Divatos kifejezés manapság. Jelentése: Jobb ha van valami kis „feszkó”(történés), mint az egyszerű unalmas, egykedvű, semmi. A kihívás azért van, hogy megoldjuk, Létrejöttét mi magunk idézzük elő. Szinte generáljuk. Nyafogunk ünnepek idején, például, amiért el vagyunk havazva. De a problémáink, feladataink javát mi magunk idézzük elő. Lehetne egyszerűen is, Sőt teljesen leegyszerűsítve is. De mi magunk szeretnénk érdekessé izgalmassá tenni az ünnepünket, az életünket. Különösen, ha volt már olyanra is tapasztalásunk, amikor túlságosan le volt egyszerűsítve minden. Akkor éreztük át csak igazán, hogy inkább valami legyen már, mert a semmi bizony nem jó.  Úgy hogy, amikor úgymond „sír a szánk”, akkor gondoljunk bele, mi magunk idézzük elő a bonyolítást legtöbb esetben. Mert nem szeretjük, ha semmi sincsen. Kifejezetten bevonzzuk a teendőket, nehezítéseket. A feletteseink csak kimondják, elrendelik. :) Kati

Érdekes a technika, de uralni szinte  ember feletti feladat lett. A felelősen gondolkodó aktív generáció elgondolkodik, a gyerekeiket nevelőket szemlélve. Küzdenek rendesen. Hiszen érdekes. Sőt érdekesebb az onnan érkező inger, mint a valós élet. Ki akarna küzdeni éveken keresztül egy gyerekkel. 2-3 éves kortól meséket követelnek. Kizárni a mindennapokból a tv-t, telefont, laptopot nem lehet. Egy gyerek 20-30 éves koráig otthon van. Vagyis 2-3 évtizedre ilyen feladatot ki vállal fel? Olyan, aki fanatikusan akar gyereket. Megszállottan egyre kevesebben akarnak. Nagy vállalás. Ilyen szemszögből nézve. Fel van adva a lecke az embereknek. Fejlődtek. Milyen szintre jutottak el? Él persze a vágy, arra, hogy láthassák önmagukat kicsinek. Erő fog kelleni a küzdelmekhez. Kihívás mindenképpen. Tehát :”Ember, küzdj és bízva bízzál!”  :) Kati

Bizony  van ilyen. Amikor túl szigorúak vagyunk önmagunkhoz és jön valaki, aki úgy áll a dolgokhoz, hogy azt tapasztaljuk, megértőbb, türelmesebb velünk, mint mi önmagunkkal. Kicsit mintha anyánk vagy apánk volna. Nem egyszerű megtalálni. De igenis lehet olyan valaki a világban, aki pont ilyennek fogad el minket, amilyenek vagyunk. Persze kell hozzá türelem, amíg rábukkanunk. Ne adjuk fel! Élhet a mi kiegészítő párunk valahol. Természetesen lesz olyan pont, amiben nem teljesen passzol. Azt szokás választani, akivel a legkevesebb ilyen pont van. Teljesen igazi talán nem is létezik. Tapasztalhatjuk másokkal kontaktusban is, hogy kevésbé szigorúak velünk, mint mi önmagunkkal. Különösen a maximalista beállítódásúak tapasztalják meg gyakran, hogy a kívülállók elfogadóbbak, megértőbbek  velünk, mint mi önnön magunkkal. Olyan szinten megszoktuk az önostorozást. Azt, hogy semmi sem elég jó. Egyszer csak az tűnik fel, hogy már ránk szólnak: ” Jól van az már úgy.” Ilyenkor jön a következtetés: „Jobban szeretsz, mint én önmagam.” :) Kata