Gichin Funakoshi mester, a Shotokan karate megalapítója

Jómagam a fiam révén kezdtem karatézni. Először ő járt, feleségem ötletére, és aztán egyszerre csak én is ott álltam a sorban, egyelőre még melegítőben, fehér pólóban. Máténak amúgy is sok mindent köszönhetek, házasságom egyben maradását, mélyebb önismeretet, és a karatét.

Az a véleményem a vallásomról, a kereszténységről, hogy bár a legjobb és legfejlettebb világnézet, spirituális út, hit és vallás a Földön, rettentően el van nőiesedve. Az igazi férfiszellem csak nyomokban fedezhető fel benne, én ennek okait a Szent Lélek adományainak, a hirdetés és tanúságtevés hanyagolásában, az évszázadokon át tömegesen rossz példát mutató férfiak okán a férfiasságot eleve „rossz”-nak bélyegző, de ezt ki nem mondó mentalitásban látom. Úgy éltem meg, egészséges férfiszellemet az életembe, és a hitembe kívülről kell belevinnem. A rendkívül férfias középkori Japánból származó karate erre tökéletesen alkalmasnak látszott.

Nos, valóban az? Nézzük, hogyan ismerteti Gichin Funakoshi mester, a Shotokan karate megalkotója, a karate-dót, a világ egyik lehetséges belső útját, szellemi ösvényét! Az írás alapját a mester „Életem és a karate-dó” c. műve alkotja. (HUNOR Vállalkozás, 1996)

A könyv visszaemlékezések, kis történetek sora. Kis kitérő gyorsan: a könyv nem beszél olyan férfias mentalitást igénylő helyzetekről, mint a kemény edzések során a saját korlátainkkal való szembenézés, és az azokon való túllépés szükségességéről, a harc (kumite) esetén a fájdalommal és legyőzetéssel való szembenézéshez szükséges bátorság követelményéről. Ezek alapok, a mester különösebben nem tér ki rájuk.

Az általam megemlítendő legelső történet egy legendás harcos lenyűgöző történetét tárja elénk, aki egy nagyon tehetséges kézművessel, valójában azonban önmagával küzdött, hogy ne tartsa magát semmire. Éppen elvesztette megtisztelő megbízatását az udvarnál, majd élet-halál harcot vív a kihívóval. Ekkor jut el oda, hogy kész ténylegesen megsemmisülni, szembenéz a halállal. Ha veszít, távozni akar a világból. Teljesen lemond magáról, és ezzel akkora lelki erőre tesz szert, hogy ellenfele megrendül tőle, és megtámadni sem tudja.

Számunkra talán az lehet a tanulsága ennek a szinte meseszerű regének, hogy minden küzdelemben (fizikai, vagy lelki-szellemi) sokkal nagyobb az esélyünk a sikerre, és győzelmet-kudarcot egészségesebben élhetünk meg, ha mindkét lehetőséget elfogadjuk, a vereséggel éppúgy szembe tudunk nézni, mint a diadallal. Bár természetesen az utóbbira törekedjünk. Így a vereség nem vereség, hanem tapasztalat, pusztán a végső sikerhez vezető út közbülső állomása lesz.

Gyönyörű történet, amelyben a mester elmeséli, hogy egyszer szkanderozó fiatalemberek mellett ment el, akik éppen versenyt tartottak.  Könnyű prédának vélték, rávették, hogy beálljon közéjük. Bár Funakoshi mester szabadkozott, de ráállt, és valamennyiüket legyőzte. Továbbhaladva azok követték őt, és megpróbálták megverni. Végül ott álltak dühösen, csalódottan és tehetetlenül, mert nem tudtak hozzá közel kerülni. A mester még évek múlva is szégyenkezve gondolt vissza erre az esetre! Mert belátta: ő is vétkes volt benne. Bár erős volt, rászedte azokat – a szintén nem patyolat lelkű fiatalembereket – és megszégyenítette őket. A tisztességes az lett volna, ha, amikor rááll a versenyre, közli, hogy karate mester, és erősebb, mint amilyennek látszik. Akkor tudták volna, kivel állnak szemben. Egyenesség, őszinteség, nyíltság – a jó karatéka jellemzői.

Kibékülés

Tanulságos egy közvetítés elbeszélése is. Két falu közt tört ki csaknem háború, és a mester igyekezett egyengetni a béke útját. Leírja: türelmes volt, nem erőltetett semmit, mindkét felet meghallgatta. Vajon mi nem keveredünk sokszor vitás helyzetekbe? Próbáljuk követni a mestert! Távolodjunk el saját nézőpontunktól, ne legyőzni, hanem meggyőzni akarjuk a másikat; érveljünk, és ne erőltessünk túlságosan semmit! Persze az igazunkban álljunk szilárdan és képviseljük azt hűen! Viszont tudjunk a másik igazságaira is nyitottak lenni. Ha úgy állunk fel a vitából, hogy na, beszélgettünk egyet, és bár közelebb nem kerültek az álláspontjaink, de mint embert jobban tudjuk egymást méltányolni – megérte próbálkozni.

Leírok egy példát, amit bár a mester nagyra értékelt, de keresztény szemmel azért így kicsit vitatható.

Onshikivel, a nagy bajnokkal sétált egy nap Funakoshi mester, és eleredt az eső. A bajnoknál volt esernyő, kinyitotta, és így folytatták útjukat. Csakhogy Onshiki 180 cm magas volt, míg a Shotokan karate alapítója jóval alacsonyabb. A védelem szinte semmit sem ért. Ekkor a bajnok átadta az esernyőt Gichin Funakoshinak, és a feje köré törölközőt csavarva folytatta az útját. Nagylelkű áldozatkészségét magasztalta a mester. Én megértem, de vajon nem volt a tett mélységes motiválója a mester karatéban szerzett hatalmas rangja? Ha egy egyszerű karatékával történik mindez, elázott volna? Egy utcai járókelő? Egy névtelen koldus?

A mester büszkén írja, hogy soha, senkiről nem hallotta, hogy visszaélt volna a karatéban szerzett jártasságával. Mert ez hatalom – vannak megvakító, vagy akár gyilkos technikák is. Ezért a mester mindig javasolja a tárgyalásos konfliktusrendezést, hogy soha ne feledkezzünk meg saját gyengeségeinkről  „Nektek nem erőseknek, hanem gyengéknek kell lennetek!” – mondta ő. Mindig a tudatában kell lennie egy karatékának, hogy úton van a tökéletesség felé. Sose lesz az, de haladni mégis kell felé. Ezért ne legyen eltelve magával!

Igazi közösségi ember volt Gichin Funakoshi. Kiemeli, hogy olyanokkal szemben is figyelmesen és udvariasan kell viselkednünk, akiknek szolgálataiban biztosak vagyunk. Családunk tagjai, egyszerű alkalmazottak. A tanítványok. Hiába kötelességük a mi kiszolgálásunk, tiszteletünk, sokat kaphatunk vissza, ha odafigyelünk rájuk szívességekkel, dicséretekkel, viszont- vagy megelőző szolgálattal.

Gichin Funakoshi számára a karate, annak lelke, a karate do és a hétköznapi élet egy volt. Mint három egybefont zsineg, mely erős és biztos kötéllé áll össze. Ezért említ a karate do kapcsán olyan eseményeket is, melyeknek a karatéhoz semmi közük. Egy fürdőmesterrel kialakult személyes barátságát. Megköszönt neki olyan szolgálatot, amely mellett legtöbben elmennek, mert az az illető kötelessége. Aztán beszélgetni kezdtek, és a mester meglátta az értékes embert az egyszerű szerep mögött. Karate egy szál se, egész idő alatt.

A mester némileg misztikus is volt. Verseket is írt, s írói álnevéből (shoto – hullámzó fenyő) lett a Shotokan karate neve is. Gyakran tett a mester hosszú sétákat a természetben, és ott többször ráérzett a mindent átfogó Élet lüktetésére. A széltől hajladozó fenyők hangja ezt jól kifejezte számára. Mi, keresztények, ezt az éltető leheletet hívjuk meglátásom szerint Szent Léleknek. Keresztényül: Funakoshi mesternek Isten-élménye volt, és ebből az élményből ered írói álneve, és a önvédelmi rendszerének elnevezése is. Biztató alapok, igaz? ;-)

Még egy fontos gondolat: ne másokhoz képest határozzuk meg a saját értékünket! Az egymáshoz viszonyított helyzetünk a karatéban, de az életben is folyton változik. Aki tegnap kezdő volt, holnapra haladó, aztán mester lehet, miközben mi parkoló pályán kell, álljunk. Mindig korábbi önmagunkhoz, és az ideálunkhoz képest viszonyítsunk!

Javasolt a könyvet mindenkinek elolvasni, akit érdekel a karate végső célja, és egy lenyűgöző, mégis végtelenül egyszerű, barátságos ember szellemi öröksége.

Zoli