Kicsit gondolkodjunk a kifejezésen! Kit tartunk annak? Önmagunkat? Ezt a kifejezést hallhatjuk, használjuk templomban, misén, imában, a bibliában. Hajthat belső késztetés, hogy egy egy cselekedetünk után tartsuk magunkat annak. Történet: Reggel elhaladt a kukás autó. Kísérte egy fehér autó. Villogó fénnyel haladt utána. Készültem behozni a kukámat. Előtte még az úton keresztül mentem, hogy a szomszédét is az útról elhúzzam a kapujához. Mögöttem elhajtott egy kocsi és egy üveget dobott ki az útra. Az épp munkába induló másik szomszéd is látta. Másik irányba elhajtott. Hoztam söprűt lapátot és felsöpörtem a szilánkokat. Közben töprengtem. Ez mi volt? Miért? Nem azért írtam le, hogy fényezzem magam. Az ember belülről érzi, hogy ezt kell tennie. Az is foglalkoztatott az üveget kidobó kárt akart okozni? Nekem? A szemben lakónak? Amikor hajtunk el a kocsinknak legyen defekt? Vagy talán a kukás dolgozót szándékozott bántani, hogy a munkáját rosszul végzi. Nem tudni. Tény, hogy nem jószándékkal dobta ki a kocsiból az üveget. Manapság, amikor a munkahelyeken tapasztalhatóan, annyi spicli fúrja az embert, gyakran foglalkoztat a szándék kérdése. Elgondolkodtató, mi a hajtó erő, amikor haszna nincs valamiből valakinek, de lenyomni a másikat mégis van törekvése. Valahol a háttérben, mégis meghúzódik érdek. Az illető előnyre tehet szert. Csak úgy passzióból nem bántja a másik embert. Amikor befeketít, egy spicli, akkor nem az ő hibázásai vannak éppen reflektor fényben. Bár egy érettebb főnöknek le kell, hogy jöjjön, ez milyen aljas manőver. Töprenghetünk, mit tudunk tenni. Fel van adva a lecke. Különösen akkor, ha van bennünk egy végsőkig kitartó törekvés, békés helyzet teremtésre. :) Kati

Hú de keservesen tud sírni az ember, ha rádöbben, hogy nincs. Aztán a sírás “helyére lép a döbbent némaság”. Megszólal egy lelki társ, aki hallja a sírásodat. Legyél az a valaki te önmagad! Hát belegondolva. Nem mond rosszat. Elvégre én is vagyok valaki. Ember vagyok én is. Nem rosszabb, mint bármelyik. Amikor a gyerekkorba visszagondolunk a szülönk egy-egy hibázására a sok közül, akkor is az a megoldás, hogy képzeljük el, behelyettesítve a szülőnket a mostani önmagunkkal. Kézen fogjuk a kiskori szomorkodót és kijavítjuk a rossz emléket, behelyettesítjük. Ez egy módszer, ami működik. A képzeletnek teremtő ereje van. A jelenben is lehetek tehát önmagam támasza. Lehetek boldog, mert létezem. Van kezem, lábam, eszem. Tudok tenni. Sajnos aki elment, például odaátra az nem tud. Csak sugallhat esetleg a lelke. (Sokan hisznek ebben). Mindezeket végig gondolva az önbecsülésünk emelkedhet. Az elkeseredettségünk csökkenhet. Hányan zaklatottak az utóbbi időkben, amikor is bizonytalanság miatt a kiegyensúlyozottság helyett, szorongást, pánikot, fenyegetettség érzetet generál járvány, háború, drágulás és egyebek. Ember legyen a talpán, akinek ilyenkor még helyén az esze. :) Kati

Átkeretezésnek nevezi a pszichológia, amikor megváltoztatjuk egy helyzethez a korábbi hozzáállásunkat. Amikor a sok problémát lehetőségnek, kihívásnak kezdem el tekinteni, nem pedig nyűgnek. Általuk folyamatosan készenlétben trenírozott, edzett leszek. Nem tohonya .eltunyult, tespedt. Például teherként éli meg valaki, ha még dolgoznia kell. Majd valamilyen oknál fogva úgy néz ki nem mehet már oda. Átéli, hát milyen is volt, miket érzett. Máshol milyen lenne. Majd kiderül, mégiscsak maradhat. Ekkor átkeretződött, átcimkéződött a fejében a munkához, a helyhez való hozzáállása. Másképp tekint a dolgokra. Átrendeződik az is, hogy mennyit tűr el. Hová helyezi a negatív impulzusokat magában. Van ami még belefér a keretbe. Van, amit egyszerűen lepergett. Feljebbről tekint eztán mindenre. A magánéletben is lehet ilyen. Például túl soknak érezzük a teendőinket, de egy betegség megmutatkozásakor, átértékelődik bennünk, hogy inkább tennénk azt a sok teendőt, mint a betegséggel kűzdeni. Vagy volt akiért oda voltunk, de az illető kinyilvánítja, hogy csak az érdekeit kívánta általunk érvényesíteni, vagyis fel akart használni, kihasználni. Kénytelenek leszünk keserűen átértékelni a viszonyunkat. Tudomásul vesszük, hogy nem akartunk tisztán látni korábban. Kata

A munkahelyeken és másutt is léteznek. Talán emlékeznek és többek is látták az egyik Jóbarátok epizódban az ebédlőben játszódó jelenetet, amikor is, nem ülnek egy asztalhoz enni a munkahelyen, a más beosztásban levők. Ott a tanár próbál tenni ez ellen. Máshol nem. Például, ha szinte kasztként különül el az osztályfőnök, önmagát magasabb rendűnek képzelve, mint a napközis vagy a ped,aszisztens. Tesz ugyan gesztust, mintha ugyanolyan embernek tartaná, de azért úgy nyilvánul meg legtöbb esetben, olyan hangnemben, hogy érezteti, kinek hol a helye. Hierarchia van. Más hangnemet enged meg magának a kicsit fenntebbi pozícióban levő. Osztja a lenntebb levőket. Azok pedig tűrik, kiszolgáltatott helyzetüknél fogva. Tény, hogy megalázó. Hová lesz ilyenkor az ember önbecsülése, önbizalma? Önmagában ezt, hogy teszi helyre. Milyen belső monológ zajlik le? “Kell a pénz, azért ez nem annyira rossz hely. Tűrök, mert nem szeretnék próbidős lenni egy új helyen. Itt már bedolgoztam magam. Ismernek. “….stb. Aztán, ha a tűrőképesség fogy, a belső muníció, akkor jelez a test. Elég. Nem vagyok a többieknél rosszabb. :) Kata

Mindig is a javak elosztása volt az emberek húsba vágó problémája. Családi szinten is, munkahelyi szinten is. Létezik folyton ezzel foglalkozó típus és van, aki elégedett, ha a számára elegendő megvan és az övéinek is valamennyit adhat, ezen túlmenően nem jár folyton a pénzen, hasznon az agya. A folyton ezzel foglalkozó firtatja kinek mennyi a bére, aláíráskor sem a sajátját nézi, hanem a többiekét. Akinek több van, azután keres, tudni akarja miért. Így aztán ez a légkörre, a hangulatra rányomja bélyegét. A folyton elégedetlenség motiválhat. Felfele törekvésre erőfeszítésre is sarkallhat, de görcsössé, is tehet. A pénz hajhászás húzóerő lehet. Meg is keseríthet. Miben lelhetünk örömet? A munkánk is adhat áramlatban lét érzetet. Ha szerencsések vagyunk és azzal foglalkozhatunk, amit tanultunk, amihez értünk, nem is munkaidőnek érződik, amivel foglalkozunk és ezért még fizetnek is, akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ha mindig a jövedelmen kattogunk, akkor már más a helyzet. Az alapokhoz visszatérve, hogyan is definiáljuk önmagunkat? Mit szeretnék? Mivel teljen a napom? Mit csináljak az időm nagy részében? Szükségem van bizonyos összegre a létezéshez. Miket szeretnék magam körül? Mi vegyen körbe? Gondolkodjunk el ezen, amikor az élésünket rendezzük be. Szándékosan nem célt emlegettem. Tudjunk az agyunk fele képekkel dolgozik. Mielőtt éjjelre megpihenünk magunkban elgondoljuk mire szeretnénk önmagunktól választ. Előbb utóbb érkezik felelet. A hozzá valóhoz is fogunk tudni tenni lépéseket. :) Kati

Anyagilag, szellemileg, testileg is a nyugdíjassá válás hanyatló időszak. A nyugdíjemelés, mint tudjuk nem követi az inflációt, tehát egyre kevesebb a nyugdíjas jövedelme. Aktívan pedig azért bizonyos béremelkedést remélhet. Korosodva a szellemi erők szintén nem erősödnek. Ahogyan a testiek sem. Legtöbbször kifejezetten csökkennek és a teremtődött több időben sokan betegség karriert építenek. Orvosról orvosra mennek egy-egy rendellenességgel, ami később elmúlásba “kiteljesedhet”. Pedig milyen igyekvően várják sokan, hogy végre nyugdíjba kerüljenek. Nézzük csak meg, milyen érzés munkából hazaérkezni. Milyen más hazaérkezni annak, aki nyugdíjasan folyton otthon van. Tehát, bizony az otthon léttel is telítődhet az ember. Láttam egyszer az egyik angol királyi házaspárról filmet, akik megtehették, hogy egész évben utazgathattak a világban. Azt természetesen másképp éli meg az ember, mintha egy évben egyszer a szabadságán utazhat. Valahogy az otthonléttel is így lehet. Ha folyton otthon élünk, másképp értékeljük, mintha eljárunk otthonról és végre haza mehetünk. Utána olvashatunk a hanyatlás cáfolatára. Hogyan legyen a korosodás a hanyatlás helyett a beteljesedés lehetősége? Figyeljük a lelkünk mit szeretne! Hinni nem is mindig egyszerű abban, hogy önmagunknak adnunk kell. Érdemes. Motivációt, mozogni, élményt jó érzést teremteni. Legyen miből adnunk a többieknek. :) Kati

Legyen az akár szomszéd is, ha nyomul, terjeszkedik, az felkavaró. A haszonra, területszerzésre törekvés a másik félben szorongást kelt. Ha például olyan szomszédot fogunk ki, aki telhetetlenül terjeszkedni akar és módjában áll eszközöket bevetni, akkor fel kell kötni az alsónkat, bevetni minden tudásunkat a védekezésre. Lehet az egy haszonszerzésre törekvő hozományvadász is egy párkapcsolatban, aki semmilyen eszköztől sem riad vissza és kitartóan a javakra hajt. Ember legyen a talpán, aki paranoia nélkül manapság a sok oldalról érkező fenyegetettséget ép elmével, lelkileg egyensúlyban maradva megússza. Világszinten is gyarmatosítási törekvés van. Az egyén is ezt tapasztalja. Ha a kerted kerítésed a szomszéd ostromolja. Fel kell erősítened magad. Egy lépéssel előrébb kell járni gondolatban. Tisztában kell lennünk a másik fél érdekeivel, céljával, azzal ami hajtja. Legtöbb esetben a haszon, telhetetlen pénzszerzés áll a háttérben. Honnan nyerhetünk védelmet? Milyen erők segíthetnek. Összeköttetés, ismeretség, családtagjaink. Szociális képességeink. Pszichológiai ismereteink. Még a szuggesztivitásunk is. Sőt akinek ez erőt ad, és hisz benne az odaát levőink is segíthetnek. Ha nekünk ez tartást ad. Magam részéről 99 százalékban a tudományban hiszek, de el kell ismernem egy százalékban más erők is hatnak. Van akik szerint több is mint egy százalékban. Tapasztalat. A tudomány is elismeri a kollektív tudatalattiban az emberiség ezeddig megszerzett tudása ott van és elő is hívható bizonyos állapotban. Minden esetre sokunkkal megesett már, hogy egyetlen hajszálba kapaszkodva vészeltünk át nehéz időszakokat pozitív megoldással. :)Kata

Így nevezik, azt a helyzetet, amikor az egyik fél, a feljebbvaló tegez, a fiatalabb pedig magáz. Régen a cselédet az úr fiamnak is szólította. Tegezhette, ám az természetesen nem tegezhetett vissza, akkor sem, ha idősebb volt az uraságnál. Ez a kifejezés most a párkapcsolatokkal kapcsolatban jutott eszembe. A nők jól ismerik a hímsoviniszta pöffeszkedő macsókat, akik elvárnak a nőtől dolgokat, de ők nem teszik meg kölcsönösen ugyanazt. Olyan helyzetet teremtenek, hogy még a nő érezze, mintegy “blamálva” magát. Vegyünk egy egyszerű példát. Az udvarló férfi elvárja egy idő után, hogy kapjon kulcsot a nő otthonához. Ám esze ágában sincs kölcsönösen megtenni ugyanezt. Ergó, a nő engedje be, a férfi viszont marad zárt. Majd, ha nem teljesíti a nő, amire az uraság utalgat, akkor az illető bizalmatlanságra célozgat. Szemléletesebben, a nő vetkezzen le teljesen, a férfi marad kabátban, állig begombolkozva. Még mindig hallható, némely férj a nejét fiamnak szólítja. Van kultúra, ahol a férfiak étkezésekor a nő ne üljön oda. De az ételüket azért főzze finomra. /Mikor fő, köpjön oda./ Vajon mennyi időnek kell még eltelni, hogy az ilyen elavult szokások kikopjanak? Szinte szenved például némelyik roma férfi, ha egy öntudatos nőnek, aki vezet mondjuk egy piros kocsiban, egy jobbkezes utcánál, elsőbbséget kell adnia. :) Kata

Általa elhiszem, hogy jó vagyok. Nem korhol, nem oltogat, nem letromfol, hanem segít. Tudjuk végeztek kísérletet, gyerekekkel, amiben azt jelezték a szülő és a tanár felé, hogy ez a gyerek egy zseni. A hozzáállás hatására a gyerek azzá is vált. Tehát, ha a főnök úgy áll hozzám, hogy én jó vagyok, akkor az is leszek. Ha pedig betesz egy rossz feliratú skatulyába, akkor erölködnöm kell, hogy elhitessem önmagammal, márpedig én igenis oké vagyok. Semmivel sem vagyok rosszabb, mint bárki más. Helyén kell legyen az önbecsülésem, hogy jó legyen a munkám, még akkor is, ha a főnök dilettáns. Nem méltó a helyére. Hiszen mindannyian akkor tudunk produkálni, ha szeretnek. Ha érezzük nem torkollnak folyton le. Például, ha mindig felemeli a hangját a főnök és fentről dirigál, egrecíroztat, akkor félelmet kelt. Félve nehezebb jól teljesíteni, alkotni. A cél flow állapotban/ áramlatban/ lenni. :) Kati

Ma még szívhatok friss levegőt a napon. Kimehetek a kertembe. Ha egy pszichopata vezérnek elszáll az agya a hatalomtól és őrült lépést tesz, akkor lehet, hogy már nem. Amikor haldokoltak a szüleim és a férjem, kénytelen voltam megtanulni örülni annak, ha reggel még éltek. Majd amikor már nem haldoklott senki mellettem, akkor az apró dolgoknak is örülni kezdetem és nem izgattak a bosszúságok, hiszen eltörpült a mellett a fájdalom mellett, amit akkor érzünk, ha a legjobban szeretetteknek tehetetlenek vagyunk segíteni. Szóval, ha nem készül meghalni senki mellettem, akkor már olyan nagy baj nem lehet. Hiszen attól szörnyűbb nincsen. Ahhoz képest minden kellemetlenség eltörpül. Örüljünk, mert most még ezt a napot, ezt az órát megélhetjük. Tény, hogy bizonytalan, mennyire tervezhetünk. De állandó félelemben nem lehet létezni. Majd, ha itt a probléma, akkor foglalkozunk vele. Megoldjuk, amennyire bírjuk. Lelki stratégiáink kell legyenek a túlélésre. Ha pedig menni kell, akkor menni kell. De épp elég, hogy tervezetten riogatnak. Legalább mi ne tegyük önmagunkkal. :) Kata