pszeudo-japán történet

Nicole készségesen átfordult, és hátulról is magába engedte a férfit. Csípőjét kicsit megemelte, és ellentartott, hogy a férfi hímtagja ki ne csússzon belőle. Ishimura, a Nagyúr, ahogy katonái és szolgái nevezték, erősen markolta a nő derekát, és végül beléengedte a magját. Nem engedte el azonnal Nicole-t, még mozgott kicsit benne, csókolta a nyakát, a hátát. Végül leheveredett mellé.

– Most picit el kell mennem – szólt a kurtizán, és elhúzta a szoba tolóajtaját, ami mögött egy kisebb helyiség volt, meleg vizes dézsával és forró törölközőkkel. Olyan csendben hozták oda, hogy a szeretkező párt egyáltalán ne zavarja a szorgos kezek munkája.

Nem húzta vissza az ajtót, tudta, hogy a férfi szeret ilyenkor még beszélgetni vele. Szereti hallgatni a víz csobbanását, néha végignézte a fürdőző nő minden mozdulatát.

– Níkol, azt szeretném, ha a feleségem lennél! – mondta hirtelen Ishimura, és ellentmondást nem tűrőn nézett a nőre. Annak keze megállt mozdulat közben, szemöldöke kicsit felhúzódott. Tudta, hogy nem tanácsos meglepettségét jobban kimutatni.

– Ishimura – Nicole régen bírta a kegyet, hogy bennsőségesen szólítsa meg a japán hadurat. – Még nem vagy nős.

– Tudom. Te lennél az első feleségem.

A kurtizán fejét ezernyi gondolat és érzés szállta meg. Sejtette, hogy a férfi szerelmes lehet belé, de ez több vendégével is így volt, mindig tudta úgy fordítani a helyzetet, hogy a férfiak érzéseit, egoját ne sértse meg, ugyanakkor szabad maradhasson. Nem hitte volna, hogy Ishimura ennyire elvesztette a józanságát. Gajdzsin nőt első feleségnek venni… Másrészt… egy akkora úr első feleségének lenni, az jólétet jelent, hatalmat és pénzt. Sok baja lenne a rokonokkal, talán a személyzettel is, Ishimura nem védheti őt mindig meg, de mégis… Másrészt, van itt más is.

– Gondolkoznom kell – válaszolta. A Nagyúr szinte alázatosan válaszolt:

– Rendben. Három nap múlva eljövök a válaszért.

***

Kettesben voltak. Ishimura nem akart most együtt hálni vele, türelmetlenül várta, mit mond Nicole.

– Ishimura. Nagyuram – kezdte az. Borzasztóan félt, de tudta, hogy kimondja amit ki akart. A férfinak belenyillalt a gyomorszájába valami, erősebben, mint két éve az az acélhegyű nyílvessző.

– Szegény lányként érkeztem ide, és nagy szerencsém volt, hogy Ishiko mama felkarolt. Álmodni se mertem volna, hogy ilyen jó sorom lesz. És te is kegyes voltál mindig hozzám – nagyott sóhajtott és kissé remegő hangon kezdte: – A régi otthonomban, Kaliforniában, volt egy fiú, Tom. Együtt jöttünk volna el, végig dolgozva a hajón. De az ő szülei közbeléptek, már kinéztek neki egy jómódú lányt. Hosszú idő után gondoltam, írok neki, megtudom, miként megy a sora. Nos, még mindig szeret, és megözvegyült. Ishimura! Csak idő kérdése, hogy visszatérjek hozzá – Nicole torkában dobogó szívvel várta, mit szól a Nagyúr mindehhez.

Ishimura hátralépett. Mély levegőt vett, és már majdnem megszólalt, amikor a nő szemébe nézett. Ott állt előtte, egyetlen kimonóba öltözötten, gyönyörű, csillogó, lázas szemeivel, őszinte sebezhetőségében… nem haragudhatott rá. Kezében Nicole élete, de tehet ellene? Saját magát sebezné, ha ártana neki. Pedig pokolian érezte magát.

– Szerencsés férfi ez a Tom – mondta aztán szelíd-halkan. Leült. Mély sóhajjal hátravetette a fejét, és a mennyezetre nézett. Hirtelen borzasztóan nehéznek tűnt minden. A politika, a szenvedély, amit Nicole iránt érzett, a szövetségesei, a találkozók, a jövendő harcok, és, hogy nem tud többé Nicole-ra úgy nézni, mint eddig. Valaki más van a szíve közepén, már nem hitegetheti magát többé.

A kurtizán meglepődve nézte a férfit. Gyengének, fáradtnak tűnt, még sosem látta ilyennek. Hallotta, hogy a szenvedélyes érzések vagy robbannak kifelé, és sebeznek, akár ölnek is – vagy roppannak befelé, és akkor ott törnek-zúznak. Ishimurán egyértelműen látszott, mi történik éppen vele. Nicole odalépett hozzá, leereszkedett és a mellére vonta a férfi fejét. Nagyon különös volt, hogy a hadúr ellenvetés nélkül, mint egy kisfiú, hagyta ezt.

– Gyere, Ishimura, a te Níkolod most szeretne a kedvedre tenni – súgta a fülébe, nem érzékien, inkább mély megértésből és barátságból. A Nagyúr gerince kiegyenesedett, elhúzódott a nőtől.

– Níkol, nem kell, hogy szánalomból velem legyél. Elvégre meglett Férfi vagyok – s hirtelen felállt. Már nyoma sem volt az előbbi kisfiúnak benne. Mégis, szégyenkezés nélkül nézett a nő szemébe, nem bánta meg feltárulkozó pillanatát. Erős volt.

– Ishimura, bocsáss meg…

– Nem Níkol, nincs mit megbocsátanom. Őszinte voltál velem, én is az leszek. Holnap el kell indulnod haza, vagy elveszlek erővel. Az sem érdekel, ha csak egy halott sólyom leszel a falamon. Vagy örökre mellettem leszel, ha belepusztulsz is, vagy sose lássalak többé.

Nicole meghajtotta a térdét.

– Ahogyan kívánod Nagyúr.

***

A szamuráj kevélyen lépett Nicole-hoz. A kikötőben voltak, épp beszállás előtt az amerikai vitorlásra.

– Ishimura nagyúr, mivel ő utasított ki Japánból, de szívén viseli sorsodat, ezért ezt küldi neked – adott át egy zacskót, melyben pénzérmék lehettek a súlya alapján. – Ezenkívül verset írt neked, amit megkér, vígy magaddal – átnyújtott egy papírdarabot, szalaggal átkötve. Büszkén megfordult és ment az útjára.

A fedélzeten nézte csak meg Nicole, mit írt neki az ő Nagyura.

Hideg est közeleg

vérzik a hajnal

s mégis szívem dobban

emléked velem van

Emlékszem, amikor a nőmédia zászlóshajójának számító Nők Lapja főszerkesztője még Molnár Gabriella volt. Akkoriban jelent meg pl. olyan cikk az egyik kollegina tollából, hogy a nők miért felsőbbrendűek a férfiaknál. (Mert már az anyaméhben is a női test a kiindulópont. Kezdetben minden magzat nő. A tesztoszteron később indul be a fiúknál és alakítja ki a fiús testet. Stb.) Akkoriban férfiakról kb. rosszat vagy semmit lehetett olvasni, persze főleg semmit. Aztán változott a főszerkesztő, és lassan-lassan változik a trend. Vékási Andreánál már labdába rúghatnak a férfiak, és többet tesz, mint pusztán pozitívan ír(at) róluk. Azt jelenteti meg, ami van. Hogy milyen is ma Magyarországon férfiként élni.

Persze felmerülhet a kérdés: miért fontos egy férfinak, hogy mit írnak róla a nők? Olvasson politikát, sportot, Playboy-t! Persze, persze, ezek kellenek, de mindez kevés. Nőkkel élünk együtt. Nőkkel házasodunk, nőktől válunk. Anya hoz a világra, sorolhatnánk. Igenis fontos, hogy mit gondolnak, és az, amit gondolnak, és amit aztán számonkérnek, sokszor a nőmédia lapjain indul el. És miért fontos, hogy a nőmédia foglalkozzon a férfiakkal? Mert a nők sem csak nők között élnek. Összefonódó, kapcsolódó életeink vannak, és nem csupán párhuzamosak.

A nőnapi Nők Lapjában Vass Virág írt egy cikket rólunk: „Miért nem házasodnak a férfiak?” címmel. (Ha valaki már nem tud a 2019/18 lapszámhoz hozzájutni, de érdekli az eredeti cikk: a Youtube-on van egy amatőr videófelvétel róla, egy lelkes olvasó kamerával végigpásztázta az írást, gyakori megállításokkal elolvashatók Vass Virág gondolatai.)

Tény, hogy fontos tényeket közöl rólunk, gyakorlatilag értünk (is) áll ki, miközben elemzi a férfiak egyre csökkenő házasodási kedvét. Mellőzi az ilyenkor szokásos: „mert a férfiak mind éretlenek”, „hova tűntek az Igazi Férfiak” és hasonló férfidegradáló ostobaságot, helyette bizalmi válságot említ, amely viszont mindkét nemre igaz. Mégis, a nők kapcsolódás utáni vágya erősebb, még ebben a mai, gyanakvással teli időkben is.

Az újságírónő nagyon töményen végigveszi, mi vezet a férfiak „fűevéséhez” (amikor nem hajtanak a nőkre, inkább pornóznak és videójátékoznak), és megemlíti a feminizmust is, ami – egészen pontosan szerintünk, férfiak szerint – az oka, hogy a nők önállóbbak, felszabadultabbak, és válogatnak a férfiak között, és csak a legvonzóbbaknak adnak esélyt.

Őszintén szólva a mai, emancipált nőkkel teli társkeresőkön, ahol én is próbálkozom, szintén a fűevéshez jutottam el (nálam ez vallásos szósszal is le van öntve, de akkor is). Az egekben vannak a nők igényei, és helyettük pornózni és a hobbinak élni, úgy, hogy közben két fiam már van is, tehát apa is vagyok… minek ide nő? Édesanyám (akihez költöztem a válás után) gondoskodik rólam, időm és pénzem a fiaimé, és az általam kedvelt ügyeké. Csak néha kell kibírni a magány üres, hideg óráit. Ennyit pedig megér a szabadság az „ilyennek kell lenned, hogy szeresselek” kényszertől. Igaz, egyházilag én házas vagyok, szóval a lelkiismeretem sem támogatja az ismerkedést.

Nekem személyszerint hatalmas érzelmi elégtétel volt olvasni Vass Virág sorait. Tökéletesen kifejezi, hogy én mint férfi, mit érzek belül a nők felé. Messze előre szaladtak az emancipáció útján. Gyötrődnek most az egyedülléttől, a férfiak közül alig néhány partner a női elképzelések és vágyak földjén, és ha partner, közben esetleg már nem elég vonzó, önálló, karakteres, férfias…

Én pl. évekkel ezelőtt olvastam is a Nők Lapja psziché oldalain azt, hogy legyenek a nők leszbikusok, vagy egyedül élők. Akkoriban Müller Pétert is megkérdezték erről, és erősítette az újságírónőt, hogy igen, ez a jövő. Hát, fűevő férfiak mellett másra nem is lesz lehetőség.

A férfiak nagy tömege nem vágyik a női emancipációra, nem hajlandó követni a nőket. Inkább pornózik és a saját világába vonul el. Minket a kutya nem kérdezett meg, mi mit szeretnénk. A nők csak tették, amit gondoltak. És most patthelyzet van. Enged, aki gyengébb? Nőkről van szó, sok férfi elgyengül… Engem nem zavar, én elvagyok Nicole Aniston videóival, a barátokkal (nőkkel is), férfimozgalommal, kamaszodó fiaimmal.

Megértem a modern nőket is – önállóak, kiteljesedettek, ebből nem akarnak visszalépni. Nincsenek garanciák arra, hogy ha engednek, a férfiak nem élnek azzal vissza, és talán az önállóság és függetlenség, vagy a vágyak kergetése amúgy is többet ér egy párkapcsolatnál.  Végül is vannak izgalmas, sármos, rendezett anyagiakkal rendelkező és romantikus férfiak. Kevesen vannak, sok nő jut rájuk, de vannak. Nem viccelek, szerintem jót tesz a nőknek az önállóság, kivirulnak tőle. Csak a férfiakkal nem tudnak mit kezdeni. K egy patthelyzet ez.

Amúgy engem is az indít be, mint férfit, ha a nőnek szüksége van rám. Ha a gyengét adja és támaszkodni akar rám. Tudja ezt és él is vele több nő az életemben. Tudják, milyen egy férfi patriarchális ösztönvilága. A velem mindenáron azonos szinten lenni akaró nő pedig elutasítást vált ki belőlem is, mint nő. Mint ember, nem, de mint nő, igen. Volt egyenrangú kapcsolatom, és jó volt megosztani a komoly döntések terhét. De Ildi pontosan érezte, milyen jó az, ha néha csak úgy odabújik hozzám, vagy az utcán bebújik a hónom alá, vagy csak szimplán néha önkritikát gyakorol, amikor az fontos. Remélem, én is képes voltam erre. Külföldi munkával, két cseperedő gyerekkel nem tudtam őt vállalni. Nem maradt idő rá – néha még ma is sajnálom.

És ennyi, köszönöm Vass Virágnak (Lady Rapírnak, nagyon gyors gondolatátkötései vannak, és nem vártan hoz egy-egy abszolút odaillő jelzőt, pl. oldszkúl udvarlás :-) ) hogy leírta, amit érzek és megélek. Köszönöm, hogy a Nők Lapja hasábjain ha a férfiak úgy cuzámmen szóba kerülnek, már nem csak a panasz hangzik, de a megértő odafordulás is.