Sietve bontották a tábort, a sógun serege gyorsan közeledett. Kagawa szegény szamuráj volt, maga szedte szét a sátrát. Mint a villám, járta át a fájdalom, a háta egy merev izomcsomóvá változott. Próbált levegőhöz jutni, remélte, senki sem látja, miközben igyekszik visszanyerni uralmát a teste felett.

Ötven éves elmúlt, és érezte az éjjel, miközben az eső dobolását hallgatta, hogy bekúszik a fájdalom a vállába. Örült, hogy saját sátra van, nem kellett osztoznia mással. Mindig félt tőle, hogy valahogy meglátszik rajta, kitudódik, már nem a régi, hiába nem akarja, meglazul a szorítása a kard markolatán, oda kell figyelnie a ritmusra, vagy kimerítő zihálás lesz a küzdelem vége, hogy…

Úgy tűnt, Edo alatt csap össze a két sereg, remélték, még lesz idő hadrendbe állni, mielőtt lezúdulnak rájuk a szürke egyenruhások.

Tenzo, a kerek képű, ösztövér parancsnok felmérte a felsorakozó katonákat, a kifejlődő arcvonal előtt sétált, miközben lejjebb lovasok nyargaltak a helyükre. A sorok közé, mélyre is benézett, félrefordított fejjel latolgatott párszor. Kagawa bal vállát felhúzva állt a helyén, így nem érezte annyira a reggeli fájdalmat. Tenzo gyorsan döntött, ahogyan ránézett.

– Állj hátra!

Kagawa elvörösödött a megaláztatástól, de nem szólt, bár Tenzoval sok csatát együtt harcoltak végig.

– Neked jobb így – morrantotta Tenzo, látva harcostársa arcát. Igen, neki jobb, ezt Kagawa is tudta, és titokban megkönnyebbült. A többiek nem szóltak a kedvezésért, bár hátul állni szégyen volt, de túlélni is ott lehetett a legjobban. Mindenki tette a dolgát, azzal volt elfoglalva, amivel megbízták. Ha morogtak is, magukban tették, kívül az arca sem rezdült senkinek. Meglehet egy öregedő, szegény szamuráj egyszerűen nem fontos a jó erőben lévő többieknek.

Valaki nézte. Ahogy felemelte a fejét, Joshi tekintetébe kapcsolódott az övé. A fiatal szamuráj szeme megrebbent, komolyan biccentett. Kagawa fogadta a köszöntést, és visszabiccentett. Joshi elfordította a fejét.

Kiáltozás támadt a jobb szárnyon, és nemsokára kardok pengése hallatszott el hozzájuk. Mind arra figyeltek, várták, mi a parancs, oda vezénylik-e őket, vagy állva maradnak. A sógun azonban ravaszabb volt, mint várták, mert a hátukban is idegen csapatok tűntek fel, és ordítva rohanni kellett, aztán pedig csapni, öklelni, megállni…

Nem tudta Kagawa mennyi idő telt el, már három párharcból került ki győztesen, de társai újra és újra összezáruló sorai megint elvágták az ellenségtől. Amint leeresztette a karját, a háta égőn fájt  és a ritmusra szinte egyáltalán nem tudott ügyelni. Amint csökkent a légszomja, benntartotta a levegőt, kifújta, várt, beszívta, ahogyan még régen tanulta.

Megint szétnyílt előtte társainak sorfala, és a résen betörtek a szürke szamurájok. A fiatal harcos, aki ott termett, Kagawa előtt felrántotta kardját, majd villámgyorsan gyomorba rúgta az öregedő szamurájt. Az csapásra számított, és előregörnyedt a zsigereibe robbanó lábtól. A feje fölé akarta emelni a kardját, biztosan tudta, hogy a nyakára fog érkezni a következő csapás, de érezte, hogy iszonyúan lassú. Csendülés hallatszott, majd a hang, ahogy a bambuszpáncélt átdöfi a katana, és fájdalmas kiáltás.

Joshi állt szétvetett lábbal Kagawa felett, és lerúgta a kardjáról az immár haldokló ellenfelét. Az öreg szamurájt elöntötték az érzések, szégyellte, de könnyek borították a szemét, és egy pillanatra ledobta volna a páncélját, hogy egyszerűen az erős Joshi karjaiba vesse magát, és hagyja, hogy az kivigye a vérzivatarból őt.

Ehelyett Joshi lehajolt, benyúlt Kagawa hóna alá, és talpra segítette őt. Mutatta, vessék egymásnak a hátukat, és úgy küzdjenek. Az öreg megfeszítette belül magát, már szégyellte az előbbi elgyengülését, és összeszorított foggal készült a küzdelemre. Az arcvonal széthullott, mindenütt párbajozó szamurájok küzdöttek.

Délutánra eldőlt a csata, a sógunt visszaverték, szabad volt az út Edoba. Másnap indulni akart a vezérkar, de aznap a katonák kipihenhették a fáradalmaikat. Kagawa megkereste Joshit, aki épp Tenzoval beszélgetett, és még néhány szamurájjal. Kagawa a kardjára támaszkodott, és nem törődött vele, hogy mindenki látja, milyen görnyedten jár.

– Joshi, köszönöm – hajolt meg az ifjú harcos felé az öreg szamuráj. Megrándult, de lassan kiegyenesedett.

Joshi szerény kis mosollyal felelt:

– Mind megöregszünk, nem? Jó, ha van segítség.

Tenzo komoly tekintettel nézett Kagawára:

– Nem gondolod, hogy abbahagyd? Talán le tudnál telepedni valamerre. Omashi szama most, hogy így állunk, biztos elbocsát a szolgálatából, ha kéred. Tégy, ahogy akarsz, de nem szégyen a kellő időben váltani.

Kagawa hirtelen úgy érezte, súly gördül le a melléről. A félelem a szégyentől, a többiek megvetésétől. Elöntötte a vágy a nyugalom, egy másik élet felé.

– Meggondolom, Tenzo szan. Elgondolkodom rajta – válaszolta.

;-)

Zoli