Címke: halál

Lelkem királynői

Teveháton érkezett, fáradtan omlott le hátasáról. Megitattam, közben levette fátyolát és láthattam, milyen szép. Sötét haja kissé csapzottan keretezte az arcát.

Míg aludt a barlangomban, ismét meglátogatott a Halál. Ő hozott ide évekkel ezelőtt. A Magány sivatagába, ahol csak ketten voltunk: ő és én. Ezúttal apám alakját vette fel.

– Szervusz, öreg harcos – üdvözölt, kedvessége meglepett. Igaz, csak az elején volt velem kegyetlen, amíg el nem fogadtam, hogy ezentúl itt élek.

– Vendéged van – jelentette ki.

Biztos voltam benne, hogy ellenére van, inkább nem szóltam semmit. Az a nő olyan gyönyörű! Persze lehet, hogy egyszerűen túl régen élek itt, és aki nőnemű, az nekem rögtön gyönyörű.

angel-1284369_1920

– Ma másvalaki is meg fog látogatni. Ő nálunk él, a Túlparton. Nagyon régóta vár rád. Ne okozz neki csalódást. És nekem sem.

Gyáván hallgattam. Szűkölt bennem a félelem. „El akarja venni tőlem, el akarja venni tőlem” – ismételgettem keserűn.

– Hallgatsz? Úgy is jó – mondta a Halál, és felállt, indult a homokdűnék felé. Alakja megnyúlt, kámzsa nőtt a fejére, sötét lepel takarta immár. Megborzongtam.

– Ki volt ő? – kérdezte egy telt női hang mögöttem. Hallottam, ahogy mellém lép. Ránéztem, és egy nőt láttam elhagyott hazámból. Hajának egy tincse szemébe hullt, dús keblei finoman hullámoztak minden lélegzetvételnél. Sötét szeme az enyémbe mélyedt.

– Egy régi barátom – hazudtam.

– Ijesztő barátaid vannak, Vándor.

Meglepett, hogy tudja a nevem.

– Utánad jöttem ide, a sivatagba. Lejárt büntetésed ideje, hazatérhetsz.

Eszembe jutott a Városban töltött időm. A vágy a hírnév, az emberek tisztelete iránt. A reménytelen várakozás ideje. És a barátaim emléke, akik még valószínű ma sem tudják, hogy hová tűntem.

– Vár a nagyváros. Várlak én – mondta a nő, és megborzongtam. Olvas a gondolataimban? És vágyakozik utánam? Hevesebben vert a szívem.

– Ki vagy te? – kérdeztem összeszoruló torokkal.

– Sokan az Éj királynőjének hívnak. Én irányítom a Várost. Magányos feladat. Férfira van szükségem, társra, szeretőre. Sokáig kutattam, míg rád találtam. Gyere velem – fogta meg a karom.

Illata elárasztott, finom, édes illat volt, boldogan merültem el benne.

– Uralkodni hívsz? – suttogtam, miközben öleltem már, és magamhoz szorítottam. Milyen mámorító érzés volt!

Ő kuncogott.

– Nem. A hatalmam az enyém. De szeretőnek, szerelmesnek, társnak és barátnak valóban hívlak – futó csókot lehelt a számra. – Gondold át ma este. Holnap indulhatunk.

Megpróbáltam vadul megcsókolni, előleget a várható gyönyörből, de ő kisiklott a kezemből. Felnevetett.

– Majd a Városban. Nem kapsz meg mindent egyszerre.

Megyek! Nem érdekel a Sors, nem érdekelnek a céljaim – megtisztulni akartam a mulandóságtól – az érdekel csak, hogy vége az egyedüllétnek. Társra lelek, aki egyben egy csodálatos, érzéki NŐ is. Teljes életem lesz, a Város a miénk!

Éjfél után halk énekszó ébresztett fel. Az Éj királynője a közelemben aludt. Egyenletesen lélegzett, édes illata betöltötte a barlangot.

A fájdalmasan andalító dallam kintről jött. Kimentem hát.

A Hold ezüst fénye megpihent odakint a dűnéken. Lágy szél játszott a homokkal, szemben velem portölcsért kavart a lég. Aztán alakot öltött a kavargó mintázat.

Fehér fényből szőtt jelenés állt velem szemben, hosszú haja világítón omlott vállára. Mint két csillag olyan volt a szeme. Engem nézett, és ismeretlen nyelven énekelt. Ha az Éj királynője szép volt, hát ő csodaszép. Nem mertem közel menni hozzá.

girl-2506201_1280

Ahogyan megigézve bámultam, kezdtem megérteni, miről is énekel. Vágyódó hangjában egy országról volt szó, melyben egy szép és magányos királynő él. Várja haza a királyt, aki messze, idegenbe ment küldetésre. Meg kell találnia, és le kell győznie a sárkányt, akit ő teremtett és táplált sokáig, ám a sárkány önálló életre kelt és gyötri, kínozza az ország népét.

Ha király győz, örökre hazatérhet.

Tudtam, hogy rólam szól az ének, és én vagyok a magam sárkánya, a sivatag pedig a csatatér, ahol meg kell küzdenem a szabadságomért.

Azon a hajnalon két nő versengett értem.

Hízelgett a tény, de tudtam, mulandó helyzet ez. Ha az Éj királynőjével megyek, meghasonlok a sorsommal és magammal. Ha a Fény úrnőjét választom, életem folytatódik a kietlen pusztában, gyengédség, kedvesség és ölelő karok támogatása nélkül. Bár életem végén minden bizonnyal elérném őt és birodalmunkat. Oda csak tiszta lélekként térhetek meg.

Hasadt a hajnal.

A királynő jött elő és megölelt.

– Indulhatunk? – kérdezte.

Nagyon nehéz pillanat volt. Ekkor felerősödött a szél, és mintha távoli énekszó akkordjait hozta volna felém.

Kibontakoztam az ölelésből.

– Nem mehetek. Maradnom kell. A sorsomat választom.

A királynő mélyen a szemembe nézett. Láttam benne, hogy őszinte volt, minden szavát komolyan gondolta. Láttam azt is, hogy már késő, büszke nő ő. Megmutatta, miről mondtam le, és az már elérhetetlen a számomra.

Mikor elhagyott, hosszan néztem utána, kis híján utána futottam. Az tartott csak vissza, hogy sejtettem: hiába aláznám meg magam, már visszautasítana.

Aznap kis forrás tört elő a földből, annak a dűnének az aljából, ahol a Fény úrnője énekelt.

Arra gondoltam, hogy most, miután örökre a sivatagot választottam, tudnom kellene, a lemondáson kívül mit kezdhetek magammal ezen a kietlen helyen.

Ideje számot vetnem magammal.

 

Apám regénye 2. rész – Talita.hu – ról átvéve

2014. május 10. szombat, 08:13 | Írta: Farkaslaki Ábel

apafia6
– Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.

– Itt! – kiáltottam vissza. – Apa! Apa!

 

 

 

Amikor már formálni tudtam a szavakat, apám mindenféle mondásra tanított, amiknek a tartalmát nemigen értettem eleinte, de azt igen, hogy valami vidám dolog lehet, mert mindenki nagyon örül, ha mondom. Sokszor megkérdezte például tőlem:
– Apa hogy vigyáz rád, kisfiam? – amire a helyes válasz az volt, hogy: – Mint a hímes tojásra.
Eleinte még nehezen ment kimondani a bonyolult szavakat, aztán egyre könnyebb.

Ugyanakkor anyám mást tanított nekem:
– Mije vagy anyának, kisfiam? – Anya kérdésére a válasz a következő volt: – Anya tündér babája – amire apám elkezdett nevetgélni, csak úgy magában, döcögve:
– Tündér? Hmm! Talán ha alszik. Szerintem egyébként inkább zsivány! Baba? Hol van már az a baba, akit az édesanyja szoptatott? Ahol a tavalyi hó, fiam! Legényke, igazi zsivány kis legény az én fiam! Most még kicsi, de majd megnő, és akkor aztán jaj a lányoknak! Nézzétek csak meg! Már most is leveszi a lábáról a nőszemélyeket!
Én is hamar megtanultam, hogy ha apám kérdezte, akkor egészen mást mondtam:
– Mi vagy te, kisfiam?
– Zsivány legény!

Apám gyakran reggelizett pirítós kenyeret. Vajat vagy margarint kent rá, és minden falatra rátett egy kicsi kanálnyi lekvárt, a saját készítésű fajtából. Amikor láttam, odaszaladtam hozzá. Ő feltett az etetőszékembe, tányért vett elő, és a kenyérből kis kockákat vágott:
– Ezek itt a katonák, kisfiam. A katonákat betesszük a szájadba, jó?
Nem válaszoltam, mert tele lett a szám a pirítóssal, a vajjal és a lekvárral. A finom házi ízvilág az otthon sütött kenyérrel varázslatos volt. Rögtön meg is tanultam a szót: – Vakká, vakká… – és gyakran mondogattam a felnőtteknek, ha megéheztem, és apám lekváros katonáira vágytam.

Ha elestem, apám az ölébe vett:
– Na, gyere csak, kisfiam, mi is történt? Mi ketten, férfiak jól megbeszéljük a dolgokat, rendben? – és ennyi vigasztalás után legtöbbször már nem volt semmi bajom. Néha azonban mégis jobban fájt valami. – Gyere kisfiam, mondok rá egy varázsigét… – és a Móra könyvből tanult igét olvasta rá a fájó végtagra, igéző, kimért, mély hangján:
– Nyúlmáj, kutyaháj, majd meggyógyul, ha nem fáj! Hukkk! – és az utolsó hangulatszóra szorosan magához ölelt, ami minden esetben elég volt ahhoz, hogy tényleg semmi se fájjon.

Egyszer tetőfedők jártak felénk. Felállították a hosszú létrát, úgy másztak fel a tetőre. Az egész nagyon érdekes, ismeretlen érzést keltett bennem. Milyen is lehet a világ onnan, magasból? Igaz-e, hogy onnan minden más? Igaz-e, hogy a magasból a lenti dolgok már csupa lényegtelen részletek? Igaz-e, hogy a magasból a dolgok legbelső lényegét is meg lehet érteni? Körülnéztem, és gyorsan döntöttem. Az otthagyott létrán gyorsan felmásztam, a tető széle talán 3-4 méteres magasságába, és azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan legyen tovább. A tetőn járó emberek olyan pillekönnyen mozogtak, mint a legyek a falon, hát miért ne tudnám én is megcsinálni? Törtem a fejem, végül mentő ötletem támadt:
– Apa! Apa! – kiáltottam. Nyilván majd segít, és megmutatja, hogyan is kellene a tetőre mászni.
Apám a ház sarkánál dolgozott, és pár percre kikerültem a látóköréből. Felnézett, letette a szerszámot a kezéből, közelebb jött, és körülnézett:
– Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.
– Itt! – kiáltottam vissza. – Apa! Apa!
Apám felpillantott a létra tetejére, és komolyan megrémült.
– Nem jössz le rögtön? – kérdezte aggodalmasan, de ez már nem is kérdés volt, hanem rövid, tömör utasítás, keményen csattanó parancs. Közelebb húzódott a létra alá, és minden mozdulatomat erősen figyelte. Szépen lemásztam a létráról, apám pedig nagy-nagy örömmel vett a karjaiba, mint mindig. Amikor végül letett, gyorsan elvette onnan a létrát, és lefektette valahová a házfal mellé.

Nagyon szerettem kint, a kertben lenni. Amikor már elértem a kilincset, hamar megtanultam, hogyan nyílik az ajtó, és ha a felnőttek nem figyeltek, kiszöktem a kertbe. Ott aztán jöttem-mentem, nézelődtem, a kezem ügyébe eső dolgokkal én is dolgozni próbáltam, mint az apám szokott. Különösen érdekelt az apám biciklije. Közelebb mentem hozzá, vágyakozó szemekkel néztem, és hamar rájöttem, mire is való. Ráléptem először a pedálra, majd a lánckerékre. Áttettem a lábam a vázon, és ha a vázra ráültem, éppen elértem a kormányt is. Apám először megijedt, amikor észrevett, de aztán odajött. A kormányon egy kerek szerkezetet mutatott meg, ami a belőle kiálló kallantyú megnyomására szép, csilingelő hangot adott.
– Még ne indulj el vele, kisfiam, de ha akarsz, akkor csengethetsz! – mondta. Én pedig csengettem perceken keresztül, megrészegülve a tavaszi napsütéstől, a büszkeségtől, hogy felmászhattam apám biciklijére. Egyszer kicsit ügyetlenebbül másztam fel a biciklire, és rám borult. Először megijedtem, de láttam, hogy semmi baj nincs. Apám odaszaladt, felállította a vasparipát, én pedig a következő pillanatban már a ház másik oldalánál szaladgáltam.

Eléggé hamar megtanultam a testem részeit. Először csak mutogattam a kezem, a lábam, a fejem, aztán már a szavakat is kezdtem formálni.
– Kop-kop! – kopogtatta meg apám a kobakomat. – Mi van a fejedben, kicsi fiam?
Erre persze nem volt könnyű válaszolni, de máris a segítségemre sietett a válasszal:
– Sok-sok ész! – ez van a fejedben, kisfiam. És mit csinálsz az eszeddel, kisfiam?
Erre sem tudtam azonnal a választ, apám azonban most is előzékeny volt:
– Azzal gondolkodsz. – mondd csak utánam, kisfiam!
– Gombolkodsz!
Így aztán apám újabb és újabb bölcsességeket tanítgatott nekem.

apafia5Azon a bizonyos napon mindenki izgatott volt. Ha jól értettem, vendégek jöttek, és a faluházban vendégséget csapnak. Amikor apám elindult, anyám még nem volt kész, és még rám sem adott szebb ruhát. Nem mehettem vele, neki pedig sietnie kellett. Így aztán nélkülem indult el, pedig hej, de hányszor indultunk együtt. Ilyenkor apám megfogta a kezemet, és ketten kiléptünk az udvarra.
– Most pedig elmegyünk! – mondta ilyenkor, és én máris izgatott voltam.
Néha azt mondta: sétálni, vadászni, világgá megyünk, és mindezek nagyon izgalmas célpontoknak tűntek.
– Csak mi ketten, férfiak, de persze visszük magunkkal Anyát is. Jó lesz úgy, kicsi fiam?
Anyám legtöbbször még készülődött, de általában hamar utánunk jött. Én meg bólogattam, hogy jó, jó! Mi baj is érhet vadászat közben, ha Apa meg Anya is velem van?

Aznap azonban Apa előrement, és csak Anyával mentem utána. A faluházban sokan voltak a vendégek, apám nem sokat törődött velem, a vendégekkel beszélgetett, meg régi fekete-fehér képeket mutatott egy nagy kivetítőn. Az előadások után evés következett. Anyám az ölébe vonva megetetett, de utána letett, hogy maga is enni tudjon. Apám nagyon elfoglalt volt, szinte mindegyik vendéghez volt pár szava, másokkal hosszasan is beszélgetett. Evés után pedig sétálni vitte a vendégeket.

Mi, gyerekek az egyik szobába bújtunk be, én voltam a legkisebb. Ott sok gyerekjáték volt, építőkockák, kerekes járművek, plüssállatok. Valaki elindult ki a házból, és én is követtem a nagyobbakat.

Nekilódultam. A többiek a játszótérnek és az ugrálónak futottak, de engem más érdekelt. Egy kőhajításnyira vízfelület csillogott. A nap szikrázva sütött, mintha nyár volna, pedig még csak tavasz eleje volt. Nekem eszembe jutottak a nyári nagy fürdőzések. Anya már csecsemőkoromban is bevitt a vízbe. Aztán Apának adott, aki dobált, úsztatott a vízen, játszott velem addig, míg nem lett mindenem hideg, akkor kimentünk a partra a napon megmelegedni.

Most is hasonló kellemes érzések hullámoztak át rajtam. A part fekete, csúszós anyaga érdekes volt. Először csak leguggoltam. Szétnéztem – senki nem szólt rám, pedig Apa nagyon gyakran haragszik, ha a szabadban magam vagyok. Annak se örült, amikor a vízszűrő árokból a kavicsokat kidobáltam, teli raktam vele a talicskát, és a kert túlsó sarkában borítottam ki. Annak még örült, amikor veteményezés közben megfogtam a kapanyelet, de azért már nagyon haragudott, amikor a frissen vetett magokat kezdtem kikapálni. Pedig mennyire izgalmas volt, mennyire büszke voltam, hogy ilyen erős vagyok, és közben hogy ki is fáradtam! Máskor a gyümölcsfaoltványait vettem kezelésbe. Szépen letekertem róluk a szalagot, és kettészedtem őket. Nem értem, hogy Apa miért haragudott érte annyira.

De most itt semmilyen figyelmeztetés nem hangzott el. Először a kezemet lógattam bele. Kicsit hideg volt, de nem hidegebb, mint amikor Apa a tisztába rakáskor a hideg vízzel a popsimat mossa. Még jobban előre nyújtóztam, hogy elérjek benn a víz színén egy úszkáló falevelet.

Fejjel borultam bele a medencébe. A hideg víz megnyugtatott, lecsöndesített, átjárta a tagjaimat, minden sejtemet. Pillanatok alatt eljutott mindenhová, minden mozgást leállított. Megállt a szívem mozgása is, már nem fájt semmi, már levegőt sem kellett vennem, megálltak a vérsejtecskék is az ereimben.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mire az egyik szomszédunk megtalált. Nagyon megrémült, a parthoz közel voltam, benyúlt értem, és kihúzott a vízből.

Hirtelen nagyon sokan körém gyűltek. Szívmasszázzsal próbálták a szívemet újraindítani, a számba levegőt fúva pedig a légzést segíteni. Hamarosan mentők érkeztek, utána ők folytatták az újraélesztést. Nemsokára apám is megérkezett, és fölém hajolt. A szeme rémült volt, de az arcán valami racionális beletörődés suhant végig. De ez is csak egy pillanat volt, aztán anyámhoz hasonlóan a kezemet fogta és melegítette, és lágy szavakkal szólítgatott.

Az újraélesztés sikertelen volt. Jó másfél órai próbálkozás után a mentők is feladták. Meztelen voltam. Anyám takaróba csomagolt, úgy vitt haza az ölében. Apám szorosan mögötte, mert félt, hogy esetleg elejt, vagy megbotlik. Anyám már korábban is alig állt a lábán, most is támogatni kellett.

Anyám letett gyorsan az ágyra. Most nem vittek be a fürdőbe, mint máskor, hanem kis vatta és papír zsebkendő csomókkal tisztított meg – közben még valami illatos olajat is rám kent, és szépen felöltöztetett. Apám egy csokor orgonát hozott be a kertből, és az ölembe tette. Így üldögéltünk mindannyian egy ágyon – én feküdtem, aztán anyám az ölébe vett. A testvéreim gyertyákat gyújtottak körülöttem.

Pár óra is eltelhetett, mire megérkezett egy nagy fekete autó.

Apám a karjába vett, mint már olyan sokszor. Az egyik karját a fejem alá tette, mint pici csecsemőkoromban, mert magam már nem tudtam tartani. Kihúzta magát, lassú, méltóságteljes léptekkel indult ki az ajtón, anyám belekarolt. Kimentek a ház elé, lementek a lépcsőn. Letett a hordágyra. Anyám mellette állt, valami iszonyatos törés és kín látszott mindkettőjük arcán. Apám arcán a szakáll és a bajusz mögött még egyszer mintha valami halvány mosoly rebbent volna át. Mintha azt mondaná:
– Ne törődj vele, kölyök, ez is csak egy jó móka, aztán majd hamar találkozunk… Mi ketten férfiak, de persze majd Anya is ott lesz.

Aztán behúzták a cipzárt, és nem maradt senki többé velem, akit szerethettem volna. Csak a vas, csak a hideg, csak a sötét.

Csak a halál.

Apám!

eredeti cikk: http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1887:apam-regenye-2&catid=48:gyerek&Itemid=71

Abigail Smith utolsó üzenete

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Abigail

 

 

Ez az igazi kegyelem: a Törvény él, és az Élet mégis halad tovább. Felöleli a bűnt, és miközben ismét tisztára mossa (igen sokszor szenvedés által) Isten szép üzenetét sugározza szét: „Bízzatok, Atyátok szeret! Nem feledkezett el rólatok, a pokolba is kész utánatok menni. Csak higgyetek benne! Legalább egy picit.”

Zoli

Belső szabadságunk egyik záloga

soproni verseny

Sensei Pál Tibor (jobbra) és kis tanítványai a shiai szélén egy soproni versenyen.

Krisz, piros arccal, kapkodva vette a levegőt. Éppen most jött le shiai -ról, a karate versenyek szőnyegéről, amin a karatékák küzdenek. Kapott pár erős ütést, és próbált nem sírni. Apja biztatta: „Nincs semmi gond. Jól vagy.” Az edző mellé lépett: „Krisz, ez most természetes, hogy fáj. Vedd mélyen a levegőt, kicsit húzd ki magad, és csorogjon csak az a könny. Sokkal nehezebben küzdesz meg vele, ha eljátszod, hogy nincs semmi bajod, erős és sebezhetetlen vagy. Ha vársz egy picit, mindjárt jobban leszel. A tested segít magán, annyi a dolgod, hogy együttműködj vele.” 

Imre bácsi alattunk lakott. Dolgozott egész életében, mindene volt a kert, a szőlő, a munka, a munka, és a: munka. A SZENT tevékenység, és birtok. :-) Igazából ezek tényleg fontosak. Emlékszem, mikor mesélte, hogy a II. Világháború után bizony evangélikus hit ide, evangélikus hit oda, a szőlőt lopó orosz katonákat úgy megszórták kővel meg földdel, hogy csak na! „Fusson a muszka!”, nevetett akkor.

Aztán agyvérzést kapott, és beszorult a lakásba. Bizony meg kellett élnie, hogy ügyetlen, a bal kezét nem tudja használni, hogy csorog a nyála a szája bal sarkán, hogy azok a gyerekei, akik aktív életében sokat haragudtak rá, mert a termelés fontosabb volt, mint ők (vissza is döftek neki úgy, hogy míg élt, nem felejtette el) most pelenkázzák, etetik, és naponta kétszer látogatják. Lekerült róla az erő álarca, és többet nem is tudta feltenni. A haldoklást, a gyengülést, ahogyan az Életet és ajándékait fokozatosan csavarja ki a Sors (vagy irányítója és megalkotója, az Isten) a kezéből, évekig élte. „Csak elaludni, és többet nem felébredni”, mondogatta mindig. Megértettem őt, de naiv és önző vágynak láttam ezt mindig nála. Mert ő az az ember is volt (de nem csak az), aki – ne haragudj Jani bácsi, de – dölyfös hatni akarásában (egyszerűbben: munkamániájában) bizony megkeserítő érzelmi terheket rakott családjára. Volt mit lebontani a lelkéről, úgy vélem.

Olti Miklós, kitől már közöltünk cikkeket és fogunk is, írja, hogy a háromfai bajuszos (csuka), mikor hosszas küzdelem után kifogta, egyszerűen – megadta magát. Állati ösztöneivel felfogta, hogy kész, vége, nincs miért küzdeni tovább. És – ez a fontos – egyfajta béke sugárzott az állatból. Az van, ami van, megélem és kész. Félreteszem büszke illúzióimat, és egyszerűen: vagyok, aki vagyok. (A csukának valószínű nem voltak ilyen illúziói.)

Ez az a pillanat, amit kiemelek a cikkben, ami szerintem a központi magva a könyvnek, amiért szerintem Nobel díjat kapott az írója, amiért nem véletlenül ez lett a film plakátja.

Kertész Imre ír a koncentrációs táborok szépségéről. Persze, igazából nem folyamatosan voltak azok szépek. A Sorstalanságban említi, hogy délutánonként, mikor már nem kellett dolgozni, és sütött a Nap, az emberek ültek, talán álltak, beszélgettek, kinéztek a szögesdrótokon túlra – béke áradt el a táborban, de az író lelkében egészen biztosan. Nem lázadok, nem kesergek, nem készülök a visszavágásra: elfogadom a Sorsom. És ez nem tehetetlen Fatalizmus! Tudom, hogy mindig van dolgom: lesz, akit én vigasztalok meg, akire nekem kell rámosolyogni, akiért (akár magamért) nekem kell kiállni, az ökölharc mélységéig is esetleg, hogy holnap megint zsákot kell hordani a vagonokból, de most: itt és most Béke van. Legyőztél Istenem, hogy végre úgy szeress engem, ahogy Te akarsz! És úgy szeressek másokat és magamat, ahogy Te akarod! Minden passzív elfogadás mélyén ez a szándék kell legyen (szerintem) idővel indulni kell tovább, a világ következő szegletét átmelengetni a szívemmel, és a következő szegletét építeni alkotó kezemmel.

Úgy vélem, ezért nem kell félni a veszteségtől, a hírnév, mások tiszteletének, nem elég mély szeretetének elveszítésétől, a shiain kapott pofonok elismerésétől, az erősebb előtt való meghajlástól, a félelem és vereség elismerésétől, mert az Élet úgyis megy tovább, és ahogy a mélybe rántott, úgy emel fel hamarosan. És marad a bennünk lüktető életerő, és mi, akik rábólintunk, és kibontakoztatjuk azt, a kapott bölcsesség mértéke szerint. Mint Tom Hanks a „Számkivetett” -ben, amikor eljut oda, magányosan a távoli kicsi szigeten, hogy van ő meg a lélegzete. (A kereszténység tanítása szerint a Szent Lélek egyik feladata az éltetés, és a Teremtettséget a célja felé terelés).  Vagyis a benne lüktető életerő, amivel együttműködhet, és együtt küzdhet, bár helyzete emberileg reménytelen, vagy menekülhet önsajnálatba, depresszióba, öngyilkosságba. Ő elfogadja a helyzetet, nem lázad (nekem ennél több jár, Isten!) majd feláll, és megteszi az aznapit. És idővel megmenekül.

Geszti Péter

Tudjátok, még ki biztatott a 2008 -as pénzügyi válság idején arra, hogy nem a szituáció az igazán fontos, hanem a hozzáállásunk, és amit kihozunk belőle? Geszti Péter. Állítólag nyugaton megtapasztalta, milyen az, amikor hisznek az emberben, támogatják, amikor úgy állnak hozzá: ” a te sikered az én sikerem is”. Aztán hazajött, és megpróbálta elültetni ezt a magyar közéletben. Hát elsőre a kemény magyar ugar kiforgatta az ekéjét, de úgy vélem, nem adta fel, csak kisebb gőzzel folytatja, mert szerintem ő már nem tud, és nem akar enélkül a filozófia nélkül élni. És tökre igaza van.

Mondható, hogy aki így él, az igazán szabad, (vagy halad afelé) és cselekszi az Isten akaratát?

(Persze a maga szintjén, mint I. Ferenc pápa is a magáén, de ennyi bőven elég is. A lehetetlent ugyanis nem kell teljesíteni – merthogy nem is tudjuk.)

;-)

 

Zoli