Hallgatom beszélgetnek a kamasz lányok az illatszerboltban. „Most az van, hogy melyikünk a büszkébb és nem keresi a másikat.” Tényleg az lenne az erősebb? Micsoda játszma. Szánalmas. Nem is csak kamaszok teszik. Bármely életkorban alkalmazza a játszmázó. Voltam 4 évtizedig valakinek a világon mindenkitől fontosabb. Sosem volt köztünk ilyen taktika. A mama azt mondaná:” Megette a fene, ha ilyen manővereket kell bevetnie két embernek.” Elvész a valódi érték. Érdemes? Megéri játszani a másik érzéseivel? Hatalmi harc. Azt játszák le. Egy fajta pszichológiai hadviselet. Ám az igazi szeretetben ilyennek nincs helye. A manipulatív kontaktra pedig kinek van szüksége? Hiszen ha most teszi, később még inkább. A másikat marionettként rángatja. Lám miért is vannak annyian egyedül. Ki akarja hogy manipulálgassák? Márpedig megérzi a másik. Próbáljunk meg nem játszmázni, manipulálni! Az érzésünket őszintén felvállalni. Megéri. :) Kati

Ami leginkább foglalkoztat, a világból leginkább arra vagyok fogékony. Azt veszem észre. Arra fókuszálok. Azt is sugárzom. Elfogadom a társam, kollegám, önmagam olyannak, amilyen. Még önmagam vagyok, akit leginkább formálhatok. Ha fejlődöm, változom, lesznek új emberek, akik közelítenek felém. Ha várom, hogy a másik változzon, csak mert én úgy akarom, lehet, hogy sok konfliktust teremtek, generálok. Megoldhatatlannak tűnő probléma esetén egyszerűbb, ha a saját hozzáállásomon módosítok. Illetve szemszöget váltok. Amikor elkezdünk beszélni valakivel észre vesszük, amilyen témák foglalkoztatják, azt is teremti önmaga körül meg. Sokszor nem is tesszük szóvá, csak konstatáljuk. Ne én legyek már, aki a kellemetlen dologgal szembesíti. Amikor könyvet olvasok, akkor is gyakorta tapasztalom, hiszen ez mintha a lelkemből szólna. Pont így érzek. Természetesen a téma választásakor elég valószínű, hogy megérintik a belső érzékeny húrjaimat. Minél bölcsebb, tapasztaltabb hallgatók leszünk egy egy beszélgetés során, egyre tisztább képet kapunk a beszélő késztetéseiről, motivációiról. Mit tart értéknek? Mi az ami nem érdekli? Mennyire toleráns? Mennyire gázol át másokon. Persze az indirekt jelek is, mint tudjuk üzenetek. A nonverbális jelek. Hanghordozás, gesztus, mimika. Ha a mondandóval nincs összhangban, akkor az őszintébb üzenetet nem a szavak adják. Az „öreg rókáknak” elég pár mondat és a fejükben kész a beszélőről a komplett jellemrajz. :) Kata

Az idő, a törődés, a gondoskodás minden pénztől, aranytól, vagyontól fontosabb. Rájön, megérti, belátja aki bölcsességre tesz szert. A pénzt hajszolók is megtapasztalják. amikor olyat vesztenek el, aki szerette őket. Megtanulják, mi is ami számít. Meg kell becsüljük, azt, akitől a fentieket megkapjuk, mert leckét kapunk, ha méltatlanul bánunk vele. Pótolhatók a dolgok. De ha már nem kapjuk valamilyen oknál fogva a törődését, annak, aki ezt szívből tette, akkor szegényebbé váltunk. Elvesztettünk egy kincset. Van aki képes hálára. Ma kevésbé divatos. Evidens a kapni akarás. Mert nekem jár-szemlélet. Hát pedig nem jár csak úgy semmi. Tenni kell érte. Ki kell érdemelni. A fentiek más más generáció szavai. Talán nem is kell értelmezni. Tudjuk, hogy melyik korosztályre jellemző. Valamennyire temperamentum függvénye is. A vehemens, rámenősebbeké melyik szemlélet. A szerényebb, szolidabb milyen hozzáállással van ebben a témakörben? Ki mennyire önző, egoista? Milyen neveltetést kapott? Mennyire volt a szülei szeme fénye? Mennyire kényeztették el? A családban ki volt a primadonna, aki körül forgott minden? Hogyan éljük túl, ha nem mi voltunk a középpontban? Aztán a munkahelyen is, a párkapcsolatban is keressük ezt a szerepkörünket. Valamint, azt aki illeszkedik ehhez. :) Kati

Betegen, bajban. Segítőim. Javasolták írjam le, vegyem sorra mi segíthet, mi használható. Az erőforrásokat. Ez lehet tárgyi és egyéb. Úgy mint hit, pénz és más dolgok. Aztán a módszerek, amik segítségével már máskor is sikerült jobbá tenni, feloldani a helyzeteket. Ilyen lehet a beszélgetés, napló írás, rajzolás, futás, táncolás, de még a sírás is könnyíthet. Végül sorakoztatni kell, mindazt, ami kizökkent szituációkból. A kivárás, segítség kérés. Akik legtöbbször önmagukra számíthatnak leginkább, azoknak jó ezt tudatosítani. Ha lelki seregeim harcban állnak feloldhatatlannak tűnő szituációban, hasznos felidézni, hogyan kászálódtam ki, húztam ki önmagam korábban, amikor úgy véltem az az életem legmélyebb pontja. Ha mai szóhasználattal mondva „gabesz van” akkor az ember összekapja magát, amikor túl van rajta valahogy kienged. Tehát tudatosítandó, volt már ilyen. Ha túl leszek, majd feloldódom. Elávolíthat a bajunktól egy másiknak való segítség nyújtás. Csak, hogy tudjuk a segítői beállítódás élethosszabbító. Eltereli a túlzott figyelmet önmagunkról. Sokan számolnak be róla, hogy otthon erősebben figyelnek önmagukra és érzékelik szervi fájdalmaikat, ám amikor munkában vannak másokra kell figyelniük a panaszaik csitulnak, akár el is múlnak. :) Kata

A következőket hallottam: Aki egyszer megbántott, máskor is meg fog. Sajnos. Bántalmazó kapcsolatban való létünkről nem is mindig tudunk. Normálisnak véljük, elfogadjuk, hogy a magabiztosabb leszól, becsmérel, kritizál, oltogat, lehúz. A verbális bántalmazás a tettlegestől még jobban megnyomoríthat. Idővel azt tapasztaljuk, nincs már lendületünk kihívásokhoz, kezdeményezni új dolgokat, menni programokra. Visszahúzódóbbá válunk. El is hisszük, hogy nem vagyunk csodálatosak. Hiszen a másik olyan hitelesen mondta. Elveszi az önmagunkkal kapcsolatos jó érzést. A hitet, hogy jók vagyunk. Csak azért mert esetleg nem az ő érdeki szerint működtünk. Miért is kellene? Ha egy helyzeten nem tudunk változtatni, váltsunk szemszöget. Nézzük máshonnan! Mindig vegyesen dob az élet. Kell legyen mindenben hozadék. Ami előrébb visz. Okkal keveredtünk ide. Dolgunk van vele. Tán pont azért keveredünk többször is bántalmazó kontaktusba, mert önvédelmet kell tanulnunk. Túlságosan kesztyűs kézzel bánunk másokkal. Nem kell őket annyira tisztelni, ha egyszer nem kölcsönös. Mintha csak „csibészelne” az élet. Vagy úgy véljük, ha túl keményen vágunk vissza, a későbbiek során elvesztjük az illetőt egyszer s mindenkorra. Lehet, hogy van akiért nem kár. Nem a mi dolgunk megnevelni mindenkit.:) Kati

Már kislányként is igen kreatív voltam. Egyszer a szakadó esőben sokáig kinn játszottam, Az óriási hordóra a seprűnyelet ráfektettem, dróttal spárgával a nyelet körbetekertem és a kis vödrömmel a kutamból húztam a vizet. A nagyiéknál volt kút amitől féltem és így kijátszhattam a félelmem. Az ellenőrzőnkre még nem lehetett borítót kapni, de az uzsonnás nylonom addig hajtogattam, hogy olyan borítóm lett amit leginkább csak én bírtam kinyitni. A tanítónénim türelmes nézését nem felejtem. Hálás vagyok érte. Emlékszem mikor várta, figyelte, kérte, hogy nyissam ki és a jegyemet írhassa be. Most, hogy pokoli meleg van és egész nap pancsolok, amit csak bírok itthon lemosok. A szekrény tetejét pucolva eszembe jut a kiskori vödrös pancsolásom. A redőnyöm lamelláit, ahogyan megdrótozom, mert a vállalkozó a javításra irreális, horror árat mondott. Apa kedvenc régi rádiós magnójának a tologatható hangerőszabályozóját tűvel, cérnával megvarrtam. Így még sokáig használhatta. Hagyjuk próbálkozni ötletelni a kicsiket mi is! A mama hagyta, hogy kinn a meleg nyári esőben órákig a hordóval, vödörrel, seprűvel alkossak. Kifogásolható, de rengeteg filmet engedett néznem, kicsiként. Így szociálisan igen érzékeny tájékozottá váltam, amit az életben nagyon kamatoztattam. Ha engedjük unatkozni, próbálkozni a kicsik elkezdenek ötletelni, alkotni a talált holmikból dolgokat. :) Kata

Ha találkoztunk már olyannal, aki a közeledésre, érintésre inkább hátrál, lehet, hogy óvatos, távolságtartó, bizalmatlan, de az is lehet, hogy autistákra jellemző tüneteket mutat. Gondoljunk arra, hogy törekvés integrálni, felzárkóztatni, közösségbe bevonni a társadalom minden szintjén a normálistól eltérő működéssel élőket. Oviban, suliban, munkahelyeken. Általában, ha valakit bántás ért, elkeseredik. Próbáljuk megvígasztalni, megölelni, megsimogatni. Ezek az emberek viszont ezt a közeledést hárítják. Nem jó nekik. Ránk az együttérzés nyugtatóan hat, őket riasztja. Többen inkább kerülik a meghitt intim együttléteket is. / nemcsak a párkapcsolati együttléteket, hanem a karácsony meghittségét is /. Nem is olyan ritkaság az autizmus. Sajnos a túl sok nethasználatot több helyen az okok közt említik. Ha a környezetünkben tapasztaljuk, próbálkozunk a viselkedésüket megérteni. Az átlag ember „furának” mondja. Természetesen nem lehet mindenkinek pszichológiai előképzettsége. Amelyik családban van, ott kénytelenek foglalkozni, utána olvasni, milyen viselkedésekre is számíthatnak. Párkapcsolat kialakításakor is találkozhatunk autistával. Nem egyszerű a kapcsolat. Jóval kevesebb vagy egyáltalán nincs a szokásos kikapcsolódást jelentő program. Táncolás, nyaralás, színház. Egy kicsit könnyebb megérteni, mondta egy szakember, ha úgy képzeljük el mintha egyszerre 2.3 vagy még több film is pörögne a gondolataikban. Akit mélyebben érdekel, utána olvashat. Különösen, ha kollegája, vagy ismerőse lesz ilyen működéssel. Kitartást, türelmet kívánok a közelükben élőknek! :) Kati

Nem váltak le. Egész életükben anyjuknak vagy apjuknak hódolnak. A közelükben maradnak. A macska a kamaszodó kicsinyét leválasztja. Erősíti, önállósítja. Ha a gyerek marad a szülőre ragadva, patológiás kapcsolat keseríti meg őket és még a közelükben levőkre is hat a frusztrált helyzet. A közeledni próbáló partnerjelöltekre is. Hiszen hiába. Valaki ott a helyet lefoglalja. Ne szépítsük. Mennyire szereti. Nem a szülő a párja. Bölcsebb szülő megérti, hogy kell egy lépést hátrálnia. Ne legyen öregedő kisfia, kislánya örökre megrekedve ebben a pozícióban. Nézzük csak meg körülöttünk hányan élnek anyjukkal, apjukkal kettesben. A parentifikáció azt jelenti, hogy egy szülő a kiskorú gyerekét a felnőtt dolgaival, párkapcsolati problémáival terheli. Komoly hiba. Torzító következményei lesznek. A gyerek együtt érez anyjával, apjával. Szolidalitást vállal fel. A szerint viselkedik. Majd így is marad. Ne csússzunk ebbe a hibába! A gyerek nem a barát vagy a barátnő és nem is a pszichológusunk. Tudnának sokan mesélni, mennyire nehéz kapcsolatba kerülni az apjával vagy anyjával élővel Milyen sokan adják inkább fel. Hagyják hódoljon továbbra is az illető a szülőjének. Kérdés feloldható e a megrekedt helyzet? Minden esetre tudatosítandó. Ismerjük fel! Ezek az első lépések. :) Kati

Ha megfertőz valaki egy gyógyíthatatlan betegséggel, akkor tönkre tett. Ha ütéseket kapsz, az nyilvánvaló tettleges bántalmazás. Ám milyen is amikor verbális szinten, szóban értékelnek le? Olyan megjegyzéseket kapsz sokszor amivel egy illető leszól, becsmérel, mindenben hibát keres, kritizál, leépülésed jósolja, akkor lehet, hogy nem is tudatosul benned, hogy bántalmazó kapcsolatban vagy. Csak apránként azt érzed, nem sokat érsz. Az önbecsülésed célozta meg, hogy föléd kerülhessen. Irritálta őt az erőd. Ha nem vagy egy mazochista, akkor nem élvezed, hanem fáj. Előfordulhat persze így is kötődés, ragaszkodás. De ez akkor is patológiás kontakt. A szeretetteli kapcsolat nem fáj. Emel. Örül az erőidnek. Képes dicsérni, elismerni. Ismerős lehet kiskorunkból a helyzet, ha túl szigorú szülő nevelt. Az ismerős helyzetekben sokan benne rekednek. Ám ha tudatosítjuk, bírunk tenni lépeseket. A napló írás, mint eszköz, segítség lehet. Ha leírjuk a velünk történteket, rálátást nyerhetünk. Valamivel objektívebben tudjuk elemezni, mint belső monológgal, fejbeli párbeszéddel. Nyugtatólag is hat. Ki értene meg minket attól jobban, mint önmagunk. Illetve, aki hasonló dolgokon ment keresztül. Pszichoterápián is magunk összegezzük a történteket és addig addig meséljük el ugyanazt, míg meg nem unjuk és változtatunk. Ergó, önmagunkat húzzuk ki a méltatlan helyzetekből. :) Kati

Igen eredeti tömör bemutatkozó szöveg gondolkodtatott el. Azt írta önmagáról valaki:” Van még pár jó évem. Volna-e, aki segítene tönkre tenni…” Nevettem, hiszen humoros és mindenképp eredeti. Majd a válaszom is bevillant.: „Ahhoz nagyon értek.” Anyum annak idején olcsó holmikat vett és amikor tönkre mentek, pörölt velem.: „Mindent tönkre teszel.” Sajnos az ilyen félmondatok megmaradnak. Limpár Imre transzgenerációs téglaként emlegeti őket. Tudatosan kell megcáfolnunk, belegondolnunk, hogy ne higgyük el és ne adjuk tovább az utánunk következőknek. Azt a generációt már ne terhelje. Másrészt azon is eltöprengtem, hogy ennyire oda a reménye az egyedül levőknek. Pozitív jövőt már elképzelni sem mernek, nem is feltételeznek. Mi szerint sikerül rábukkanni olyanra, akivel úgy jól ellesznek. Bizonyára ha körül néznek alig akad olyan együtt élő, akik irigylésre méltóan élnének. Tehát majd minden kapcsolatban van gond, de valahogy az emberek túlélnek, valahogy megpróbálják megoldani őket. Ez lenne hát az élet. Ne problémamentes jövőt remélj, hanem erőt, hogy meg bírd oldani, ami eléd kerül. Mondják a bölcselkedők. :) Kati Miközben képet kerestem ide, rábukkantam a következő észrevételre: „A kapcsolatokat az elvárások teszik tönkre.”