Címke: elismerés

Vágy

VÁGYÓDÁSOlvashattam róla hazánk lelki folyóirataiban. Például vágyom rá, hogy a másik elismerjen. Önmagunkhoz való viszonyunk is függ a másokhoz való viszonyainktól. Küzdünk az elismerésért. Hiszen az öntudat másokon keresztül tud önmagáról. Az én olyan képek lenyomata, amiket mások alkotnak rólunk. A többiekhez való viszonyunk fontos, mert önmagunkat tapasztaljuk meg a másikban. Az öntudat tehát nem egy nyugalmas viszony, hanem harc az elismerésért. Akkor vagyunk bizonyosak önmagunkban, ha egy számunkra fontos valaki elismer. Például szülőnk, gyerekünk, szerelmünk, barátunk, ismerősünk, beosztottunk. Ha fejlődésünk bizonyos időszakában nem kapunk elismerést torzult személyiséggé válhatunk. Olyan elismerése szükséges, akit mi is elismerünk, mert okos, szép, sikeres, szeretetre méltó. Csak annak az elismeréséért harcolunk, akit elismerünk. Akit megvetünk, lenézünk annak az elismerése értéktelen, kínos. Az ilyen egyén ragaszkodása nekünk kellemetlen, rossz fényt vet ránk. Szenvedünk, gyötrődünk, ha a nagyra tartott egyén elismerését nem sikerül elérnünk. Az elismerés hiánya mélyen érint. Szorongunk, önmagunkat értéktelennek véljük. Sérül a személyiségünk. Igen érdekes példa, amikor a nő alárendelődik, mindent megtesz, a férfi mégsem elégedett. Vágyott az úr birtokolni, de arra is vágyik, hogy szabad független, öntudatos lénytől kapjon elismerést. Az alárendelődött nőtől kapott elismerés nem elégíti ki, értéktelen. A másik véglet, mikor a nő független önálló marad és a férfi gyötrődik, mert nem lehet bizonyos a nő szeretetében. Törekedne bezárni, ellenőrizni, még a szabad öntudatát is birtokolná. A nő elismerheti, őt mint hatalommal rendelkező férfit, eltartóját. Szíve mélyén pedig nem ismeri el, mint vágyott férfit. A leglényegesebb elismerést megvonja tőle. Minél erősebben akarja birtokolni az úr, annál messzebb kerül az áhított elismeréstől. A gondolatait, érzéseit nem tudja ellenőrizni. Már csak akkor van nyugalom, ha az illető alszik. Az elismerési viszonyok irányítják életünket. A támadás, kirekesztés megszégyenítés megvonja az elismerést. Ha azt amire képesek vagyunk és szeretünk értéktelennek bélyegzik, lenéznek, kigúnyolnak, esetleg nevetségessé tesznek, akkor sérül a személyünk, komplexusunk lehet, sőt az élni akarásunk is kihunyhat. Vágyunk arra, hogy vágyjanak ránk. A partnerünk elismerje képességeinket értékeinket, velünk legyen. A másik vágyára is vágyunk. Mi legyünk a vágyának a tárgya. A megszerzett, birtokba vett vágytárgy ház, állás, szép nő csak helyettesítő. Általuk sosem lehetünk biztosak, csak birtokolunk. A másik vágya a másiktól függ. Nem tudjuk kiharcolni. Többnyire a férfiak az elismerésre vágynak a nők pedig a másik vágyára. Persze az sem elég, ha a férj a nőt nagyra tartja, de más nőket jobban kíván. Akkor nem vágyik rá igazán. Mint egyedi, megismételhetetlen testű érző, gondolkodó személyt akarjon, tartson rendkívülinek. Úgy ahogy vagyok. Ha már elvárásai vannak, akkor nem feltétel nélkül akar. A modern kultúra, még mindig férfi kultúra. A nő, ha sikeres akar lenni,elismerésre kell törekedjen. Modern, sikeres nő nem lehet kiszolgáltatott. A férfi vágyát nem birtokolhatja, nem irányíthatja. Az elismerésért vívott harc, talán nem az önmegvalósítás terepe, hanem egy újabb teher.  Köszönöm Ullmann Tamás filozófiai írásait ebben a gondolatébresztőben.  :)Katalin

Mire vágyik a férfi?

belső nóraBelső Nóra így ír erről „Utak egymáshoz” című könyvében: (71.old lap alja)

„A férfiak többsége ugyanis erre vágyik leginkább. Ismerjék el a teljesítményét, és ezzel őt magát. Szerintem ez teljesen reális vágy, és még teljesíthető is. A nők – akik persze szintén vágynak erre, csak más területeken – okosan tennék, ha bőkezűen bánnának az elismerő szavakkal, gesztusokkal.”

Mai Montague-k és Capulette-k

Montágie és CapuletAmikor két fiatal a családjait megismerteti egymással, akkor más szokásokkal élő, bensőséges közösségek próbálnak összehangolódni hosszabb távra. Ám még akik vér szerinti rokonok, azoknál is vannak eltérő szokások. Az új idegen családdal ez még inkább így van. A közvetlen hozzátartozó, ha hibázik, azt könnyebben megbocsájtjuk és túllépünk rajta. Az idegennél, ha nem is szólunk, de legtöbbször marad egy érzés bennünk. Ezek egymáshoz sorolódhatnak, felhalmozódva. Bár azt is épp elég feldolgozni, hogy jött egy idegen és elvette a gyerekünket a házasságkötés alkalmával. Ha másképp viselkedik, például nem tegeződik, nagyobb távolságot tart, vagy kerüli a személyes megszólítást -hosszú időkre ki nem mondott feszültségek alakulhatnak ki mindkét oldalon. Hányszor halljuk a másik család leszólását, és gondoljunk bele, mennyire gyakori az ellenérzés kisebb – nagyobb dolgok miatt! Micsoda hangulatteremtő mondatok: „Ebben az unoka nem ránk hasonlít, ezt a vejem családjától örökölte.” Vagy: „A menyeméknél szokás így viselkedni, nálunk ez nem megy.” A rivalizálás sem ritka: „Az unoka minket jobban szeret.” Húsvét vagy karácsony előtt mennyire elő tudnak ezek jönni, amikor nagy valószínűséggel a tágabb család tagjai is találkoznak…

Hogyan tudjuk enyhíteni a feszültségeket és elfogadni, tolerálni a másik családot? Célszerű megértőbbnek lenni velük. Próbálni elfogadni, átérezni, hogy nekik is vannak nehézségeik. Nem jobbak vagy rosszabbak, csak másabbak a szokásaik. Nem alapvetően rosszak, valószínűleg csak: alapvetően mások.

:-) Kati

A kibírhatatlan szent férfi, és csendes társai.

Vincent valójában nem létezik. Theodore Melfi találta ki, aki a St. Vincent vígjáték forgatókönyvírója és rendezője. De nehéz lenne velem elhitetni, hogy amiről írt, és amit megalkottak a kollégáival, annak semmi köze sincs az élethez. 

Ezúttal nem mesélem el az egész filmet, csak ami ahhoz kell, hogy egy jó lendületet adjon. Nos, ő itt alul, Vincent. Vietnámi veterán, aki kimondja, amit gondol, úgy véli mindenkinek elég erősnek kell lennie, hogy bírja az Élet gyűrődéseit, és szent kötelességének tartja, hogy ha úgy jön ki: ő is gyűrjön egyet másokon.

Bill Murray, akit végtelenül tisztelek, mert rengeteg filmben alakított főhőst, ahol vagy vidámságot akart hozni az életünkbe, vagy érzelmesen (érzelgősen? Ki tudja, hol a határ?) arra tanított, hogy EMBERNEK kell lenni. És ez azzal is jár, hogy ilyen könnyen sutba dobhatónak látszó dolgokkal, mint szív, barátság, érzelmek, segítségnyújtás törődni kell. Billy Crystall-t és Chevy Chase-t tartom még ilyennek.

Bill Murray, akit végtelenül tisztelek, mert rengeteg filmben igyekezett vidámságot hozni az életünkbe, és/vagy tanított arra, hogy EMBERNEK kell lenni. Nem, nem erkölcsös nyárspolgárnak, hanem aki képes felfedezni, hogyan lehet örömmel tenni a jót. Mindenkivel. Magával is.  Billy Crystall-t és Chevy Chase-t tartom még ilyennek. Ha érzelgősek is néha. Egyszerűen anélkül nem megy.

Daka -t, az orosz prostit rendeli magához rendszeresen, cigizik, iszik és egy szemétdomb tetején él. Ja, lovizik. És notóriusan veszít; tartozik: banknak, lovi maffiának, ám a szomszédainak, barátainak nem.

Ám, ahogy Olivér a film vége felé jellemzi, ő nem csak ennyi. A vézna, gyenge és kiszolgáltatott kisfiút egyszer megvédi, aztán pedig megtanítja, ő hogyan védheti meg magát. És ahogy lenni szokott, miután Olivér kivívja a nálánál erősebb fiú tiszteletét, (jól orrba vágja) nagyon jó barátok lesznek. Pl. Dr James Dobsonnal történt ilyen a középiskola idején. Egyik életre szóló barátsága egy kiadós verekedéssel indult. Egyszerűen a fiúknak néha el kell dönteniük, hogy hol a hierarchiában a helyük. Nem baj, ha leghátul, de azért is tessék megküzdeni.

Igaz kényszerből, de Vincent törődik Olivérrel, és a fiú ezért megszereti, és leás az öregember életének mélyére. Háborús kitüntetés kerül elő, mikor a vietnámi háborúban egy kegyetlen csapdából két tisztet mentett ki; vagy a történet az alzheimeres feleségével, akiről már nem tudott gondoskodni, és egy otthonba vitette, de látogatta, és mindig ő mosta a szennyesét. Nem akart lemondani arról, hogy törődjön azzal a nővel, aki neki ajándékozta több, mint a fél életét. Az utolsó években a még mindig szép idős hölgy meg sem ismeri, és ő orvost játszik, hogy az asszony értse, miért megy hozzá rendszeresen. Egy pillanatra, amikor őszirózsákról beszélgetnek, a férfi elsüt egy viccet, és az asszony nevetve megjegyzi: „Mindig olyan vicces voltál, Vin!” De nem, nem tér vissza, és amikor meghatódott férje megszorítja a kezét, és megcsókolja, zavartan húzódik el tőle. És ezt egyszerűen tudomásul kell venni.

Van egy macskája, és igazi csemegével traktálja, míg ő rendszeresen szardíniát eszik. Megszokta, hogy a legjobbat adja azoknak, akiket szeret. Ezért lop gyógyszert, mikor a felesége ellátását már nem tudja fizetni. Egyszerűen túl jó és drága az otthon. Nem a feleségének. Az ő pénztárcájának. Az agyvérzést, és a küzdelmet a beszéd, a mozgás visszanyeréséért ne is írjam, hiszen mindenki megbetegszik élete során, nem igaz? Ezalatt hal meg a felesége, és már csak egy urnát kap az otthontól. Nos, amivel az elején kezdtem, az is mind igaz. Egy trottli. És ez is. Egy szent.

építkezésEmlékszem Zoli bácsira, aki már nem él köztünk. Körülbelül egy fél évszázadon át volt cukorbeteg, és hordozta ennek minden terhét. Gyerekkorában az alacsonyabb önértékelést, hiszen ő nem volt olyan egészséges, mint a többiek. Haláláig nem tudta igazán elhinni, hogy nem ér kevesebbet másoknál. Soha nem volt káros szenvedélye, illetve a cigaretta, amit ő képes volt egy nap alatt letenni. Időnként abszurd módon féltékeny volt, de nem volt pokol mellette az élet, tudom, mert ismertem a családját. Sokáig volt rokkantnyugdíjas. És megtanult együtt élni azzal, hogy ő, aki életveszélyes betegként egyedül felépített egy telki kis házat, pedig pl. iszonyú kemény munka volt egy erős gumiszalag segítségével az összes, a felső szintet tartó betongerendát a helyére tenni, és végig a keskeny fal tetején járva; szóval ő immár vakon, nem tudott hasznára lenni a családjának, állandó terhet jelentett a feleségének, és valószínű sejtette, hogy felesége testvérei ezért bizony összesúgnak időnként róla. Noha minden bizonnyal igen hosszú ideig állt sorba a keresztjéért.

Vagy Jóska bácsi, akit kevésbé ismertem, de amikor az unokájuknak szüksége volt rá, a felesége unszolására kiköltözött (persze együtt, közösen) a hétvégi házba, aminek cékán volt az oldala, és vaskályhával fűtötték.

Vagy Vendel bácsi, aki semmi különöset nem csinált, csak pont azt, mint rengeteg korabeli férfi. Felnőtt, elvitték katonának, orosz hadifogoly volt, na jó, a halottak között azért nem olyan sokan töltöttek el egy éjszakát nagybetegen, hogy reggelre úgyis meghal. Nem halt meg. De azt, hogy mi az éhség, azt nagyon megtanulta. „Még a mohos keresztfát is, azt is megettük volna.” Nem állítom, hogy ettől jobban tudom, mennyire éhezhetett, de egy mohos keresztfa már pízlik, és moha is nő rajta, szóval gondolom, haraphatónak és emészthetőnek tűnik. Vagyis felcsillan a képtelen remény, hogy szőlőjóllakjon vele az ember. Amikor visszatért, csak dolgozott, egyszer a szomszédai mentették meg az ÁVO -tól, mert kicsúszott a száján egy szónoklat közben, hogy a szónok hülyeséget beszél a Szovjetunióról, mert ő járt ott, és nem az van, mint amit az az ember mond. Nem tudom, kinek a biciklijével menekült el.

Mindig volt tüzelő, mindig lehetett használni a falusi vécét, pedig nem volt csatorna, azt ki kellett merni. És nem a nőnek. Mindig volt disznóölés, pedig az állat karácsonykor is éhes és szomjas. És náluk találtam egyszer kb. harminc tojást egy rejtett tojóhelyen, amire még ma is büszke vagyok. És volt bor, pedig a szőlő munkaigényes növény, és a hegy két faluval arrébb volt.

Nem tudom, miért olyan természetes, ha egy férfi jó.

 

Zoli