Címke: Haza

American Sniper

sniper1Egyszerűen ezt a filmet nézve teljesen szükségtelennek érzem, hogy cáfoljam a feminizmus (kivéve az értékelvű feminizmus) és kistestvére: az emancipáció (amely valójában egyoldalúan női emancipációt jelent, és ezért kell némi iránymódosítás, vagy jön a kisodródás.) tévedéseit, mantraszerű önigazoló, női ego-tornyozó (attól vagyunk értékesek, hogy jobbak vagyunk a férfiaknál) igazságait, melyekről egyre nyilvánvalóbb, hogy mindig is féligazságok voltak. És akkor még a hazugságokról nem is beszéltem.

Aki ezt a filmet nem érti, annak én is hiába magyarázom. Clint Eastwood egyszerre régimódi és kőmodern. Tudja mi a szélesség és magasság, hol van a lent és merre található a fent. És mi az a Bent, ahol még évek múlva is rezeg a légkalapács visszaütése.

Képes elmesélni (Bradley Cooperen keresztül, aki bemutatja – és fogalmam sincs, hogy csinálja, de megteszi) mi az, hogy: Férfi.

sniper4

 

 

Amerikai mesterlövész

Chris Kyle, akinek élete szolgált a film alapjául, feleségével. Mindketten  nagyon sok áldozatot hoztak a népért, melynek tagjai.

Chris Kyle, akinek élete szolgált a film alapjául, feleségével, Taya Kyle – al. Mindketten nagyon sok áldozatot hoztak a népért, melynek tagjai.

 

Zoli

 

 

A hajlott hátú néni

 

néniEzt egy baráti portálon találtam:

 

(Gugliba be lehet írni: tyimességek)

 

A hajlott hátú néni

 

 

 

Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz

 

készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,

 

hajlott hátú néni.

 

Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor

 

válaszoltunk, ezt kérdezte:

 

– És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

 

 

 

Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

 

 

 

Járjatok be minden földet,

 

Melyet Isten megteremtett,

 

S nem akadtok bizonyára

 

A magyar nemzet párjára.

 

Vajon mit kell véle tenni:

 

Szánni kell-e vagy megvetni? –

 

Ha a föld isten kalapja,

 

Hazánk a bokréta rajta!

 

Oly szép ország, oly virító,

 

Szemet-lelket andalító,

 

És oly gazdag!… aranysárgán

 

Ringatózik rónaságán

 

A kalászok óceánja;

 

S hegyeiben mennyi bánya!

 

És ezekben annyi kincs van,

 

Mennyit nem látsz álmaidban.

 

S ilyen áldások dacára

 

 

 

Ez a nemzet mégis árva,

 

Mégis rongyos, mégis éhes,

 

Közel áll az elveszéshez.

 

S szellemének országában

 

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

 

S mindezek maradnak ott lenn.

 

Vagy ha éppen a véletlen

 

Föltalálja hozni őket,

 

Porban, sárban érnek véget,

 

Vagy az ínség zivatarja

 

Őket messze elsodorja,

 

Messze tőlünk a világba,

 

Idegen nép kincstárába,

 

És ha ott ragyogni látjuk,

 

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

 

S áldicsőséggel lakunk jól,

 

Hogy ez innen van honunkból.

 

 

 

Ez hát nemes büszkeségünk,

 

Melyről annyiszor mesélünk?

 

Azzal dicsekedni váltig,

 

Ami szégyenünkre válik!…

 

Csak a magyar büszkeséget,

 

Csak ezt ne emlegessétek!

 

 

 

Ezer éve, hogy e nemzet

 

Itt magának hazát szerzett,

 

És ha jőne most halála,

 

A jövendő mit találna,

 

Mi neki arról beszélne,

 

Hogy itt hajdan magyar éle?

 

S a világtörténet könyve?

 

Ott sem lennénk följegyezve!

 

És ha lennénk, jaj minékünk,

 

Ezt olvasnák csak felőlünk:

 

“Élt egy nép a Tisza táján,

 

Századokig, lomhán, gyáván.”

 

Óh hazám, mikor fogsz ismét

 

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

 

Megrozsdásodott nevedre?

 

Mikor ébredsz önérzetre?

 

 

 

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

 

 

 

 

 

Majd folytatta:

 

– Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?

 

 

 

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.

 

A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.

 

Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.

 

 

 

Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!

 

 

 

Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami

 

rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotorosról alkotott képbe.

 

Sírtam…

 

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal-, és jobboldalinak

 

nevező, megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és

 

hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit

 

szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen

 

embereknek.

 

Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.

 

Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda,

 

ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

 

 

 

Küldd tovább légy szíves, hadd járja be a világot és olvassa minden

 

magyar lelkű ember!

 

 

 

 

 

 

 

” Jöjjön el a Te országod…”

 

 

 

Valaki utána írta:

 

Ez egy elképesztően szép történet. De, most jön a fika. Jó emberi szokás szerint ez a motoros már megint másokkal elégedetlen. Elgondolkozott azon, vajon ő van-e olyan szinten, mint az a néni? Aztán meg, lássuk be, alig ismerjük a nagypolitikát. Fogalmunk sincsen róla, milyen lehet ott küzdeni, milyen erők és trükkök ellen kell felvenni a harcot, és közben a nép folyton elégedetlen, mert nem érti meg, hogy a boldogsága nagyon nagy részt attól függ, hogyan áll a dolgokhoz. Nem teljesen, de alapvetően. Mindig kívülről várni a boldogságot persze, hogy mindig elégedtelenné tesz, mert az belülről indul ki. És aztán azt tovább kell adni.

 

Amúgy, én alkalmanként vagyok öreg néni szinten. Volt már rá példa. Néha.

 

Ez a válasz jött rá:

 

Okos vagy, meg jót akarsz, de had lehessen már néha csak úgy élvezni az ilyen szép történeteket, önmagukért. Ne kelljen már kicsit továbbjavulni, hanem lehessünk szabadon azok, akik vagyunk, és örülhessünk őszintén más jóságának. Mert rajta keresztül az Isten kacsintott ránk.

;-)

 

Zoli