Címke: család

Rabló állam

rablóIsmerősömmel beszélgettem, akinek vállalkozása van. Meséli, hogy minden megkeresett száz forintból hetvenet be kell fizetnie különböző címeken az államnak. Nem a megkeresett első tízmillió forint feletti haszon hetven (!) százalékáról van szó, hanem már az első százasról! Kénytelen bűnt elkövetni (csalni), ha meg akar élni. És nem gonosz, elvetemült emberről van szó, hanem egyszerű, jó szándékú, alapvetően tisztességes magyar állampolgárról. Aki közben szívesen adakozik nemes célokra, óvodába vesz támogató jegyet, osztálypénzt ad, stb.

Másik ismerős, szintén vállalkozó. Éjt nappallá téve dolgozik, hogy jó életet biztosítson a családjának, nyaralásból hamarabb jön haza (és később megy el), mert várja itthon a munka. Amikor kislánya beteg volt, mivel feleségének dolgoznia kellett (olyan cégnél van alkalmazásban, amely nem tűri a hiányzást), vitte magával a munkahelyére, és egész nap együtt „dolgoztak”. Egyszer munkát végzett egy adóellenőrnek. Figyelmeztették, hogy vigyázzon, mert az ügyfél „gáz”. Tisztességesen kiállítja a számlát, s ekkor az ellenőr azt mondja neki: „Fiatalember, maga mindig ilyen becsületes?” „Igen.”, hazudja, persze, nem meri megmondani, hogy mi az igazság. „Nem fog tudni így megélni, azt tudja?” Ismerősöm valamit morog, hogy hát eddig is sikerült, stb. Nem iszonyúan égő, és megszégyenítő az államnak, hogy civilben az ő alkalmazottja, mégpedig pont az adók beszedéséért felelős alkalmazottja mondja a vállalkozónak, hogy ha nem csal, akkor tönkremegy?

pénzNem tartozik szorosan ide, de másik ismerősöm (szintén hajtós vállalkozó), gyakorlatilag egy éve nem élt házaséletet a feleségével. Reggel megy, este jön, hullafáradt, beszélgetni sincsen kedve, nemhogy közeledni az asszonykájához. Meddig bírja ezt a család? A felesége? Mikor a másik ágyából fog kiszállni, már késő lesz azon gondolkozni, hogy másképp kellett volna. A házasság egyik alapvető oszlopa a rendszeres és kölcsönösen kielégítő szexuális élet. De megértem ismerősömet, tudom, mekkora kényszer a megélhetés. Ettől függetlenül aggódom értük.

Következő ismerősöm (ezúttal nő) nagy cégnél dolgozik. Bejelentették nekik, hogy munkaverseny lesz, értékesíteniük kell, és aki a legrosszabbul teljesít, repül. Egy ember garantáltan repülni fog az újévkor. Mivel ugyanazon a munkahelyen dolgozik a férje is, ezért ők most egymás ellen (is) kénytelenek versenyezni.

Utazom hazafelé a buszon, és hallom, ahogy az útba eső falvak lakói beszélgetnek. Az egyik faluban van egy nagy cég, ahol folyamatos műszak van, mégpedig négy. Van olyan család, amelyben a szülők hetekig nem látják egymást, mert ellentétes műszakban dolgoznak. A gyerek félórákat maga van, amíg megjön Anya, vagy Apa, miután a másik elment.

Basszus MI VAN MA Magyarországon?

És félreértés ne essék, ez a korábbi kormányok alatt is így volt! Az elmondottakból több példa évekkel ezelőtt is igaz volt. Kormányfüggetlen tényekről írok.

Utolsó ismerősöm (nő) élt Amerikában. Megnyitotta vállalkozását, egy szépségszalont. Bement a hivatalba, bejelentette a szándékát, volt némi (!) papírmunka, és mehetett. Sok sikert, alásszolgája! Vajon miért virágzik az az ország, és döglődik a magyar gazdaságilag?

Talán bízni kéne bennünk, egyszerű, hétköznapi, magyar állampolgárokban, és nem néhány gazember miatt szivatni az egész lakosságot! Akármilyen furcsa, de a magyar ember AKAR erényes lenni, és a jogszabályi könnyítés nem feltétlen hozza el a bűn általánossá válását az országban. Szerintem.

 

 

;-)

 

Pista

Anonim nő levele a Családon Belüli Erőszakról

késesApu 20 éve ment el tőlünk egy másik nő miatt. Sajnos a második házassága nem sikerült. Az új felesége agresszív, közönséges egyéniség, aki emellett sokat iszik.  Mivel aput fizikailag bántalmazta is, apu úgy döntött, 22 év együttélés után elköltözik tőle.  Mi, a lányai ebben maximálisan segítettük. Mivel egy szál ruhában rakta ki a neje, átirányíttatuk az új lakhelyére a nyugdíját, betegkártyáját. Berendeztünk neki egy kis fészket – ami azok után, hogy 10 évig gyakorlatilag nem sokat tudtunk az életérő, nagyvonalú gesztus volt részünkről. Szóval 20 év után visszakaptuk apánkat – 3 hónapra. Merthogy a felesége egy szép napon beállított hozzá és rábeszélte, költözzön vissza hozzá. Ez meg is történt.
Padlóra vágott minket a hír. Egy agresszív, ordenáré nő a győztes??? Mi van a férfiakban, hogy egy apa a 20 éve elhagyott lányai helyett mégiscsak az alkoholista, mocskos szájú feleségét választja, aki meg is verte őt? Az egész rokonság összefogott, hogy mellé álljunk, minden közeli rokon felajánlotta a segítségét – de hiába. És az a legrosszabb, hogy eszköztelenek vagyunk. Egy felnőtt ember azt tesz, amit akar. A törvény a feleség jogait védi – mindenáron.

 

anonim nő

Házassági krízisből és pszichiátriáról a családi boldogságig

pszichátria

pszichiátria

Sziasztok, Csabi vagyok.
Az oldal szerkesztője megkért, hogy írjak néhány gondolatot a házasságomról, hátha kérdéseket vet fel bennetek, vagy esetleg válaszokat is szül. Megpróbálom tehát röviden összefoglalni házasságom eddigi történetét úgy, hogy igyekszem rátekinteni az ember – és leginkább saját magam – mélyebb pszichéjére.                 Mindegy 17 éve kezdődött minden. Azt hiszem az első időszak pontosan úgy zajlott, mint az emberek többségével. Találkozik két fiatal, tetszenek egymásnak, egymásba szeretnek, eljegyzés aztán pedig házasság. Nekem abban az időben a házasság már többet jelentett egy kicsivel, mint egy puszta papír. Felnőtt megtérőként azt gondoltam, hogy a házasságkötés egy mélyebb elköteleződés a párom felé, de ez csak fogalmi szinten volt így, hiszen semmilyen tartalommal nem tudtam megtölteni. Mint később kiderült, rettentő gyenge alapok voltak ezek, hiszen nagyon hamar jöttek a szürke hétköznapok és az együttélés állandó konfliktusai, kompromisszumai melyek elől most már hivatalosan nem lehetett kitérni. Mindent meg kellett osztani, mindent el kellett viselni a másiktól, bármennyire nem tetszettek bizonyos dolgok. A katolikus környezet sulykolta fejünkben az elfogadás parancsát. Nem volt menekülés, és néhány év alatt a házasság olybá’ tűnt, mintha csak arra lenne jó, hogy robotoljak mások megélhetéséért, és mindent elveszítsek, ami régen nekem cél, szórakozás és pihenés volt. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy a semmire házasodtunk. Nem volt a saját ruhánkon kívül gyakorlatilag semmink. Mindent magunknak kellett előteremteni, ami nem indult könnyen, hiszen gyorsan jöttek a gyerekek is. A család segített (bár ne tette volna), így lakhatásunkat az én szüleimnél kezdtük, majd egy menekülési kísérlet után a párom édesanyjánál folytattuk. Az én szüleimmel a feleségem nem tudott kijönni, én meg az édesanyjával nem. Azt hiszem ez szinte tipikus. Végső soron odáig jutottunk, hogy már borzasztó körülmények közé is elmentünk lakni, csak hogy önállóak lehessünk. Így kezdődött a saját életünk, melyről azt hittük, hogy majd működni fog. Mindketten megpróbáltuk gőzerővel megélni a magunk által elképzelt tökéletes házasságot. Úgy is mondhatnám, hogy szubjektív igazságok alapján igyekeztünk együtt élni. Ezt az életet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha ma az MSZP-t és a FIDESZ-t próbálnánk egy fedél alá hozni. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi lenne abból. Nekünk azonban az, amit Te kedves olvasó elképzelsz, az volt a véres valóság. Ezt semmiképp nem szeretném részletezni, mivel még emlékezni is borzasztó. A lényeg az, hogy házasságunk 8. évére eljutottunk a mély krízis állapotába, vagy hétköznapian: csődbe jutott a házasságunk. A krízis kibontakozása egyetlen pillanatunkba csúcsosodott ki, amit az orvos nálam némi kórházi kezelés után mániás depresszióban és idegkimerültségben határozott meg.

A krízis

A nyugtató, és a pihenés visszaadta emberi mivoltomat, mely akkor még csak a gondolkodás képességének visszanyerésére korlátozódott. A gondolkodás alapját a válni vagy nem válni „Shakespeare-típusú” kérdés adta. Először percenként döntöttem másként, majd óránként, és végül naponta. Magyarul nem tudtam mi tévő legyek. Odáig mentem, hogy már csak a káosz volt bennem, mikor a feleségem közölte velem milyen feltételek mentén kíván tőlem elválni. Mondhatnád kedves olvasó, hogy hát itt a megoldás. Egy pillanatra én is így gondoltam, de még ki nem alakult hitem és vallásosságom felkiáltó jelként állt előttem, hogy a római katolikus egyházban válás nincs, és házasság is csak egyszer. Némi hátsó gondolattal felhívtam egy régóta katolikus barátomat, és elé tártam az eseményeket. Azt gondoltam, hogy meghasonlik, hisz’ az én gondomra nincs katolikus válasz. Ő két embert ajánlott nekem, a családpszichológust és a papot. Talán nem mondta ki szó szerint, de az üzenet az volt, hogy építsetek egy új házasságot segítséggel, és Istenre alapozva. Nem értettem, de gondoltam, ha ő mondja, akkor egy próbát megér. Hála Isten az ajánlat hallatára feleségem, ha nem is hitt, de legalább kíváncsi volt. Valahogy úgy, mintha ezt mondaná

Illusztráció

Illusztráció

Itt kezdődik házasságunk második szakasza, amely a mai napig is tart, és azt hiszem örökké tartani fog. Lassú munka kezdődött. Nekem a pszichológus nem sok újat tudott mutatni, hiszen voltak már bőven ismereteim a témában. Korábban szíven foglalkoztam pszichológiával, de persze semmit nem vonatkoztattam magamra. A változás ott indult el mikor a pap azt mondta, hogy magunkat kell Krisztusivá nevelni, és aztán majd a környezet alakul hozzánk. Ez megfogott, és erőnek erejével leszoktam környezetem – leginkább feleségem – megváltoztatásáról, és saját énem nemesítésére koncentráltam. Nem ment könnyen, és a mai napig is sokat küszködöm vele. Nagyon lassú folyamat ez, mely ki fog tartani egészen a halálomig. Eleinte csupán egyedül lépkedtem az úton, melyben rengeteg (sokszor napi szintű) bukás volt, ugyanakkor egyre gyakrabban kaptam elismerő szavakat, és értem el sikereket saját megkötözöttségeim legyőzésében. Egy idő után – talán 3-4 év is eltelt – feleségen is elkezdett velem lépkedni, és ekkor már nem csak önnevelésről, hanem házasságunk új alapokra való felépítéséről is szó volt. Ki kell mondanom Kedves olvasóm, még ha nem is hiszel Istenben, hogy van boldog házasság, mely Istenre alapszik, és az egyház tanítása szerint működik. Persze nem nevezhetném házasságomat tökéletesnek, hisz’ tudom, hogy az majd csak az örök életben teljesedik ki, de bátran állíthatom párommal együtt, hogy ma egy boldog házasságban élünk, 5 szerető gyermekünk gyűrűjében.

Csabi

Szerkesztői megjegyzés: Csabi a barátom, és egy aprósággal szeretném kiegészíteni a történetet. Ma a feleségével együtt már más családoknak segítenek kríziseken túljutni. Előadásokat tartanak, személyes beszélgetéseket folytatnak. Tanfolyamot végeztek ehhez, és egy segítő szervezethez csatlakoztak. Azt nem tudom, a szervezet mennyire nyitott a nem szentségi házasságban élők felé, mivel katolikus szervezetről van szó. Ugye ez komoly dilemmát vet fel: mennyire segítjük a keresztény tanítás szerint bűnben élőket (minden, nem szentségi házassággal egybekötött együttélés bűnösnek számít. Kemény, de EZ Krisztus tanítása.) bűnükben, ha olyan kapcsolatban segítjük őket, amely bűnös? Hogyan érzi majd magát a szentségi házasságban vergődő és küzdő pár, ha elváltakat és újraházasodottakat segít az Egyház? Érdemes akkor küzdeni és szenvedni? Hiszen csak ki kell lépni, más partnert keresni, az Egyház akkor is szeretni fog! – gondolhatnák sokan. Nem tudom, az Egyház, egyáltalán a kereszténység, hol tart ebben a komoly kérdéseket felvető feladatban, bár lelkigyakorlatuk már van az elváltaknak és újraházasodottaknak. Hiszen a törvényre hivatkozva nem lehetünk közönyösek ezzel a hatalmas méretben jelentkező problémával szemben. No meg, ha mindenkit elutasítunk, hogy nem tökéletes, akkor ki jár majd templomba?

 

Zoli

Kifakadtam

kifakadtamA gyerek fölé tornyosul, csípőre tett kézzel. „Bepakoltad a táskád?”, „Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy…”, „Bezzeg a hülye, f..sz apátok…”, „Miért nem vigyázol rá, legalább te, ha MÁS nem teszi meg?” – sanda célzás rám, mert éppen nem lehet  tudni, hol a sál a gyerek nyakából.

Nézem őt. Nagyobb, gyorsabb, erősebb a gyereknél, és: süvít a hangja. Azonkívül a fiam FÜGG tőle. Érzelmileg, anyagilag. Éhen halna nélküle. Még elmenekülni se tud: az anyja gyorsabb nála.

Ne gondoljátok, hogy nem próbáltam már megvédeni a gyerekeket tőle. Annál rosszabb lett. Volt, hogy fizikailag megtámadott. NINCS esélyem vele szemben. Ő nő, ő megteheti. Ha kiabál: csak az érzéseit mutatja ki, ha üt: csak a tehetetlensége készteti rá. Hiszen ő jót akar. (Egyébként ez szerintem  nagyjából igaz is, <bár nem mindig> csak szerintem nem JÓL  akarja azt a jót. A türelemről, úgy vélem, még nem sokat hallott.)

Egyszer megpróbáltam kezet emelni rá. Csak vissza akartam ütni. Egyébként akkor sem felejtettem el, hogy nővel állok szemben, eszem ágában sem volt minden erőmet beleadni. Sivalkodva förmedt rám: „Meg ne merd tenni!”. Ez az ő előjoga.

Ha tűrök: pipogya vagyok. Bár tilos nőt „megnevelni”, mégis ezt várják tőlem. Ha ütök: brutális hímsovén vagyok. Legjobb senkire sem hallgatni.

De ez a történet nem ér itt véget, Babám! Tudok tanulni tőled! Majd hátulról mellbe jövök, és elkezdem a szálakat mozgatni körülötted. Anyádon, barátnődön keresztül fogok hozzád szólni. A gyerek lesz az eszközöm. És igen: legalább egyszer túl fogok lépni a társadalmi megállapodáson: igenis meg fogod tapasztalni, hogy milyen, amikor egy férfiököl mélyed teljes erővel a gyomrodba. Egyszer. Soha többet. Csak, hogy tudd: ez is lehet, ilyen is van.

Nem győztetek le, feminizált társadalom, és jogokkal agyontömött feleségem!

Csak még időben le tudjak állni. Mielőtt széthullik a család kettőnk harcában.

 

István

Tiltott szerelemben – segítő tanácsok egy küzdő férfinek

tiltott szerelembenNeten megkeresett egy férj, apa, és megtisztelve bizalmával leírta a problémáját nekem.

Röviden: Szerelmes lett felesége barátnőjébe, aki rendszeresen jár hozzájuk beszélgetni. A férj nem akarta, hogy így legyen,küzd az érzéssel, de nem tudja elhessegetni, pótcselekvésekbe próbál menekülni. Legjobb lenne szerinte, ha a hölgy nem járna hozzájuk, de akkor a kevés barátjuk közül, őt is elveszítenék!

Mi lenne a legjobb megoldás, megmondja a feleségnek, valljon színt, várjon míg megszűnik az érzés….?

Sok-sok kérdés, de hol a válasz?

Egyet én próbáltam adni, mint családpedagógus, segítő szakember, és nem utolsósorban férfi:

Köszönöm, hogy megkeresett problémájával, remélem tudok segíteni a megoldásban, bár tudnia kell, hogy legyen bármilyen szakember vagy segítő, csak támpontot, eligazítást tud nyújtani! A megoldás kulcsa mindig a probléma hordozójánál van, s befektetett munkája kamatozik, vagy nem, ha nem igyekezett eléggé!

Nagyon helyes és igaz, hogy nem bízik az egzakt, bölcs válasz ideájában, mert szerintem ilyen vegytisztán nincs is! A mai internetes világban compact tanácsokat, útmutatókat nézhetünk meg, de a “kaptafa” elmélet nem működhet mindenkinél!

Két azonos probléma nincs, bár kétségtelenül vannak tipikus, hasonló problémák, de mindig célszerű külön is megnézni őket!

Az Ön problémája is sok embernek lehet szintén probléma, s ráhibázott, nálam is volt már az, bár én barátnő mellett

éreztem hasonlót.. Hogy szerelmet-e, nem tudom igazán, ugyanis ezzel az érzéssel kapcsolatban, mindig bizonytalan voltam, és ez az az érzés, amely könnyen tud játszadozni, adott esetben gúnyolódni az emberrel. Csupán kémia, vagy talán a transzcendens és a fiziológia tökéletes egybeolvadása, vagy a libidó tűrhetetlen sürgetésének egy mesteri fogása azért, hogy az aktus beteljesülhessen! Finoman fogalmaztam, bár lehetnék vulgáriasabb is, de nem teszem, bár az érzés néha nagyon is vulgáris eredetű! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nagyon sokszor nem a megfelelő személy iránt táplálunk ilyetén érzéseket!

Ha én most leírnám, felsorolnám, hogy felnőtt fejjel kikbe voltam “szerelmes”, lehet, hogy néha megmosolyogna, és kiesnék a “bölcs” tanácsadói szerepemből! Nem teszem!

Talán már érti, mit szeretnék ezzel sugallni Ön felé! Ön bizonyára intelligens, jól szituált férfi, a világért sem szeretném megbántani, ráadásul hívő ember, mint jómagam, ezért higyje el, a segítő szándék mondatja velem, hogy Ön is rosszul választotta ki titkos imádata személyét!….Ja, hogy nem. és ő milyen tökéletes, szép és én honnan tudom!?

Onnét, hogy itt sem a személy a lényeg, hanem maga az érzés, érzet, s a belső konfliktus maga! Ezzel kell dolgoznunk, dolgoznia! Élje meg az érzést magában, elnyomni úgysem tudja igazán!

Vagy gyászolja meg, ha enyhül, de szerintem Önnek azon hölggyel nincsen ilyenfajta küldetése!

Egyéb persze lehetséges! Inkább a feleség helyét kell megkeresni ebben a zűrzavarban! és fontos, hogy amíg őt nem tudta érzelmileg rálehelyezni erre a “sakktáblára”, addig magán dolgozzon! Segítek ebben!

Elgondolkodtatóak a felvázolt gondolatok! De megerősít abbéli hitemben, hogy nem a hölgyről van szó és Önről. hanem a feleség illetve a házasság a probléma gyökere!

Ahogy írja: “elefántcsonttorony”-ban élnek, kissé bezárkóznak, elvonulnak a világtól. Attól, hogy keresztények, ami nagyon helyes, nem kell bezárkózni! A barátok nem fognak jönni csukott ajtókhoz, még ha Önök nem is szeretnék bezárni az ajtókat, de az életvitelük, szokásaik olyanok, hogy akarva-akaratlanul zárva tartják azt!

Azt javaslom, többet járjanak emberek közé, társaságba, akár idegenek közé is, majd megismerik őket! Az internet tele van jobbnál jobb, na és rosszabb rendezvényekkel, programokkal, akár keresztény összerjövetelekkel, s veszíteni valójuk nincs/ illetve van/, legfeljebb ugyanoda nem mennek többé!

A kirándulások, kerékpározások, sportos együttlétek nagyot lendíthetnek a dolgon, annak ellenére, hogy érzésem szerint nem ilyen beállítottságúak! Meglátják, mennyi új élményt, felisemerést adhat egy hétvégi kiruccanás! Egyszóval NYISSANAK a világ felé, az is fog nyitni Önök felé !

Persze szelektálni kell, és fontos, de én nem féltem Önöket, értelmes, jó gondolkodású emberek!

A másik: a keresztény (hiteles) ember folyton kontrollálja magát a világhoz képest. Jól csinálom, nem csinálom jól? Jézus mit szól ehhez? A lelki vezetőm helyeselné? etcetera, etcetera…

Kicsit könnyedebben, rugalmasabban, arra kérném! Mi, keresztények is kódolva vagyunk a hibákra, tetszik, nem tetszik: így van! Isten nem büntet azért, mert hibázunk akaratunk ellenére! Inkább mi büntetjük magunkat azzal, ha bezárjuk, leláncoljuk életünket. Nem feltétlenül tartom bűnnek azt sem, hogy egy idegen nő iránt táplál “érzéseket”! Emberi dolog, ami egy egészséges férfiban munkálhat! A bűn az lehet, ha ezzel nem kezd semmit, és hagyja elhatalmasodni, uralkodni ! De én úgy látom ez nem így van, dolgozik magán és a kapcsolaton, de még tovább kell ezt tenni, és várom további beszámolóját, eredményei(ke)t !

Barátsággal: Németh Zsolt László

Családfő

családfő deanA valódi keresztény hit szerint férfinak lenni jó dolog, még ha sokszor nehéz is. A Biblia szerint a férfi a család feje, a saját kis közösségének irányítója – ami amellett, hogy felelősség, ugyanakkor rengeteg öröm forrása is. Mégis, az utóbbi időben az öröm mintha kikopna a férfiak életéből, a családfői szereppel együtt. A modern kor rányomta a bélyegét a kereszténységre, a “felvilágosult” eszmékkel átgyúrva azt. Mondanám, hogy ezt nem szabadna engedni, hiszen Jézus szavai nem képezik vita tárgyát, de sajnos szemmel látható, ahogy az egyház kis lépésekben hátrál a modern ideológiák folyamatos támadásai elől. Ennek az egyik sajátságos területe az, amit az imént említettem: a férfiak helyzete.

A Biblia nem véletlenül teszi meg a férfit a család fejének. Évezredek bizonyították, hogy a férfiak irányítása egy működő társadalmi rendet biztosít, ami bár itt-ott döcöghet, de alapvetően előreviszi az emberiséget. Ezt legföljebb elvont elvi síkokon lehetne vitatni, de a tények magukért beszélnek. A – többségükben keresztényi gondolkodású – férfiak keze munkája nyomán felépült egy civilizáció, szebb és jobb mint azelőtt bármelyik. Most mégis minden csapból az folyik, hogy ez a két legnagyobb “gonosz” a világon: a kereszténység és a férfiak.

Bizonyos szempontból magától értetődne, hogy ez a két csoport kiáll egymásért. Az egyháznak a hiteles igét kell hirdetnie, miszerint a férfi a család feje – és a férfiaknak is illenék támogatni az egyházat, ami ebben a sötétedő korban még kiáll a hit, remény és szeretet eszményei mellett. A valóság azonban egy kicsit más: mintha mindkét fél elhagyná a másikat. Egyre kevesebb férfi veszi komolyan a vallását, ugyanakkor az egyház sem áll ki úgy a férfiak mellett, mint régen. Ennek a hanyatlásnak több oka is van, de én most csak az egyikről szeretnék beszélni, és ez pedig a kereszténység feminizálódása.

Régen szokás volt a Biblia szavait komolyan venni. Ha azt írta, hogy pap csak férfi lehet, akkor pap csak férfi lehetett. Ha azt írta, hogy a család feje a férfi, akkor a család feje a férfi volt. Mindez manapság mintha… “rugalmasabb” lenne. Nyilván a katolikus felekezetben még nincsenek női papok, de sok helyen megvan már a törekvés, hogy lehessenek. Ugyanígy a férfi családfősége is egyre kérdésesebb – egyre több az olyan hang, ami szerint a Biblia “azt nem úgy értette”. Valójában a nő a főnök, és a férfi kötelessége a nőt szolgálni.

Csakhogy van ezzel néhány probléma. Az egyik rögtön az, hogy ha egy pap a férfiak családfősége ellen beszél, akkor a férfi hívek könnyen elpártolhatnak tőle (és vele együtt akár a kereszténységtől is). Egy másik – manapság nehezen tárgyalható, mert a liberálisok által könnyen félremagyarázott – probléma az, hogy a női irányítás nem működik. Isten azért teszi meg a férfit családfőnek, mert a férfiak és a nők nem ugyanolyanok, és különbözőségük egyik következménye, hogy a férfiak jobb irányítók. Miért? Racionálisabban gondolkodnak. Igazságosabbak. Kevésbé rabjai az érzelmeiknek. Biztonságot adnak a családnak.

Fontos megértenünk, hogy ettől a nők nem “rosszak” és a férfiak sem szükségképpen “jók”. Ezek csak bizonyos emberi tulajdonságok, amiket kiegészít sok másik. Tehát nem arról van szó, hogy a férfiak felsőbbrendűek lennének, hanem csak arról, hogy alkalmasabbak a családfői szerepre.

A következő oka a férfi családfőségének az, hogy rajta múlik a család megélhetése. Manapság persze változnak a munkahelyi viszonyok, és nő is kereshet jól, de ez nem forgatja fel teljesen a természet rendjét. Az pedig azt mondja, hogy csak a nő tud szülni, és amikor az áldott állapot utolsó, vagy a szülés utáni első hónapokban van, akkor nem feltétlenül tud úgy gondoskodni magáról – és a gyerekről – ahogy arra szükség lenne. Egy igazgatónővel is megeshet, hogy pár hétig-hónapig kiesik a munkából, és akkor szüksége van arra, hogy valaki gondoskodjon róla. (Manapság az állam egyre több téren átveszi a férfiak családfői és családfenntartói szerepét, ezzel is aláásva “pozíciójukat”. Ha az állam adja a pénzt, akkor a férjre már nincs is olyan nagy szükség, ugyebár. És hogy az állam miből adja azt a pénzt? Az adóból, amit a férjtől elvesz.) A férfi szerepe a családban a női munkavállalás és az állami támogatások miatt egyre gyengül, de ezt az egyház ellensúlyozni tudná az eredeti ige hirdetésével.

Husband and wife, Lusaka, 1965 by rustyproofVégül megemlítenék még egy okot, ami a férfiak vezető szerepe mellett szól: ez pedig a női természet. Míg egy férfi képes arra, hogy az egész családját “atyailag” szeresse, beleértve a feleségét is, addig a nőnek sokkal problémásabb a férjét “anyailag” szeretni. Egy nő csak olyan férfit szerethet igazán, akit tisztel és akire felnéz. Egy családfő esetén ez nem nehéz, hiszen tiszteletreméltó dolog, hogy bölcsen és erős kézzel vezeti a családját. Ugyanakkor ha gyenge kezű és gyenge jellemű, ami azt eredményezi, hogy a nő átveszi a vezetést, akkor a nő nem fogja tudni ugyanúgy tisztelni. Erről kevés szó esik, de a tisztelet csökkenésével együtt jár a házas felek érzelmi és szexuális életének romlása is.

Sajnos modern korunkban a legtöbb nőt eleve úgy nevelik, hogy lázadjon a férfiak családfősége ellen. Ezzel nem csak a mindennapi családi együttműködést nehezítik meg, állandó vitákkal terhelve a kapcsolatot (olykor a gyermekek előtt is, ami különösen romboló hatással van a személyiségükre), hanem a házaséletet is, ugyanis ha egy nő állandóan kakaskodik a férjével, ha folyamatosan megy a harc, hogy ki viselje a nadrágot, akkor a nő eltévelyedik a nemi szerepekkel kapcsolatban is. A női szexualitás alapvetően passzív, vagyis a legtöbb nő a lelke mélyén arra vár, hogy levegyék a lábáról. Ez hogyan lehetséges egy olyan férfival, akiről tudja, hogy bármikor uralkodhat fölötte egy kis hisztivel, zsarolással, vagy akár szimplán csak nagyobb akaraterővel? Sehogy, vagy nagyon nehezen. Némi képies hasonlattal: ha a nő viseli a nadrágot, akkor a férfi a szoknyát – és ilyenkor a nő nem érzi magát nőiesnek, a párját pedig férfiasnak, tehát jön a magyarázkodás, hogy “most ne, fáj a fejem”. Mindez jobbára elkerülhető, ha a férfi szilárdan áll a családfői pozíciójában.

Az egyház is felismerte a családi szerepekben felmerült problémákat, de nem jó választ adott rájuk. Nem világos, hogy “lovagias erkölcsiségből”, vagy a modern feminizmus hatására, de a papság alapvetően a férfiakat hibáztatja.Jelen esetünkben ez így néz ki:

“Baj van akkor, ha történetesen a nő lesz a család feje. Ennek két alapvető esete van: 1. a válás; 2. amikor a férfi nem akarja betölteni Istentől kapott feladatát, és papucsférj lesz.”
Tehát nem arról van szó, hogy feminista lázadás zajlik a keresztényi rend ellen, és a nők “rabigának” csúfolva ledobják magukról a férfiak irányítását, hanem arról, hogy a férfiak nem jól csinálnak valamit. A férfival kell hogy legyen a baj: biztos ő nem akar családfő lenni. Buta illúzió ez, amit bárki felismerhet, ha veszi a bátorságot kinézni az ablakon. És éppen ezért amire szükség lenne, az nem a férfiak további szidása, hanem a probléma valódi feltárása. Így az egyház csak további férfi híveket fog veszíteni – igaz, hogy közben a nők tapsolni fognak elégedettségükben, de ez talán mégsem az az eredmény, amire a keresztény egyháznak pályáznia kellene.

(Ne higgyük, hogy a probléma arra a felekezetre korlátozódik, amelyikből az idézet származik! És az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az illető a továbbiakban igen szépen felrajzolja a nők férfiasodásának problémáját is. Csak azt nem értem, miért ilyen alapokra építkezik… A helyzet az, hogy szerencsénkre Magyarországon még nem olyan súlyos a helyzet, mint tőlünk nyugatabbra. Hozhatnék számtalan külföldi példát, de inkább beérem a kisebb számú itthonival, még akkor is, ha így nehezebb az állításaimat alátámasztani. Viszont sajnos követjük a nyugatot, bármerre is menjen, és így várható, hogy hazánkban is romlani fog a helyzet.)

És most visszatérek az alapkérdéshez: az egyház egyre kevésbé támogatja a férfiakat, és egyre inkább teret enged a nők követeléseinek, amivel nem csak a saját hitelvi alapjait adja fel, hanem a társadalmi rend megbontásához is segítő kezet nyújt. Minden egyes gyakorló kereszténynek feladata, hogy megkövetelje az eredeti igék komolyan vételét, az egyház feminizálódásának megállítását. Akinek eredeti formájában nem tetszik a kereszténység, az ne akarjon változtatni rajta, hanem keressen más vallást! Ilyen egyszerű az egész. Persze, hogy jó érzés ha sokan vannak a hívek, de inkább legyen pár foghíj a templomi padsorokban, mint hogy olyanokkal legyenek feltöltve, akik aláássák és belülről támadják a közösséget.

 

Dean

Házasságom, válásom

házasságom, válásomA Házasság! Biztos vagyok benne, hogy ez a szó mindannyiótokban más érzelmet kelt. Ez így van rendjén. Én izgalommal telve vártam e napot. Igaz fiatal, tán tudatlan, tapasztalatlan voltam e téren. Nem is volt sok párkapcsolatom, hogy megérjen bennem az e fogalomhoz kötődő érzelem. Nem is tudom megmondani miért, de vágytam rá. Jó érzéssel töltött el, hogy szeret valaki, kötődöm valakihez, felnézhetek valakire, tartozom valahová. Sajnos szüleim hamar elváltak, nem tapasztalhattam meg a teljes családi idill érzését. Volt valaki anyám mellett a mai napig is… de Ő nem az apám. Sajnos nem is igazán ismerem az apám. De! A mai napig hiányzik! És ez nagyon kihat az életemre. Sajnos sosem volt alkalmam ezt elmondani. Lehet, mikor férjhez mentem, kerestem egy férfit, akire felnézhetek, aki mellettem van. Persze a szerelem is benne volt, ahogy ez természetes. Az ember fiatal, szerelmes… házasodik. :) Ahogy kellett, így is történt. Viszont tény, mivel fiatal, (friss hús) voltam a környezetemben, az új városban, más is szemet vetett rám. És dúltak a hormonok, az érzelmek. Dönteni kellett. A volt férjem mellett döntöttem. Igen, sajnos már csak volt. Ez kb. 12 év története. Ahogy egy rendes lányhoz illik, ismerkedés, szerelem, leánykérés, házasság, gyermek. Ilyen sorrendben zajlottak az események. Mindenki boldog volt, örömmel teli, ahogy mi is. Teltek, múltak az évek. Szürke hétköznapok eleinte a szülőknél, aztán külön. Persze a gyermek változatossá tette a hétköznapokat, családi kapcsolatokat :) A szürke szó túlzás :)

Szóval mindennek az oka szerintem a fiatalság, tapasztalatlanság. Mármint amit a válást illeti. Nem így terveztem. Igazából nem is lehet tervezni az életet. Sokszor bejött: ember tervez, Isten végez. Mondás. Persze itt nem Isten végzett. Ezt csak általánosságban mondom. Pl: hétvégi buli megbeszélve, erre jön egy fogfájás… stb, stb

Ma már könnyen beszélek. Hosszú évek sora után. Nagyon sok minden történt.

Aztán kezdett a kapcsolat megromlani… ki tudja miért. Féltékenység, gyermek ellennevelése, családi behatások, stb. Külső férfiak behatása. Ezeket így nehéz leírni. Tán volt érzelem más férfi iránt is ez idő alatt. Az emberi hormonok, kémia hatása tán… ki tudja. De… az ember marad amellett, akit választott az oltár, Isten előtt, és igent mondott. Nem vagyok nagyon vallásgyakorló… sőt. De! Éreztem, hogy abban a pillanatban nem csak a pap előtt állok. Az évek alatt változott bennem a vallás iránti figyelem. Pozitív irányban. Nem feltétlen járok templomba, sőt, nem is, de ha szükségét érzem, itthon is tudok imádkozni. Mondom ritkán. És segített. Ahogy a jelenlegi párom is. Aki mindenben támogat. Sajnos a válás alatt, sőt már előtte is lelki beteg, pánikbeteg lettem. Rettenetes tünetekkel. Álmatlanság, halálfélelem, arra riadni, hogy nem veszek levegőt, rettenetes fejfájás napokig. Sokat jártam orvosomhoz különösebb képzelt bajokkal. Bár nem mind volt képzelt, mivel fájdalmakkal jártak. Sokat fogytam, a nem étkezés miatt. Sajnos idegi alapon jött elő. Egyszer mentőt is hívtak értem, mert olyan rosszul lettem. Nem kapok levegőt, megfulladok, vérnyomás 200, stb…. pánikroham. Féltem.. A háziorvos nyugtatót írt fel, nem igazán segített. A munkahelyemen leépítettek kevesebb munkaidősnek. Felmondtam… ez előtt egy hónappal kimondták a válást. Egy évig pszichológushoz jártam, aki gyógyszert írt fel, gyenge hatásút, de folyamatosan szedve segített. Nem vették észre rajtam az új munkahelyen sem. Szinte csak pár barátom tud az ügyről, még a családom se. Se a testvéreimmel, se anyámmal nem alakult ki olyan kapcsolat, hogy ezt elmondhassam. Tán majd egyszer… De egy kedves régi barátommal igen :) Nagyon lelkis ember vagyok, egy bajjal. Sajnos sok mindent inkább magamban tartok, lenyelek, gyűjtögetek. Aztán egyszer csak robban minden. Ja, és van egy már lassan kamaszkorú gyermekem. Na erről is tudnék mit írni :)

 

Blackeagle