Címke: Menny

Kényszermacsó

Nem ezt akartam – megtörtént.

Lázadtam, kételkedtem – mindig visszaterelt.

„Hétköznapi boldogság!” – kiáltottam,

„Nem: különleges szerep!” – válaszolta.

„Összeroppanok” – nyögtem,

„Csak hiszed” – válaszolta.

„Ő kell!”

„Miért nem: Én? Végtelennél kevesebbel miért éred be?”

„Megölsz!”

„És? Nem támasztalak fel?”

„Legyen, ahogy akarod!”

„Na végre! Kezded sejteni: a Lényeget?”

Nem gondolod: Nekem nehezebb volt? Én nem nyafogtam...

Nem gondolod: Nekem nehezebb volt? És nem nyafogtam…

Abigail Smith utolsó üzenete

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Abigail

 

 

Ez az igazi kegyelem: a Törvény él, és az Élet mégis halad tovább. Felöleli a bűnt, és miközben ismét tisztára mossa (igen sokszor szenvedés által) Isten szép üzenetét sugározza szét: „Bízzatok, Atyátok szeret! Nem feledkezett el rólatok, a pokolba is kész utánatok menni. Csak higgyetek benne! Legalább egy picit.”

Zoli

Vámpírnő – másként

flightDenzel Washington egyik remek filmjében a Flight-ban van egy jelenet, amikor a lezuhanó repülő egy kis templom felett repül el, és az egyik szárnya szétzúzza a templom tornyát.

Számomra megvilágosította Jézus keresztre feszítésének okát. Vannak, akiket másképpen nem lehet bevonzani a Mennyek országába, csak, ha az Isten megengedi, hogy belemarjanak, hogy élő testéből kimarjanak darabokat, és megrágják, lenyeljék, megemésszék. Meg kellett engednie, hogy szegeket verjenek a csuklójába, hogy szétfeszített végtagokkal lassan megfojtsák, mert vannak, akik ha nem találkoznak a szeretet megrendítően nagy tetteivel, nem jutnak hitre. Vagy hisznek ugyan, de elcsüggednek, és meggyengül bennük a jóság, az öröm és a remény.

Van egy kép a bécsi metrómegállókban. Egy fiatal lányt ábrázol, aki piros ruhában a fürdőkád habfürdős vizében fekszik, karja felemelve, és kissé duzzogó arccal a kamerába néz. Nem modell szépség, de szép.

Vonz ez a kép, és vonz ez a nő.

„Nem látod, te érzéketlen disznó, hogy szükségem van rád?” – kérdi tőlem a tekintete. Ő a NŐ, aki BAJBAN VAN. Akinek KELLEK. Aki SÉRÜLT. Aki VÁMPÍRNŐ. A gyengeségét használja velem szemben, a kiszolgáltatottságát, a SEBZETT lelkét, amely gyógyulásra, megbékélésre, elfogadásra vár. És Amely ÉHES. Férfierőre, nem feltétlenül szexuálisan (de éppen úgy is, miért ne?) Nem tud kérni, nem tud várni, nem tudja vállalni a kiszolgáltatottság kínját, a lehetséges csalódást. Ahogy az érett NŐ él, aki valóban szeret, és valóban tisztel.

Számomra a nő aki gyengeségével és érzékiségével él vissza, hogy magához láncolja: a férfit.

Számomra a nő aki gyengeségével és érzékiségével él vissza, hogy magához láncolja: a férfit.

Nem ez a fiatal lány még olyan lehet, mint Uma Thurman a Kill Billben. Nem meri szeretője, az elit gyilkoscsapat vezére, Bill tudomására hozni, hogy gyereket vár tőle. Fél, hogy a férfi elutasítaná, ezért egyedül dönt. Elszökik, és kitalál egy új életet magának. Döntése oda torkollik, hogy szerelme állapotosan lövi fejbe (ő ugyanis azt hitte, a nő elárulta és megcsalta), végül pedig ő végez azzal a férfival, aki vágyott rá, hogy apa legyen, és a tetszhalott nőből kiemelt csecsemőt nevelni kezdte. Szerető apaként – amire a főhősnő vágyott is. Félt kockáztatni, kiszolgáltatni magát, és esetleg veszíteni. És így vesztett igazán. Nem volt elég érett az Életre. És mi végignézhettünk egy hosszú, vérgőzös és izgalmas mozit.

Van, hogy táplálni kell a nőt, akkor is, ha még nem tud javulni, ha még újra és újra belém kell, marjon, míg végül jól lakik velem, és végre a csontja mélyéig beléépül, hogy akkor is el van fogadva, akkor is szeretve van.  Hogy én meg a balek egyik prototípusa vagyok? Talán.

Igen, az, ha behunyom a szemem. Ha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy csak kihasználni akar, ha csak kihasználni akar. Ha letagadom önmagam előtt, hogy nem akar fejlődni, sérült egójából kifelé, a másik felé, előbb-utóbb felém. Amikor olyat nem tudok, amit pedig tudnom kéne, vagyis naiv vagyok. Bűnösen tudatlan. Hogy nem gyógyulni akar, csak önisteníteni, csak az egóját hizlalja, hogy sebe nem gyógyul, hanem terjed, hogy önzése lassan szétrágja a lelkét, és ennek én is oka vagyok, mert passzívan részt veszek önsorsrontásában, „szerető türelem” címén. Nem szembesítem, és ha másképp nem megy – akkor sem hagyom el. (Van ágytól-asztaltól elválás a Katolikus Egyházban! Sőt a ténylegesen elváltaknak is igyekszik az Egyház közösséget nyújtani – bár itt vannak feltételek és még sok a teendő.)

 

De van, aki szenved önző női énjétől, aki érzi, hogy változni kell, aki igyekszik, ha csak milliméteres sebességgel is, ezer visszaeséssel, de akkor is! Na, Vele lehet mit kezdeni. Érte és vele érdemes szenvedni, küzdeni, újra és újra megbocsátani, ismét és ismét engedni, hogy végigkarmoljon, hogy belém mélyessze fogait, míg le nem csillapodik, és elfogadja, hogy jobb kérni és elfogadni azt, amit az ember önként nyújt át, ezerszer gazdagabban, mint hatalommal és csellel kikényszeríteni és megszerezni. A figyelmet, a szeretetet és a törődést – de a szabadsággal együtt!

Akárcsak Krisztus Urunkkal: önként adta testét és vérét eledelül, mégis erőszakkal folyatták vérét a kereszten. Vannak, akik kegyetlen próbák elé állítják Istent, hogy szereti-e őket, (és nincsenek is tisztában vele, hogy ezt teszik!) és végül, mikor a kivérzett, és megkínzott Emberfia utolsó leheletével is azt suttogja: „várlak haza, testvér”, már nincs mi mögé bújni. A lélek végül kénytelen mezítelenül Ura előtt állni, és választani: Ő, vagy az önzés útjai? A letisztult végső törvény, a megtisztított belső látás fényében: „mit akarsz szabad akaratú lélek”? A Belső Poklodig lenyúló Istenfiút, vagy mélybe rántó önmagad?

Aki a pokolba jut, senkit sem hibáztathat érte magán kívül.

 

;-)

 

Zoli