A forró betonfalak közt csendesen vibrált a levegő. Közeledett éjfél, senki sem járt a város szélén, a gördeszkásoknak készített pályán. Csak egy fiatalember üldögélt pólóban és rövidnadrágban az egyik fal tövében.

Sört kortyolgatott, és magában beszélt, beszédét heves mimikával kísérve.

– Tudod milyen, amikor már századszor nézed ugyanazt? Mindig új arcok vannak, de ugyanaz és ugyanúgy működik – pillanatra elhallgatott. Jelentőségteljesen bólintott: – Márpedig fizetni nem fogok érte. És kérlek, a bűntudattal, ne gyere nekem! Régen abbahagytam volna, de igenis kell a kéj. KELL. Nem megy nélküle.

Kortyolt a söréből.

– Tudom, hogy tudod, de elmondom: már fáj végig nézni, hogy semmi kötődés nincs köztük. Nagyon kevés filmben van gyengédség. Nagyon kevés filmben hiszem el, hogy a nőnek is jó. Vagyis hazugságot nézek. De vagy ez a szappanbuborékszerű illúzió, amely végül mindig szétpukkan, vagy a komor sötét. A teljes egyedüllét.

Megint maga elé nézett.

– Honnan veszed, hogy bírom én ezt? Hány nőnél is próbálkoztam az elmúlt két évben? Volt, akivel jól indult a beszélgetés, aztán mikor felhívtam, kiderült, van valakije; volt, akit a munkám miatt kerestem meg, és az előzetes információim miatt reménnyel mentem hozzá, hogy több is lesz, mint munkakapcsolat. De már túlhaladottak voltak az információim. Az a pénztároslány szimplán kinevetett, amikor randevút kértem tőle, az ismerkedőoldalon pedig több mint ötven megkeresésre, két elutasítás jött csak válaszul. Hogy próbálnák ki a nők is, milyen mindig kezdeményezni! Még kurvával is próbálkoztam. Azt hittem, kialakul köztünk valami gyengédség… naiv voltam. Már mindenre sóvárogva tekintek, ami női: egy csobogó kis folyóra, a növényekre, egy mosolyra a plakáton, az eladónő illatára. Két hete a buszon ültömben elsírtam magam.

– Fáj, érted: FÁJ! Mintha forró olajjal öntöznék a bőröm, a zsigereimben pedig maró lúg folyna. Hogy fájhat a magány fizikailag? Sohasem hallottam ilyenről!

Tehetetlenül bámulta a sötétet, a deszkások kihalt paradicsomát. „Pont olyan, mint a lelkem: üres és sivár.”

Megrázta magát. Tudta, változtatnia kell, nem számíthat megoldásra kívülről. Segítség előbb-utóbb mindig jön. De a remény lángját neki kell meggyújtania belül. Kiitta a sörét, és az égboltot kezdte vizsgálni. NEM gondolt a kínjára, csakazértsem. Megkereste az Oriont, a Cassiopeiát, a Kis Medvét. Elkezdte megszámolni a csillagokat. Felidézte a filmeken látott galaxisok alakját. Mindig lenyűgözte a Világegyetem.

„Csak addig tartsak ki a jó érzésben, míg válaszol. Utána minden könnyebb lesz”, gondolta, és lenézett, mert valami mozdult előtte.

Egy fiatal nő állt ott, de szokatlanul öltözve. Fátylak takarták, és alatta egy ékszerekkel díszített bikinit viselt. Hosszú, szőke haján megcsillant a holdfény. Közelebb jött, és a férfi tudta, noha nem látta, hogy ibolyaszínű a szeme, és nem evilágból való. A nő leült mellé és a vállára hajtotta a fejét. Átkarolta a férfi vállát (szinte egyáltalán nem lehetett érezni az érintését) és halkan, csitítón beszélni kezdett.

– Nyugalom, Tomi, nyugalom! Értelme van, hidd el, értelme van! Cssss, cssss, nyugodj meg! Majd kiderül minden és meglátod, értelmet nyer!

Tamás előtt egy szurokfekete, vastag kőzet jelent meg. Látta, hogy erős szagú savval marják. A sav forrott, bugyogott. A kőzet alatt élő vizek voltak, hatalmas tavakká összeállva kilométer hosszan. De még nem lehetett hozzáférni, míg a vastag, kemény kő elválasztotta őt a víztől. A savra nézett, és pontosan azt a fájdalmat érezte, mint amiről pár perce beszélt.

Kinyitotta a szemét. A nyaka fájt, hisz órákon át tartotta előre lógatva a fejét. Szemben épp kelt fel a Nap. Hűvös szellő motozott a deszkás akadályok közt. Tamás felállt. Nagyot szippantott a friss levegőből. Erősnek és szabadnak érezte magát.

– Szóval itt jártál. Tudtam, hogy nem hagysz magamra. Köszönöm.

Azzal elindult az új nap elé nézve, a magány érzelmi pusztájában járva. A tegnapi sör kiürült dobozát messze rúgta.