Címke: egyház

Férfiak és Nők együtt, egymásért – egy másért. (A Katolikus Egyház körlevele, 2004 – ből)

5A férfi és nő együttműködéséről
az Egyházban és a világban

Hittani Kongregáció
Levél a Katolikus Egyház Püspökeihez
a férfi és nő együttműködéséről
az Egyházban és a világban
Fordította: Diós István
Kézirat gyanánt
2004. aug. 6.

BEVEZETÉS

Az Egyház, mely jól ismeri az emberi életet, mindig figyelt a férfival és a nővel kapcsolatos problémákra. A legutóbbi időkben sokat beszéltek a nő méltóságáról, jogairól és kötelességeiről a polgári és egyházi közösség különféle területein. Az Egyház, különösen II. János Pál pápa tanításával[1] hozzájárult ezen alapvető kérdés mélyebb megismeréséhez, és ma választ vár tőle néhány olyan szellemi áramlat is, melyeknek alaptételei gyakran nem a nő valódi fölemelkedését célozzák. A jelen dokumentum először röviden bemutat és kritikusan értékel néhány mai antropológiai fölfogást. Ezután elő akar tárni néhány, az emberi személy identitásának megőrzéséhez nélkülözhetetlen szentírási antropológia tanításától sugallt reflexiót. E reflexiók tárgya néhány előfeltétel, melyek elismerve a különbözőségüket, szükségesek a férfi és a nő Egyházban és a világban megvalósuló tevékeny együttműködésének helyes megértéséhez. Ezen túlmenően e reflexiók kiindulópontot akarnak adni az Egyházon belül a dialógus megkezdéséhez minden jóakaratú férfival és nővel, hogy őszintén keressük az igazságot, és együtt próbáljunk kialakítani egyre hitelesebb kapcsolatokat.
I. A probléma

2. Az utóbbi években új irányzatok jelentkeztek a nő-kérdéssel kapcsolatban. Az egyik irányzat erősen hangsúlyozza a nő alárendelt helyzetét, azzal a céllal, hogy tiltakozó magatartást ébresszen. A nő, hogy önmaga lehessen, a férfi ellenfeleként jelenik meg. A hatalom visszaéléseire a hatalom megszerzésének stratégiájával válaszol. Ez a nemek közötti versengéshez vezet, melyben az egyik fél identitása és szerepe a másik kárára van, s ennek következtében veszedelmes zavar támad az emberről alkotott felfogásban, melynek legközvetlenebb és ártó hatása a család struktúrájában mutatkozik meg. Egy másik irányzat ennek nyomában jelentkezik. Akár egyik, akár másik nem felsőbbrendűségének kizárása érdekében tagadni próbálják a különbségeket, és úgy tekintik ezeket, mint egyszerű történeti-kulturális jelenségeket. E kiegyenlítő szemléletben a szex-nek nevezett testi különbséget a legkisebbre redukálják, és a nem-nek nevezett, szorosan kulturális jelleget elsődlegesnek tartják s amennyire csak lehet, hangsúlyozzák. A szexuális kettősség és különbözőség elhomályosodása különböző szinteken abnormális következményekkel jár. Ez az antropológia, mely megszabadítva a nőt minden biológiai meghatározottságtól az egyenjogúság jelszavát hangoztatja, de valójában olyan ideológiákat táplál, melyek – megkérdőjelezve a családot a maga természetes, kétszülős (azaz apából és anyából álló) formájában – egyenlővé teszik a homoszexualitást a heteroszexualitással, és a szexualitásnak egy új modelljét hirdetik.

3. Az említett irányzat közvetlen gyökere a nő-kérdésben van, de igazi indítéka az a kísérlet, mellyel az emberi személyt próbálják megszabadítani sajátos biológiai adottságaitól.[2] Ezen antropológiai elképzelés szerint magában az emberi természetben nincs semmi olyan jellegzetesség, ami föltétlenül meghatározná: mindenki a maga tetszése szerint alakíthatná, és kellene is alakítania önmagát, amennyiben szabad volna minden, lényegi alkatához kötött meghatározottságtól. Ennek az elképzelésnek sok következménye van. Mindenekelőtt azt a gondolatot erőlteti, hogy a nő fölszabadítása magával vonja a Szentírás felülvizsgálatát, megszüntetné Isten patriarkális fogalmát, melyet egy lényegében férfias kultúra alakított ki. Másodlagosan e szemlélet jelentéktelennek és következmények nélkülinek tekinti a tényt, hogy Isten Fia az emberi természetet férfiúi formájában öltötte magára.

4. Ezen eszmeáramlatokkal szemben a Jézus Krisztusba vetett hittől megvilágosított Egyház a férfi és a nő tevékeny együttműködéséről beszél, teljesen elismerve különbségeiket. Annak érdekében, hogy jobban megértsük e válasz alapját, értelmét és következményeit, még ha röviden is, vissza kell térnünk az emberi bölcsességben is oly gazdag Szentíráshoz, melyben e válasz Istennek az emberiség javára történt beavatkozásának köszönhetően fokozatosan mutatkozott meg.[3]
II. A szentírási antropológia alapvető adatai

5. Az első szemügyre veendő szentírási szöveg a Genezis három első fejezete. E fejezetek jelentik számunkra „azt a szentírási kezdetet, ahol az emberről mint »Isten képmásáról és hasonlatosságáról« szóló kinyilatkoztatott igazság minden keresztény antropológia változhatatlan alaptétele.[4]

Az első részlet (Ter 1,1–2,4) leírja Isten szavának teremtő hatalmát, mely megvalósította a szétválasztásokat az őskáoszban. Megjelenik a világosság és a sötétség, a tenger és a szárazföld, a nappal és az éjszaka, a füvek és a fák, a halak és a madarak, valamennyien „fajtájuk szerint”. Megszületik egy rendezett világ, mely a különbözőségekkel kezdődik, ugyanakkor sok-sok kapcsolat ígéretét hordozza. Ez tehát a nagy színtér, amelybe az ember teremtése beágyazódik. „Isten szólt: Alkossunk embert a magunk képmására, a magunk hasonlatosságára… Isten megteremtette az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26–27). Az emberséget itt úgy írják le, mint őskezdetétől fogva a férfi és a nő kapcsolatában megjelenő, tagolt valóságot. Ezt a szexuálisan megkülönböztetett emberséget nyilvánítja a Szentírás kifejezetten „Isten képmásának”.

6. A teremtés második elbeszélése (Ter 2,4–25) félreérthetetlenül megerősíti a szexuális különbség fontosságát. Az Istentől már megformált és a paradicsomkertbe elhelyezett, még általános néven Ádámnak nevezett ember – kinek gondjaira bízta Isten a kertet –magányosnak érzi magát, és magányát az állatok nem tudják megszüntetni. Segítőtársra van szüksége, neki megfelelőre. A használt kifejezés nem alárendelt szerepről szól, hanem életszerű segítségnyújtásról.[5] Célja ugyanis annak lehetővé tétele, hogy Ádám élete ne merüljön el egy terméketlen, s végül halálba torkolló önmaga körüli forgásban. Szüksége van arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy másik lénnyel, aki az ő szintjén van. Egyedül a nő, aki ugyanabból a „húsból” és ugyanabból a misztériumból ered, ad jövőt a férfi életének. Ez a létnek a szintjén igazolódik abban az értelemben, hogy Isten részéről a nő teremtése teszi az emberséget kapcsolatokban létező valósággá. A nővel való találkozásban merül föl a szó is, mely első alkalommal nyitja a férfi száját csodálkozó felkiáltásra: „Ez most hús a húsomból és csont a csontomból” (Ter 2,23).

„Az asszony – írta a Szentatya e szövegrésszel kapcsolatban – egy másik személy a közös emberi természetben. Ők ketten kezdettől fogva egyek, és ez számolja föl az eredeti magányosságot, melyben »az ember semmiféle segítőtársat sem talált, aki hasonló lett volna hozzá«. Csak a munkában való segítségről volna itt szó, hogy uralhassa a földet? Kétségtelenül elsősorban az életközösségről van itt szó, melynek révén a férj eggyé válhat a feleséggel, »egy testté« válhat vele, elhagyván ezért »apját, anyját«”(Ter 2,24).[6]

Kettőjük különbsége a közösségre irányul, és e különbözőséget abban a békességben élték meg, amit a ruhátlanság jelez: „Mindketten ruhátlanok voltak, a férfi és a felesége és nem szégyenkeztek miatta” (Ter 2,25). Így az emberi test, mely magán viseli a férfiúság és a nőiség pecsétjét, „»kezdettől« hordozza a »jegyesi« jelleget, azaz a szeretet kifejezésének a képességét: annak a szeretetnek a képességét, melyben az ember személye ajándékká válik és – ezen ajándék révén – valósítja meg a maga létének és létezésének értelmét”.[7] És még mindig a Szentírás e verseit magyarázva folytatja a Szentatya: „E sajátossága miatt a test a szellem kifejeződése, és magában a teremtés misztériumában arra hivatott, hogy a személyek közösségében létezzen »Isten képmásaként«”.[8]

A jegyesség szempontjából válik érthetővé, hogy a Genezis ősi elbeszélése hogyan érti azt, hogy a nő eredetileg és a legmélyebb értelemben a „másikért” létezik (vö. 1Kor 11,9): olyan állítás ez, mely távol minden elidegenítéstől a Szentháromsággal való hasonlóság alapvető szempontját fejezi ki, melynek személyei Krisztus eljövetelében kinyilatkoztatják, hogy a szeretet közösségében mindegyik a másikért van. „A »kettő egységében« a férfi és az asszony kezdettől fogva hivatást kapott nemcsak arra, hogy »egymás mellett« vagy »együtt«, hanem arra is, hogy kölcsönösen egymásért létezzen. (…) A Ter 2,18–25 azt sugallja, hogy ennek a meghívásnak az első és bizonyos értelemben a legfőbb dimenziója a házasság. Az ember egész földi történelme e hivatás területén zajlik. Ebben a történelemben azon elv alapján, hogy a személyek közösségében »egyiknek a másikért kell« léteznie, kibontakozik és kiegészíti egymást az emberségben a »férfias« és a »nőies«: és ezt Isten akarja.”[9]

A második teremtés-elbeszélést befejező békés látomásban az a „nagyon jó” megállapítás visszhangzik, mely az első elbeszélésben lezárta az első emberpár teremtését. Itt van Isten eredeti tervének, s a férfi és a nő legmélyebb igazságának a szíve, úgy, ahogy Isten megteremteni akarta őket. A Teremtő ezen eredeti intézkedései, bármennyire megzavarta és elhomályosította azokat a bűn, soha meg nem semmisíthetők.

7. Az eredeti bűn megváltoztatta a módot, ahogyan a férfi és a nő hallgatja és megéli Isten szavát, és a Teremtővel való kapcsolatukat. Hamarosan azután, hogy ajándékba adta nekik a kertet, Isten előbb egy pozitív (vö. Ter 2,16), majd egy tiltó parancsot adott (vö. Ter 2,17), melyekben bennefoglaltan ott van az Isten és az emberiség közötti lényegi különbség. A kígyó csábítására a férfi és a nő tiltakozott e különbség ellen. Ennek következtében a saját szexuális különbségük megélésének módja is megromlott. A Genezis elbeszélése ezáltal az ok és okozat kapcsolatát állítja a két különbözőség között: amikor az emberiség ellenségének tekinti Istent, a férfi és a nő kapcsolata megromlik. Amikor pedig a férfi és a nő kapcsolata sérül, ez azt a veszélyt vonja maga után, hogy az Isten színe elé járulás romlik meg.

A szavakban, melyeket Isten a bűn elkövetése után az asszonyhoz intéz, nagyon tömören, de nagyon kifejezően mutatkozik meg a kapcsolat, amely ezek után a férfi és a nő között lesz: „vágyakozni fogsz a férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad” (Ter 3,16). Olyan kapcsolat lesz ez, melyben a szeretet gyakran tiszta önkereséssé torzul, egy olyan kapcsolatban, mely tagadja és megöli a szeretetet, és az egyik nem másik fölötti uralmának igájával helyettesíti azt. Az emberi történelem valóban újra meg újra létrehozza azokat a helyzeteket, melyekben nyilvánvalóvá válik az a hármas vágyakozás, melyről Szent János beszél, amikor a test kívánságáról, a szemek kívánságáról és az élet kevélységéről beszél (vö. 1Jn 2,16). Ebben a tragikus helyzetben elvész az az egyenlőség, az a megbecsülés és az a szeretet, amit Isten eredeti terve szerint a férfi és a nő kapcsolata megkíván.

8. Ezen alapvető szövegek áttekintése lehetővé teszi, hogy a szentírási antropológia néhány nagyon fontos tételét újra megfogalmazzuk.

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell az ember személyes jellegét. „Az ember, egyenlő mértékben a férfi és a nő, személy: ugyanis mindketten a személyes Isten képére és hasonlatosságára teremtettek”.[10] A személyek azonos méltósága úgy valósul meg, mint fizikai, pszichológiai és ontológiai komplementaritás, ami helyet ad a harmonikus „páros” kapcsolatnak, melyet csak a bűn és a kultúrában megvalósuló „bűnös struktúrák” tesznek konfliktusok lehetséges forrásává. A szentírási antropológia arra indít, hogy a szexuális különbséggel járó, magán- és közéletben megjelenő problémákat a kölcsönös kapcsolat és nem a versengés szemléletével kell megközelíteni.

Ki kell emelni a szexuális különbségnek mint a férfi és a nő természetébe mélyen beleírt valóságnak a fontosságát és értelmét: „A szexualitás a férfit és a nőt nem csupán testi, hanem szellemi és lelki szinten is meghatározza, sajátos jelleget adva minden megnyilvánulásuknak”.[11] E különbség nem redukálható merő és jelentéktelen biológiai adattá, hanem „a személyiség alapvető összetevője létezésének, megnyilvánulásainak, másokkal való kommunikálásának, érzéseinek és az emberi szeretet kifejezésének és megélésének módjában.”[12] E szeretet-képességnek, mely a Szeretet-Isten tükröződése és képmása, egyik megnyilvánulása a test jegyesi jellege, melybe bele van írva a személy férfiúsága, illetve nőisége.

A szexualitás antropológiai dimenziója (természete) nem választható el a teológiai dimenziótól. A teremtmény embert a maga test-lélek egységében kezdettől fogva minősíti a másikkal való kapcsolat. E kapcsolat egyidejűleg mutatkozik mindig jónak és torzultnak. Jó a teremtés pillanatában Isten által kinyilvánított eredeti jósággal. De torzult az Isten és az emberiség között a bűn következtében előállt diszharmónia miatt. Ez a torzulás azonban nem felel meg sem Istennek a férfira és nőre vonatkozó eredeti tervének, sem a férfi és a nő kapcsolata igazságának. Ebből következően ezt a jó, de megsebzett kapcsolatot gyógyítani kell.

Milyen útjai lehetnek ennek a gyógyításnak? Ha a férfi és a nő kapcsolatának problémáit csak a bűntől érintett helyzetből kiindulva szemlélnénk és elemeznénk, szükségszerűen a fentebb említett tévedésekhez jutnánk el.

Meg kell tehát szakítani a bűn e logikáját, és olyan kiutat kell keresni, mely lehetővé teszi, hogy ezt a logikát kizárjuk a bűnös ember szívéből. Világosan ebbe az irányba mutat arra az Üdvözítőre vonatkozó isteni ígéret, amely az „asszonyról” és az ő „ivadékáról” szól (vö. Ter 3,15). Ennek az ígéretnek a megvalósulását hosszú történet készítette elő.

9. A rossz fölötti egyik első győzelmet Noé története mutatja, az igaz emberé, aki Istentől vezetve családjával és az állatok különböző fajtáival együtt kimenekült a vízözönből (vö. Ter 6–9). Különleges megerősítést nyert az üdvösség reménye Ábrahámnak és az ő ivadékának isteni kiválasztásában (vö. Ter 12,1 sk.). Isten így kezdte föltárni a maga arcát, hogy a választott nép által az emberiség előtt megnyíljon az út, mely az Istenhez való hasonlósághoz, azaz az életszentséghez és a szívcseréhez vezet. A sokféle mód között, ahogyan Isten – hosszantartó és türelmes pedagógiával – kinyilatkoztatta magát a népének (vö. Zsid 1,1), ott van a férfi és a nő szövetségére való hivatkozás is. Ez ellentmondásosnak látszik, ha meggondoljuk a Genezisben bemutatott drámát és sokszoros ismétlődését a próféták idején, valamint a szent és a szexualitás keveredését az Izraelt körülvevő népek vallásaiban. És mégis ez a szimbolika föltétlenül szükséges annak megértéséhez, hogyan szereti Isten az Ő népét: Isten úgy mutatkozik be, mint Vőlegény, aki szereti menyasszonyát, Izraelt.

Ha ebben a kapcsolatban Istent úgy írják le, mint „féltékeny Istent” (vö. Kiv 20,5; Náh 1,2), Izraelt pedig „házasságtörő” vagy „parázna” menyasszonyként bélyegzik meg (vö. Oz 2,4–15; Ez 16, 15–34), annak oka éppen az, hogy a próféták igéi által megerősített reményben az új Jeruzsálemet tökéletes menyasszonynak látják: „Miként az ifjú egy szűz menyasszonyt, úgy fog eljegyezni téged a te Alkotód; amint örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy fog örülni a te Istened teneked” (Iz 62,5). Az a menyasszony, aki elment, hogy az életet és a boldogságot az idegen isteneknél keresse, újjáteremtve „igazságosságban és jogban, jó akaratban és szeretetben” (Oz 2,21), visszatér, és Vőlegényének, aki majd szívére beszél, „énekelni fog, mint ifjúságának napjaiban” (Oz 2,17), és hallani fogja a kijelentést: „A te Vőlegényed a Teremtőd” (Iz 54,5). Lényegében ugyanezt erősíti meg Izaiás könyve, mely – párhuzamosan annak a műnek misztériumával, melyet Isten a szenvedő Szolga férfi alakjában valósít meg – fölidézi Sion női alakját, akit transzcendencia és olyan szentség ékesít, mely az Izraelnak szánt üdvösség ajándékának előképe.

Az Énekek éneke kétségtelenül páratlan a kinyilatkoztatás módozatai között. A testek szépségét és a kölcsönös keresés boldogságát ünneplő nagyon emberi szerelem szavai Isten népe iránti szerelmét is kifejezik. Az Egyház tehát nem illúzió áldozata lett, amikor – az Énekek énekének kifejezéseivel merészen egyesítve azt, ami a legemberibb azzal, ami a legistenibb – fölismerte Krisztussal való kapcsolatának misztériumát.

Az egész Ószövetségen végig egy olyan üdvtörténet bontakozik ki, amelyben egyszerre kap szerepet a férfi és a nő. A vőlegény és a menyasszony és a szövetség olyan szavak, melyek jellegzetesek az üdvösség kibontakozásában, jóllehet nyilvánvalóan átvitt értelműek, mégis sokkal többek az egyszerű metaforánál. Ez a házassággal kapcsolatos szóhasználat annak a kapcsolatnak a természetét érinti, melyet Isten a népével hozott létre, jóllehet e kapcsolat sokkal mélyebb annál, amit egy emberi házasságban meg lehet tapasztalni. Hasonlóképpen a megváltás ugyanilyen konkrét föltételei valósulnak meg a módban, ahogyan a jövendölések, például Izaiásé, összekapcsolják a férfiúi és női szerepeket az üdvösség Isten által megvalósuló művének jövendöléseiben és bemutatásában. Ez az üdvösség az olvasót egyrészt a szenvedő Szolga férfi alakja, másrészt Sion női alakja felé irányítja. Izaiás ugyanis hol Sionról, hol Isten Szolgájáról beszél, mígnem a könyv végén a csúcspont Jeruzsálem titokzatos látomása, mely egy nap alatt népet szül (vö. Iz 66,7–14). Ez annak a nagy újdonságnak a próféciája, melynek megvalósításán Isten már munkálkodik (vö. Iz 48,6–8).

10. Az Újszövetségben mindezek az előképek beteljesednek. Egyrészt Mária mint Sion választott leánya a maga női mivoltában összefoglalja és átformálja a menyasszony-Izrael állapotát üdvössége napjának várásában. Másrészt a Fiú férfiúi mivolta felismerhetővé teszi, hogyan veszi magára Jézus a maga személyében mindazt, amit az ószövetségi szimbolika Isten népe iránti szeretetéről mondott, amikor úgy írta le azt, mint a vőlegény szerelmét menyasszonya iránt. Jézusnak és az Ő anyjának, Máriának alakja nemcsak folytonosságot biztosít az Ó- és az Újszövetség között, hanem meghaladja az Ószövetséget, mert Jézus Krisztussal – miként Szent Ireneusz mondja – megjelent „minden újdonság”.[13]

Ezt a szempontot különösen is világossá teszi Szent János evangéliuma, mert például a kánai menyegzőn Jézust anyja – akit „asszonynak” nevez – sürgeti, hogy az emberiséggel kötendő házasság új borát adja jelül (vö. Jn 2,1–12). Ez a messiási nász a kereszten valósul meg, ahol – újra az Anya jelenlétében, akit megint „asszonynak” nevez – a Megfeszített Szívéből az Új Szövetség vére/bora fakad.[14] Nem meglepő tehát, ha Keresztelő Szent János, amikor megkérdezik, kicsoda ő, úgy mutatkozik be, mint „a Vőlegény barátja”, aki örül, amikor hallja a Vőlegény hangját, és akinek érkezésekor háttérbe kell vonulnia: „Akié a menyasszony, az a vőlegény; de a vőlegény barátja, aki jelen van és hallja Õt, ujjong az örömtől a vőlegény hangja miatt. Most az én örömöm beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem.” (vö. Jn 29,30).[15]

Apostoli tevékenysége során Szent Pál kibontotta a megváltás teljes házassági jelentését, amikor a keresztény életet úgy mutatta be, mint egy misztikus házasságot. Az általa alapított korintusi egyháznak írja: „Én Isten féltékenységével féltelek titeket, mert eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz” (2Kor 11,2).

Az Efezusiakhoz írt levelében újra fölidézi és teljesen elmélyíti Krisztus és az Egyház jegyesi kapcsolatát. Az Újszövetségben a szeretett Menyasszony az Egyház, és – miként a Szentatya a családoknak szóló levelében tanítja – „e menyasszony, akiről az Efezusiakhoz írt levél beszél, jelenik meg minden megkereszteltben és személyként ajánlja föl magát Vőlegényének, aki »szerette az Egyházat és önmagát adta érte; ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, melyen sem szeplő, sem ránc, sem más efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen« (Ef 5,25–27).”[16]

A férfi és a nő egységéről elmélkedve, ahogyan azt a teremtés pillanatában látjuk a Szentírásban (vö. Ter 2,24), az Apostol fölkiált: „Nagy misztérium ez: én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom!” (Ef 5,32). A férfi és a nő szerelme, melyet a megkeresztelt életben élnek, immár Krisztus és az Egyház szerelmének a szentségévé válik, és tanúságtétellé azon hűség és egység misztériuma mellett, melyből megszületik az „új Éva”, s melyből földi vándorlása idején az örök nász beteljesedésének várásában él.

11. A keresztény házastársak – miután beoltattak a húsvéti misztériumba s ezáltal Krisztus és az Egyház szerelmének élő jeleivé váltak – megújultak a szívükben, és el tudják kerülni a bűnös vágynak és annak az önzésnek a csapdáit, melyet az Istennel való bűnös szakítás hozott az ősszülők kapcsolatába. Általuk a szerelem jósága, melyre a megsebzett ember annyira vágyódik, hangsúlyosan és új lehetőségekkel mutatkozik meg. E megvilágításban emlékeztethette Jézus azokat, akik a válásról kérdezték őt (vö. Mt 19,3–9), a férfi és a nő Istentől szándékolt kezdeti, vagyis bűn előtti szövetségének követelményeire, melyet a későbbi mózesi törvény szentesített. Jézus e szavai nem kemény és elviselhetetlen törvény terhét jelentik, hanem „örömhírt”, tudniillik a bűnnél erősebb hűség örömhírét. A föltámadás erejével győzhet a házaspár hűsége a gyengeségek, a kapott sebek és bűnök fölött. Krisztus kegyelmében, aki megújítja a szívüket, a férfi és a nő képessé lesz arra, hogy megszabaduljon a bűntől és megismerje a kölcsönös ajándék örömét.

12. „Valamennyien, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra, (…) nincs többé férfi és a nő” – írja Szent Pál a Galatáknak (3,27–28). Az Apostol nem a férfi és a nő megkülönböztetésének kiiktatását hirdeti – amiről másutt úgy beszél, mint Isten tervének részéről –, hanem inkább ezt akarja mondani: a férfi és a nő kapcsolatát eltorzító versengés, ellenségeskedés és erőszak Krisztusban legyőzhető és már le van győzve. Ebben az értelemben a férfi és a nő közti különbség minden korábbinál nagyobb megerősítést nyert, és vonul végig az egész szentírási kinyilatkoztatáson. Szent János Jelenéseiben a jelen történelem utolsó órájában, miközben körvonalazódik „egy új ég” és „egy új föld” (21,1), látomásban Jeruzsálem úgy jelenik meg mint nőalak, „aki szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony” (21,2). Az egész kinyilatkoztatás a Menyasszony és a Lélek szavaival zárul, akik sürgetik a Vőlegény eljövetelét: „Jöjj el, Uram Jézus!” (21,20.)

A férfi és a női mivolt tehát a kinyilatkoztatás szerint ontológiailag tartozik a teremtéshez, és arra vannak rendelve, hogy a földi időn túl is megmaradjanak, nyilvánvalóan átalakult formában. Ily módon sajátos jelleget adnak a szeretetnek, „mely nem múlik el” (1Kor 13,8), jóllehet a szexualitás földi és időbeli dimenziója mulandó, mert a nemzéssel és a halállal megjelölt élet idejére van rendelve. A férfi és a női mivolt eljövendő létezési formájának a próféciája az Isten országáért vállalt cölibátus. Akik élik, azok számára a cölibátus egy olyan élet elővételezése – mind a férfiak, mind a nők számára –, mely többé nem lesz alávetve a házastársi kapcsolat jelen korlátainak (vö. Mt 22,30). Ezen túlmenően a házasságban élők számára a cölibátus annak a beteljesedésnek a hirdetése és próféciája, melyre az ő kapcsolatuk majd az Istennel szemtől szemben való találkozásban jut el.

Az egymástól különböző férfi és a nő, miután beoltattak Krisztus húsvéti misztériumába, különbségüket – mely a teremtés kezdete óta fenn áll és megmarad az örökkévalóságban is – már nem a széthúzás okának tekintik, melyet tagadással vagy kiegyenlítéssel kell legyőzni, hanem mint együttműködési lehetőséget, melyet a különbségek kölcsönös tiszteletben tartásával kell kimunkálni. Innen új távlatok nyílnak a nő méltóságának, valamint a társadalmon és Egyházon belüli szerepének mélyebb megértése számára.

III. A női értékek aktualitása a társadalom életében

13. A nő konkrét életéhez kapcsolódó alapvető értékek közé tartozik az önzetlenség, a „másikért való” lét, amit ma „capacitas alterius”-nak neveznek. Annak ellenére, hogy egyes feminista mozgalmak az „önmagáért” (per se stessa) való létet követelik, a nő őrzi a szívében a belátást, hogy élete legnagyobb értéke az a tevékenység, mely egy másik élet fogadását, növekedését és védelmét célozza.

E belátás kapcsolódik a nő életadó képességéhez. E képesség, akár megvalósul fizikailag, akár nem, olyan valóság, amely a női személyiséget teljesen meghatározza. Ezzel összhangban nagyon gyorsan éretté válik, érzékeny az élet nehézségeire és az érte viselt felelősségre. Kifejlődik benne a konkrét valóság érzékelése és tisztelete, mely szembefordul azokkal az elvont dolgokkal, melyek gyakran mind az egyén, mind a társadalom halálát jelentik. Végül ő az, aki a legkétségbeejtőbb helyzetekben – tanúja ennek a múlt és a jelen történelem – egyedül képes szembeszállni a bajokkal, élhetővé tenni az életet szélsőséges helyzetekben, makacsul bízni a jövőben, és mindezek után könnyek között emlékezni minden emberi élet értékére.

Jóllehet az anyaság a női identitás kulcsa, nem hatalmaz föl arra, hogy a nőt csupán a biológiai szaporodás szempontjából lássuk. E téren súlyos túlzások fordulhatnak elő, melyek magasztalják a biológiai termékenységet, miközben a nő ijesztő megvetésével társulnak. A keresztény szűzi hivatás – melyet az ószövetségi hagyomány és sok mai társadalom megvet – ebből a szempontból a legnagyobb jelentőségű.[17] E szüzesség ugyanis határozottan tiltakozik minden olyan próbálkozás ellen, mely a nőt csupán biológiai célok szolgálatába akarja állítani. Miként a szüzesség számára a testi anyaság fölhívás arra, hogy tudja: a keresztény hivatás arra szól, hogy konkrétan ajándékozza el magát a másiknak; hasonlóképpen a testi anyaság számára a szüzesség fölhívás alapvetően lelki természetének fölismerésére: aki valóban életet ad a másiknak, nem elégszik meg a testi élet ajándékozásával. Ez azt jelenti, hogy az anyaság akkor is megtalálhatja teljes megvalósulási formáit, ha nincs szó testi életadásról.[18]

Ebből a szempontból lehet megérteni a nő mással nem helyettesíthető szerepét a családi és társadalmi életben, melyek magukban foglalják az emberi kapcsolatokat és a másikkal való törődést. Itt mutatkozik meg egészen világosan az, amit II. János Pál pápa „női géniusznak” nevezett.[19] Ez mindenekelőtt azt foglalja magában, hogy a nőknek tevékenyen és állandóan jelen kell lenniük a családban, ami „őseredeti közösség, és bizonyos értelemben »szuverén« ”,[20] mert elsősorban a családban formálódik egy népnek az arca, és tagjai benne kapják meg a legalapvetőbb tanításokat. A családtagok megtanulnak szeretni, ha ingyenesen szeretik őket; megtanulják más személyek tiszteletét, ha tisztelik őket; megtanulják megismerni Isten arcát, ha az első ismereteket figyelmes édesapától és édesanyától kapják róla. Valahányszor hiányoznak ezek az alapvető tapasztalatok, a társadalom egésze szenved erőszakot és válik sokféle erőszak forrásává. Ez azt is magában foglalja, hogy a nőknek jelen kell lenniük a munka és a társadalmi szervezetek világában is, s hozzá kell férniük olyan felelős állásokhoz, melyekben hatással lehetnek a nemzetek politikájára és előmozdíthatják a gazdasági-szociális problémák új megoldásait.

Nem szabad azonban megfeledkezniük arról, hogy a két tevékenység – tudniillik a család és a munka – összefonódása a nő esetében más jellegű, mint a férfinál. Ez veti föl a problémát, hogyan lehet összehangolni a törvényhozást és a munkaszervezést a nő családon belüli küldetésének követelményeivel. A probléma nem csupán jogi, gazdasági és szervezési jellegű; sokkal inkább a lelkület, a kultúra és a megbecsülés problémája. Megköveteli ugyanis a nő családban végzett munkájának igazságos értékelését. Ily módon azok a nők, akik szabadon ezt választják, egész idejüket a házi munkának szentelhetik anélkül, hogy társadalmilag megbélyegeznék és gazdaságilag büntetnék őket. Ugyanakkor azok a nők, akik megfelelő óraszámmal más munkát is szeretnének végezni, megtehetik anélkül, hogy választaniuk kellene családi életük elhalása és a munka között, illetve nem kell állandó stresszeket viselniük, melyek nem kedveznek sem személyes lelki egynsúlyuknak, sem a család harmónikus életének. Miként II. János Pál pápa írta: „Becsületére fog válni a társadalomnak, ha lehetővé teszi az édesanyának – anélkül, hogy szabadságában akadályozná, pszichológiai vagy gyakorlati megkülönböztetéssel sújtaná társnői előtt –, hogy egyedül a gyermekek gondozásának és nevelésének szentelje magát az életkoruknak megfelelő szükségletek szerint.”[21]

14. Mindazonáltal emlékeztetnünk kell arra, hogy az imént említett női értékek elsősorban emberi értékek: az Isten képmásául teremtett férfi és a nő emberi állapota egy és oszthatatlan. A nők csak azért lehetnek ezen értékek reklámjai és kiváltságos jelei, mert közvetlen közelségben vannak ezekkel az értékekkel. Végső soron azonban minden ember, akár férfi, akár nő, arra van rendelve, hogy „a másikért” éljen. Ebből a szempontból az, amit „nőiességnek” neveznek, több, mint a női nem egyszerű jelzője. Ez a szó ugyanis a másikért és a másik kedvéért való élet alapvető emberi képességét jelenti.

Éppen ezért a nő társadalmon belüli helyzetének jobbítását úgy kell érteni és akarni mint humanizációt, amely olyan értékek által valósul meg, melye fölfedezése a nőknek köszönhető. Minden olyan program, mely a nemek harcát tűzi ki célul, illúzió és veszedelem: férfiak és nők között elkülönülések és összeütközések, valamint a szabadság hamis felfogásából táplálkozó önzés (solipsizmust) születik belőle.

Ezek az észrevételek nem előítéletek az erőfeszítésekkel szemben, melyek a nők társadalmon és családon belüli jogainak érvényesítésére irányulnak, hanem azt a szemléletet akarják helyesbíteni, mely az emberekben legyőzendő ellenségeket lát. Nem lehet várni, hogy a férfi-nő kapcsolat megtalálja az őt megillető helyet a szembenállások, bizalmatlanságok és védekező álláspontok közepette. Ezt a kapcsolatot békességben és a kölcsönösen megosztott szeretet boldogságában kell megélni.

Konkrétabban: a politikának – a nevelés, a család, a munka, közszolgálat vállalása, közéletben való részvétel terén – egyrészt harcolnia kell minden igazságtalan szexuális megkülönböztetés ellen, másrészt meg kell hallgatnia és pontosan meg kell fogalmaznia minden egyes ember szükségleteit. Az egyenlő személyi méltóság és a közös személyes értékek megvédését és támogatását összhangba kell hozni a kölcsönösség és a különbözőség figyelmes elismerésével ott, ahol ezt a sajátosan férfiúi és női emberség megvalósítása megköveteli.

IV. A női értékek aktualitása az Egyház életében

15. Ami az Egyházat illeti, a nő jele sokkal inkább középponti jelentőségű és termékeny, mint korábban. Ez magának az Egyháznak a mivoltából következik, melyet Istentől kapott és hittel fogadja be. Ezt a „misztikus”, mély és lényegi identitást szem előtt kell tartani, amikor a férfi és a nő Egyházon belüli szerepéről gondolkodunk.

Az első keresztény nemzedékektől kezdve az Egyház úgy látta önmagát, mint Krisztustól életre hívott közösséget, mely olyan szeretet-kapcsolattal kötődik hozzá, melynek legjobb képe a házasság. Ebből fakad, hogy az Egyház első feladata, hogy jelen legyen Isten szeretetének Jézus Krisztusban megnyilvánult misztériumában, ezt szemlélje és ünnepelje. Ebből a szempontból Mária az Egyházban a legtökéletesebb minta. Hasonlattal élve elmondhatjuk, hogy Mária tükröt tart az Egyház elé, és hívja: e tükörben ismerje föl a maga mivoltát és azt, hogy Isten milyen szívbéli készségeket, magatartásformákat és cselekedeteket vár tőle.

Mária személye fölhívás az Egyház számára, hogy a léte Isten igéjének hallgatásában és befogadásában gyökerezzen, mert a hit nem annyira az ember istenkeresése, hanem inkább annak elismerése, hogy Isten eljön hozzá, meglátogatja és beszél vele. Ez a hit – melynek „Istennél semmi sem lehetetlen” (Ter 18,14; Lk 1,37) – él és mélyül el abban az alázatos és szerelmes engedelmességben, mellyel az Egyház el tudja mondani az Atyának: „legyen nekem a te igéd szerint ” (Lk 1,38). E hit folyamatosan válaszol Jézusnak – „tegyétek meg, amit mond nektek” (Jn 2,5) – és elkíséri őt egészen a kereszt lábáig. Mária a legsötétebb órákban is bátran kitart a hűségben, melynek egyetlen bizonyossága az Isten szavába vetett bizalom.

Az Egyház Máriától tanulja Krisztus benső életének megismerését. Mária, aki ölében tartotta a betlehemi Kisdedet, tanít megismerni Isten végtelen alázatát. Ő, aki karjaiban tartotta Jézus keresztről levett, halálra kínzott testét, megmutatja az Egyháznak, hogyan kell ölbe vennie minden, e világban erőszaktól és bűntől eltorzított életet. Az Egyház Máriától tanulja meg, mit jelent a szerelem hatalma, miként azt Isten kinyilatkoztatja és elmagyarázza szeretett Fiának életében: „szétszórta a gőgösöket szívük gondolataiban (…) és fölmagasztalta az alázatosakat” (Lk 1,51–52). A tanítványok Máriától kapták az érzéket ahhoz, hogy Isten csodálatos tetteit dicsérjék, s tőle kapják ennek ízét is: „Nagy dolgokat cselekedett bennem a Hatalmas” (Lk 1,49). Tőle tanulják meg, hogy azért élnek ebben a világban, hogy őrizzék e „nagy dolgok” emlékezetét, és az Úr napját várva virrasszanak.

16. Mindazonáltal Mária szemlélése és követése nem azt jelenti, hogy az Egyház olyan passzivitásra van kárhoztatva, melyet a nőiességnek már túlhaladott fölfogása sugall, és veszedelmesen sebezhetővé teszi egy olyan világban, melyben az uralkodás és a hatalom mindenek fölött áll. Valójában Krisztus élete nem az az uralkodás (vö. Fil 2,6), nem is az a hatalom, amiről a világ beszél (vö. Jn 18,36). Isten Fiától meg lehet tanulni, hogy ez a „passzivitás” valójában a szerelem útja, királyi hatalom, mely legyőz minden erőszakot; olyan „szenvedés” (passió), mely megszabadítja a világot a bűntől és a haláltól, és újjáteremti az emberiséget. Amikor a Megfeszített Szent János apostolt anyjára bízta, Egyházát hívja, hogy tanulja meg Máriától a győzelmes szerelem titkát.

Amikor Máriára hivatkozunk, nem a nőiesség bizonytalan modelljére építjük az Egyház identitását, hanem Mária figyelmes odahallgatása, befogadása, alázatossága, hűsége, istendicsérete és várakozása az Egyházat Izrael lelki történelmének folytatójává teszi. Ezek az erények és magatartásformák Jézusban és Õáltala minden megkeresztelt ember hivatásává válnak. Eltekintve a külső körülményektől, az életállapottól, a különféle hivatásoktól, akár visel közhivatalt valaki, akár nem, ezek határozzák meg a keresztény élet igazi mivoltát. Jóllehet olyan magatartásformákról van szó, melyeknek minden megkeresztelt emberben érvényesülniük kellene, ténylegesen a nő sajátossága, hogy különös erővel és természetességgel éli meg ezeket. Ily módon a nőknek nagyon jelentős szerepe van az Egyház életében, amennyiben minden megkeresztelt előtt képviselik ezeket az erényeket, és páratlan módon hozzájárulnak ahhoz, hogy megmutatkozhasson az Egyháznak, Krisztus menyasszonyának és a hívők anyjának igazi arca.

Ebben a távlatban értjük meg, hogy az a tény, mely szerint a papszentelés kizárólag a férfiak számára van fönntartva[22], mennyire nem akadályozza a nőket abban, hogy eljussanak a keresztény élet mélységeibe. A nők arra hivatottak, hogy az összes keresztény számára mással nem helyettesíthető modelljei és tanúi legyenek annak, hogyan kell szerelemmel válaszolnia a Menyasszonynak a Vőlegény szerelmére.

BEFEJEZÉS

17. Jézus Krisztusban minden újjáalkottatott (vö. Jel 21,5). A kegyelemben való megújulás azonban nem lehetséges a szívek megtérése nélkül. Amikor Jézusra tekintünk és Urunknak valljuk Õt, kezdjük megismerni a bűnt legyőző szerelemnek azt az útját, melyet Ő mutat tanítványainak.

Ily módon a férfi és a nő kapcsolata átalakul, és a hármas kívánság, melyről Szent János első Levele beszél (vö. 2,16), elveszti hatalmát. A nők életének tanúságtételét úgy kell fogadnunk, mint azoknak az értékeknek a kinyilatkoztatását, melyek nélkül az emberiség önelégültségbe, a hatalom álmaiba és az erőszak drámájába zárkózna be. A maga részéről a nőnek is engednie kell megtérítenie magát, és neki is el kell ismernie a másik iránti szeretet páratlan és nagyon hatékony értékeit, melyeknek a maga nőiességével hordozója. Mindkét esetben az emberiség Istenhez megtéréséről van szó, úgy, hogy mind a férfi, mind a nő megismeri Istent, mint az ő „segítőjüket”, mint gyöngédséggel teli Teremtőt, mint Megváltót, aki „annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16).

Az ilyen megtérés nem történhet meg anélkül, hogy alázattal ne imádkoznánk azért, hogy megkapjuk Istentől a világosan látó szemet, mely fölismeri a maga bűnét, s ugyanakkor a kegyelmet, mely meggyógyítja azt. Különösen is kell kérünk a Boldogságos Szűz Máriát, az Isten szíve szerinti nőt, az „áldottat az asszonyok között” (vö. Lk 1,42), a kiválasztottat arra, hogy megmutassa az emberiségnek, férfiaknak és nőknek, milyen a szeretet útja. Csak így tud megmutatkozni minden férfiban és minden nőben – mindegyikükben a maguk sajátos kegyelmének megfelelően – Isten „képmása”, mely annak a pecsétnek lenyomata, amellyel meg vannak pecsételve (vö. Ter 1,27). Csak így lehet visszatalálni a békesség és a csodálat útjára. E békesség és a csodálat tanúja a szentírási hagyomány az Énekek énekének soraival, melyekben a testek és a szívek egy ujjongással énekelnek.

Természetesen az Egyház ismeri az egyes személyekben és a társadalmakban működő bűn erejét, mely olykor kétségessé teheti a házasság jóságát. De a megfeszített és föltámadt Krisztusba vetett hite által még inkább ismeri a minden seb és minden igazságtalanság ellenére gyakorolt megbocsátás és önajándékozás erejét. A békesség és a csodálat, melyet az Egyház bizalommal mutat meg a mai férfiaknak és nőknek, a föltámadás paradicsomkertjének békéje és csodálata, mely megvilágította a mi világunkat és az egész történelmet annak kinyilatkoztatásával, hogy „szeretet az Isten” (1Jn 4,8.16).

II. János Pál pápa az alulírott Bíboros Prefektusnak adott kihallgatás alkalmával a jelen levelet, melyet e Kongregáció rendes ülése elfogadott, jóváhagyta és közzétételét elrendelte.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén,
2004. május 31-én, a Boldogságos Szűz Mária látogatásának ünnepén

Joseph Card. Ratzinger prefektus
Angelo Amato SDB silai c. érsek titkár

Jegyzetek:
[1] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio szinodus utáni apostoli buzdítás (1981. XI. 22.): AAS 74 (1982), 81-191; Mulieris dignitatem apostoli levél (1988. VIII. 15.): AAS 80 (1988), 1653-1729; Levél a családokhoz (1994. II. 2.)): AAS 86 (1994), 868-925; Levél a nőkhöz (1995. VI. 29.): AAS 87 (1995), 803-812; Catechesi sull’amore umano (1979-1984): Insegnamenti II (1979); VII (1984); A Katolikus Nevelés Kongregációja: Orientamenti educativi sull’amore umano. Lineamenti di educazione sessuale (1983. XI. 10) Ench. Vat. 9, 420-456; A Család Pápai Tanácsa: Sessualità umana: verità e significato. Orientamenti educativi in famiglia (1995. XII. 8.): Ench. Vat. 14, 2008-2077.
[2] A „gender” összetett kérdéséről lásd a Család Pápai Tanácsa: Famiglia, matrimonio e „unione di fatto” nyilatkozatát (2000. VII. 26.), 8: Supplemento a L’Osservatore Romano (2000. XI. 22), 4.
[3] Vö. II. János Pál pápa: Fides et ratio enc. 21: „Végső soron ez a kitárulás a misztérium felé, amely a kinyilatkoztatásban érte el őt, lett számára a valóságnak megfelelő ismeret forrása, ami ugyanakkor lehetővé tette, hogy értelme a végtelen területére hatoljon előre, így képessé válva a megértés korábban nem remélt módjainak birtoklására.”
[4] II. János Pál pápa: Mulieres dignitatem, 6.; Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses, 5, 6, 1; 5, 16, 2-3: SC 153, 72-81; 216-221; Nisszai Szent Gergely: De hominis opificio, 16: PG 44,180; In Canticum homilia, 2: PG 44, 805-808; Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 4, 8: CCL 38,17.
[5] A „segítőtársnak” fordított „ezer” héber szó olyan támaszt és segítséget jelent, amit csak személy tud nyújtani személynek. A fogalomban nem szerepel sem alárandelés, sem eszközszerű használat, amit az igazol, hogy olykor Isten is „ezer” az ember számára (vö. Kiv 18,4; Zsolt 9–10,35).
[6] II. János Pál pápa: Mulieres dignitatem, 6. p.
[7] János Pál pápa: L’uomo-persona diventa dono nella libertà dell’amore, katekézis 1980. I. 16-án, 1: Insegnamenti III, 1 (1980), 148.
[8] II. János Pál pápa: La concupiscenza del corpo deforma i rapporti uomo-donna, katekézis (23 luglio 1980. VII. 23-án.), 1: Insegnamenti III, 2 (1980), 288.
[9] II. János Pál pápa: Mulieres dignitatem, 7. p.
[10] Uaz 6. p.
[11] A Katolikus Nevelés Kongregációja: Orientamenti educativi sull’amore umano. Lineamenti di educazione sessuale (1o novembre 1983. XI. 10.), 4: Ench. Vat. 9, 423.
[12] Uott.
[13] Adversus haereses , 34, 1: SC 100, 846: „Önmagát felkínálva elhozott minden újdonságot”.
[14] Az ősegyház egzegetikai hagyománya a kánai menyegzőn Máriájában a „zsinagóga képét” és az „Egyház kezdetét” látja.
[15] A negyedik evangélium elmélyíti a szinoptikusoknál is jelenlévé témát (vö. Mt 9,15; párh.). Jézusról mint vőlegényről vö.: II. János Pál pápa: Levél a családokhoz (1994. febr. 2.), 18.
[16] II. János Pál pápa: Levél a családokhoz 19; vö. Mulieris dignitatem 23–25.
[17] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio 16.
[18] Uaz 41; Hittani Kongregáció: Donum vitae instrukció (1987. II. 22.), II, 8: AAS 80 (1988), 96-97.
[19] Vö. II. János Pál pápa: Levél a nőkhöz (1995. VI. 29.), 9–10: AAS 87 (1995), 809-810.
[20] II. János Pál pápa: Levél a családokhoz (1994. II. 2.), 17: AAS 86 (1994), 906.
[21] II. János Pál pápa: Laborem exercens enciklika, 90. p.
[22] Vö. II. János Pál pápa: Ordinatio sacerdotalis apostoli levél (1994. V. 22.): AAS 86 (1994), 545-548; Hittani Kongregáció: Risposta al dubbio circa la dottrina della Lettera apostolica Ordinatio sacerdotalis (1995. X. 28.): AAS 87 (1995), 1114.

Újat, s régit hozok elő

Minden vélemény számít!

Két idézet a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Hírleveléből, 2013, 4. szám, Nemzetközi prófétikus tanácskozás Betlehemben, c. cikkből.

„Isten újra és újra elmondta, hogy el kell engednünk a megszokásainkat, a jól bevált

módszereinket!”

„Isten új utakra hív! Újat akar mutatni, új irányba vezet, új erővel! A kérdés csak az: készen állunk-e arra, hogy kilépjünk eddigi sémáinkból és újra a bizonytalanba lépjünk, hogy Istenre bízzuk magunkat teljesen? Készek vagyunk-e arra, hogy Isten újat mutasson, újat cselekedjen velünk és általunk? Ferenc pápa azt mondta pünkösd szombatján: „Az nem lehet, hogy mi, keresztények „csak saját magunkkal foglalkozzunk, magunkba zárkózzunk, elbátortalanodjunk. Az Egyház nem zárkózhat magába. Fennáll ez a veszély: bezárkózunk a plébániára, a barátokkal,a mozgalmunkkal, azokkal,akikkel ugyanúgy gondolkodunk …de tudjátok, mi történik ekkor? Amikor az Egyház bezárkózik, megbetegszik. Ha valaki kilép az otthonából, érheti baleset.Ám sokkal jobb, ha baleset éri az Egyházat, mint ha megbetegszik. Lépjetek ki! Lépjetek ki!”

Erre buzdít a pápa és ezt üzeni az Úr is.”

Pár dolgot tennék hozzá, amire eddig hívott az Isten, és már írtam is róla:

– Lehetségesnek tartjátok, hogy az alábbi zenékre dicsőítsétek Istent? Nem előírás, nem szabály, csak játék. Én teszem (igaz, engem vonz is ez a lehetőség. Akit nem vonz, ne tegye.)

– Be tudnátok vallani mások előtt hibáitok, bűneitek, és, hogy mit kezdtek velük?

– Tudnátok – e magatok a kísértés lehetőségének kitenni, hogy mások lássák, szeretitek őket, és fontosak nektek ők és az ő örömeik is? Milyen feltételek mellett tennétek meg? (Mert azt senki nem kívánhatja, hogy vessük a kedvéért magunk a bűn karmaiba.)

– Tudnátok más vallásúakra, ezoteriusokra, New Age – esekre, szocialistákra, liberálisokra, mint testvérekre tekinteni? Akik szintén Istent keresik. Boldogok akarnak lenni – lényegében, mint mi. (Remélhetően.) A maguk útján, amivel nekünk nem kell egyetérteni, de tisztelni illik. Tisztelettel beszélgetni velük hitükről, nézeteikről és beismerni, ha egyházunk hibáira (pl. Róma feltűnő gazdagságára) rámutatnak. Vagy, hogy vannak egyházi vezetők, akik birkákként kezelnek minket, holott bárányok lennénk. De ez nem jelenti, hogy nem szeretjük őket, csak velük nehezebb. Meghajolni az igazságaik előtt, és szelíden figyelmeztetni tévedéseikre?

– Megtennétek – e végre, hogy szeretettel, de figyelmeztetitek egyházunk vezetőit jelentős tévedéseikre, hibáikra? Mert ezt a jogot még a Katekizmusunk is biztosítja számunkra.

;-)

Zoli

Egy nagyon jó videó – Pál Feri atya: Megoldható vagy sem?

Minden vélemény számít!

Változni kell az Egyháznak

Minden vélemény számít!

Én most speciálisan a Katolikus Egyházról írok. Ebben élek, ezt ismerem.

Nagyon régóta elnőiesedett egyházunk. A férfiakat alig érinti meg, amit hirdetünk. Miért?

”Szép, ugye? De elég ódivatú is. Az is számít.”

Elfelejtettük mi a keresztény virtus, mi a Szentlélek, és mi a kötelességünk a világban élők felé. Szent Pál és társai még tudták. Városról városra jártak, prédikáltak és jeleket tettek. (Tett a Lélek általuk.) Az az ember még mert kockáztatni. Vállalta, hogy kinevetik, hogy megverik (ez többször megtörtént), hogy megölik. Vértanúként halt meg.

Hányszor emeljük fel a szavunkat az igazságtalanságok ellen, mi, egyházi férfiak? Tettünk valamit az abortuszok ellen? A feminista hazugságok ellen? (Családon Belüli Erőszakot 95%-ban férfiak követnek el nők és gyermekek ellen. Magyar Rendőrségi statisztikákkal lehet igazolni, hogy ez nem igaz.) Kiállunk az utakra hirdetni Krisztust? Megvédjük az ártatlant, (nem feltétlenül a gyengét!) ha bántják? Vannak ügyek, amelyek megérnek egy-két pofont. Hirdetjük az Egyház tanítását a világról, a gazdaságról, a média használatáról, a nőkről? Igényeljük egyházi vezetőinktől, hogy végre szülessen a mai világnak, és természetes férfiasságunknak megfelelő tanítás rólunk, férfiakról is?

”A békesség angyala”

Ma a férfiak sokasága él parázna, szenvedélybeteg, pénzimádó életet. Mit teszünk értük? Utánuk megyünk a pokol tornácára, ha ott vannak? Megtanulunk játszani a játékszabályaik szerint, hogy hitelesen hirdethessük nekik Krisztust? Beszélünk nekik a fegyverekről, a helyes önvédelemről, rendezünk olyan alkalmat, ahol biztonságosan tűzfegyverekkel bánhatnak? Becsüljük agresszív hajlamait, melyek eredendően az otthon és család védelmére fejlődtek ki? Rendezünk karate vagy bokszoktatást, hogy kifejlessze és uralja férfias késztetéseit, hogy edzett és bátor férfivá váljon? Építünk pályákat, ahol bátran vezethet gyorsan és technikásan, és nem veszélyeztet vele senkit? Megtanítjuk, hogyan bánjon a nőkkel, hogy sikerei legyenek? Miközben megmondjuk neki, hogy az igazi férfi ura önmagának és ösztöneinek is, és tud várni az első szexuális aktussal a házasságig. Elküldjük oda, ahol nagy a szükség, pl. árvíz sújtotta magyar területre, hogy bizonyítsa férfias rátermettségét, és eredendő segíteni vágyását? Lobbizunk a kormánynál, hogy az ilyen szolgálatot vállaló férfit támogassa, hogy bátran hátrahagyhassa azokra a napokra az övéit, a munkahelyét? Szervezünk alkalmat, közösséget, ahol megtanulhat vezetni és felelősséget hordozni? Cselekszünk végre, vagy csak imádkozunk, ápoljuk hagyományainkat, és ülünk a fenekünkön, csodára várva? Ha elindulunk az úton, történni fognak a csodák!

Egyetlen olyan példát ismerek, ahol elindult a változás, és az a közösség valóban növekszik. Ez a Férfisátor. A titka a férfias közösség, ahol tudják, mit jelent a férfias őszinteség, a bajtársias megbocsátás, és a bátor cselekvés. Szerintem ezért vonzó.

”Izgalmasnak tűnik, ugyan, de VESZÉLYES! És nem olyan jólesően bizsergető módon, hanem halálos értelemben. A viszály démona.”

Szerintem kihívás kell. Virtus kell. Barátság kell. Tanítás kell. Az kell, hogy érezze a férfi, szükség van rá, örülnek neki. Hogy érezze, itt szeretik, hogy férfias férfi akar lenni. Vezető, bátor hős, kezdeményező hadvezér. A fegyelmezett erő letéteményese, az alkotó munkás.

Egyik tagunk apák klubjának hívja a mi közösségünket, a Keresztény Férfiak Társaságát. A hideg ráz ki, valahányszor hallom. Mi a Férfiak Társasága vagyunk. Nem békés, jól táplált, szelíd és jólfésült apukáké. Igen, Apák és Családfők (inkább: leendő családfők, hála modern, túlliberalizált és emancipált társadalmunknak.) Oké, ez a mondat kicsit szélsőséges hangzású, de nem fejtem ki, mire is gondolok pontosan! Kérdezzetek! Én nem találom ki, mitől féltek, és mit nem értetek!

Vasjankók vagyunk, ha valaki olvasta Robert Bly híres könyvét.

De nem csak. Szeretjük a szelídséget is, a gyengédséget, megértést és megbocsátást. Mert nem terminátorok vagyunk, „csak” férfiak. Mert jó kirántani a kardot, de talán még jobb vérontás nélkül visszacsúsztatni a helyére. Jobb a kiengesztelődés az áldozatnál.

Szebb a békesség angyala a viszály démonánál.

Zoli

Akié minden égi és földi hatalom 2: A próféta

Minden vélemény számít!

(Amikor hirdeted, amiben hiszel, Isten tanúságot tesz melletted, csodát tesz általad, emberek térnek meg, halottak támadnak fel, prófétálsz, jövendölsz, emberek gyógyulnak meg; dicsőítik Istent; kiárad és megmarad a szeretet.)

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” – Példabeszédek könyve 1, 7a

Figyu, készülj, fel! Hosszú lesz ez a cikk. Alsógatyesz felköt, aztán: olvasás.

Nem véletlenül tettem ki ezt az idézetet a cikksorozat második részének elejére. Amiről írok, valószínű megvalósítható élő keresztény hit (értsd: napi kapcsolat Jézussal az imádság és az abból fakadó jótettek által, lehetőleg nem magányosan, hanem valamely beláthatóan jézusi közösség keretein belül) nélkül is. De sokkal könnyebben, mélyebben, és tisztábban lehet mindezt megélni, és sokkal, de sokkal kisebb a veszélye az eltévelyedésnek, ha gyakoroljuk keresztény életünket. Mert a hatalom csábítása valóban nagyon erős. (Tolkien ábrázolta ezt nagyon jól „A gyűrűk urában”. Az egy gyűrű, a hatalom gyűrűje, mely csábításának alig valaki tudott ellenállni, s melynek elpusztításáról szól a könyv. Végül a gyűrűhordozó, a tiszta szívű kis hobbit is elbukott volna, ha a gyűrű rabszolgájának, Gollamnak a mohósága közbe nem szól. Csak így szabadult meg a fantasy világ, Középfölde, a gonosz uralmától, hogy Gollam leharapta Frodó ujját, és a Gyűrűvel együtt zuhant a Végzet hegyének lávájába. Számomra ennek a mondandója ez: nagyon mélyen bennünk van a bűn, és az arra való hajlam. Ráadásul nagyon mélyen bukott világban élünk. Aki tényleg hatalmat akar, és azt jól akarja gyakorolni, hajoljon meg a hatalom megalkotója: az Isten előtt. Ő tud minket igazán megtanítani arra, hogyan éljünk természetes képességeinkkel, és gyakoroljunk hatalmat ott, ahol kell, magunk és környezetünk megelégedésére.)

A hatalomról: közhelyes, de igaz – szolgálatra való. Ennek legjobb példája ma a tanár, az oktató (legyen akár iskolai, autóvezetést, vagy éppen karatét tanító). Sajnos, az apák ma már alig azok, de ez van. Az ő hatalmukról, a királyi hatalomról alig fogok szólni, emancipált és rettentően elnőiesedett korunk miatt a férfi otthon ritkán családfő.

A tanárra odafigyelnek, hallgatnak szavára (bár korunkban egyre kevésbé), nem vitás: ő a főnök. Mégis, amikor gyakorolja a hatalmát (vagyis oktat), a központban nem ő van (bár a tekintély vitathatatlanul az övé) hanem a tanítványai. A jó politikus tevékenységének központjában nem ő van, hanem a nép, amelyet szolgál.

(1) A hatalom teher is, nem csak a tisztelet és az erő érzetének öröme. De aki nem tud örülni hatalmának, annak, hogy felnéznek rá, és hogy keresztül tudja vinni az akaratát, ha szükséges, mások akaratán keresztül is (vagyis ereje van és képes győzni általa), az bele fog keseredni a döntéshozás és a felelősség kettős terhébe. Csata után persze illik ellátni a sebesülteket, és rendezni, ha lehet, az emberi kapcsolatokat.

Mi az alap? Ha jól akarunk „hatalmaskodni”, mihez fogjunk először?

TELJES életet kell élnünk. Egyszerűen: fontos a magánélet és fontos a közélet, a társadalom felé végzett tevékenység. Az egyházi szolgálatot is ide sorolom, hiszen az is a szélesebb közösség felé végzett szolgálat része, és az egyházak részei a társadalomnak.

(2)Az alap, a szeretet, a gyakorolt szeretet. (Ez annyira nem eredeti, hogy minden, magát kicsit is tanítónak valló ember is leírja.)

(3) Tudom, ez nőies dolog, de kell. Ugyanis a hatalomnak van egy másik arca is: ez a gyengédség, bizalom, őszinteség, intimitás, megértés és elfogadás hatalma. Ez ránk, emberekre, a mi szívünkre gyakorol mély hatást, és időigényes. No meg, áldozatigényes. Aki azt gondolja, ez nem hatalom, próbálja ki hosszabb ideig nélküle. Meggyőződésem, hogy háború idején a katonák nem csak a kéjvágyuk kielégítése miatt keresték az örömlányok társaságát. Kellett a női közelség, nevetés, ölelés, a gyengédség és öröm legalább imitálása. Amúgy is sok férfi – gyanúm szerint – hajlamos az érzelmi igényeit szexuális kielégülésbe nyomni. Nincs érzelem, gyengédség, meghitt beszélgetés, legalább legyen kéj, meg hatalmi játszmák. Mert az örömlánynak nem lehet önérzete, mindenre rá lehet venni. Rá is veszik. Persze a kéj elmúltával annál jobban fáj az igazi intimitás hiánya. De ez akkor van, ha egyáltalán ráébred a férfi, hogy kell az intimitás, az őszinteség. Sokszor rá sem ébred ezekre az igényeire, vagy visszariad attól, amit ez ténylegesen jelent: feltárulnak személyisége rejtett oldalai, saját árnyéka is előlép a sötétből. És hát tipikusan a másikon keresztül gyötri. A feleség-élettárs az, aki a leginkább tükrözi ezt az árnyékot, de aztán a gyerekek is. Ők ismerik őt a legjobban. (Mindez igaz a nőkre is.)

De az intimitás nem csak ezzel a teherrel jár. Még két jó ember közt is gondok lehetnek, meg kell küzdeni a bensőségesség fenntartásáért. Áldozattal jár, lemondással, vagy éppen harccal: tarts tiszteletben, van önállóságom is, továbbra is rendelkezni akarok magánszférával. És emiatt kemény belső harcok alakulhatnak ki.

Elkötelezettség, mert csak akkor tud kibontakozni két ember kapcsolata, ha biztosak magukban és a másikban. Ha baj lesz, akkor is kitart mellettem. Ellenáll a kísértéseknek, vállalja a nehézségeket. Érdekes, hogy korunkban, amikor az érzelmekre építjük szabadon a házasságot, a családot, mennyire nem időtálló ez a közösség. Háttérbe került a funkcionális, „új nemzedék biztosító” szerepe: a gyerekek érdeke eltörpül a felnőttek érzelmi és szexuális érdekei mellett. Nem azt mondom, hogy a gyerekek miatt kell együtt maradni, hanem miattuk (is) kellene mindent megtenni, hogy kitartson és megújuljon a házasság.

(4) Jókora kitérőt tettem a szeretet, és annak alapvető tere, a család felé. De a hatalom gyakorlása csak így lehet teljes, ha mindkét hatalom (értsd: ható erő felé) nyitottak vagyunk, és élünk velük. Uraljuk őket azáltal, hogy engedelmeskedünk nekik. Feltárjuk szabályaikat, céljukat, ami felé terelnek, aztán a már megszerzett bölcsességgel egyéni céljainkat is megvalósíthatjuk.

(5) Oké, küzdünk a magánéletünkben (szerzetesek a szerzetesközösségben, hiszen nekik az a családjuk, papok a plébánián, agglegények és aggszüzek otthon ;-)), sőt, talán már a társadalomba is kiléptünk, meg van az alap, hogy „hatókká”, potens emberekké váljunk. A politikai hatalmat én hagyom, új járdák építése, meg új munkahelyek teremtése némileg hidegen hagy. Bár elismerem, hogy fontos az is.

(6) Tehát engem kétfajta hatalom érdekel: a harcosé, és a papé. A királyé – írtam – kevésbé (miután politikusainktól állandóan azt várjuk, hogy a zsebünket töltsék meg pénzzel.)

(7) A mai pszichológia arra hajaz, hogy az egyén képességeire, lelki erőire tegye a hangsúlyt, és bizonyos irányzatai már a sorsunk szövedékét bogozgatják, tudása súrolja (sőt szerintem el is érte) az egykor volt mágusok tudásának bizonyos szintjét. Pl. sorsunk a személyiségünkben rejlik, az egyik ember él bizonyos vágyott lehetőségekkel, a másik vért izzadva sem tudja azokat kihasználni, a harmadik észre sem veszi, mikor elmegy ugyanazon lehetőségek mellett. (Tehát: Változtasd meg a személyiséged, és megváltozik a sorsod!) Legyen szó tévében szereplésről, énekesi karrierről, vagy a környéken lakó szegények megsegítéséről. Vagy a dúsgazdag, ám magányos ember lelki megsegítéséről. (EZ kihívás, barátom! Nem a pénzére hajtani, ha barátjává fogad, ellenállni a rosszindulatú pletykáknak, megőrizni a szabadságodat vele szemben, nem kisajátítani őt – lehetne sorolni. Pl. a szomszéd Mari néni lelki ínségét is hasonlóképpen észrevenni, pedig az ő barátsága, hálája nem csillogó, csak olyan öregasszonyos. De hála, emberi szeretet – az ő szintjén. Nem értéktelenebb pénzes és meglehet: intelligens, őszinte és mély érzésű barátod hálájánál.)

Na, szóval mágia kontra vallásos hit. Ugye, a bűbájos boszorkák sorozat szereplői tartották jelmondatuknak, hogy lehet élni a természetfeletti hatalommal, csak jóra kell használni. Bár ilyen egyszerű lenne! A realitás azonban szerintem az, hogy egy mélyen bukott világban, mélyen bukott emberi természettel élünk. És az az istenített jóakarat annyira eltorzulhat bennünk, rejtett hiúságok, gőg, érzékiség és társai úgy el tudják foglalni a szívünket (és lopózva fognak jönni, mire észrevesszük őket, már uralkodnak rajtunk), hogy… hát szóval nagyon. Szerintem naivitás és önhittség azt képzelni, hogy majd mi, önerőből, meg összefogva megoldjuk a problémáinkat, és széppé tesszük a világot. Vannak eredmények, ez kétségtelen, és távol álljon tőlem, hogy az én utamat másra erőltessem, de jó kezdet a természetfeletti felé való nyitáshoz, ha elfogadom egy működő, úgynevezett „teljes evangéliumi” felekezet vezetését. Még biztosabb, bár időnként nehezebb, egy történelmi egyház vezetését elfogadni. Ezek számos gyermekbetegségen túl vannak, bizonyítottak, ám sajnos a karizmákat, és a Lélek lendítő erejét (néha pedig, és ez az igazán fájó, a cselekvő szeretetet is) eltemették magukban. De nem általánosítok, senki kényelmes előítéleteit ebben az írásban kiszolgálni nem fogom, akinek van szeme, lássa meg a Karitászt, a Baptista Szeretetszolgálatot és társaikat. Kevés? Nem finnyázni kell, lehet beállni a soraikba, és máris több lesz a segítő kéz. Aztán lehet türelmesen és határozottan hívogatni másokat is. Van megoldás, csak hinni és cselekedni kell. ;-)

Amúgy is a természetfeletti felé, és Isten felé egy nagyon fontos eszköz az ALÁZAT, ezt pedig egy felekezetbe való belépéssel máris gyakorolhatjuk. Tudom, ez nem ennyi, több problémát felvet (kinek van kedve szomorú arcú nénikék közé járni, és a többi ellenvetés, de meglehet, azok a nénikék egyszerre mosolyogni kezdenek, ha új ember megy közéjük, pláne, aki meghallgatja őket, dicséri őket, és igen, ha kell, tapintatosan helyrerakja őket. Korlátokat állít eléjük, mert érzelmileg lestrapálni senkit nem kell. Van család is, ők is számítanak ránk.)

És most érkeztem el az igazi tartalomhoz, a hatalom papi (prófétai) gyakorlásához. Egyrészt a pap szót azért használom, mert mint azt Szent Péter írja: „Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, …” (1. Péter levél 2,9) Ezeket a gondolatokat egyébként ő is úgy idézi az Ószövetség két helyéről, ahol nem szó szerint, de részleteiben ugyanez van leírva. A Kivonulás könyvében a 19, 5-6; és Izajásnál a 43,20. Ez az ígéret minden Jézushoz hű emberre vonatkozik.

Ahhoz, hogy nagy erőkkel működjön az Isten általad, nagyjából a következők kellenek.

Bizalom, hogy ez lehetséges. Nem kell gigászi hit, csak nap, mint nap kitartani abban, hogy ezt Isten megteheti, és meg is akarja tenni. Angol közösség tapasztalata, hogy tíz évig böjtöltek és imádkoztak, amíg az Úr elkezdte a karizmákat ébresztgetni köztük. Kérni kell az állhatatosság kegyelmét.

Közösség és közösség építés. Erre valók az adományok. És épül és növekszik a hit, remény és szeretet.

Vágy, hogy ez a szolgálat bekövetkezzen. Találkoztam olyan állásfoglalással, hogy „nem törekszem a különleges kegyelmek után, ha Isten akarja, megadja”. Törekedni kell. A világnak, a kereszténységnek szüksége van rá. Egy nagyon szép imádsággal találkoztam nem régen, amely csupa bölcs dolgot kért, és a végén a szerzője hozzátette: „ne adj különleges kegyelmeket, elragadtatást és hasonlókat, csak ezeket a szép egyszerű ajándékokat. Ámen” Ez az ember lelkileg szerény volt, ez tény. De elfeledkezett róla, hogy a hite nem csak neki lett adva. Tanúságot kell tennie mások előtt, és Jézushoz kell vonzania őket. Másokért van szükség ezekre az erőkre. És mi sem járunk rosszul, mert eléggé csodás, extatikus élmény, amikor Isten erővel nyilvánul meg az emberen keresztül. A saját hitünk is növekszik.

Óvatosság, türelem, kellő józanság: az Istennel való maximális együttműködés. Isten végzi a csodákat, mi csak eszközök vagyunk. Nagy a felelősségünk. Kérjük őt, hogy segítsen megtisztítani a lelkünket rejtett bűneinktől! Ha ilyen mennyei hatalmat kívánunk, akkor sokkal inkább kell az Úrral járni! De görcsölés nélkül, magunk iránt is türelemmel! Isten tisztít meg (bár tennünk nekünk is kell, néha akár a vért izzadás nehézségéig, de azért nem ez a jellemző), ő készít fel, és ő használ minket. Ne legyen túl fontos, mit gondolnak rólunk az emberek! Nem előttük kell tündökölni, hanem valóban megszentelődni. Kérjük a bátorság és a bölcsesség lelkét! Legyen jogos önérzetünk! Mi a legjobbat és legnagyobbat képviseljük! Amikor pornókamionok vonulnak fel magyar nagyvárosok utcáin, mi ne mehetnénk büszkén és örömmel az emberek közé, akár az utcára Jézus örömhírével? Isten vezetni fog, és érzékennyé tesz Szentlelke számára. „Leimádkozhatunk” csodákat, és a Lélek jelezni fog, amikor ő akar erővel hatni általunk.

Közösség, imacsoport, ahol egy akarattal törekednek a karizmák elnyerésére és használatára. Fontos az egymás elfogadása, bátorítása, és tapintatos helyreigazítása! És az alapok szüntelen megélése: a Szentírás egyéni és/vagy közösségi tanulmányozása, és az abból fakadó tettek. A hűség a felekezethez, amelybe belekeresztelték az embert. Sajnos hallottam olyan közösségről, ahol mindenki tündökölni akart, a többieket lenyűgözni a kapott kegyelmeivel, és a köztük szolgáló (sütit behozó, teát körbekínáló, mindenkivel kedves) nénit szinte észre se vették. De a legelső közösségem, a spiritiszta kör is (többek közt) ebbe fulladt bele. Mindenki a többiek figyelmét igényelte, a saját álmaival, adományaival, gyógyító képességével igyekezett a többieket lenyűgözni, ha valaki az összejövetelen szóba elegyedett mással, és így szükségképpen figyelmet kapott, már irigyen nézték őt a többiek: mije van, hogy foglalkoznak vele? Holott ő foglalkozott másokkal. Nem olyan nehéz ebből a csapdából kitörni: ne sajnáljuk mástól a figyelmünket! És ha kell, igényeljük bátran a másokét! Hiszen, ha Isten csodálatosan működik rajtunk keresztül, azt elmondani nem feltétlenül dicsekvés! Szolgálhat a többiek megerősítésére, sőt éppen ezért kell megosztani. A többiek se vegyék ezt dicsekedésnek, még ha a történetét megosztón látszik is kicsit a hiúság szele. Türelem egymással és magunkkal szemben, és ima. Az irgalmas Jézus gyógyítgassa lelki sebeinket, és tisztogassa végtelen szeretettel a lelkünket! Legfeljebb azt kel meginteni, aki tényleg túlságosan leköti a csoport figyelmét, és másokra nem jut kellő idő. Ezekben igazán eligazító a személyes tapasztalat lehet, és kérni kell közösen is a Lélek vezetését. ;-)

Úgy vettem észre, a karizmák fokozatosan fejlődnek ki (és ha jól emlékszem, ezt olvastam a Marana tha könyvekben is.) Apránként vezet a Lélek a teljes szolgálatra. A meghitt, őszinte közösségben jó először gyakorolni a kegyelmeket. Aztán jöhet a nagyobb nyilvánosság! Mert emberekhez kell eljutnunk, lelkeket kell nyernünk az Úrnak, ezért van az egész törekvés, erők, csodák, extázis és minden. Működjünk együtt egyházi elöljáróinkkal! Bátran és alázatosan, tisztelettel! Idő kell, míg megbíznak bennünk, amíg hitelt adnak szavunknak, és közben sokat is tanulhatunk tőlük. Tapasztalatainknak, növekvő bölcsességünknek illeszkedni kell az egyházak által eddig megszerzett tudáshoz. Ne legyünk szakadárok, szektából van elég, semmi szükség, hogy egy újabb Egyházat elhagyó közösség szomorítsa meg az Úr szívét.

Sokkal több, és megbízhatóbb tudás van Eberhard Mühlan: Hogyan vezet minket a Szentlélek? c. könyvében. (Marana tha kiadás) A könyv vékony, izgalmas, olvasmányos, alapos és olcsó. A Marana tha kiadványokat amúgy is szívből ajánlom minden olvasó figyelmébe, illetve nagyon szép és hasznos a szentek életével és munkáival (tanításukkal) foglalkozni. Vagy akár a Marana tha újsággal, mely kéthavonta jelenik meg.

Végül egy személyes példa, amit magam éltem meg, hogy Isten hajlandó és akar teljhatalommal működni. Mint írtam, spiritiszta körben tértem meg, és közéjük jártam. Ott megnyitottak a szellemvilág felé, érzékeltem magam körül lelkeket. A gond évekkel később jelentkezett, amikor már szinte folyamatosan két világban éltem, és állandóan szórakozott voltam emiatt. Előfordult, hogy megbíztak, vigyek gyógyszert az egyik lakónak (egy otthonban dolgoztam), és öt perc múlva már teljesen elfelejtettem, amit mondtak. (A mai napig emlékeztetőkből élek, a mobilom tele van velük, ez viszont alkati tulajdonság, ilyen vagyok, ezzel együtt kell élnem.) Másnap találtam meg a gyógyszert a köpenyem zsebében. Őszintén megijedtem akkor. Azt a munkahelyet emiatt a szórakozottság miatt veszítettem el. Utána máshová kerültem (Isten segített, vezetett, szinte azonnal „véletlenül” egy nagyon jó helyre tudtam bekerülni, az akkori kollégáimmal ma is tartom a kapcsolatot) ahol ez a szórakozottság szintén nagy gondot okozott. Már az elbocsátásom is szóba került, mikor egy bizalmas beszélgetés során kiböktem az egyik kolléganőmnek (aki a legszebb és legszexibb pszichológusnő, akit csak ismerek – és még intelligens és lelki intelligenciája is van ;-)) hogy szellemekkel társalgok. Azt ajánlották a főnökeim és kollégáim, ha elmegyek egy általuk megjelölt pszichiáterhez, maradhatok. Először Zyprexát szedtem, s a túlvilági élményeim kb. 95% – kal csökkentek. Képes voltam normálisan dolgozni, és családi életet élni. Sajnos a dózist közben emelni kellett. Mivel gyakran voltam álmos a Zyprexától, jóval később áttértünk az Invegára, melyből napi 9 mg-ot szedtem a végén. 2010 szeptemberében tapasztaltam először Isten csodálatos beavatkozását. Este szellemi zaklatást éltem át, nyugtalanító gondolatok árasztottak el, bűnös vágyak ébredeztek bennem, rossz volt. Írtam egy sms-t a keresztény férfiközösségem tagjainak, hogy imádkozzanak értem, mert mit élek át. Jött a válasz: „Ima megy.” Öt percen belül nemcsak elmúlt a szellemi zaklatás élménye, de hatalmas békét éltem meg. Később is előfordult, hogy zaklató szellemi élmények múltak el szentmise látogatás, illetve gyónás hatására. Így jött el 2012 nyara, amikor a szokásos férfi lelkigyakorlatunkat tartottuk. A többiek biztattak, hogy elhagyhatnám a gyógyszereimet (ekkor hatodik éve szedtem azokat), más is meggyógyult már Isten segítségével. Akkor nem éltem a lehetőséggel, de pár nappal később küldtem sms-t, hogy imádkozzanak értem, (rengetegszer segítettek ki a fiúk imáikkal és meghallgatásukkal, sokat köszönhetek nekik – ennyire fontos az őszinte emberiközösség.) lerakom a szereimet. Én is fohászkodtam, és elhagytam az Invegát, valamint a Sertralin Zentivát, amit hangulatjavításra szedtem (társult tünet), és a Kemadrint, amit azért, mert az Invegától (akárcsak korábban a Zyprexától) időnként fennakadtak a szemeim. A hangulatjavító nélküli élet első napja kemény volt, de belülről folyamatosan vezetett az Isten. Volt olyan pillanat, mikor az utolsó örömszikrát őrizgettem a lelkem mélyén, és próbáltam belőle tüzet csiholni, hogy legyen bennem derű a napi feladataim elvégzéséhez. Csoki evés, jó zene, film. De ennyi mindenre nincs is idő (hármasban voltunk a fiaimmal, ez folyamatos szolgálatot jelent, szülők tudják), és a megszerzett öröm rögtön el is múlt, amint megkaptam. Belső sugallatot kaptam, hogy ne őrizgessem a lángot, hanem adjam bátran oda, vessem bele magam a napi teendőkbe, bízzam Istenre, mi lesz. Tíz perc múlva ujjongtam, szinte szárnyaltam a feltörő lelki energiákban, amelyek aztán lecsillapodtak, és azóta sincsen gond a közérzetemmel. Ennek ma (2012. 12. 16.-án) kb. fél éve.

Pár hónap múlva, szeptemberben felkerestem a kezelőorvosomat, és elmondtam, mi történt velem. Mondtam, vannak tüneteim, (egyébként azóta is), de gyógyszer nélkül tudom kezelni azokat, munkámat, családomat ellátom. Ő azt válaszolta, hogy ha így van, nem kell szednem gyógyszert (mindig együttműködtem és őszinte voltam, nem volt oka kételkedni a szavamban), de ha visszaesnék, várnak vissza. Eddig is önkritikus voltam magammal szemben, számít erre a továbbiakban is, és a legfontosabb visszajelzést mindig a családom adja majd. Hallgassak rájuk. Hivatalosan (ezt hangsúlyozom) nem gyógyultam meg. Sőt, vannak tüneteim, démonokat és angyalokat érzékelek időnként magam körül, és van, hogy nem tudom eldönteni melyik, melyik. De a napi erős dózisú antipszichotikum szedésétől eljutottunk (Isten és a közösségem segítségével) oda, hogy egyszerű koncentrációs gyakorlatokkal és imával kordában tudom (tudjuk, az Úrral közösen) tartani a tüneteimet, az élményeimet. Maguk az élmények egyébként nem olyan fontosak, semmi rendkívülit nem közöltek még velem, a saját feladataimon kívül. Aki rálép arra az útra, amit itt nagyjából felvázoltam, ennél sokkal messzebbre juthat, ha betartja a leírt alapelveket (és azokat, amelyek az ajánlott irodalomban vannak még. Ideértve végül is a Katolikus Egyház teljes tanítását.) Legfontosabb a gyakorolt szeretet, minden nap, apró tettekkel. Ez világnézettől független tanács! És a nyitottság a nagyobb kegyelmek felé. Bővebben erről még a „A keresztény metódus” cikksorozatban.

Kiegészítés:

(1) Egyébként a mai politikával nem az a baj, hogy buták a politikusok, hogy „megosztott az ország” –fityfenét az, ha ez igaz lenne, az emberek egymást ölnék pusztán politikai nézeteik miatt. Egyszerűen másképpen gondolkodunk dolgokról, és kész. Ez meg mindig így lesz, mert az ember ilyen, Isten a természetét ilyennek alkotta meg. Lehet Istent okolni. Elég erős, megbírja. ;-) – vagy, hogy mindenki lop. Istent nem engedik be a politikusok a politikába, a közemberek meg a magánéletükbe. EZ a baj. Nincs ima, bűnbánat, katolikusoknál gyónás, az otthon, család szeretete, és bátorság a Lélek karizmáival élni. Fontos döntések előtt hányszor kérték meg a történelmi egyházak vezetőit, hogy szólítsák fel a híveket imára? Kerestek-e már igaz, Istenhez hű prófétákat, hogy segítsék (de ne helyettesítsék) a döntéshozókat munkájukban? A hívő politikusok elvonulnak ülésszak előtt imádkozni? Egy Miatyánk, egy Üdvözlégy? Valahol a folyosón, nem kell nyilvánosan, látványosan. Elbújni se kell, de büszkélkedni se.

(2) S állnak egyúttal fölötte természetfeletti, Istentől eredő nézőpontjuk, és tanításuk miatt. Ha az egész társadalom keresztény lenne, ez a kívül-fölül állás megszűnne. Tudom, nem szeretem igazság, de a mai világ minden jó szándékával egyetemben is még fényévekre van a jézusi tanok szerinti élettől, és legnagyobb gondolkodói és politikusai sem tudtak Jézus egyszerű szavánál tökéletesebbet kitalálni. Az igazsághoz tartozik, hogy az egyházak legszentebb tagjai is sajnos igen-igen messze vannak a Jézus szerinti élet megvalósításától, és akkor ott vannak a pusztán vallásos tömegek, akik megelégednek a vallásos gyakorlatokkal, de például kibeszélik a szomszédaikat, és még családjukat sem szeretik a tőlük elvárható módon, nemhogy a környezetükben lévő rászorulókat. Az igaz lelkületű papok, lelkészek és hívek szomorkodnak is miattuk éppen eleget. Mi se törjünk azonban pálcát fölöttük, eléggé rossz soruk lesz odaát, hacsak meg nem változnak – amiben viszont mi segíthetünk nekik, elsősorban elfogadó jó szándékkal és csak másodsorban szerető kritikával.

(3) Bocsánat, hogy fikázom őt, azt gondolom, megbírja. Annyira van erős lelkű és alázatos. A gondom vele az (és bárki javítson ki, ha tévedek), hogy nem tanítja kellőképpen a lelkek megkülönböztetését a tanaiban. Úgy veszi, hogy ami túlvilági, az szinte biztos, hogy jó. Különösen veszélyes, hogy a magát világosság angyalának kiadó lelkekkel szemben nem ad kellő védelmet a tanítása. Nagy a gyanúm, hogy ő is, mint általában az ezotéria, ilyen lelkek hatása alatt áll. Sok igaz dolgot tanítanak, de erősen hatnak a hiúságunkra, néha a bűntudatunkra, de például a szexualitással kapcsolatosan, házasság, válás, a szenvedés értelme, megélésének módja és hasonló témákban nagyon kevéssé megbízható, amit tanítanak. Hivatkoznak Krisztusra, de sokszor vajmi kevéssé követik. Bár távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem őket. Meglehet, többet köszönhetünk az igaz lelkületű ezoterikusoknak, mint gondolnánk.

Maga Müller Péter, úgy vélem (ezt máshol is kifejtettem), minden jó szándéka mellett nem becsüli eléggé a férfiakat és a férfias lelkületet, rettentően felül korunk feminista propagandájának, miszerint a férfi, csak mert férfi, rossz, a nőket viszont szinte isteníti. Egészséges lelkületű nőnek aligha kell ekkora hódolat, gondolom én, bár a női testi és lelki szépség belőlem is kivált hasonló érzéseket, szívesen lennék lovagja és szolgája bármely nőnek. És egyben ura és parancsolója is. Bár általában csak együttműködő partnere.

(4) Sajnos sokszor van az, hogy (ma, amikor magazinok és egyszerű, közérthető nyelven írott könyvek tömege kínálja a tudást, a párkapcsolati stabilitás megőrzésének titkait) a párok egyedül, elszigetelve küzdenek, nem avatnak be senkit a problémáikba, akár a legutolsó pillanatig úgy tesznek kifelé, mintha minden rendben lenne, aztán villámgyorsan szétmennek. Szerintem emögött sokszor gyávaság van, a kudarc beismerésének félelme, a többiek véleményével való szembenézésétől való félelem. Lám, a társadalom a feminista és liberális propaganda ellenére (melynek élő tanúi a „híres” emberek tömege, akik még büszkélkednek is bűneikkel, a megbánás jele nélkül teszik „közkinccsé” éretlenségük, fegyelmezetlenségük „eredményeit”.) még mindig bír összetartó erővel, ha félünk a többiekkel való szembenézéstől, a biztatástól, hogy erősítsétek meg a roskadó térdeket, vegyétek fel az elejtett zászlót, küzdjetek magatokért és egymásért! Mert a sors nagy eszköz Isten kezében, nem véletlenül kerültél azzal össze, akivel élsz, akitől gyermeked van, akivel esetleg házasságot kötöttél. Hiába gondolod másként, szükséged van a másikra. Még most is.

(5) S ha még szeretetünk kilép a család hatóköréből! Elkezdjük a többieket, a szűkebb, majd tágabb környezetet szolgálni, végső soron a társadalmat. Ki-ki egyéni alkatának megfelelően, ami vonzza, figyelembe véve azért a többiek igényeit is. Vagyis lesz, aki tanít, aki felemel, aki ápol, aki vezet, aki pénzt teremt elő, aki fizikai munkát végez. De mi van, ha a helyi Karitásznak szüksége van több kézre például karácsonykor? Ilyenkor érthető, hogy a többiek félreteszik egy időre a saját feladataikat (ha tehetik), és segítenek ott, ahol erre szükség van. Aztán ki-ki visszatér a saját karizmájának, egyéni meghívásának, (nem vallásosan: egyéniségének) megfelelő feladathoz. Mert Isten úgy tervezte meg, hogy örömünket leljük abban, ahogyan és amit a többiekért végzünk. Általában belőlünk, személyiségünkből fakad ez, és meglévő (bár korábban talán nem is sejtett) képességeinket használjuk benne. A képességhasználat öröme pedig sikerélményt ad, ezenkívül pedig hasznosnak és fontosnak éljük meg magunkat. Persze ha mindehhez rögtön pénzbeli vagy egyéb támogatást várunk, az egész megakadhat a vágy szintjén. Kezdjünk bele bátran abba, amire időnk van, és kedvet érzünk hozzá! Valószínűleg környezetünk először nem fogja érteni, hátunk mögött összesúgnak mögöttünk (szembe csak akkor mondják el a véleményüket, ha nem becsülnek, vagy ha úgy vélik, nem kell tartaniuk a viszontválasz, illetve a nemtetszés kinyilvánításának lehetőségétől. Talán ennek oka a gyerekkorban elvárt túlzott megfelelés, a szülők nem szerették, ha kimutatták a negatív érzéseiket, vagy nem tudtak otthon „intelligensen veszekedni”, vagyis „egymás kezét soha el nem engedve” vágni egymás fejéhez tücsköt-bogarat. Szóval az ilyen gyáva emberi magatartás felett nem kell rögtön pálcát törni – nagyon sokszor mi is pont így működünk. ;-) )

(6) Fontos, de ha nem mindent az államtól, meg a politikai elittől várnánk (majd a miniszterelnök lejön, és személyesen megoldja a problémáinkat) nagyon-nagyon sok mindent magunk meg tudnánk oldani. Kevés a munkahely? Érdeklődhetünk barátainknál, milyen elvégzendő dolog van náluk, amire nincs idejük. Kerítésfestés, ágyjavítás, tüzelő összevágása, az udvar kitisztítása, stb. Itt nem az egyéni csillogó-villogó képességeink gyakorlásán lesz a hangsúly, egyszerű emberi segítségnyújtásról – és „kemény” béralkukról. Mert ha nincs munkánk, gond az áramszámla kifizetése, akkor nem jószívűség, hanem felelőtlenség ingyen dolgozni. De itt sem kell feltétlenül pénzhez ragaszkodni. Lehet ennivalóért dolgozni, akkor azt már nem kell megvenni a boltban. Tüzelőért dolgozni, vagy bármi más egyébért is. Persze ha számlát kell kifizetni, akkor ott csak a pénz segít. Hát bizony, alkudni kell, őszintén feltárni a szükséget, és elfogadni, hogy nem mindig tudnak, vagy akarnak úgy segíteni, ahogy mi elvártuk volna. Akkor kell keresni másik lehetőséget (esetleg, miután elláttuk a már felkínált feladatot, hiszen a megítélésünk is fontos lehet.) Világos, ebből családot fenntartani lehetetlen. De átvészelni jól-rosszul egy időt, amíg vissza tudunk kapaszkodni a társadalom szekerére, talán igen. Egyik ismerősöm olyan helyen dolgozott, és lett nyugdíjas, ahol az állam úgy döntött: vissza kell menni a munkapad mellé. Mivel álláshely nem volt, kapta tovább a nyugdíját, más jogcímen, és így már kevesebbet. Nekem azt mondta, a végzettsége alatt ő nem hajlandó elhelyezkedni. Emberileg megértem. De mi lenne férfiasabb (és egyáltalán helytállóbb?) Otthon ülni, számítógépezni és filmeket nézni, miközben aktív korú felesége dolgozik, és a háztartás nagy része is az ő vállán is van, vagy félretenni kicsit az önérzetet, és akár alkalmi munkát is keresni? Még feketén is. Mit sugall a másik felé az egyik és a másik hozzáállás? Mit valósít meg?

(7) Holott szegénységben élő ismerőseimtől hallom, hogy a nélkülözést végül is meg lehet szokni. Teher, mert teher, de nekem úgy tűnik, inkább az a nehéz, hogy relatív szegények. Vagyis a többség nem az, így nem viselkednek velük szemben megértően, sőt elutasítóak, így nem csak anyagi segítséget nem kapnak, hanem jó szót sem, és végül is a problémájukkal magukra vannak utalva. És ez az, ami igazán nehézzé teszi a nélkülözést: a lelki ínség. Nagymamám mesélte, hogy a háború után szintén nagy szegénység volt, de akkor az emberek általában voltak szegények, megértették, milyen terhet hordoz a másik, és segítettek egymásnak. Közösen túlélték, lelkileg is, fizikailag is.

;-)

Zoli