kis húsevő „ragadozó” elemébe lesz, ha megkapja amit az ösztönei szerint igényel. Ma is ha a sovány nyers füstölt sonkát téphetem érzem, az ilyen ösztön felébred. Figyelem a barátnémra bízott uncsi az asztalról lokodja a neki kellő ételt, amíg a mamája elfordul. A szülők szigorú, hús-tojás, cukor megvonással étkeztetik a gyereket. Kamaszként, pedig a másik ilyen ismerős leányzó kanál számra szórja a teájába a mamánál a cukrot ahol a szülei nem tilthatják le. Kikerül a kontroll alól. Megkívántam a napokban a sonkát és vettem egy kis darabot. Ez elég is volt. Ha érzi a lelkem, hogy, megkaphatja, ha megkívánom, akkor elég egy kis darab. Ám, ha szigorú diétára fognám, sóvárogna. Mint kamaszként, egy heti koplalás után egy tepsi meleg pogácsát az osztálytársnőm befalt. Majd belehalt utána. A kemény megvonás és a meleg kelt tészta nagy terhelés volt a tápcsatornának. Nagyon sok mindenről kell mesélnünk a kamaszkor előtt, amíg még meghallgatni akar. Történeteket, amik velünk vagy a rokonainkkal ismerőseinkkel voltak. Tapasztalatokat. :) Kata

Aki olyan céllal közelít, hogy dirgálhasson, az csalódik, amikor megtapasztalja, hogy nem sikerül. Mindenesetre bepróbálkozik. Akár partner, akár családtag. A megfélemlíteni törekvő főnök, akkor bír megfélemlíteni, ha hagyjuk. Amíg engedjük. Idézem az egyik olyan kolleganőnk mondását, akiről minden lepergett. /Úgymond folyamatosan a szájában volt az a bizonyos lesz.rom tabletta./ „Ja ha te mindent a lelkedre veszel!” Ergó a lelkiismereteseket felismerik és visszaélnek az attitűdjükkel. Gondolván: Ezzel mindent meg lehet csinálni. Persze az ember mérlegel. Amíg megéri valamiért, addig tűr. Aztán lép. Elég volt. Ez már nem fér bele. Visszatérve a dirigálni törekvő partner, amikor próbálja leállítani a nő ruha, cipő beszerzését, ám a nőnek a megjelenés fontos és mégis lesz olyan holmija, aminek örül, akkor érzi, nincs hatalma az őt korlátozni törekvőnek felette. Igénye van ezekre a „játékszerekre”. Már a hatalmaskodás is mint törekvés elgondolkodtató. Akár családtag, partner vagy főnök teszi. Az igazi szellemi erővel rendelkező nem teszi. Gondolkodjunk el ezen. Figyeljük meg a basáskodókat a környezeteünkben. Meddig működik ez a metódus? :) Katus

Zsámbék felé a buszon egy vékony néni Pátyra ment a telkére kertészkedni. Reggel eszembe jutott, amikor a kertem rendeztem, hogy az utiköltséget megspórolom, mert itt van az udvarom mögött a telek. A szemléletünket figyeljük meg! Nyűgnek találta a szomszéd a fűnyírást, a földdel való bíbelődést, erőfeszítést. Lehet a zsivajos munkahely után, mint egy szanatórium a kertünk, az otthonunk a világ legjobb apartmanja, ami hűvös szobával az aszályos rekkenő hőségben, kánikulában enyhülést, ad, megnyugtat. Egy munkahelyi arénában, versenyistállóban töltött munkaidő után az idegeink odahaza megnyugodhatnak. Itt nem ellenőrzik minden percben minden oldalról minden mozdulatunkat, reakcióinkat. Nem minősítenek állandóan. Nyafoghatnék, hogy 20 éve nem nyaraltam vagy örülhetek is a kertemnek, udvaromnak. Egyik panelban élő, régi osztálytársamnak mutattam az udvaromról fotót és azt mondta, ilyen helyeken nyaral. Eszembe jut a mondata gyakran, amikor a füvet nyírom, szedem fel a gyümölcsöt, a szőlőt gondozom, a vakodtúrásokkal bíbelődök, locsolok, gereblyézek, komlót,-bozótot írtok, permetezek, gazolok, baromfit gondozok. :) Kató