Címke: család

Családfőség ma

Egy mai zsidó család. Beszédes, kinek hol a helye a képen.

Egy mai zsidó család. Beszédes, kinek hol a helye a képen.

A régi világban egyszerű volt családfőnek lenni, csak dolgozni kellett, és a háztartásbeli feleség értékelte a családfenntartó munkát. Manapság ez már nem működik, és a felszínes emberek feltehetik a kérdést: miért kellene manapság is a férfinak vezetni a családot, ha egyszer a nő is dolgozik?

A miértre a válasz többrétű. Először is azért, mert a végső felelősség még mindig a férfi nyakán van. Ha a családnak nincs mit enni, mindenki őrá néz megoldásért, “változó nemi szerepek” ide vagy oda. Egy nő tűnődhet azon, hogy akar-e dolgozni vagy inkább háztartásbeli lenne, de a legtöbb férfinak ilyen választása nincs: az étlapon munka vagy munka, esetleg még másodállás található. A második fontos tényező a nemek különbözőségében rejlik; a férfi alkalmasabb a vészhelyzetek kezelésére. Akár tűz üt ki a lakásban, akár részegek kötekednek az utcán, általában a férfi képességei megfelelőbbek a gyors cselekvésre, a fizikai jellegű problémák elhárítására, a veszélyben lévők védelmére és irányítására. Az pedig nem működik, hogy egyébként a nő a családfő, csak olykor átveszi apuci az irányítást. Ez zavarodottsághoz és további problémákhoz vezethet. A harmadik fontos tényező a nemek ösztöneiből és pszichológiájából ered. Egy nő csak olyan férfit tud szeretni, és/vagy vonzónak tartani, akit tisztel, akire felnéz. Márpedig ha a nő viseli a nadrágot, “apuci” pedig úgy ugrál, ahogyan ő fütyül, akkor ott nem lesz tisztelet. Egy nő lelkivilága tökéletesen bele tud nyugodni abba a helyzetbe, hogy egy férfi oldalán, annak a vezetésével éldegél – fordított esetben boldogtalan lesz, házsártos, elégedetlen. Ne higgyünk a feminista téveszméknek, a férfi családfősége nem jelent semmiféle gonosz elnyomást, amitől a nő szenvedne. Az sem igaz, hogy egy nő akkor boldog, ha az ő kezében van a “hatalom”. Ezeket bőven bizonyította már a sok évtizedes feminista kísérlet: statisztikák mutatják, hogy anno a háztartásbeli feleségek sokkal boldogabbak voltak, mint a mai nők, akik saját keresetüket saját gürcöléssel keresik meg, és emellett otthon veszekednek a házimunka egyenlő elvégzésén.

Szóval családfőnek kell lenni, de hogyan? Mivel legtöbbször a nő is keres, a férfi a fizetésével nem lesz automatikusan “vezér”. Aki eléggé pénzes ahhoz, hogy háztartásbeli feleséget tartson, annak annyival könnyebb a helyzete, de azért ő sem ülhet a babérjain. Nem lehet nyíltan főnökösködni sem, és főleg nem erőszakoskodni – elvégre kultúremberek vagyunk, vagy mi. A helyzetünk tehát bonyolult, de nem reménytelen. A legjobb módszer a viselkedésünkkel, a beszédünkkel és a testbeszédünkkel finoman érzékeltetni, hogy ezt a hajót mi irányítjuk.

"Tudnod kell, mit csinálsz, és, hogy nincsenek helyrehozhatatlan helyzetek."

“Tudnod kell, mit csinálsz, és, hogy nincsenek helyrehozhatatlan helyzetek.”

Még mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes pár szóban kifejteni az előbbi hasonlatot, vagyis bemutatni a helyes családmodellt. Az, hogy a férfi a családfő, nem jelenti, hogy mindenki másnak kuss a neve. A feminista hülyeségeket felejtsük el nyugodtan! Egy olajozottan működő családban a férfi a kapitány, a nő az első tiszt, a gyerekek pedig a legénység. Aki nem ismerné ezt a katonai modellt, az tájékozódhat filmekből, pl. a mára már klasszikusnak számító “Star Trek – Az új nemzedék” sorozatban csodálatosan ábrázolják, hogy hogyan kell ennek működnie. A lényeg, hogy a feleség (első tiszt) önálló cselekvésre képes autonóm személy, akinek a férj (kapitány) nem ellenőrzi és nem irányítja minden mozdulatát. Olykor utasítja, de nem parancsolgat neki állandóan vagy fölöslegesen. A kapitány tiszteletben tartja az első tiszt véleményét, és vannak feladatok, amit az utóbbi végez el önállóan. Ha a kapitány valamiért nem tudja ellátni feladatát (nincs ott, alszik, bármi), akkor az első tiszt átveheti a szerepet, és átmenetileg irányítja a legénységet. De az egy pillanatig sem kérdéses, hogy a főnök a kapitány.

És akkor most arról, hogy ha egyszer nincs rajtunk kapitányi rangjelzés, akkor hogyan tudjuk mégis érzékeltetni a feleségünkkel, hogy a mi kezünkben van a kormányrúd.

A legfontosabb a mentalitás, vagyis nekünk magunknak úgy kell gondolni a házasságunkra, hogy abban mi vagyunk a családfők. Ez nem csak “hatalom”, sőt szinte egyáltalán nem az – sokkal inkább felelősség. Ha mi vagyunk a családfők, akkor nekünk kell a család ügyeit intézni. Ha csőszerelő kell, akkor mi keresünk egyet, mi hívjuk fel időpontot egyeztetni és mi tárgyalunk vele. Ha hivatalos iratokkal lenne gond, mi járunk utána, mi megyünk be a hivatalba intézkedni. Mi intjük le a taxit, és mi fizetjük a számlát. Ne bízzunk ilyesmit a feleségünkre, még akkor sem, ha ezek a dolgok “kényelmetlenek” számunkra, mert ha valaki a család vezetője akkor képviselje is azt! Csak az irányíthat, aki a kellemetlen helyzetekben is felvállalja a szerepet. Ha a feleségünk inti le a taxit, akkor érezni fogja, hogy ő viseli a nadrágot, és ez a láthatatlan ellenőrzőnkben egy hatalmas fekete pont a részéről. Apróbb rutinfeladatokat természetesen végezhet az asszony, például a havi csekkeket viheti a postára – nincs arról szó, hogy mindent magunknak kell végezni. De ha felelősséggel járó dolog van, az a mi vállunkat nyomja, és ne hárítsuk másra.

A mentalitáshoz kapcsolódik az a kép, amit a feleségünk felé mutatunk. Gondolom, nem kell sokat ragozni, hogy ha irányítani akarunk, akkor nem lehetünk nyávogós kis nyikhajok, önbizalomhiányos kisfiúk. Ha férfi vagy, légy férfi – mondta Petőfi, és

marhára igaza volt. Olvassuk el a verset, és értsük meg, hogy miről beszél. Legyünk olyan férfiak, akire a feleség fölnézhet, akire támaszkodhat, akiről tudja, hogy a nehéz helyzetekben is megbízható. A kapitány nem sír, nem könyörög, nem alázkodik meg. A kapitány irányít, és felelősséget vállal a döntéseiért. Ha hibázik, egyenes derékkal ismeri be, és dolgozik a kijavításán, de nem esedezik bocsánatért, nem önostoroz. Mindig előre néz, egyenes, kitartó és optimista. Ha nem érezzük magunkat ilyennek, nem baj – ez egy eszménykép, errefelé kell haladni. Az élet nem a végcélról szól, hanem az útról. Minden nap tegyünk egy lépést a kitűzött céljaink felé, és nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket.

házaspárbaj

Már volt ebből válás.

Attól függően, hogy a feleségünk miféle embernek ismer minket, illetve hogy a kapcsolatunkban mihez szokott, esetleg meglepődik, vagy akár ellenáll, ha hirtelen át akarjuk venni a családfői szerepet, ami kicsúszott a kezünkből. Ez esetben hosszú és nehéz út áll előttünk, mert napról napra bizonyítani kell az erőnket és elhatározásunkat, mégpedig nem “csak úgy” a feleségünknek, hanem az ő ellenében. Igen, ha meglepi, hogy egyáltalán van gerincünk, akkor utána tesztelni fogja, hogy az mennyire erős. Ne vegyük magunkra, ez természetes. Ellenkezni fog, esetleg tiszteletlen lesz, vissza akar szorítani minket a megszokott nyámnyila szerepünkbe – ne hagyjuk ezt annyiban! Ahányszor meghunyászkodunk, annyival nehezebb lesz utána mégiscsak bizonyítani a rátermettségünket. Tanuljunk meg nemet mondani, tanuljuk meg kezelni a konfliktusokat és a vitákat! Ne törődjünk bele semmibe, amiben nekünk van igazunk, ne hagyjunk rá semmit az asszonyra csak azért, hogy béke legyen. Tanuljunk meg döntéseket hozni, azok mellett kitartani, és vállalni a velük járó felelősséget! Lehet ez olyan egyszerű dolog is, mint, hogy pizzázni megyünk, ha ahhoz van kedvünk, akkor is, ha a nő inkább kínai kaját akar (vagy tipikus női módon nem tudja mit akar, csak az biztos, hogy azt nem amit mi), de lehet fontosabb is, mint pl. hogy milyen autót vegyünk, hova költözzünk, stb. Ne toleráljuk a tiszteletlenséget, igyekezzük humorba fordítani az esetenként rosszindulatú asszonyi csipkelődést. Ha túl mélyre süllyedt a kapcsolat, és a nő már nem tud felhagyni a rossz szokásokkal, vagyis egyáltalán nem tisztel minket, és esze ágában sincs ezen változtatni, akkor lépjünk le mielőtt gyerekünk születne egy ilyen tönkrement házasságban. Ha már született, akkor változtassuk Sziszifuszra a nevünk és kezdjük görgetni a nagy követ…

Ha a házasság alapvetően rendben van, akkor a mindennapokban nincs szükség nagy harcokra, ego-fitogtatásra. Apróságokkal is karban lehet tartani a kapcsolatot; testbeszéddel, gesztusokkal, jól megválasztott félszavakkal. Egy egészséges kapcsolatban nincs szükség a főnöki státuszunk rendszeres megerősítésére – annyi kell csak, hogy olykor éreztessük: ő a nő, és mi vagyunk a férfiak. A legegyszerűbb gesztus: csapjunk olykor a fenekére! Elvégre a feleségünk, megtehetjük bármikor. (Természetesen nem durvaságból, bár azt hiszem ezt normális embereknek magyarázni sem kellene, de hátha van olyan olvasónk akinek egy pacsi a popsira a családon belül erőszak rémével azonos.) Amikor a közelében mászkálunk, csókoljuk vagy harapjuk meg. Legyen ez játékos, könnyed, huncut. Ha valami baja van ezekkel a gesztusokkal, akkor ne kérjünk bocsánatot, ne tegyünk úgy mintha bűnt követtünk volna el (hiszen nem követtünk). Fütyörészve sétáljunk el, mintha mi sem történt volna, és legközelebb csináljuk megint. Persze nem muszáj minden egyes alkalommal, főleg nem kiszámíthatóan – legyünk spontánok, romantikusak. Olykor olyan pici, de annál fontosabb részleteken múlik a siker, mint hogy hogyan csókoljuk meg. Gesztussal jelezzük, hogy csókolnánk, de ő nem hajlandó közelebb hajolni? Ne hajoljunk oda hozzá, hanem fogjuk meg, és húzzuk őt magunkhoz. Egy férfi nem görnyed vagy pipiskedik, hanem magához húzza a kedvesét. Ebből a példából kiindulva igyekezzünk átalakítani a viselkedésünket, hogy soha ne legyünk pincsikutyák, ne hagyjuk magunkat “hátrányos helyzetbe” szorítani. Esetleg gondoljuk meg, hogy mit csinálna abban a szituban James Bond – persze a lövöldözős rész nélkül.

Az egyik póz férfias, a másik nyámnyila – szerintem kitalálod, hogy melyik melyik.

családfőség ma

Az előbb említett részletet nem lehet elégszer hangsúlyozni: ártatlanként ne hagyjuk lelkifurdalásba vagy meghunyászkodásba zsarolni magunkat, bármit is csináljon a nő. Toporzékolhat, játszhatja a megbántottat, nézhet megbotránkozva, kikérheti magának a fenékre csapást – ez mind csak színjáték, amivel kideríti, hogy acél-e a gerincünk vagy málnazselé. (Természetesen előfordulhat, hogy tényleg megbántjuk, az másik eset, más szabályokkal. De ha tényleg megbántottuk, azt általában mi is észre fogjuk venni, és nem csak abból, hogy lekonyul a szája széle.) Sok ilyen házastársi szikrázás valójában az akaratok csatája, amiből nekünk kell kijönni győztesen. Ezt a férfiak általában nem tudják, és tehetetlenül állnak a női praktikák előtt, ami egyenes út a családfői szerep átadásához és a boldogtalan családi élethez.

Több tanács is félreérthető, mert egy alapvetően durva ember bármelyiket csinálhatja ész nélkül, otromba módon, amivel többet árt mint használ. Én bízom az itteni olvasóközönségben, reményeim szerint itt olyan férfiak olvasgatnak, akik meg tudják különböztetni a férfias tartást az érzéketlenségtől vagy az erőszakosságtól. Soha ne legyünk lekezelőek, gorombák, figyelmetlenek, mert az nem vezet jóra. De a figyelmünk ne jelentsen szolgai behódolást! Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, de ha jól választottunk párt, akkor lesz időnk kísérletezni. Igyekezzünk a szó hagyományos értelmében férfiak lenni, a többit már intézi a természet.

 

 

Sz P

 

Nekünk való, ha te is jó párkapcsolatot akarsz. Csajok! Az uccsó húsz perc főleg a tiétek…

 

 

 

 

 

 

 

 

Rém egyszerű, kicsit túl egyszerűsített. Mégis felszabadító. Mark Gungor, akárcsak a Biblia, elismer minket férfiként, a nőket nőként. Miért a pornófilmekben a sok hatalmaskodás a nők felett? Mert pipogya nemzedék vagyunk. Önállóság, bátorság, saját célok (melyek a közösségnek is hasznosak), kockázatvállalás nélkül. Hát megjelenik a meg nem élt erő ott, mint a középkori kódexek oldalán a obszcén szexuális ábrák. Egyháziakén is. Az Élet élni akar, és utat keres magának. Ha nem teheti természetesen, egészséges módon, hát hat a tudatalattiból, sötéten, viszolyogtatón. Mint az a szerencsétlen flótás, aki csak teljesen megkötözött nővel volt képes, és csak az volt meztelen belőle. Vajon mennyire ismerte őt el az anyja férfiként? Vajon az apját mennyire tisztelte az anyja?

Mindegy: Mark abban segít kicsit: mi a módja a természetes és kellően szabad, hosszútávú együttlétnek?

 

;-)

 

Zoli

Amit egy mai nőtől várnék

nőKívánalmaim csak a párkapcsolaton belül igazak. A társadalom szélesebb mezeje, és a munka más terület, más szabályokkal. Ott kevésbé számít, valaki férfi vagy nő. Csak a párkapcsolatról beszélek.

Az ALÁRENDELŐDÉS készségét. NEM, nem az elvtelen bólogatást. Inkább afféle „ha mutatsz erőt és bölcsességet, akkor követlek” mentalitást.

IGÉNYT, hogy ilyen férfiak legyenek a nők mellett. SEGÍTSÉGET, ha szükséges, a férfiak részére, hogy igazi vezetőkké váljanak, és ELVÁRÁST, hogy meg is változzanak.

EGÉSZSÉGES ÖNÉRZETET. Annak biztos ismeretét, hogy a véleményük számít, igény van rá, fontos, de nem feltétlenül perdöntő a család egészét érintő döntésekben. Hogy a család csak velük, az ő NŐ –iségükkel és ANYA-ságukkal teljes. Mind feleség, mind anyai szerepeikben kijár nekik a tisztelet, ha teljesítenek bennük. (Tapasztalataim szerint a legtöbb nő ilyen, sőt kinézik maguk közül azokat, akik nem.) Az alárendelt nem alacsonyabb értékű, mint a vezető, mert értékességünk EMBER voltunkból és nem pozíciónkból, hatalmunkból, testi vagy lelki erőnkből fakad.

FELELŐSSÉGET, azon tevékenységek iránt, amelyeket a nő feladata ellátni, és azt, hogy egyértelműben KÜLÖNÜLJÖN EL, mi a nő és mi a férfi dolga egy párkapcsolatban, egy családban. (Ezt egyébként nem a nő dolga egyedül elkülöníteni.) TISZTELETET azon tevékenységek iránt, amelyek a férfire várnak, és elvárást, hogy tegye is meg azokat. (Ésszerű rugalmasság kell a feladatok kiosztásánál és főleg azok gyakorlati alkalmazásában. Az Élet egyszerűen túlságosan változatos és gazdag, és néha szokatlan helyzeteket produkál. A nemiségünk inkább inspiráljon, illetve természetünkből, igényeinkből fakadó korlátok közé tereljen, de ne kössön szükségtelenül gúzsba!)

ÁPOLJÁK magukban a hagyományos női erényeket. Kedvesség, finomság, el- és befogadás, megértés, türelem, közvetítés, félreértések elsimítása, feszültségoldás. Tegyék le végre a kardot velünk, férfiakkal szemben, és ne a mi pályánkon akarjanak tartósan haladni! Kivéve, akinek ez a sorsa, mert van néhány (de csak néhány!) ilyen nő. Az Élet (Isten) szereti a változatosságot, és a teremtés szabadságát. De a többiek legyenek végre NŐ – k! Küzdjenek érte, hogy többet lehessenek otthon, több gyereknek adhassanak (kellően átgondolva) életet, és több pozitív nőiséget vihessenek a társadalomba! Vagyis azért nem kell mindig otthon ülni.

Na, a vége már nem a párkapcsolatról szólt.

 

Zoli

 

Néhány társadalom átalakító kérdés

Családfő

Családfő

Tudtad:

– hogy alapvető szükséglete a legtöbb férfinek, hogy vezetését kellő józansággal, de elfogadják?

– hogy mélyen igénylik feleségük vagy élettársuk és gyermekeik, valamint a társadalom tiszteletét?

– hogy ma nem tanítják a férfiaknak, miképpen érhetik ezt el?

– hogy sok nő csak napi két óra munkaidő csökkentésnek is örülne, hogy azt otthonára és családjára fordíthassa?

– hogy más nők szívesen nevelnének több gyereket, vinnék a háztartást és végeznének karitatív munkát, ha cserébe kellő elismerést és tiszteletet kapnának a párjuktól és a társadalomtól?

– hogy sok férfi ezt meg is adná, ha végre nem riválisnak, hanem társnak éreznék maguk mellett a nőket?

– hogy nagyon sok férfi lelki-szellemi értelemben elképesztően magára van hagyva, és csak sodródik?  

 

Zoli

A női hatalom

 

„Schell Judit: egy nő, akiről elhiszem, hogy tiszta”

„Schell Judit: egy nő, akiről elhiszem, hogy tiszta lelkű”

A Biblia azt írja, a nő engedelmességgel tartozik a férjének. Ugyan egyházam, a katolikus, ezt nem így látja, de azért én szeretnék két példát hozni, hogy volt ám akkor is (patriarchális zsidóság idejében) családon belüli női hatalom, csak erről a Biblia nem ír! Szerintem a példák önmagukat magyarázzák, nem kell majd különösebben alátámasztanom sem tudományos, sem biblikus érvekkel.

A) Szent József hazaér a munkából. Köhög és bágyadtan ül az asztalnál. Mária a homlokára teszi a kezét, aztán “beindul”.

– József, neked lángol a homlokod. Főzöm a teát, aztán forró fürdőt veszel, utána ágy. Jézust én elrendezem, holnap pedig ha jobban leszel, elmész a többiekhez, és megmondod, hogy itthon maradsz. Ha nem leszel jobban, én teszem ugyanezt. Ha délután jól vagy, megcsinálhatnád Jézusnak azt a kis asztalt, amit olyan régen ígértél, meg rendet rakhatnátok hátul az udvarban. Biztos Jézus is élvezni fogja.

És József mit csinál? (Ha esze van.) SZÓT FOGAD. Mert ez neki jó.

Ez volt az A) eset, amikor Mária önzetlen, a családjáért élő nő. Most nézzük meg a B) esetet, amikor magára gondol. Ezt keményebb bevállalni, de az okos asszony ezt is megteszi. A végén leírom, miért.

B) József hazaér a munkából. Mária elé teszi az ételt, és leül vacsorázó férjével szemben. 

– József, arra gondoltam, holnap este átmennék Ruth-ékhoz. Régen láttam, meg állítólag a nővérének megszületett a kislánya, mesélne róla. Meglesztek Jézussal ketten, ugye? 

De mondhatja ezt is:

– József, Ruth azt mondta, fenn a hegyekben van egy szép hely, olajfák, egy forrás, és állítólag olyan sziklák, hogy egészen áthevíti őket a nap, jó rájuk ülni. Szeretnék veled elmenni oda. Olyan lenne, mint régen, amikor udvaroltál nekem. Akkor is sokat jártuk a környéket. No, mit szólsz?

Vajon mit szól ehhez József? Szerintem ezekre nagyon komoly okkal mondja, hogy nem. És meg is magyarázza, miért nem. És esetleg azt is megmondja, hogy ha most nem, akkor mikor igen.

MERT ALAPSZABÁLY: BOLDOGABB NŐ = BOLDOGABB CSALÁD.

(Az okos asszony ezért gondol a saját örömére is. Nem mindig másoktól várja, hogy örömet okozzanak neki. Persze szólni nekik is lehet. A férfiaknak és a gyerekeknek is meg kell szentelődniük, nem csak a nőknek. Beza, ez van fiúk-lányok!)

És egy értelmes férfi a fenti szabályt tudja. Ha pedig nem tudja, akkor megtanulja.

 

;-)

Zoli

A Szűzanya szavai a férjéről, a családfőségről, és a modern nőkről.

A Sz�zanya szavai a f�rj�r�l, a csal�df�s�gr�l, �s a modern n�kr�lKépzelt beszélgetés!

„Emlékszem, mikor Józseffel menekülnünk kellett Egyiptomba. Karomon a kicsi Jézus, mi meg idegen országba mentünk, idegen nép közé, idegen nyelvet használó emberek közé. Ma ez nem olyan szokatlan, sokan hagyják el a hazájukat, de a mi időnkben nem volt megszokott.

Megsirattam azokat a csecsemőket, akiket megöletett Heródes a fiam miatt, és végtelenül féltettem a sajátomat. Sokat imádkoztam, és bíztam. És nem csak Istenben. Józsefben, az én Józsefemben. Aki nem taszított el magától, amikor látta, hogy gyermeket várok, pedig tudta, hogy nem tőle várom. Aki mellettem volt, amikor az istállóban, bába és orvosi segítség nélkül megszültem fiunkat. Aki hitt az álmának, és elfogadta, hogy az Isten adott neki gyermeket, és aki hitt az álomnak, és elvitt minket a biztonságba, Egyiptomba, mikor Heródes halálra kereste azt a fiút, aki soha, semmilyen formában nem kívánta az ő trónját. Én pedig hittem Józsefnek, amikor azt mondta, mennünk kell, pedig soha, egyikünk sem járt még Egyiptom közelében sem.

Tudtam, hogy a férjemre bízhatom a magam és a gyermekem életét. József fáradhatatlannak tűnt a szememben. Jött a szamarunk mellett, és este, a pihenőkor, mégis mindig utánajárt, másnap merre kell mennünk, hol találunk vizet, szállást, élelmet. Mikor eljött az ideje, karaván után nézett, később helyet keresett nekünk az idegen földön, munkát, majd pénzt hozott haza, amiből el tudtunk élni addig, amíg végül hazatérhettünk. Az én gondom maradhatott a fiunk, az otthonunk, és női munkák. Mert persze később én is eljártam otthonról időnként dolgozni, más nőkkel együtt, mindazt, amit akkor, mi nők végeztünk a házon kívül. Jézust magamra kötöttem, és mentem.

Mindig felnéztem erre a férfira, Józsefre, és mellette álltam, mikor szüksége volt rám. Volt ő is elkeseredett, és fáradt. Ő sem tudott mindig bízni a jövőben, és nem mindig érezte maga mellett az Istent. Hittem benne, mint férfiban, mint családfőben. Soha nem romboltam a tekintélyét a fiunk előtt, soha nem beszéltem elítélőleg róla a háta mögött, pedig József sem, mint soha senki, nem volt tökéletes. Tudtam neki megbocsátani, és elfogadni a döntéseit.

Ma ti, nőtársaim, sokszor nem tisztelitek a férfiakat, mert korotok terméke, a feminizmus erre tanít. Nem hisztek a társatokban, nem álltok mellette, ha gondja van, viszont elvárjátok, hogy udvaroljon, pénzt hozzon haza, méghozzá nem is akármennyit, hanem mindig ELEGET. Tiszteljen titeket, ne gátolja érvényesülési vágyatokat, mert sokszor karriert akartok, és lenézitek nőtársaitokat, akik családban gondolkoznak, akik rábízzák magukat férjükre, akik elfogadják társuk vezetését. Tudok köztetek olyan katolikus hitoktató (!) nőről, aki barátnőjének a válást tanácsolta, amikor a férje megverte őt. Nem a brutalitást védem, de az a nő mit kezdhetett volna az életével egyedül,több gyerekkel, szinte pénz nélkül? Egy dolog a feminista büszkeség (amivel TELE van a fejetek, kedves nőtársaim) és egy dolog a valóság. Nem vált el, adott esélyt a párjának, (igaz, feltételek mellett), és évek alatt eljutottak ismét a kölcsönös szerelemig. Válás helyett terápiát és lelki vezetést, megértést és megbocsátást választották. Ma már hét gyermeket nevelnek, és más családokat erősítenek meg abban, hogy miképpen tartsanak ki egymás mellett ebben az őrült, modern világban. Mely folyton a nő szabadságát és függetlenségét szajkózza, és a börtönöket tölti meg az elvált, és gyermekeit egyedül felnevelő nők fiaival és lányaival.

Én még tudtam NŐ lenni. Anya, hitves, a tűzhely és családi egység őrzője, az otthon kialakítója, a család szíve.

Ha akartok is, ti tudtok?”

 

Zoli

Izomszagúak

Cindy Crawford

Cindy Crawford

Ugye két gyönyörű, vonzó, attraktív és sikeres nő képe látható itt? (A másik lentebb van.) És láttátok őket nyilatkozni, szerepelni, vagy éppen reklámban? Két macsó, semmi kétségem efelől. Ezért a csöppet sem hízelgő becenév a címben. Biztos tök nagy kaland őket meghódítani, ha ugyan ijedtemben az asztal alá nem pisilek közben, várva, mikor nyelnek le keresztben.

De komoly kapcsolatra?

NEM NŐK. Női testbe bújt férfiak, akkor is, ha a fütyi a menő náluk. Ez van. Egy éjszakára tökéletes, mert ott tényleg az számít, hogy jó az alakja, bízik magában, és szép az arca, meg csinos és ért a sminkeléshez. Meg lehet vele értelmesen beszélgetni.

De tudna alárendelődni? Beállni a férje szekerét tolni? A férfifeladatokat a férje számára fenntartani? Szakembert keríteni, tárgyalni vele, kisebb szerelő munkát vele elvégeztetni, bevonni a gyerek körüli teendőkbe, a fegyelmezést is beleértve? A végső döntés felelősségét a férfire hagyva? A végrehajtás és végrehajtatás terhét csak megosztani, de alapvetően a férfire bízva? Engedni, hogy szóvá tehesse ha pl. az orvosnál indokolatlanul sokat kell várni? Ha a tüzelő szállítója pofátlan árat kér, ha a kőműves az utolsó pillanatban emel árat? Hogy kiálljon a családjáért, a feleségéért, ha emiatt érzelmileg kellemetlen helyzetbe is kerül a nő? Hogy letisztázza a konfliktust a szomszéddal, és ne a feleségére hallgasson, aki inkább egy kényelmes kompromisszumba, vagy megalázkodásba menne bele, holott erre semmi szükség? Tudna két betüzesedő férfi közé állni: “Fiúk! Baj lesz, gyertek, főzök egy kávét, leugrik a gyerek két sörért, kóstoljátok meg a sütimet, stb. aztán folytassátok!”

A két izomszagú2.

Heidi Klum

Tudnak ezek az üzletasszonyok, pl. erőt adni? Biztatni? Megérteni? Lélekben hordozni? Enyhíteni? Vigasztalni? Közvetíteni? Felvidítani? Tapintatosan helyrerakni? Okosan terelgetni? Gyereket nevelni? Sütni, főzni? Utóbbi feladatokat legalább érintőlegesen?

Tudjátok a Zoliné most, lassan negyven évesen vonzóbb nekem, mint amikor megismertem. És ebben benne van, hogy évek óta gyakorló anya. Fogalmam sincsen miért, de ettől még szexibb. Kiteljesedett nő, igazából, lélekben. Tud valami többet, mint a kis fruskák. (Nem erről a két nőről írom ezt. Ők messze nem fruskák. Kőkemény, férfihervasztó amazonok.) Azt hiszem, kezd érteni engem, belülről. Azt hiszem, kezdem érteni őt igazán, belülről.

És ezt könyvből nem fogod megtanulni, se te fiam, se te lányom! (Bocs a keményebb stílusért.) Együtt kell élni a másikkal, éveken át. Akkor érik össze a tudás, belülről. Mert nagyon de nagyon sokszor az nevel igazán, amit a bőrödön érzel, amit belélegzel, és amiben létezel.

Ezt egyetlen spirituális mester, magát az Úristent is beleértve, kívülről meg nem adhatja neked.

Ez az Élet. A Sors.

Nehéz, ugye?

És sokszor szép.

;-)

Zoli

2012 ősze

Akié minden égi és földi hatalom 2: A próféta

pápa(Amikor hirdeted, amiben hiszel, Isten tanúságot tesz melletted, csodát tesz általad, emberek térnek meg, halottak támadnak fel, prófétálsz, jövendölsz, emberek gyógyulnak meg; dicsőítik Istent; kiárad és megmarad a szeretet.)

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” – Példabeszédek könyve 1, 7a

Figyu, készülj, fel! Hosszú lesz ez a cikk. Alsógatyesz felköt, aztán: olvasás.

Nem véletlenül tettem ki ezt az idézetet a cikksorozat második részének elejére. Amiről írok, valószínű megvalósítható élő keresztény hit (értsd: napi kapcsolat Jézussal az imádság és az abból fakadó jótettek által, lehetőleg nem magányosan, hanem valamely beláthatóan jézusi közösség keretein belül) nélkül is. De sokkal könnyebben, mélyebben, és tisztábban lehet mindezt megélni, és sokkal, de sokkal kisebb a veszélye az eltévelyedésnek, ha gyakoroljuk keresztény életünket. Mert a hatalom csábítása valóban nagyon erős. (Tolkien ábrázolta ezt nagyon jól “A gyűrűk urában”. Az egy gyűrű, a hatalom gyűrűje, mely csábításának alig valaki tudott ellenállni, s melynek elpusztításáról szól a könyv. Végül a gyűrűhordozó, a tiszta szívű kis hobbit is elbukott volna, ha a gyűrű rabszolgájának, Gollamnak a mohósága közbe nem szól. Csak így szabadult meg a fantasy világ, Középfölde, a gonosz uralmától, hogy Gollam leharapta Frodó ujját, és a Gyűrűvel együtt zuhant a Végzet hegyének lávájába. Számomra ennek a mondandója ez: nagyon mélyen bennünk van a bűn, és az arra való hajlam. Ráadásul nagyon mélyen bukott világban élünk. Aki tényleg hatalmat akar, és azt jól akarja gyakorolni, hajoljon meg a hatalom megalkotója: az Isten előtt. Ő tud minket igazán megtanítani arra, hogyan éljünk természetes képességeinkkel, és gyakoroljunk hatalmat ott, ahol kell, magunk és környezetünk megelégedésére.)

A hatalomról: közhelyes, de igaz – szolgálatra való. Ennek legjobb példája ma a tanár, az oktató (legyen akár iskolai, autóvezetést, vagy éppen karatét tanító). Sajnos, az apák ma már alig azok, de ez van. Az ő hatalmukról, a királyi hatalomról alig fogok szólni, emancipált és rettentően elnőiesedett korunk miatt a férfi otthon ritkán családfő.

A tanárra odafigyelnek, hallgatnak szavára (bár korunkban egyre kevésbé), nem vitás: ő a főnök. Mégis, amikor gyakorolja a hatalmát (vagyis oktat), a központban nem ő van (bár a tekintély vitathatatlanul az övé) hanem a tanítványai. A jó politikus tevékenységének központjában nem ő van, hanem a nép, amelyet szolgál.

(1) A hatalom teher is, nem csak a tisztelet és az erő érzetének öröme. De aki nem tud örülni hatalmának, annak, hogy felnéznek rá, és hogy keresztül tudja vinni az akaratát, ha szükséges, mások akaratán keresztül is (vagyis ereje van és képes győzni általa), az bele fog keseredni a döntéshozás és a felelősség kettős terhébe. Csata után persze illik ellátni a sebesülteket, és rendezni, ha lehet, az emberi kapcsolatokat.

Mi az alap? Ha jól akarunk „hatalmaskodni”, mihez fogjunk először?

család1TELJES életet kell élnünk. Egyszerűen: fontos a magánélet és fontos a közélet, a társadalom felé végzett tevékenység. Az egyházi szolgálatot is ide sorolom, hiszen az is a szélesebb közösség felé végzett szolgálat része, és az egyházak részei a társadalomnak.

(2)Az alap, a szeretet, a gyakorolt szeretet. (Ez annyira nem eredeti, hogy minden, magát kicsit is tanítónak valló ember is leírja.)

(3) Tudom, ez nőies dolog, de kell. Ugyanis a hatalomnak van egy másik arca is: ez a gyengédség, bizalom, őszinteség, intimitás, megértés és elfogadás hatalma. Ez ránk, emberekre, a mi szívünkre gyakorol mély hatást, és időigényes. No meg, áldozatigényes.  Aki azt gondolja, ez nem hatalom, próbálja ki hosszabb ideig nélküle. Meggyőződésem, hogy háború idején a katonák nem csak a kéjvágyuk kielégítése miatt keresték az örömlányok társaságát. Kellett a női közelség, nevetés, ölelés, a gyengédség és öröm legalább imitálása.  Amúgy is sok férfi – gyanúm szerint – hajlamos az érzelmi igényeit szexuális kielégülésbe nyomni. Nincs érzelem, gyengédség, meghitt beszélgetés, legalább legyen kéj, meg hatalmi játszmák. Mert az örömlánynak nem lehet önérzete, mindenre rá lehet venni. Rá is veszik. Persze a kéj elmúltával annál jobban fáj az igazi intimitás hiánya. De ez akkor van, ha egyáltalán ráébred a férfi, hogy kell az intimitás, az őszinteség. Sokszor rá sem ébred ezekre az igényeire, vagy visszariad attól, amit ez ténylegesen jelent: feltárulnak személyisége rejtett oldalai, saját árnyéka is előlép a sötétből. És hát tipikusan a másikon keresztül gyötri. A feleség-élettárs az, aki a leginkább tükrözi ezt az árnyékot, de aztán a gyerekek is. Ők ismerik őt a legjobban. (Mindez igaz a nőkre is.)

De az intimitás nem csak ezzel a teherrel jár. Még két jó ember közt is gondok lehetnek, meg kell küzdeni a bensőségesség fenntartásáért. Áldozattal jár, lemondással, vagy éppen harccal: tarts tiszteletben, van önállóságom is, továbbra is rendelkezni akarok magánszférával. És emiatt kemény belső harcok alakulhatnak ki.

Elkötelezettség, mert csak akkor tud kibontakozni két ember kapcsolata, ha biztosak magukban és a másikban. Ha baj lesz, akkor is kitart mellettem. Ellenáll a kísértéseknek, vállalja a nehézségeket. Érdekes, hogy korunkban, amikor az érzelmekre építjük szabadon a házasságot, a családot, mennyire nem időtálló ez a közösség. Háttérbe került a funkcionális, „új nemzedék biztosító” szerepe: a gyerekek érdeke eltörpül a felnőttek érzelmi és szexuális érdekei mellett. Nem azt mondom, hogy a gyerekek miatt kell együtt maradni, hanem miattuk (is) kellene mindent megtenni, hogy kitartson és megújuljon a házasság.

(4) Jókora kitérőt tettem a szeretet, és annak alapvető tere, a család felé. De a hatalom gyakorlása csak így lehet teljes, ha mindkét hatalom (értsd: ható erő felé) nyitottak vagyunk, és élünk velük. Uraljuk őket azáltal, hogy engedelmeskedünk nekik. Feltárjuk szabályaikat, céljukat, ami felé terelnek, aztán a már megszerzett bölcsességgel egyéni céljainkat is megvalósíthatjuk.

(5) Oké, küzdünk a magánéletünkben (szerzetesek a szerzetesközösségben, hiszen nekik az a családjuk, papok a plébánián, agglegények és aggszüzek otthon ;-)), sőt, talán már a társadalomba is kiléptünk, meg van az alap, hogy „hatókká”, potens emberekké váljunk. A politikai hatalmat én hagyom, új járdák építése, meg új munkahelyek teremtése némileg hidegen hagy. Bár elismerem, hogy fontos az is.

(6) Tehát engem kétfajta hatalom érdekel: a harcosé, és a papé. A királyé – írtam – kevésbé (miután politikusainktól állandóan azt várjuk, hogy a zsebünket töltsék meg pénzzel.)

(7) A mai pszichológia arra hajaz, hogy az egyén képességeire, lelki erőire tegye a hangsúlyt, és bizonyos irányzatai már a sorsunk szövedékét bogozgatják, tudása súrolja (sőt szerintem el is érte) az egykor volt mágusok tudásának bizonyos szintjét. Pl. sorsunk a személyiségünkben rejlik, az egyik ember él bizonyos vágyott lehetőségekkel, a másik vért izzadva sem tudja azokat kihasználni, a harmadik észre sem veszi, mikor elmegy ugyanazon lehetőségek mellett. (Tehát: Változtasd meg a személyiséged, és megváltozik a sorsod!) Legyen szó tévében szereplésről, énekesi karrierről, vagy a környéken lakó szegények megsegítéséről. Vagy a dúsgazdag, ám magányos ember lelki megsegítéséről. (EZ kihívás, barátom! Nem a pénzére hajtani, ha barátjává fogad, ellenállni a rosszindulatú pletykáknak, megőrizni a szabadságodat vele szemben, nem kisajátítani őt – lehetne sorolni. Pl. a szomszéd Mari néni lelki ínségét is hasonlóképpen észrevenni, pedig az ő barátsága, hálája nem csillogó, csak olyan öregasszonyos. De hála, emberi szeretet – az ő szintjén. Nem értéktelenebb pénzes és meglehet: intelligens, őszinte és mély érzésű barátod hálájánál.)

boszikNa, szóval mágia kontra vallásos hit. Ugye, a bűbájos boszorkák sorozat szereplői tartották jelmondatuknak, hogy lehet élni a természetfeletti hatalommal, csak jóra kell használni. Bár ilyen egyszerű lenne! A realitás azonban szerintem az, hogy egy mélyen bukott világban, mélyen bukott emberi természettel élünk. És az az istenített jóakarat annyira eltorzulhat bennünk, rejtett hiúságok, gőg, érzékiség és társai úgy el tudják foglalni a szívünket (és lopózva fognak jönni, mire észrevesszük őket, már uralkodnak rajtunk), hogy… hát szóval nagyon. Szerintem naivitás és önhittség azt képzelni, hogy majd mi, önerőből, meg összefogva megoldjuk a problémáinkat, és széppé tesszük a világot. Vannak eredmények, ez kétségtelen, és távol álljon tőlem, hogy az én utamat másra erőltessem, de jó kezdet a természetfeletti felé való nyitáshoz, ha elfogadom egy működő, úgynevezett „teljes evangéliumi” felekezet vezetését. Még biztosabb, bár időnként nehezebb, egy történelmi egyház vezetését elfogadni. Ezek számos gyermekbetegségen túl vannak, bizonyítottak, ám sajnos a karizmákat, és a Lélek lendítő erejét (néha pedig, és ez az igazán fájó, a cselekvő szeretetet is) eltemették magukban. De nem általánosítok, senki kényelmes előítéleteit ebben az írásban kiszolgálni nem fogom, akinek van szeme, lássa meg a Karitászt, a Baptista Szeretetszolgálatot és társaikat. Kevés? Nem finnyázni kell, lehet beállni a soraikba, és máris több lesz a segítő kéz. Aztán lehet türelmesen és határozottan hívogatni másokat is. Van megoldás, csak hinni és cselekedni kell. ;-)

Amúgy is a természetfeletti felé, és Isten felé egy nagyon fontos eszköz az ALÁZAT, ezt pedig egy felekezetbe való belépéssel máris gyakorolhatjuk. Tudom, ez nem ennyi, több problémát felvet (kinek van kedve szomorú arcú nénikék közé járni, és a többi ellenvetés, de meglehet, azok a nénikék egyszerre mosolyogni kezdenek, ha új ember megy közéjük, pláne, aki meghallgatja őket, dicséri őket, és igen, ha kell, tapintatosan helyrerakja őket. Korlátokat állít eléjük, mert érzelmileg lestrapálni senkit nem kell. Van család is, ők is számítanak ránk.)

És most érkeztem el az igazi tartalomhoz, a hatalom papi (prófétai) gyakorlásához. Egyrészt a pap szót azért használom, mert mint azt Szent Péter írja: „Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, …” (1. Péter levél 2,9) Ezeket a gondolatokat egyébként ő is úgy idézi az Ószövetség két helyéről, ahol nem szó szerint, de részleteiben ugyanez van leírva. A Kivonulás könyvében a 19, 5-6; és Izajásnál a 43,20. Ez az ígéret minden Jézushoz hű emberre vonatkozik.

Ahhoz, hogy nagy erőkkel működjön az Isten általad, nagyjából a következők kellenek.

Bizalom, hogy ez lehetséges. Nem kell gigászi hit, csak nap, mint nap kitartani abban, hogy ezt Isten megteheti, és meg is akarja tenni. Angol közösség tapasztalata, hogy tíz évig böjtöltek és imádkoztak, amíg az Úr elkezdte a karizmákat ébresztgetni köztük. Kérni kell az állhatatosság kegyelmét.

Közösség és közösség építés. Erre valók az adományok. És épül és növekszik a hit, remény és szeretet.

Közösség és közösség építés. Erre valók az adományok. És épül és növekszik a hit, remény és szeretet.

Vágy, hogy ez a szolgálat bekövetkezzen. Találkoztam olyan állásfoglalással, hogy „nem törekszem a különleges kegyelmek után, ha Isten akarja, megadja”. Törekedni kell. A világnak, a kereszténységnek szüksége van rá. Egy nagyon szép imádsággal találkoztam nem régen, amely csupa bölcs dolgot kért, és a végén a szerzője hozzátette: „ne adj különleges kegyelmeket, elragadtatást és hasonlókat, csak ezeket a szép egyszerű ajándékokat. Ámen” Ez az ember lelkileg szerény volt, ez tény. De elfeledkezett róla, hogy a hite nem csak neki lett adva. Tanúságot kell tennie mások előtt, és Jézushoz kell vonzania őket. Másokért van szükség ezekre az erőkre. És mi sem járunk rosszul, mert eléggé csodás, extatikus élmény, amikor Isten erővel nyilvánul meg az emberen keresztül. A saját hitünk is növekszik.

Óvatosság, türelem, kellő józanság: az Istennel való maximális együttműködés. Isten végzi a csodákat, mi csak eszközök vagyunk. Nagy a felelősségünk. Kérjük őt, hogy segítsen megtisztítani a lelkünket rejtett bűneinktől! Ha ilyen mennyei hatalmat kívánunk, akkor sokkal inkább kell az Úrral járni! De görcsölés nélkül, magunk iránt is türelemmel! Isten tisztít meg (bár tennünk nekünk is kell, néha akár a vért izzadás nehézségéig, de azért nem ez a jellemző), ő készít fel, és ő használ minket. Ne legyen túl fontos, mit gondolnak rólunk az emberek! Nem előttük kell tündökölni, hanem valóban megszentelődni. Kérjük a bátorság és a bölcsesség lelkét! Legyen jogos önérzetünk! Mi a legjobbat és legnagyobbat képviseljük! Amikor pornókamionok vonulnak fel magyar nagyvárosok utcáin, mi ne mehetnénk büszkén és örömmel az emberek közé, akár az utcára Jézus örömhírével? Isten vezetni fog, és érzékennyé tesz Szentlelke számára. „Leimádkozhatunk” csodákat, és a Lélek jelezni fog, amikor ő akar erővel hatni általunk.

biblia1Közösség, imacsoport, ahol egy akarattal törekednek a karizmák elnyerésére és használatára. Fontos az egymás elfogadása, bátorítása, és tapintatos helyreigazítása! És az alapok szüntelen megélése: a Szentírás egyéni és/vagy közösségi tanulmányozása, és az abból fakadó tettek. A hűség a felekezethez, amelybe belekeresztelték az embert. Sajnos hallottam olyan közösségről, ahol mindenki tündökölni akart, a többieket lenyűgözni a kapott kegyelmeivel, és a köztük szolgáló (sütit behozó, teát körbekínáló, mindenkivel kedves) nénit szinte észre se vették. De a legelső közösségem, a spiritiszta kör is (többek közt) ebbe fulladt bele. Mindenki a többiek figyelmét igényelte, a saját álmaival, adományaival, gyógyító képességével igyekezett a többieket lenyűgözni, ha valaki az összejövetelen szóba elegyedett mással, és így szükségképpen figyelmet kapott, már irigyen nézték őt a többiek: mije van, hogy foglalkoznak vele? Holott ő foglalkozott másokkal. Nem olyan nehéz ebből a csapdából kitörni: ne sajnáljuk mástól a figyelmünket! És ha kell, igényeljük bátran a másokét! Hiszen, ha Isten csodálatosan működik rajtunk keresztül, azt elmondani nem feltétlenül dicsekvés! Szolgálhat a többiek megerősítésére, sőt éppen ezért kell megosztani. A többiek se vegyék ezt dicsekedésnek, még ha a történetét megosztón látszik is kicsit a hiúság szele. Türelem egymással és magunkkal szemben, és ima. Az irgalmas Jézus gyógyítgassa lelki sebeinket, és tisztogassa végtelen szeretettel a lelkünket! Legfeljebb azt kel meginteni, aki tényleg túlságosan leköti a csoport figyelmét, és másokra nem jut kellő idő. Ezekben igazán eligazító a személyes tapasztalat lehet, és kérni kell közösen is a Lélek vezetését. ;-)

Úgy vettem észre, a karizmák fokozatosan fejlődnek ki (és ha jól emlékszem, ezt olvastam a Marana tha könyvekben is.) Apránként vezet a Lélek a teljes szolgálatra. A meghitt, őszinte közösségben jó először gyakorolni a kegyelmeket. Aztán jöhet a nagyobb nyilvánosság! Mert emberekhez kell eljutnunk, lelkeket kell nyernünk az Úrnak, ezért van az egész törekvés, erők, csodák, extázis és minden. Működjünk együtt egyházi elöljáróinkkal! Bátran és alázatosan, tisztelettel! Idő kell, míg megbíznak bennünk, amíg hitelt adnak szavunknak, és közben sokat is tanulhatunk tőlük. Tapasztalatainknak, növekvő bölcsességünknek illeszkedni kell az egyházak által eddig megszerzett tudáshoz. Ne legyünk szakadárok, szektából van elég, semmi szükség, hogy egy újabb Egyházat elhagyó közösség szomorítsa meg az Úr szívét.

Sokkal több, és megbízhatóbb tudás van Eberhard Mühlan: Hogyan vezet minket a Szentlélek? c. könyvében. (Marana tha kiadás) A könyv vékony, izgalmas, olvasmányos, alapos és olcsó. A Marana tha kiadványokat amúgy is szívből ajánlom minden olvasó figyelmébe, illetve nagyon szép és hasznos a szentek életével és munkáival (tanításukkal) foglalkozni. Vagy akár a Marana tha újsággal, mely kéthavonta jelenik meg.

jézus csodát teszVégül egy személyes példa, amit magam éltem meg, hogy Isten hajlandó és akar teljhatalommal működni. Mint írtam, spiritiszta körben tértem meg, és közéjük jártam. Ott megnyitottak a szellemvilág felé, érzékeltem magam körül lelkeket. A gond évekkel később jelentkezett, amikor már szinte folyamatosan két világban éltem, és állandóan szórakozott voltam emiatt. Előfordult, hogy megbíztak, vigyek gyógyszert az egyik lakónak (egy otthonban dolgoztam), és öt perc múlva már teljesen elfelejtettem, amit mondtak. (A mai napig emlékeztetőkből élek, a mobilom tele van velük, ez viszont alkati tulajdonság, ilyen vagyok, ezzel együtt kell élnem.) Másnap találtam meg a gyógyszert a köpenyem zsebében. Őszintén megijedtem akkor. Azt a munkahelyet emiatt a szórakozottság miatt veszítettem el. Utána máshová kerültem (Isten segített, vezetett, szinte azonnal „véletlenül” egy nagyon jó helyre tudtam bekerülni, az akkori kollégáimmal ma is tartom a kapcsolatot) ahol ez a szórakozottság szintén nagy gondot okozott. Már az elbocsátásom is szóba került, mikor egy bizalmas beszélgetés során kiböktem az egyik kolléganőmnek (aki a legszebb és legszexibb pszichológusnő, akit csak ismerek – és még intelligens és lelki intelligenciája is van ;-)) hogy szellemekkel társalgok. Azt ajánlották a főnökeim és kollégáim, ha elmegyek egy általuk megjelölt pszichiáterhez, maradhatok. Először Zyprexát szedtem, s a túlvilági élményeim kb. 95% – kal csökkentek. Képes voltam normálisan dolgozni, és családi életet élni. Sajnos a dózist közben emelni kellett. Mivel gyakran voltam álmos a Zyprexától, jóval később áttértünk az Invegára, melyből napi 9 mg-ot szedtem a végén. 2010 szeptemberében tapasztaltam először Isten csodálatos beavatkozását. Este szellemi zaklatást éltem át, nyugtalanító gondolatok árasztottak el, bűnös vágyak ébredeztek bennem, rossz volt. Írtam egy sms-t a keresztény férfiközösségem tagjainak, hogy imádkozzanak értem, mert mit élek át. Jött a válasz: „Ima megy.” Öt percen belül nemcsak elmúlt a szellemi zaklatás élménye, de hatalmas békét éltem meg. Később is előfordult, hogy zaklató szellemi élmények múltak el szentmise látogatás, illetve gyónás hatására. Így jött el 2012 nyara, amikor a szokásos férfi lelkigyakorlatunkat tartottuk. A többiek biztattak, hogy elhagyhatnám a gyógyszereimet (ekkor hatodik éve szedtem azokat), más is meggyógyult már Isten segítségével. Akkor nem éltem a lehetőséggel, de pár nappal később küldtem sms-t, hogy imádkozzanak értem, (rengetegszer segítettek ki a fiúk imáikkal és meghallgatásukkal, sokat köszönhetek nekik – ennyire fontos az őszinte emberiközösség.) lerakom a szereimet. Én is fohászkodtam, és elhagytam az Invegát, valamint a Sertralin Zentivát, amit hangulatjavításra szedtem (társult tünet), és a Kemadrint, amit azért, mert az Invegától (akárcsak  korábban a Zyprexától) időnként fennakadtak a szemeim. A hangulatjavító nélküli élet első napja kemény volt, de belülről folyamatosan vezetett az Isten. Volt olyan pillanat, mikor az utolsó örömszikrát őrizgettem a lelkem mélyén, és próbáltam belőle tüzet csiholni, hogy legyen bennem derű a napi feladataim elvégzéséhez. Csoki evés, jó zene, film. De ennyi mindenre nincs is idő (hármasban voltunk a fiaimmal, ez folyamatos szolgálatot jelent, szülők tudják), és a megszerzett öröm rögtön el is múlt, amint megkaptam. Belső sugallatot kaptam, hogy ne őrizgessem a lángot, hanem adjam bátran oda, vessem bele magam a napi teendőkbe, bízzam Istenre, mi lesz. Tíz perc múlva ujjongtam, szinte szárnyaltam a feltörő lelki energiákban, amelyek aztán lecsillapodtak, és azóta sincsen gond a közérzetemmel. Ennek ma (2012. 12. 16.-án) kb. fél éve.

Pár hónap múlva, szeptemberben felkerestem a kezelőorvosomat, és elmondtam, mi történt velem. Mondtam, vannak tüneteim, (egyébként azóta is), de gyógyszer nélkül tudom kezelni azokat, munkámat, családomat ellátom. Ő azt válaszolta, hogy ha így van, nem kell szednem gyógyszert (mindig együttműködtem és őszinte voltam, nem volt oka kételkedni a szavamban), de ha visszaesnék, várnak vissza. Eddig is önkritikus voltam magammal szemben, számít erre a továbbiakban is, és a legfontosabb visszajelzést mindig a családom adja majd. Hallgassak rájuk. Hivatalosan (ezt hangsúlyozom) nem gyógyultam meg. Sőt, vannak tüneteim, démonokat és angyalokat érzékelek időnként magam körül, és van, hogy nem tudom eldönteni melyik, melyik. De a napi erős dózisú antipszichotikum szedésétől eljutottunk (Isten és a közösségem segítségével) oda, hogy egyszerű koncentrációs gyakorlatokkal és imával kordában tudom (tudjuk, az Úrral közösen) tartani a tüneteimet, az élményeimet. Maguk az élmények egyébként nem olyan fontosak, semmi rendkívülit nem közöltek még velem, a saját feladataimon kívül. Aki rálép arra az útra, amit itt nagyjából felvázoltam, ennél sokkal messzebbre juthat, ha betartja a leírt alapelveket (és azokat, amelyek az ajánlott irodalomban vannak még. Ideértve végül is a Katolikus Egyház teljes tanítását.) Legfontosabb a gyakorolt szeretet, minden nap, apró tettekkel. Ez világnézettől független tanács! És a nyitottság a nagyobb kegyelmek felé. Bővebben erről még a „A keresztény metódus” cikksorozatban.

 

Kiegészítés:

(1) Egyébként a mai politikával nem az a baj, hogy buták a politikusok, hogy „megosztott az ország” –fityfenét az, ha ez igaz lenne, az emberek egymást ölnék pusztán politikai nézeteik miatt. Egyszerűen másképpen gondolkodunk dolgokról, és kész. Ez meg mindig így lesz, mert az ember ilyen, Isten a természetét ilyennek alkotta meg. Lehet Istent okolni. Elég erős, megbírja. ;-) – vagy, hogy mindenki lop. Istent nem engedik be a politikusok a politikába, a közemberek meg a magánéletükbe. EZ a baj. Nincs ima, bűnbánat, katolikusoknál gyónás, az otthon, család szeretete, és bátorság a Lélek karizmáival élni. Fontos döntések előtt hányszor kérték meg a történelmi egyházak vezetőit, hogy szólítsák fel a híveket imára? Kerestek-e már igaz, Istenhez hű prófétákat, hogy segítsék (de ne helyettesítsék) a döntéshozókat munkájukban? A hívő politikusok elvonulnak ülésszak előtt imádkozni? Egy Miatyánk, egy Üdvözlégy? Valahol a folyosón, nem kell nyilvánosan, látványosan. Elbújni se kell, de büszkélkedni se.

(2) S állnak egyúttal fölötte természetfeletti, Istentől eredő nézőpontjuk, és tanításuk miatt. Ha az egész társadalom keresztény lenne, ez a kívül-fölül állás megszűnne. Tudom, nem szeretem igazság, de a mai világ minden jó szándékával egyetemben is még fényévekre van a jézusi tanok szerinti élettől, és legnagyobb gondolkodói és politikusai sem tudtak Jézus egyszerű szavánál tökéletesebbet kitalálni. Az igazsághoz tartozik, hogy az egyházak legszentebb tagjai is sajnos igen-igen messze vannak a Jézus szerinti élet megvalósításától, és akkor ott vannak a pusztán vallásos tömegek, akik megelégednek a vallásos gyakorlatokkal, de például kibeszélik a szomszédaikat, és még családjukat sem szeretik a tőlük elvárható módon, nemhogy a környezetükben lévő rászorulókat. Az igaz lelkületű papok, lelkészek és hívek szomorkodnak is miattuk éppen eleget. Mi se törjünk azonban pálcát fölöttük, eléggé rossz soruk lesz odaát, hacsak meg nem változnak – amiben viszont mi segíthetünk nekik, elsősorban elfogadó jó szándékkal és csak másodsorban szerető kritikával.

(3) Bocsánat, hogy fikázom őt, azt gondolom, megbírja. Annyira van erős lelkű és alázatos. A gondom vele az (és bárki javítson ki, ha tévedek), hogy nem tanítja kellőképpen a lelkek megkülönböztetését a tanaiban. Úgy veszi, hogy ami túlvilági, az szinte biztos, hogy jó. Különösen veszélyes, hogy a magát világosság angyalának kiadó lelkekkel szemben nem ad kellő védelmet a tanítása. Nagy a gyanúm, hogy ő is, mint általában az ezotéria, ilyen lelkek hatása alatt áll. Sok igaz dolgot tanítanak, de erősen hatnak a hiúságunkra, néha a bűntudatunkra, de például a szexualitással kapcsolatosan, házasság, válás, a szenvedés értelme, megélésének módja és hasonló témákban nagyon kevéssé megbízható, amit tanítanak. Hivatkoznak Krisztusra, de sokszor vajmi kevéssé követik. Bár távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem őket. Meglehet, többet köszönhetünk az igaz lelkületű ezoterikusoknak, mint gondolnánk.

Maga Müller Péter, úgy vélem (ezt máshol is kifejtettem), minden jó szándéka mellett nem becsüli eléggé a férfiakat és a férfias lelkületet, rettentően felül korunk feminista propagandájának, miszerint a férfi, csak mert férfi, rossz, a nőket viszont szinte isteníti. Egészséges lelkületű nőnek aligha kell ekkora hódolat, gondolom én, bár a női testi és lelki szépség belőlem is kivált hasonló érzéseket, szívesen lennék lovagja és szolgája bármely nőnek. És egyben ura és parancsolója is. Bár általában csak együttműködő partnere.

(4) Sajnos sokszor van az, hogy (ma, amikor magazinok és egyszerű, közérthető nyelven írott könyvek tömege kínálja a tudást, a párkapcsolati stabilitás megőrzésének titkait) a párok egyedül, elszigetelve küzdenek, nem avatnak be senkit a problémáikba, akár a legutolsó pillanatig úgy tesznek kifelé, mintha minden rendben lenne, aztán villámgyorsan szétmennek. Szerintem emögött sokszor gyávaság van, a kudarc beismerésének félelme, a többiek véleményével való szembenézésétől való félelem. Lám, a társadalom a feminista és liberális propaganda ellenére (melynek élő tanúi a „híres” emberek tömege, akik még büszkélkednek is bűneikkel, a megbánás jele nélkül teszik „közkinccsé” éretlenségük, fegyelmezetlenségük „eredményeit”.) még mindig bír összetartó erővel, ha félünk a többiekkel való szembenézéstől, a biztatástól, hogy erősítsétek meg a roskadó térdeket, vegyétek fel az elejtett zászlót, küzdjetek magatokért és egymásért! Mert a sors nagy eszköz Isten kezében, nem véletlenül kerültél azzal össze, akivel élsz, akitől gyermeked van, akivel esetleg házasságot kötöttél. Hiába gondolod másként, szükséged van a másikra. Még most is.

baptista(5) S ha még szeretetünk kilép a család hatóköréből! Elkezdjük a többieket, a szűkebb, majd tágabb környezetet szolgálni, végső soron a társadalmat. Ki-ki egyéni alkatának megfelelően, ami vonzza, figyelembe véve azért a többiek igényeit is. Vagyis lesz, aki tanít, aki felemel, aki ápol, aki vezet, aki pénzt teremt elő, aki fizikai munkát végez. De mi van, ha a helyi Karitásznak szüksége van több kézre például karácsonykor? Ilyenkor érthető, hogy a többiek félreteszik egy időre a saját feladataikat (ha tehetik), és segítenek ott, ahol erre szükség van. Aztán ki-ki visszatér a saját karizmájának, egyéni meghívásának, (nem vallásosan: egyéniségének) megfelelő feladathoz. Mert Isten úgy tervezte meg, hogy örömünket leljük abban, ahogyan és amit a többiekért végzünk. Általában belőlünk, személyiségünkből fakad ez, és meglévő (bár korábban talán nem is sejtett) képességeinket használjuk benne. A képességhasználat öröme pedig sikerélményt ad, ezenkívül pedig hasznosnak és fontosnak éljük meg magunkat. Persze ha mindehhez rögtön pénzbeli vagy egyéb támogatást várunk, az egész megakadhat a vágy szintjén. Kezdjünk bele bátran abba, amire időnk van, és kedvet érzünk hozzá! Valószínűleg környezetünk először nem fogja érteni, hátunk mögött összesúgnak mögöttünk (szembe csak akkor mondják el a véleményüket, ha nem becsülnek, vagy ha úgy vélik, nem kell tartaniuk a viszontválasz, illetve a nemtetszés kinyilvánításának lehetőségétől. Talán ennek oka a gyerekkorban elvárt túlzott megfelelés, a szülők nem szerették, ha kimutatták a negatív érzéseiket, vagy nem tudtak otthon „intelligensen veszekedni”, vagyis „egymás kezét soha el nem engedve” vágni egymás fejéhez tücsköt-bogarat. Szóval az ilyen gyáva emberi magatartás felett nem kell rögtön pálcát törni – nagyon sokszor mi is pont így működünk. ;-) )

(6) Fontos, de ha nem mindent az államtól, meg a politikai elittől várnánk (majd a miniszterelnök lejön, és személyesen megoldja a problémáinkat) nagyon-nagyon sok mindent magunk meg tudnánk oldani. Kevés a munkahely? Érdeklődhetünk barátainknál, milyen elvégzendő dolog van náluk, amire nincs idejük. Kerítésfestés, ágyjavítás, tüzelő összevágása, az udvar kitisztítása, stb. Itt nem az egyéni csillogó-villogó képességeink gyakorlásán lesz a hangsúly, egyszerű emberi segítségnyújtásról – és „kemény” béralkukról. Mert ha nincs munkánk, gond az áramszámla kifizetése, akkor nem jószívűség, hanem felelőtlenség ingyen dolgozni. De itt sem kell feltétlenül pénzhez ragaszkodni. Lehet ennivalóért dolgozni, akkor azt már nem kell megvenni a boltban. Tüzelőért dolgozni, vagy bármi más egyébért is. Persze ha számlát kell kifizetni, akkor ott csak a pénz segít. Hát bizony, alkudni kell, őszintén feltárni a szükséget, és elfogadni, hogy nem mindig tudnak, vagy akarnak úgy segíteni, ahogy mi elvártuk volna. Akkor kell keresni másik lehetőséget (esetleg, miután elláttuk a már felkínált feladatot, hiszen a megítélésünk is fontos lehet.) Világos, ebből családot fenntartani lehetetlen. De átvészelni jól-rosszul egy időt, amíg vissza tudunk kapaszkodni a társadalom szekerére, talán igen. Egyik ismerősöm olyan helyen dolgozott, és lett nyugdíjas, ahol az állam úgy döntött: vissza kell menni a munkapad mellé. Mivel álláshely nem volt, kapta tovább a nyugdíját, más jogcímen, és így már kevesebbet. Nekem azt mondta, a végzettsége alatt ő nem hajlandó elhelyezkedni. Emberileg megértem. De mi lenne férfiasabb (és egyáltalán helytállóbb?) Otthon ülni, számítógépezni és filmeket nézni, miközben aktív korú felesége dolgozik, és a háztartás nagy része is az ő vállán is van, vagy félretenni kicsit az önérzetet, és akár alkalmi munkát is keresni? Még feketén is. Mit sugall a másik felé az egyik és a másik hozzáállás? Mit valósít meg?

(7) Holott szegénységben élő ismerőseimtől hallom, hogy a nélkülözést végül is meg lehet szokni. Teher, mert teher, de nekem úgy tűnik, inkább az a nehéz, hogy relatív szegények. Vagyis a többség nem az, így nem viselkednek velük szemben megértően, sőt elutasítóak, így nem csak anyagi segítséget nem kapnak, hanem jó szót sem, és végül is a problémájukkal magukra vannak utalva. És ez az, ami igazán nehézzé teszi a nélkülözést: a lelki ínség. Nagymamám mesélte, hogy a háború után szintén nagy szegénység volt, de akkor az emberek általában voltak szegények, megértették, milyen terhet hordoz a másik, és segítettek egymásnak. Közösen túlélték, lelkileg is, fizikailag is.

 

;-)

Zoli

 

Interjú pecással – egy férfias szakmáról, egy egészségesen férfias életről

mentőótóPecás természetes módon férfias, a legjobb értelemben átlag magyar ember. (Értsd: nem középszerű, viszont a nagy többséghez hasonlóan ő is értékes.) Vele beszélgettem.

Korábban mentőápolóként dolgoztál, meséld el, hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a komoly szakmával?

 Miután ifjú katonaviselt ember lettem, kb. fél évig édesapám mellett dolgoztam, egy vasipari vállalkozásnál. Egész jól kerestem, de nem igazán akartam ezt csinálni az életben.

Így, március közepén bejelentkeztem a munkanélküli hivatalba, 1 hét múlva felhívtak, hogy lenne egy állás a mentőknél. Elfogadtam, és április 1-én kezdtem. Megszerettem a szakmát, és ottmaradtam.

Mennyi időt töltöttél el mentőápolóként?

 Összesen 13 évig voltam mentőápoló.

Milyen egy átlag nap nagy vonalakban a mentősöknél?

 Egy átlagos nap a mentőknél úgy kezdődik, hogy váltás előtt 10-20 perccel érdemes beérni, nehogy kibasszál (hát ezt nem törlöm ki, annyira tetszik. Höhöhö. Azért az ilyen általános nem lesz. Zoli) a másikkal, akit leváltasz. Pl. Reggel, és este is 7 órakor van a váltás, és ha ki kell vonulni, mondjuk 6:40-kor 30 km-re, és sok a dolog a helyszínen, akkor a társad biztosan túlórázni fog, és később tud lelépni. Ha nincs riasztás, elfoglalod magad, amivel akarod. Nézed a TV-t, netezel, stb. Ha szól a csengő, akkor futsz a kocsihoz, és mész. Nagyjából ennyi.

Legvidámabb élményed?

 Azon kívül, hogy amikor az állomáson voltunk, és hülyéskedtünk? Mindig jó érzés volt, amikor a kezünk között született egy gyermek, vagy amikor egy reménytelennek látsz

 

 Sajnos volt egy pár, de erről nem szeretnék beszélni. Mindig nehéz volt, amikor valakit nem tudtunk megmenteni.

Milyen személyiségjegyekkel kell rendelkeznie egy mentőápolónak?

 Jó helyzetfelismerés, empátia, de ami a legfontosabb, hogy aki mentősnek szegődik, tudja és szeresse a szakmáját, ismerje fel a betegségek állapotait, tudjon alkalmazkodni kellemetlen helyzetekhez is.

Hogyan lehet jól megoldani pl. egy életveszélyben lévő balesetes ellátását? (Hogyan küzdesz meg a stresszel?)

 Ez nagyon egyszerű. Csinálni kell a dolgodat. Félre kell tenni az érzelmeket, és a beteggel kell törődni. Gondolkodni, hogy mit tehetsz még annak érdekében, hogy neki jobb legyen. Vannak protokollok, amivel én egyáltalán nem értettem és nem is értek egyet, a mai napig. Egy tapasztalt mentőápoló mindig tudja, mit tegyen. Mint minden másban, itt is fontos a józan ész! (Jujj, de tetszett ez az utolsó mondat! Az a bizonyos józan, paraszti! Minden igazán kreatív dolog alapja. Zoli)

Horgászat, egy férfias sport. Írsz róluk a Férfiak Lapjában, itt csak annyit kérdezek, mik a terveid? Van egy honlapotok is, ha jól tudom.

 A horgászatot én nem kimondottam nevezném férfias sportnak. Inkább szenvedélynek, hobbinak. Erről már írtam, nem akarom ismételni magamat. Az idei terveim ugyanazok, mint minden évben. Nagy lelkesedéssel várom a tavaszt. Szeretnék sok halat fogniJ

A honlapunk a harcsahorgászatról, azon belül, a harcsák fészekről való megfogásáról szól. Ezt nem részletezném,akit érdekel a téma, látogasson el a www.harcsahorgasziskola.hu weboldalra.

Család. Milyen a párkapcsolatod, hogyan oldjátok meg a nehézségeket, mit szeretsz legjobban a párodban?

 A páromban a legjobban azt szeretem, hogy a párom.  Erről most oldalakat lehetne írni, lényeg, hogy Ő az igazi, szeretem őt, Ő is engem, és remekül működik a házasságunk. Ebből következik, hogy vannak ugyan problémák időnként – mint minden kapcsolatban – de meg tudjuk oldani őket.

 

Köszönöm szépen az interjút! Aranyos, bár magadba, életedbe bepillantást nem nagyon engedő válaszokat adtál. Nem baj ez, nem mindenki szereti beavatni a nagyközönséget abba, aki, ami, amiről éppen szól az élete. Ez a szemérmesség is nagyon szép. Örülök így is, hogy vállaltad a feladatot.

Zoli

Nyílt levél Görbicz Anitának

Görbitz Anita

Görbitz Anita

Vigyázz Kedves Olvasó! Ezzel a cikkel megpróbállak csapdába csalni. Csak az alaposságodon múlik, hogy sikerül-e.

Kedves Anita!

A „Tény a békemenet lapja” újság 2012. november-december – i számában (11.oldal) nyilatkoztál, egy számomra fontos kérdésről. A cikk címe, amiben ezt tetted: „Görbicz Anita őszinte vallomása: IGAZI NŐNEK kell lenni egy párkapcsolatban”. Ezt mondtad: „Egy nő a sportban is nő, de természetesen nem játszhatunk magas sarkú cipőben. Éppen ezért úgy kompenzálok, hogy a hétköznapokban szeretek nőiesen öltözködni, és csak úgy, mint a legtöbb hölgy én is szeretnék minden nap tetszeni a páromnak. Egy kapcsolatban nem szabad ellustulni és én erre nagyon figyelek.” Szerintem ez mind nagyon fontos, és ezt a fajta hozzáállást én is nagyra értékelem, mint férfi.  Azonban végül is mindez csak felszín, cicoma, és bár fontos, de fényévekre sincsen az IGAZI NŐISÉGTŐL. Mit szólnál ehhez?

Versenyre kell menni, mondjuk Brazília ellen. Egy héttel a meccs előtt odaállsz az edző elé, szelíd határozottsággal a szemébe nézel, és ezt mondod:

– Ne haragudj, ezt a megmérettetést nem tudom bevállalni.

– Miért? – hangzik a döbbent kérdés.

– Mert a férjem nem engedett el.

És továbbra is szelíd határozottsággal várod, mit szól ő mindehhez.

 

;-)

 

Zoli