Álljon itt az utókornak emlékül az írásom, annak emlékére, aki egyszer piros kalapban ment a gyerekéért az iskolába. Noha korábban ettől szolidabb külsővel közlekedett. A hölgy fia, a mamáját meg sem ismerte. Láthattam a képét is, amin fiatalon kicsit kihívóbb dekoltázzsal volt. Majd a házasságban igen szolíd körülmények között élt , kikapcsolódások nélkül. A nőiesség, az amit én éreztem nála kihunyni. A fia által ismerhettem meg az életét valamellyest. Küldött is nekem finom pogácsákat, piskótákat. Apró betűkkel ráírta :”Katinak”. Emlékbe elraktam a papirokat. Majd, amikor a súlyos betegsége elvitte, apa és fia magára maradt. Eltünt a nő. Úgy érzem nem véletlen. A virágot locsolni kell. A nőiesség teret is igényel. Valamint olyan érdeklődőt aki által nő lehet. Élményeket. Ragyoghasson! Mosolyogni legyen kedve! Szépülhessen! Szépítkezni legyen kedve! Tetszeleghessen! Most csak néhány dolgot említettem. Látunk néniket színben összehangolt öltözetben, pici rúzzsal a szájukon. Igenis nem mindegy. A nő, míg csak létezik nöies lehessen! :) Kati

Igyekeztem munkából hazafele. Töprengtem rajta mások hogyan ünnepelnek. Amint elindultam tapasztaltam végre világosban mehetek haza. Ezidáig a téliesebb borusabb időben és a munkában tovább ottmaradás miatt besötétedett, mikor haza indulhattam. Nagyon jó volt belegondolni, hogy sikerült túlélni a telet. A hideget. A fázást. Ismét magam mögött tudni egy számomra igen nagy nehézséget. Lám egy Valentin napi ajándék: Világosba térhetek haza. A tél távolodik. Magam mögött hagyhattam. Ezt is megélhettem. Nézhetném pesszimistán, borulátón, hogy egy évvel korosodtam. De a jót is láthatom benne, hogy ezt is túléltem. Olvastam valakinél: „Olyan, aki folyton panaszkodik, borulátó és akadékoskodik, ne engem keressen! Nem én vagyok az embere. Bizonyára nem tolerálja az ilyesmit ez az illető. Vagy csak nagyon nehezen. Igaza van a tömör megállapításának. Ki is akarna olyat a közelében, aki folyton panaszkodik. Mindig, mindenben csak a rosszat látja. Azt veszi csak észre. Akadékoskodik, kritizál folyton kekeckedik. Lehúz. Az ilyen bizony teher. Tehát kesereghetnék azon is, hogy Valentinkor egyedül ünnepeltem és örülhetek a világosságnak is ami munkám végeztével hazakisért végre. Kell e nagyobb ajándék, mint megvilágított úton térni hazafele:) Kati

Az én drága rokonom,-aki korábban volt az írószövetség elnöke is- kérdeztem írjak -e, mert elbizonytalanodom gyakran. Azt felelte: ” Amíg mondandód van, mindenképpen. Amikor pedig, hazánk nagyjának, Bagdy Emőkének, elmeséltem, hogy az összes korábbi naplóm elégettem, mert tapasztaltam, hogy olvasgatják, szomorú volt. Helyettem is. Sajnálta. Emlékszem a hordóban égett a sok írás. Megijedtem, mert a házam ereszéig ért a lángja. Később már inkább vízcsap alatt áztattam el a lapokat és a foszlányokat leengedtem a csatornába. Víz vitte le. Lemosta. Vízjegyűként kicsit talán közelebb is állt hozzám ez a megoldás. Sokan semmisítik meg az írásaikat, naplóikat hasonlóképpen. Azért, hogy illetéktelenek ne olvassák. Sőt tovább menve a víz folyatja le a szóró temetések hamvait is. A csatornákban folyik le a folyókba, tengerekbe. Visszatérve a naplóírás gondolatához, mégis nagyon jó módszer a feszültségek könnyítésére. Még akkor is, ha a leírtakat valamikor megsemmisítjük. Önmagunkkal összegezhetjük a történteket. Mi magunk vagyunk önmagunk legjobb ismerői. Jeleznek az érzéseink. Testünk. Ha kiadjuk, papírra vetjük, ami történt, ami bánt, utána igenis könnyebb valamivel. :) Kati

Mindkét kezem foglalt és haladok a csarnok bejárata felé. Készülök lelkileg rá, hogy arcon csap a felfüggesztett műanyag csík, amit ajtó helyett raktak oda, szélfogónak. Ám meglepetés ér. Egy fiatalember a műanyagokat félre húzza félreáll és beenged. Segítőm akadt!!! Egy igazi úriember. Egy lovag. Sőt fiatal! Lám vannak akiknek még van szívük! Annyira elszoktam attól, hogy bárki is segítene rajtam, hogy nagyon meglepődöm, ha mégis ilyen élmény ér. Attól pedig kiváltképp, ha fiatal teszi. Természetesen nem azért, mert bármit is akarnék egy huszonévestől. Csak a fiatalabbak méginkább elsősorban önmagukra fókuszálnak. A „mert én megérdemlem” reklámokon nőttek fel. Azon szocializálódtak. A korosabb generáció jobban megtapasztalta, hogy:” nem, nem érdemelsz meg csak úgy semmit. Alaposan meg kell dolgoznod érte és még akkor sem biztos, hogy te kapod meg. hanem jön pár ügyeskedő ravaszdi akik félrelöknek és megoldják „ügyesbe”. Tudom elég keserűen hangzik, de tapasztalat. Tehát pozitívabbra fordítva, egy szál rózsának tekintem az élményt, amit kaptam. Az élménytől, úgymond lehidaltam. Közeleg a nőnap, ez az én rózsám, amit egy egyszerű napon kaptam. ( amúgy sem igen remélek máshonnan). :) Kata

Alig várom a szünetet, hogy végre otthon lehessek. A piacon poroszkáló nyuggerek nem sietnek, haza. Inkább az időt húzzák. Pedig még pénzt is kapnak, otthon lehetnek. Talán még az egészségházba is szívesebben mennek. Oda felöltözhetnek. Végre kimozdulhatnak. Ott beszélgethetnek. A nővérek kedvesek. Munka után végre haza menni mennyivel másabb, mint mikor mindig otthon kell lenni és úgy haza menni bárhonnan. Kivéve, ha az ember kórházban van és végre haza engedik. Volt egy svéd gyermekvers, ami valahogy így szól: „Bélyeget gyűjtöttem. Egyszer apa hozott haza öt kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Lám itt tetten érhető, hogyan is van „összerakva” az ember. Az elárasztás csökkenti az értéket. Amiből kevés van, azért sóvárgunk. Nagy az értéke. Szerelmesen oda vagyunk a párunkért. Megházasodva, mikor mindig ott van, kevésbé. Akik korábban szeretők voltak és csak igen kevés időt lehettek együtt, amikor megházasodnak másként értékelik az együtt tölthető időt, mint korábban. Házasan, kevesen becsülik igazán meg a másikat. Özvegyen pedig, mit nem adnánk érte, ha még egy kicsit a közelünkben lehetne. A hiánya fokozza az értékét. Pedig ha ismét itt lenne, akkor is ő lenne. A hibáival együtt. Amikkel esetleg az „agyunkra ment”, kibírhatatlan volt szinte. Képtelen volt változtatni rajta. Ő azzal együtt az aki. Csak azzal együtt értelmezhető. Mindezek tudatában talán más szemmel tekintünk a munkára is, a házasságra is. :) Kati

Mindenhol. Az infó hatalom. Ha tudható sok dolog, akkor használható az illető. Felhasználható. Mindenki ellenőriz. Önmagát is. Képben van. Mi lesz a teendője, programja? Hogyan áll anyagilag? A számláján, a tálcájában éppen mennyi van? A munkába menetelig még hány perce van? A nyugdíjig mennyi ideje van? A gyerekét is ellenőrzi. Kész-e a házija? Jegyei? Kik a haverjai, barátnői? Az életben hogyan halad? A partnert is ellenőrzi. Mi van vele? Milyen a hangulata? Elégedett? Jól van? Nem beteg? Milyen a munkája? Nem hűtlen? A cég is ellenőriz. Jelentéseket, beszámolókat, értékeléseket kér az intézmény. Úgy van felépítve. Figyeljék meg egymást a kollégák! Kamerák is megfigyelnek. Munkahelyen, utcákon, neten. Mivé lesz az ember ennyi megfigyeléssel megterhelten? Marad még kedve spontaneitáshoz? Motivációja? Lendülete? Életkedve? Ereje? Játékossága? Huncutsága? Rosszalkodása? Élete? Hova lesz? Tudomásul veszi. Beletörődik. Ez van. A gép ezt dobta ebben az évtizedben a dolgok így alakultak. Mit bír kihozni ilyen szinten bekorlátozva? Hiszen az ellenőrzés korlátoz, határokat jelöl. Az egyénnek is vannak határai. Mennyi ereje marad az érvényesítésre? Küzdelmes. Bizakodni miben lehet? Aki optimista választ bír adni, az két lábbal jár a földön vagy a fellegekben jár? :) Kati

Például a gulyás, amiben benne a húson kívül a többi összetevő. Csak a lényeg nincs ott. jutott eszembe ezzel kapcsolatban annyi kifejezés. A valódi, az igaz, a természetes, mint kontraszt, ellentét. Nézem a sok természetellenes dolgot magam körül. Egyik legszembetűnőbb a fejeken. Megannyi szőkített hajú, aki szeretne az lenni, de nem az. Végül egészen fura amit a fejükön viselnek. A természetestől nagyon távolra kerültek. Így a megjelenésük visszatetsző. Pedig a legfontosabb az lenne, hogy önmaga és mások számára is legyen hiteles. A torzra, korcsra plasztikázottak, akik előtt volt a kezdetben egy elképzelés, hogy a meglevőtől majd jobb szebb lesz, később már csak javítgatják, ha telik rá, a hibákat, hogy legalább elfogadható legyen. Pedig a természetes elfogadható lett volna. Lám mennyire szánalmassá tudja tenni önmagát az ember. A belső beszédére, hangjára kellene figyelnie. Talán az segítene. Bizonyosan jelez. Ne menjen a torz felé el. Ne tegyen erőfeszítéseket. Ne bántsa önmagát. :) Kati

Akik meghaladni valót látnak bennem. Legyőzendő versenytársnak tekintenek. Valójában az irigyeim. Amikor közelítenek. figyelnek, felmérnek. Kihívás számukra amit elértem. Lehet az a múltbeli tevékenységem, vagyonom, külsőm. Lehet kihívás az utánunk következőknek teljesíteni mindazt, amit mi. Otthont és utódokat teremteni. Vagy kollega, akinek nem sikerül hozzánk hasonlóan lefogyni, fiatalosnak maradni. Vagy férfi, akit irritál, amiért nő létemre tudok önállóan, mástól függetlenül élni. Ahelyett, hogy rá lennék utalva egy férfira. Nem értettem, miért nehéz nekem az engem vetélytársnak tekintőkkel való találkozás után. Mígnem megvilágosodott. Hiszen meghaladni valót látnak. Azt képviselem. Még ha látják is a nehézségeimet. Küzdelmemet. A nagyon érzékeny énem várná a támogatást. Hiába. Miután megértettem. Magam kell ezen a szinten támogatnom önmagam és tovább haladjak. Valamint a többiek hozzám állását megértéssel, a megfelelő helyen kezelni. :) Kati

A kertből bejövet a kezembe ad almát, szőlőt, sóskát, körtét, erőt. Feltöltődöm. Még, ha el is fáradok. Még lendületet, motivációt, ihletet is onnan kapok. A friss levegő feldob. A kert terápia ezt tudjuk jól. Csillapítja a nyugtalan szorongót. Az első mondatba az alanyt kell pótolnom. Magam aki ezeket adom. Tavasszal az első napfénynél már kezemben a metszőolló. El is herdálhattam volna amit kaptam a nagyapámtól, apámtól. Megbecsülöm. Azt is amit kaptam. Magamat is. Ha más nem tesz, megteszem én. Én is vagyok a világban egy valaki. Ha sikerül megcsinálnom valamit, megveregetem a vállam. Ez igen. Ez derék volt. Megint egy nyarat végig gondoztam. Még nem szegődött mellém senki, akire számíthattam volna. A két puli vigyázza utamat. A két tyúk lakja a baromfi udvart. Adni tudtam sokak asztalára az ebédhez vitaminokat. Jó érzéssel tölt el a tudat. A két éves tenyerébe naponta apró gyöngyszemeket raktam. A csemege szőlőszemeket szedegette a kis ujjaival. Hálás vagyok, hogy ezt láthattam. Ha van odaát esetleg, akkor apám örömmel látja. Termett itt most is, általam. Hiszen a gondozást tőle és anyámtól, valamint a nagyszüleimtől tanulhattam. :) Kata

A valódi odafigyelés, törődés a legdrágább kincsek közéd tartozó dolog. A vagyontól is fontosabb. „Mit ér a kincs, ha megértés nincs.” -mondogatta a mamám. Mennyire igaza volt. Megértő fül kell. Aki együtt érez velünk. Ha még segítőkész is az illető, akkor valódi kincsre leltünk a személyében. Nem pótolhatja mindezt semmi pénz sem. Ahogy a kamaszok mondanának: „Kenheti a hajára a pénzét.” Ott egye meg a fene, ha nincs a fentebb felsorolt dolgokban része. Aki mindezt megéli, tudja miről beszélek. Látogattam a napokban drága jó unokanővérkémet. Egy időre igencsak lebetegedett. A menye a gondját viselte. Számíthatott rá. Most, ahogy szorongva lépegettem az utcájuk felé boldogan láttam, hogy szedi a leveleket. Nem is reméltem, hogy ilyen szépen felerősödik. Amikor nemrégiben a menyével találkoztam az utcán nagyon megdicsértem, milyen szép tőle, hogy nem hagyta magára a mamát. Elmondta, ő alig mer számítani, hogy egy esetleges ilyen alkalommal, ha lerobbanna, hasonló törődést kap az utódjától majd. Ezen is elgondolkodtam. Pedig hittem sokáig, hogy a példa, még a szavaktól is fontosabb. De valamiért mégis mennyi embernek van ilyen téren szorongása. Kifogásokat lehet találni. De dacolva az ellenérvekkel, mégis törődni valakivel, oda már emelkedett lélek kell. Arra is emlékszem ez a menyecske, amikor jött haza a munkából az anyósa megértően hallgatta a munkahelyen átélt dolgokat. Találhatunk pozitív motivációkat, ha akarunk. Mindez rajtunk múlik. Akarunk-e. Törődni a másikkal vagy sem. :) Kati