A zárlazítót fújtam a süvítő fagyos hidegben, mert a zárjaim recsegve ropogva működtek. Az ujjaim a hidegtől megmerevedtek, elgémberedtek. Közben azon töprengtem az embereknek, amikor csikorogva, nyikorogva működnek, mert szoronganak, félnek, pánikolnak, mi az ami a zárlazítóhoz hasonlóan oldani tudja őket, minket. Tudjuk, hogy riogatnak. Tény, hogy a megfélemlített ember tartalékol, többet vásárol. Ez pedig érdeke a telhetetlen felsőbb rétegnek. A folyton gyarapodó vagyon kétséges mennyire tudja boldogabbá elégedettebbé tenni őket. Úgy tűnik nem, hiszen a szerzési kényszer kielégíthetetlen. Odaátra senki sem viszi a megszerzett vagyonát, a szükségletek feletti szerzés tehát felesleges. Visszatérve az oldódásra a szorongó félős állapotra, mindig is próbáltak módszereket az emberek. Az alkohol a drog, a nyugtató gyógyszerek nem váltak be. A sport már inkább. A kommunikáció, a társas együttlétek , a hobbik és egyéb aktív, passzív pihenések szintén segíthetnek. Az elhivatott pozitív segítő tevékenységek, amik jó érzéssel töltenek el, tudják még jól oldani korunk nagy civilizációs betegségét, a félelmet. Kati

Megpillantottam a kamaszt, amint bandukolt reggel az iskolába. Nyugtáztam és tovább mentem. Majd vissza léptem és hosszabban figyeltem, ahogyan annak idején anyám is nézett, amikor én iskolába igyekeztem. Ahogy tovább néztem rádöbbentem, hogy a járása teljesen a nagyapjáé. Könnyek kezdtek lassan peregni az arcomon lefele. Már hetedik éve, hogy elment. Emlékek törtek fel. A pályaudvaron de sokszor vártam, hogy a vonattal megérkezzen. A tömegből hátulról a sapkája ponponja vidáman jobbra balra billegett. Ilyen vidám, laza járása volt neki is. Lám ezt tanítani nem lehet. Töprengeni kezdtem, hogy a gének képesek-e átörökítenek ilyesmit. Tudtommal nem. Odébbról jön ez. Mindig mondom 99 százalékban a tudományos dolgokban, hiszek, de kell adjak egy százaléknyit a nehezen megmagyarázható történéseknek is. Barátaim szerint, még többet is, mint egy százalék. :) Kati

Épp akkor és épp ott. Találtam 2 gyöngyös ékszer darabot. Nem akárhol. A rózsák között a síron. Elindult a képzelet. Kombináltam persze. Na ez biztos üzenet. Aztán a józanabb énem kerekedett feljebb. Talán prózaibb a magyarázat és csak egy szarka csőréből pottyant a rózsák közé ide, amikor az apró fenyőfákról felcsippentette és vitte. Volt akinek elmeséltem és azt mondta, azért nem minden a véletlen műve. Igenis okkal történnek dolgok, épp akkor és épp ott. Hát érdekes. Legalábbis az, hogy milyen mértékben vannak véletlenek. Ha sűrűsödnek egy témakörben, annak azért oka lehet. El is gondolkodhatunk rajta. Ha más nem az önismeretünk még jobb lehet. Miért foglalkoztat egy téma? Magam generálom a véletleneket. Akkor pedig már én is benne vagyok bizonyos mértékben. Létre hozok helyzeteket. Olyan helyekre megyek, olyasmit teszek. Olyanról töprengek. A képzeletnek van teremtő ereje. Elgondolom, megteremtem. A filozófia tanárom mennyit fejtegette. Sokszor jut eszembe. :) Kati

Letettem apám elé a könyvem. Amiből azóta már 10 lett. Már azt sem volt egyszerű feldolgoznia, amikor úsztam, karatéztam,, amikor diplomás lettem, majd elhagytam a pályámat 3 évtizedre és 35 évig a párommal egy sikeres vállalkozást vezettem, de ez a könyvírás? Ezt már nem tudta hova tegye. A lánya írónő lett? Amikor megszülettem, a korházból hazaérve az anyukája csak annyit mondott: „Nem baj, majd megszereted.” Hiszen rá volt írva apámra, hogy mennyire fiúra várt. Amikor a mama halála után 10 évig én láttam el őt, egyszer azt mondtam: „Látod, ha fiad születik, lehet, hogy nem ápolt volna így. Azt felelte:” Vannak fiúk, akik igen. „Hát azért tényleg megszeretett. Büszke is volt rám. A könyv írás, akkor is olyasmi volt számára, amiről inkább nem beszélt. Akkor már olyan idős volt, hogy nem firtatta. Ez egy kis kép, arról, milyen is lehet némelyeknél egy apa lánya kapcsolat. Elgondolkodom, hogyan dolgozzuk fel, ha a gyerekünk olyan dolgokat tesz, amiket mi biztosan nem. Ha olyan hosszú gyalogtúrára megy, amire mi biztos nem mennénk. A szülő szemlél. Egy lépést hátrébb lép. Remél. Bizakodik, hogy jól jön ki a gyereke mindabból, amibe belefog, amibe bele kerül. :) Kati

Amikor híre jött, hogy a párom anyja gyógyíthatatlan, erősen elgondolkodtam és a lépcsőn lelépve magam alá fordult az egyik lábam. A napokban pont olyan módon estem le a lépcsőn újra. A két esés között húsz év telt el. Az első esés után sokáig fájt a bokám. A mostaninál szerencsésebb voltam. Talán a szerencséhez a rengeteg torna is hozzá adódott. Tudva levő, ha mozgékony valaki az ilyen esetben segít. Magunkat motiváljuk minél több mozgásra. Esések sajnos előfordulnak. Tudunk segíteni önmagunkon, hogy minél később válljunk teljesen elesetté. Ne kényelmesedjünk el, ne lustuljunk, ne halogassuk a mozgást, hanem amikor csak lehet és bírunk, módunkban áll mozogjunk, amíg tudunk. Azt még hozzá teszem, hogy mindkét esés után hála töltött el, hogy ennyivel megúsztam. Magamban megfogadtam igyekszem ezután még amennyire csak lehet óvatosabb lenni. Kevésbé sietni, kapkodni. Megfontoltabbá válni. Szoktam mondani: Az élet egy keretes mű. Totyogva indulunk, és a felé haladunk. Én szépen kamaszodom :) Kati

A média többnyire karcsú nőket helyez előtérbe, aki nem az, bűntudattal él. Az evést egy szükséges rossznak éli meg, ami által a súly gyarapszik. Sok a teendő az étellel. Vásárolni, a megfelelőt kiválasztani, hazaszállítani, helyesen tárolni, elkészíteni, tárolni, melegíteni, megfelelő időben megenni. Aztán ledolgozni. A vásárolható élelem nagy része tarsítószert, ízfokozót tartalmaz, hizlal. Szóval csak a gond van vele. Így lesz az evés házi feladat. Nyűg, teher, egy szükséges kellemetlen procedúra. Messze kerültünk a gasztronómiai élvezetek fogalmától. Aki hódol ennek az élvezetnek, hamar túlsúlyos lesz. Nem egyszerű a helyén kezelni az étkezést. Energiafelvétel. Nem vigasz. Nem pótcselekvés. Ha azzá vált, akkor tenni kell róla, hogy egészséges helyre kerüljön magunkban. Az optimális súly megtartása sem egyszerű feladat sokaknak. Mindannyian stresszben élünk, ami a kortizolszintet, és az étvágyat emeli. A stresszhez hozzá kell edződnünk, elkerülni nem lehet, Ilyen a tempó és kész. A lelki egyensúlyunkról gondoskodnunk kell. Aktív, passzív pihenésekkel. Az evés is kerülhessen a megfelelő helyre. Nem teher és nem egy szükséges rossz. Hinnünk kell benne, hogy amit magunkhoz veszünk, épít minket. Attól optimálisan működhet a szervezetünk. :) Kati

Miközben tettem a lakásban a dolgaimat oldalra pillantottam és a tükörből ez a látvány fogadott: A két csuklóm bekötözve hideg vizes kendővel, mert a kertben az ágvágóval megerőltettem, mikor néhány fát ki kellett vágnom. A homlokomra sietősen egy kendőt kötöttem, hogy ne szédüljek, mert tűz a nap és a hajam se hulljon a szemebe, homlokomba. A kutyáknak készültem egy erősebb késsel vágni a keményebb sajtból. Szóval a kezemben egy nagy kés és a homlokomon, csuklóimon kötés. Hát lám akár egy „Rambó asszony” küzdök magam a hétköznapokban. Vajon hány szingli dolgozik erején felül még naponta? Miért lettek az egyedül állók ilyen sokan? Mi van a világban, hogy ennyien élnek magukra utaltan, csak önmagukra számítva. Nehezebben alkalmazkodnak manapság? Szabadságot akarnak? Nem adják fel a lehetőséget, hogy márpedig azt csinálhassanak amit akarnak. Nem szívesen igazodnak, alkalmazkodnak? Ne más mondja meg mit csináljanak. Elég, ha a munkahelyen dirigálnak. A magán életben had lehessen az, amit én akarok. A felelősséget persze mindenért magamnak kell vállalnom. Mindennek ára van. A szabadságnak ez az ára. Hallgatom akik a házasságból évtizedekig kivágyódnak. Férfiak akik 3 évtizede jégcsap nejük mellett maradnak, de keserűen panaszkodnak. Feleségek, akik 4 évtizede az alkohol függő, hűtlenkedő férjük mellett sokat tűrnek, sírnak. Érthető, ha szabaddá válva erősen meggondolják, hogy akarnak e újra lekötve lenni. Bár az alkalmazkodást az ember megszokja. Papír nélkül is lehet együtt tölteni minél több időt, azzal akivel az ember a legszívesebben együtt van. Aki hű, az papír nélkül is az. Ez egy belső döntés. Mellette szeretnék lenni minél többet, amikor csak lehet. De a függetlenségem fenntartom. Ha feladom a függetlenségem, akkor a másik visszaélhet vele. Kiszolgáltatottá leszek. Ez a kiszolgáltatottság nem is az összeköltözéskor kezdődik. Korábbra tehető. Amikor beleereszkedem egy kapcsolatba. Amikor már nem mindegy, hogy a másik jön e vagy sem. Amíg azon a ponton vagyok, hogy ha jön, jön, ha nem nem úgy is jó, addig lelkem nincs elköteleződve. Amikor már nem mindegy, akkor egy függés indul el. Sokan félnek is beleereszkedni a kapcsolatba, elköteleződni. kötődni, mert amikortól már nem mindegy, hogy mi van a másikkal, onnantól kezdve sérülékeny leszek. Fáj, ha ejt. Kinn is benn is nem lehetünk egyszerre. A mingli lét talán némiképp megoldás erre. Bár ott is lelkileg elköteleződik az ember, de az otthona megvan mindkét félnek. Viszont amennyit csak bírnak, annyi időt együtt töltenek. Még jobban jelzi, hogy mennyire fontos másik a számomra. Hiszen amennyi időt a vele való együttlétre teremtek, az az illető annyira fontos nekem. Tudjuk, az idő a legnagyobb kincs, amit a másiknak adhat az ember. :) Kati

Lehet olyan kisfőnök, aki lealáz. Érezteti, hogy a másik, a számára valamiért kedvesebb kollega többet ér. Irigység is mozgathat a háttérben. Minden esetre megsemmisítően ható ténykedés. Nem egyszerű ilyenkor talpon maradni. Bölcsnek lenni és nem visszavágni. Egy békés ember elsétál onnan, ahol gonoszkodnak vele. Ha kiszolgáltatott helyzetben van, akkor tűr. Egyszer mindenki megkapja a megérdemelt jussát, gondolja és gyakran így is lesz. Harciasabb, talpraesettebb esetleg szóvá tesz. Kérdéses, hogy mi lesz a következménye. Mennyi játszma, manipulálás folyik munkahelyeken, párkapcsolatokban, családokban. Megannyi keserű, nyomasztó helyzet. Hogyan tudjuk elviselhető szintre hozni naponta mindezeket? Honnan merítünk erőt a túlélésre? Mi segít szert tenni bölcsességre, erőre, tovább lépésre, megkűzdésre? :) Kati

Árt, nehezít, kersztbe tesz. Szemétkedik, „szenyózik”. Filmekből került a kifejezés a szlengbe és onnan a mindennapi beszédbe. Teszi felnőtt, öreg, fiatal, férfi, nő, gyerek. Főnök, beosztott, kolléga, gazdag, szegény. Felsorolva belegondolhatunk. Tudnánk példákat mondani mindegyikhez. Torol is ilyenkor az ember. „Ő kezdte.”- mondja. Aztán már kibogozni nem is egyszerű. Az érdekek, ha ütköznek elindul a másik kicselezése. Nyíltan vagy rejtve. Hallgatom például a nők panaszát: „Amikor érzi rajtam a férfi, hogy valamilyen téren, most épp erősebb voltam, elkezd keresztbe tenni. Képtelen elviselni, hogy itt most én voltam ügyesebb. Teszi még azért is, nehogy már „elszálljak magamtól” (elbízzam magam). Fontos, hogy érezhesse, ő az erősebb. „Tapasztaltam az előző társamnál is és a mostaninál is. Vagyis, ha nem akarok magányosan élni, akkor vigyáznom kell, ne érezze, hogy többször is én vagyok ügyesebb. Nehogy a férfiúi büszkeségét megsértsem.” Olyan erő, bölcsesség kell legyen a férfiban, hogy el tudja fogadni, van amiben a hölgy mutat erőt, más dolgogban pedig a férfi. Mindez pedig optimális esetben kiegészíti egymást. Igaz az egyedül élő kénytelen a másik nemre jellemző dolgokat is kitanulni. Például a nők füvet nyírnak, házfelújításokat szerveznek. A férfiak főznek, mosnak, bevásárolnak. Van, hogy még ügyesebben végzik, mint a másik. Tehát a hiúságot, a gőgöt kell félre tenni és elfogadni, belátni: van amiben a másik épp most jobb volt. :) Kató