Biztos éreztük már úgy, hogy egy látvány ihletet adott. Ma a napfény, amint verőfényes – szikrázóan a süvítő széllel dacolt. Mintha csak kiáltotta volna: „Fújj szél, vihar: te csak tombolj, rövidesen a friss tavasznak magad úgy is meg kell adnod!”
Ebben élünk: a nehézségek dacára is küzdünk. A téllel, a hideggel, a betegségekkel, a munkánkkal, a gazdasági nehézségekkel. Összeszedve minden erőnket, és azért sem adjuk fel! Küzdünk – ameddig csak lehet. Kell, hogy eljöjjön az enyhülés! Csak lesz könnyebb! Régen a háborúk sem tarthattak örökké. Egyszer vége lett mindnek. Idézzük fel a mondatot, amit költőnk adott útravalóul: „Ember küzdj, és bízva bízzál!” – vagyis amikor ezt írta, akkoriban is küzdelmes volt az Élet. Keressük meg mi magunk, hogy kitől és miből meríthetnénk még erőt, bátorságot. Ki az, akinek a helyzete hasonló? Még az is erőt adó. Az hogyan oldódott, vagy oldódott meg teljesen? Segítőket kell találnunk és segítenünk kell! Beszéljünk a helyzetünkről, állapotunkról!
Különösen a férfiakra jellemző, hogy bezárulnak, mint egy dió. Vagy rossz vigasztaló megoldásokhoz nyúlnak, és rombolják magukat: ital, pornó, kalandok, túlzásba vitt virtuskodás, munkamánia – mind súlyosan romboló. Tél vége felé ürülnek a szervezetünkből a tartalékok.
Még egyszer: Tudatosítsuk, mi az, ami erőt adó! Gondoskodjunk lelkileg is magunkról! Személyek is vagyunk, saját személyiséggel. Csak így tudjuk megosztani magunkat hosszútávon másokkal.
:-) Kati