„Kíváncsi vagyok, hová fog futni szünetben a fiam…” – gondolta András, miközben leült a lelátón. Tőle jobbra, talán tíz méterre foglalt helyet egykori szerelme, Anna, és mostani élettársa, József. Anna korábbi férjével, aki őt követte az asszonynál, jó volt András viszonya, sajnos jó öt éve elhagyta a nőt. József… más lapra tartozott.
Tomi még kinézett hozzájuk az öltözőből, immár mezben. Apja odament hozzá; hozzá és a két másik felnőtthöz.
– Kérsz vizet? – kérdezte a fiát. Mielőtt az megszólalhatott volna, József közbeszólt.
– Ne igyál, lötyögni fog a hasadban!
András jóindulatúlag bólintott.
– Talán tényleg jobb, ha nem iszol.
Tomi megölelte, intett az édesanyjának, és visszament a társaihoz. Hamarosan kivonultak mind a pályára, és megkezdődött a meccs. Tomi hátvéd volt, jó ideig nem akadt dolga: jól támadott a csapata, a másik térfélen rúgták a bőrt. Aztán az ellenfél csatára elindult a kapu felé.
– Tomi! Jobbról! Figyelj! – kiáltotta András.
– Balra, Tomi! Hallod, balra! – ugrott fel József.
– Nem fogja tudni ez a gyerek, mit csináljon – nevetgélt idegesen András, Annáék felé fordulva.
Azok ránéztek, majd vissza a pályára. András ujjai alatt kezdett meghajolni a drótkerítés drótja, ahogy szorította. Ő is a fia felé fordult.
Közben a fiú megszerezte a labdát a csatártól, és nézegetett, merre rúgja. Azonban a csatár sem volt rest, próbálta visszaszerezni a focit.
– Add haza! Majd a kapus kirúgja! Bízd rá! – harsogta András. A sikeres hazaadás után rögtön felcsattant József hangja:
– Minek rúgtad hátra?! Elől mindenki szabad volt!
András szemét egy pillanatra vörös köd lepte el. Nagyot nyelt és kifújta a levegőt. Azon tanakodott, meddig kell még a jófiút adnia. Kiengedte a szorításba gémberedett ujjait, és mereven a pályát nézte, rajta nyolcéves fiával. Lassan engedett a feszültsége. „Ha még egyszer megszólal ez a kretén…”
Eljött a szünet. Tomit véletlenül combon rúgták, picit húzta a bal lábát. Egy perce kijött a szüleihez: az édes és a nevelőapjához, meg anyukájához.
– Fáj a lábad, Tomi? – hajolt le András a gyerekhez, hogy lássa a combját.
– Hát… valamennyire igen – húzta fel a nadrág szárát a fiút, mutatta apjának, hol rúgták meg.
Piros folt látszott a helyén.
– Ne a lábaddal foglalkozz, hanem focizz! – lépett melléjük József. András szó nélkül megfogta Tomi karját, és húzni kezdte.
– Na, apa, ez fáj!
– Ne haragudj, Tomi! Szeretném, ha kicsit itt maradnál – azzal András visszalépett az éppen tiltakozni készülő Józsefhez.
– Na ide figyelj, te szarházi! Ne ugass bele a fiam és az én dolgomba, és ne utasítgasd, amikor vele vagyok!
– Igen, te köcsög? A focival foglalkozz, ne velem! – replikázott a másik férfi.
– Leverlek, kishuszár, csak szájalj még velem! – András pontosan tudta, hova fog ütni először. Mindkét keze ökölbe szorult.
Anna ugrott a két férfi közé.
– Andris! Nem ismerek rád! Te nem ilyen vagy! Nyugodj le, nehogy már verekedj a fiad előtt!
– Tudod, ez nagyban függ a mostani párodtól – nézett József szemébe András. Az állta a tekintetét, majd félrenézett.
– Mennem kell – hallatszott Tomi hangja. Bizonytalanul intett a szüleinek, és visszasomfordált az öltözőbe.
Annáék felől nem hallatszott több utasítás a meccs alatt.
Már az autók felé mentek, amikor András úgy érezte, nem hagyhatja annyiban. Mégiscsak Istenfélő ember. Odalépett Józsefhez.
– Nézd, sajnálom. Viszont én vagyok az apja. Ha itt vagyok, hagyd meg nekem, hogy neveljem a fiam!
– Mindenki tudja, hogy te vagy apja, nem kell kakaskodással bizonygatnod – válaszolt József helyett Anna, meglehetősen epésen.
– Igen, Anna? – vett mély levegőt András. – Akkor mond meg nekem, miért szervezel úgy programot, hogy mindketten itt legyünk Józsival? Olyan helyzetet teremtesz, amit aztán nem tudsz kezelni. Javíts ki, ha tévedek, de a mai veszekedés jó részt a te hibád.
Megint József felé fordult.
– Nézd, én ezt a gyereket nyolc éve szeretem. Azóta kísérem, mióta először felsírt a kezemben. Egyszerűen BIZTOS vagyok benne, hogy több jogom van hozzá, mint neked.