A „Human” (2015) Yann Arthus-Bertrand, francia rendező filmje. A világ hatvan országából való férfiak és nők válaszolnak őszintén, sokszor a végletekig nyíltan a nekik feltett kérdésekre. Mindvégig a szemünkbe (a kamerába) mondva az igazat. Boldogságról, szerelemről, nyomorról, a félelmeikről, halálról: arról, hogy milyen is EMBERNEK lenni.

A film a Bettencourt Schueller Alapítvány támogatásával készült, húsz fős csapat dolgozott rajta, és kétezer embert interjúvoltak meg. Negyven különböző kérdést tettek fel nekik, és aztán a szereplésükből vágták össze azokat, melyekből legsarkosabban derül ki, mit is jelent emberként élni ma, itt, a Földön.

Arthus-Bertrand erős felütéssel indít. Egy néger bűnöző válaszait hallhatjuk arról, hogyan tanulta meg, mi az a szeretet. Mostohaapja sokat verte, és közben hangoztatta, ezt érte teszi, mert szereti. Így abban mérte mások szeretetét, mennyit viselnek el tőle, a „szeretetnek fájnia kell”. Aztán gyilkossá vált, egy nőnek és a lányának oltotta ki az életét. A nagymama volt az, akinek bár minden oka meg lett volna a gyűlöletre, mégis megbocsátott, és látogatta őt a börtönben, ahol élete végéig raboskodnia kell. A nagymama törődése mutatta meg, mit is jelent szeretni valakit. Ennek a férfinek a szeméből látjuk kicsordulni a filmben az első könnycseppet, és messze nem ő az utolsó akivel ez megtörténik.

Minden témát átvezető képek fognak közre, a természetről, emberekről: állataikkal vonuló pásztorok, vándorló madarak, a hullámokat élvező strandolók, és sok egyéb téma gyönyörű zenékkel aláfestve. A zenét Armand Amar szerezte. A hatás kedvéért sok szereplőnek csak az arca, elgondolkodó pillantása, mosolya látszik. Megmutatják a képek, milyen sokfélék is vagyunk, és főleg, ami árad ezekből a tekintetekből: a komoly méltóság. Még gyerekekéből is.

Kiemelkedő annak a középkorú férfinak a története, aki tizenharmadik éve él lábak nélkül, de ha választhatna a tizenhárom év barátságai, élményei, tapasztalatai és aközött, hogy visszakapja a lábait, nem a lábait választaná.

Nagyon őszinte egy amerikai veterán, aki bevallja, hogy gyilkolni semmihez nem fogható érzés, és azért tart otthon fegyvert, mert hátha betörnek hozzá, és oka lesz használni. Miközben mondja ezeket, látszik rajta, hogy átjárja szinte egy fanatikus-kéjes érzés, és ugyanakkor józanul szemléli önmagát kívülről, és ítéli el, ami benne lejátszódik.

A film érinti a nők helyzetének témáját is. Érdekességek hangzanak el, mint pl. a férfi, akinek a felesége egyszerűen nem mondhat nemet neki, de mivel az asszonya készséggel kiszolgálja őt, ezért őszintén csodálja és szereti, vagy a másik férfi, aki vélhetően Indiában a felesége helyett főzött, mivel az asszony fáradt volt, s erre a barátai nem akarják hozzájuk engedni a feleségeiket, nehogy a rossz példa ragadós legyen. Viszont a férfiúi önérzetet borzoló válaszokat is hallhatunk, mint az első interjúalany véleménye, miszerint a férfiak élete könnyebb, mint a nőké, de a könnyű élet unalmas – tehát a férfiak élete könnyű és unalmas. Viszont kiemelendő egy bántalmazott nő esete, aki nem elhagyta a férjét, hanem határozott lépésekkel inkább megjavította a férjével közösen a házasságát. Ma már tiszteletet kap bántalmazás helyett, és családja egyben maradt.

Tény, nyolc percen át a nőkről és problémáikról van szó. A férfiakról 0, azaz nulla másodperc szól. A társadalom még mindig alszik, amikor a férfiak kerülnének szóba.

Én személyesen azt hiányoltam még, amikor a homoszexuálisokról volt szó, akkor azok, akiket zavar ez az identitás, és változtatnának rajta, nem kerültek szóba. Bár azt, hogy egy homoszexuális milyen természetesnek éli meg általában a nemi irányultságát, azt jól ábrázolták. Különösen szép, ahogyan egy apa vall arról, hogyan mondta ki ő a fia helyett, hogy az meleg, mert a fiú csaknem rosszul lett, mikor erről próbált vele beszélgetni.

Nyomor, szegénység, mélyszegénység. Sokszor visszatérő témái a filmnek. Mivel a köztudatban ezek eléggé el vannak hintve, itt mégis inkább arról a férfiról írok, akit huszonhét év munkaviszony után bocsátottak el, és nem talált új munkahelyet. Vissza kellett költöznie az édesanyjához, és egész élete értelmét meg kellett kérdőjeleznie – oly sok munkával és küszködéssel jutott valamire? Szégyenében az utcára sem mer kimenni, mintha mindenki tudná, látná rajta élete kudarcát. Tehetetlennek érzi magát, csalódott, dühös és frusztrált. Talál vajon kiutat helyzetéből? Tipikus férfidilemma az övé: attól vagyok értékes, amit megalkotok, a világba fektetett munkámtól? Ha ezt elveszik tőlem, marad – e még valamim?

Emigránsok is szóhoz jutnak, persze a terrorveszélyről nem esik szó, csak csupa jó szándékú, kétségbeesett embert láthatunk, akik végső megoldásként jöttek el a hazájukból. Sokan vannak ilyenek, de ez így kicsit megint egyoldalú.

A halál és az élet értelme kerül szóba; a megsemmisítő félelem, hogy senki vagyok, semmi, egy a sokból és az élet eleven dinamikájának nem vagyok részese, vallja egy francia fiatalember, míg egy kisfiú szerint az élete értelme megtudni mire szánta őt Isten, és ezt a küldetést teljesíteni.

A film végén, a stáblista alatt üzenetek hangzanak el, különösen szívbe markoló, ahogy egy férfi beszél arról, hogy meghalt öccse lányát neveli és a lány jó kezekben van, öccse békén nyugodhat. Vagy az angol nyelvterületről mondja el egy asszony, hogy a filmben való részvétellel úgy érezhette, előre mozdíthat valami jót az életben, hogy fontos és értékes, és ezt nagyon köszöni.

Értékes film a Human, bensőséges találkozásokat tesz lehetővé olyan emberek közt (szereplők és nézők), akik amúgy szinte biztosan nem találkoztak volna, és rendkívüli lehetőséget ad, hogy tágítsuk szemléletünk határait.

;-)

Zoli