Mai család kategória bejegyzései

Férfiak a.d. 7, Közel – Kelet

Helyszín: Egyiptom, isz. 7. Valahol a Nílus mentén, egy kis ivóban, ahová zsidó és egyiptomi barátaival tér be estefelé Barnabás, a zsidó menekült, kicsit iddogálni és beszélgetni. Mindenféléről szó esik, egyszerre csak Barnabás kifakad:

– Eszter teljesen kiakaszt! Amikor elvettem, annyira tetszett, hogy mindent rám hagy, mindenben elfogadja az én döntésem, maga volt a totális alázat és alárendelődés. Igazi Férfinak éreztem magam mellette, aki irányít, vezet, dönt, és akinek hallgatnak a szavára, tekintélye van, engedelmeskednek neki. Az ágyban is tök király volt. De ma? A múltkor utánam küldte a kis Jakabot a földre, hogy két vagy három tojással készítse a tésztát? Úgy égett az arcom a többiek előtt, hogy milyen önállótlan feleségem van, aki ilyen egyszerű dolgot sem tud eldönteni.

– Neked jó, a te feleséged zsidó nő, ők tudják, mi a rend. Itt, nálunk másképpen van. Az én asszonyom reggel elzavar munkába, este várja a pénzt, aztán kész. A gyerekekhez alig szólhatok, azok az ő tulajdonai; szex, az semmi, és amit ma este hallgathatok, amiért veletek vagyok… De nem érdekel, legalább jól kiakasztom az én drágámat. Szex helyett az is jó – válaszolja egy helybéli kikötői munkás, Hotep.

– Tényleg jó? – kérdez vissza Barnabás.

– Nem – sóhajt Hotep. Arca ellágyul, látszik, befelé néz, miközben beszél. – Hiányzik a gyengédsége, a közelsége. Amikor elvettem, mindez megvolt. Most soha nem kérdezi, mi történt velem aznap. A múltkor a középső fiam, Poti odajött hozzám, gyorsan körülnézett, és azt suttogta: „ezt neked csináltam Apu.” Egy pici emberkét adott oda, fából. Hol szerzett hozzá kést? – ingatja Hotep a fejét. Arca egy pillanatra eltorzul, és szégyenkezve töröl le egy könnycseppet. – Értitek: körülnézett! Az anyja meg ne lássa, hogy szeret és ragaszkodik hozzám.

Csend. Halkan koppan az ivóedény az asztal lapján, ahova Hotep helyezi.

– Szóval mi a gond Eszterrel? Nekem ilyen feleségem lenne, aki ennyire hallgat a szavamra… – tér vissza Hotep az előző témára. József ránt egyet a vállán. Tényleg mi is? Hiszen engedelmes asszony, kedves is, szép is, jó anyja a gyerekeknek…

– Nem tudom. Néha úgy nem bánnám, ha önállóbb lenne. Aranyos, hogy ennyire meg akar felelni, de…

– Te csak hallgass, Barnabás! – szólal meg Pál, aki szintén zsidó, és eddig csendesen hallgatta a barátait. – Ruth a múltkor azt akarta megmondani nekem, hogy hány szög kell a tartógerendába, hogy erősen tartson. És nem otthon, vacsora közben. Mások előtt, az utcán, jó hangosan.

– És jól beégett legalább, hogy nem tudta? – kérdi Hotep.

– Fenét. Pontosan tudta. Annál rosszabb.

Egyetértő bólogatás. Barnabás őszintén kezdi szánni férfitársait. Ilyen asszonyok mellett férfinak lenni… Talán nem is olyan rossz Eszterrel.

– Én megértelek, Barnabás. Fontos a tekintély, de nem minden áron – kapcsolódik be az eddig a szomszéd asztalnál tevékenykedő kocsmáros. Neki fiatal felesége van, mióta kiadta az útját a réginek.

– Nefreti tök király, minden szempontból. Kicsit butuska is, és ráadásul szexistennő, az arca, az alakja; kedves, alárendelődő… de múltkor éppen a beszállítókkal beszéltem, amikor odajön, megfogja a micsodám, és kacéran rám mosolyog, vadul mordul egyet, és azt suttogja: te tigris!

Hangos nevetés az asztalnál. Hotep a padot csapkodja maga mellett.

– És mi bajod ezzel? – szólal meg, amikor végre levegőhöz jut. A kocsmáros zavarban van. Hogyan mondja meg ezek után, hogy mennyire szégyellte magát a másik üzletember előtt, amikor vén kéjencnek állította be őt a felsége? Amúgy is mindenki ezt beszéli…

Barnabás a kezére támasztja a fejét, és azon gondolkodik, hogy egyáltalán, milyennek is kellene lennie az ideális nőnek? Beugrik egy álma, és elpirul. Álmában a szobában voltak, Eszter hirtelen hanyatt lökte őt, terpeszben fölé térdelt, és azt kiáltotta:

– Most pedig azt csinálod, amit mondok! – a feleségének akkor hatalmas, duzzadó mellei voltak. Váratlan volt a tiszteletlen hang, de az egész mégis… huh, tiszta merevedés. Érdekes, Eszternek valójában helyes, kedves mellei vannak. „Bocsásd meg, Uram ezt az álmot!”, fohászkodik Barnabás, és igyekszik ismét a többiekre figyelni.

Csajok! Ne görcsöljetek azon, hogy megfeleljetek nekünk, srácoknak, mert látjátok, úgysem tudtok eleget tenni, ha akár a földre szállt Mennyország is vagytok.

Skacok! Ne a nőktől várjátok a boldogságot! Sok örömet (és bánatot) tudnak okozni, de Másvalaki dolga, hogy boldoggá tegyen minket. Összességében jobb (és egészségesebb) együtt, de őszintén? Nem vagyunk elegek egymásnak. Mert a Végtelenre lettünk teremtve, és kevesebb nem elég.

;-)

Zoli

Házassági krízisből és pszichiátriáról a családi boldogságig

Minden vélemény számít!

pszichiátria

Sziasztok, Csabi vagyok.
Az oldal szerkesztője megkért, hogy írjak néhány gondolatot a házasságomról, hátha kérdéseket vet fel bennetek, vagy esetleg válaszokat is szül. Megpróbálom tehát röviden összefoglalni házasságom eddigi történetét úgy, hogy igyekszem rátekinteni az ember – és leginkább saját magam – mélyebb pszichéjére. Mindegy 17 éve kezdődött minden. Azt hiszem az első időszak pontosan úgy zajlott, mint az emberek többségével. Találkozik két fiatal, tetszenek egymásnak, egymásba szeretnek, eljegyzés aztán pedig házasság. Nekem abban az időben a házasság már többet jelentett egy kicsivel, mint egy puszta papír. Felnőtt megtérőként azt gondoltam, hogy a házasságkötés egy mélyebb elköteleződés a párom felé, de ez csak fogalmi szinten volt így, hiszen semmilyen tartalommal nem tudtam megtölteni. Mint később kiderült, rettentő gyenge alapok voltak ezek, hiszen nagyon hamar jöttek a szürke hétköznapok és az együttélés állandó konfliktusai, kompromisszumai melyek elől most már hivatalosan nem lehetett kitérni. Mindent meg kellett osztani, mindent el kellett viselni a másiktól, bármennyire nem tetszettek bizonyos dolgok. A katolikus környezet sulykolta fejünkben az elfogadás parancsát. Nem volt menekülés, és néhány év alatt a házasság olybá’ tűnt, mintha csak arra lenne jó, hogy robotoljak mások megélhetéséért, és mindent elveszítsek, ami régen nekem cél, szórakozás és pihenés volt. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy a semmire házasodtunk. Nem volt a saját ruhánkon kívül gyakorlatilag semmink. Mindent magunknak kellett előteremteni, ami nem indult könnyen, hiszen gyorsan jöttek a gyerekek is. A család segített (bár ne tette volna), így lakhatásunkat az én szüleimnél kezdtük, majd egy menekülési kísérlet után a párom édesanyjánál folytattuk. Az én szüleimmel a feleségem nem tudott kijönni, én meg az édesanyjával nem. Azt hiszem ez szinte tipikus. Végső soron odáig jutottunk, hogy már borzasztó körülmények közé is elmentünk lakni, csak hogy önállóak lehessünk. Így kezdődött a saját életünk, melyről azt hittük, hogy majd működni fog. Mindketten megpróbáltuk gőzerővel megélni a magunk által elképzelt tökéletes házasságot. Úgy is mondhatnám, hogy szubjektív igazságok alapján igyekeztünk együtt élni. Ezt az életet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha ma az MSZP-t és a FIDESZ-t próbálnánk egy fedél alá hozni. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi lenne abból. Nekünk azonban az, amit Te kedves olvasó elképzelsz, az volt a véres valóság. Ezt semmiképp nem szeretném részletezni, mivel még emlékezni is borzasztó. A lényeg az, hogy házasságunk 8. évére eljutottunk a mély krízis állapotába, vagy hétköznapian: csődbe jutott a házasságunk. A krízis kibontakozása egyetlen pillanatunkba csúcsosodott ki, amit az orvos nálam némi kórházi kezelés után mániás depresszióban és idegkimerültségben határozott meg.

A nyugtató, és a pihenés visszaadta emberi mivoltomat, mely akkor még csak a gondolkodás képességének visszanyerésére korlátozódott. A gondolkodás alapját a válni vagy nem válni „Shakespeare-típusú” kérdés adta. Először percenként döntöttem másként, majd óránként, és végül naponta. Magyarul nem tudtam mi tévő legyek. Odáig mentem, hogy már csak a káosz volt bennem, mikor a feleségem közölte velem milyen feltételek mentén kíván tőlem elválni. Mondhatnád kedves olvasó, hogy hát itt a megoldás. Egy pillanatra én is így gondoltam, de még ki nem alakult hitem és vallásosságom felkiáltó jelként állt előttem, hogy a római katolikus egyházban válás nincs, és házasság is csak egyszer. Némi hátsó gondolattal felhívtam egy régóta katolikus barátomat, és elé tártam az eseményeket. Azt gondoltam, hogy meghasonlik, hisz’ az én gondomra nincs katolikus válasz. Ő két embert ajánlott nekem, a családpszichológust és a papot. Talán nem mondta ki szó szerint, de az üzenet az volt, hogy építsetek egy új házasságot segítséggel, és Istenre alapozva. Nem értettem, de gondoltam, ha ő mondja, akkor egy próbát megér. Hála Isten az ajánlat hallatára feleségem, ha nem is hitt, de legalább kíváncsi volt. Valahogy úgy, mintha ezt mondaná

Illusztráció

Itt kezdődik házasságunk második szakasza, amely a mai napig is tart, és azt hiszem örökké tartani fog. Lassú munka kezdődött. Nekem a pszichológus nem sok újat tudott mutatni, hiszen voltak már bőven ismereteim a témában. Korábban szíven foglalkoztam pszichológiával, de persze semmit nem vonatkoztattam magamra. A változás ott indult el mikor a pap azt mondta, hogy magunkat kell Krisztusivá nevelni, és aztán majd a környezet alakul hozzánk. Ez megfogott, és erőnek erejével leszoktam környezetem – leginkább feleségem – megváltoztatásáról, és saját énem nemesítésére koncentráltam. Nem ment könnyen, és a mai napig is sokat küszködöm vele. Nagyon lassú folyamat ez, mely ki fog tartani egészen a halálomig. Eleinte csupán egyedül lépkedtem az úton, melyben rengeteg (sokszor napi szintű) bukás volt, ugyanakkor egyre gyakrabban kaptam elismerő szavakat, és értem el sikereket saját megkötözöttségeim legyőzésében. Egy idő után – talán 3-4 év is eltelt – feleségen is elkezdett velem lépkedni, és ekkor már nem csak önnevelésről, hanem házasságunk új alapokra való felépítéséről is szó volt. Ki kell mondanom Kedves olvasóm, még ha nem is hiszel Istenben, hogy van boldog házasság, mely Istenre alapszik, és az egyház tanítása szerint működik. Persze nem nevezhetném házasságomat tökéletesnek, hisz’ tudom, hogy az majd csak az örök életben teljesedik ki, de bátran állíthatom párommal együtt, hogy ma egy boldog házasságban élünk, 5 szerető gyermekünk gyűrűjében.

Csabi

Szerkesztői megjegyzés: Csabi a barátom, és egy aprósággal szeretném kiegészíteni a történetet. Ma a feleségével együtt már más családoknak segítenek kríziseken túljutni. Előadásokat tartanak, személyes beszélgetéseket folytatnak. Tanfolyamot végeztek ehhez, és egy segítő szervezethez csatlakoztak. Azt nem tudom, a szervezet mennyire nyitott a nem szentségi házasságban élők felé, mivel katolikus szervezetről van szó. Ugye ez komoly dilemmát vet fel: mennyire segítjük a keresztény tanítás szerint bűnben élőket (minden, nem szentségi házassággal egybekötött együttélés bűnösnek számít. Kemény, de EZ Krisztus tanítása.) bűnükben, ha olyan kapcsolatban segítjük őket, amely bűnös? Hogyan érzi majd magát a szentségi házasságban vergődő és küzdő pár, ha elváltakat és újraházasodottakat segít az Egyház? Érdemes akkor küzdeni és szenvedni? Hiszen csak ki kell lépni, más partnert keresni, az Egyház akkor is szeretni fog! – gondolhatnák sokan. Nem tudom, az Egyház, egyáltalán a kereszténység, hol tart ebben a komoly kérdéseket felvető feladatban, bár lelkigyakorlatuk már van az elváltaknak és újraházasodottaknak. Hiszen a törvényre hivatkozva nem lehetünk közönyösek ezzel a hatalmas méretben jelentkező problémával szemben. No meg, ha mindenkit elutasítunk, hogy nem tökéletes, akkor ki jár majd templomba?

Zoli

Férfisírás

Minden vélemény számít!

Bontottuk a régi garázst. A padozathoz értünk, ahol minden deszkadarab több csavarral volt rögzítve. Elkezdtük felfeszíteni őket. Úgy láttam, a hozzám legközelebb esőt csak egy csavar tartja, gondoltam, feltépem egyedül. Elkezdtem feszíteni a végét, emeltem és emeltem, „csak enged”. Dühös voltam, veszekedtünk reggel az asszonnyal, ki akartam adni a mérget. Öcsém – az ezermester – átlépett a deszka fölött:

– Várj… – nem tudta továbbmondani, mert a fa engedett, és az addig rögzített energia egyetlen pattanással felszabadult. A padlódarab felcsapódott, és telibe találta testvérem orrát. Ő felkiáltott, megtántorodott, és a sebhez kapta a kezét. Nyögött, én ijedten álltam.

– Szédülök – mondta, és leült a garázs egykori sarkába. Csend volt, csak a testvérem orrából csöpögött folyamatosan a vér. Megmozdultam, tenni akartam valamit, nem bírtam elviselni tehetetlenségemet. Miért nem figyeltem? Peti küzdött a fájdalommal, én meg álltam. Rátekintettem. Szememből megindultak a megbánás keserű-forró könnycseppjei.

Egymást néztük, a két férfi: a némán vérző és a csendben síró.

Zoli

Újabb éjszaka a pornó csatorna előtt

Minden vélemény számít!

Hazajött a munkából, én a konyhaasztalnál vártam.

„Beszélgessünk!” – mondtam – „Rólad, rólam, a gyerekről, pénzről, az életünkről.”

„Fáradt vagyok” – válaszolta, és kiment az erkélyre elszívni egy cigit.

Utánamentem, átöleltem. Lefejtette a kezemet, elnéző mosollyal végigsimított az arcomon, és elment fürdeni.

Később átnyúltam a takaró fölött: „Kívánlak!” – mondtam. „Most ne, már alszom.” – motyogta.

Egy órán át küzdöttem magammal. Aztán kimentem a konyhába.

Már ment a Penthouse HD. Segítettem magamon.

Holnap új nap, új remény. Talán lesz öröm az ágyban.

Talán beszélünk is.

István

Kifakadtam

7 hozzászólás

A gyerek fölé tornyosul, csípőre tett kézzel. „Bepakoltad a táskád?”, „Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy…”, „Bezzeg a hülye, f..sz apátok…”, „Miért nem vigyázol rá, legalább te, ha MÁS nem teszi meg?” – sanda célzás rám, mert éppen nem lehet tudni, hol a sál a gyerek nyakából.

Nézem őt. Nagyobb, gyorsabb, erősebb a gyereknél, és: süvít a hangja. Azonkívül a fiam FÜGG tőle. Érzelmileg, anyagilag. Éhen halna nélküle. Még elmenekülni se tud: az anyja gyorsabb nála.

Ne gondoljátok, hogy nem próbáltam már megvédeni a gyerekeket tőle. Annál rosszabb lett. Volt, hogy fizikailag megtámadott. NINCS esélyem vele szemben. Ő nő, ő megteheti. Ha kiabál: csak az érzéseit mutatja ki, ha üt: csak a tehetetlensége készteti rá. Hiszen ő jót akar. (Egyébként ez szerintem nagyjából igaz is, <bár nem mindig> csak szerintem nem JÓL akarja azt a jót. A türelemről, úgy vélem, még nem sokat hallott.)

Egyszer megpróbáltam kezet emelni rá. Csak vissza akartam ütni. Egyébként akkor sem felejtettem el, hogy nővel állok szemben, eszem ágában sem volt minden erőmet beleadni. Sivalkodva förmedt rám: „Meg ne merd tenni!”. Ez az ő előjoga.

Ha tűrök: pipogya vagyok. Bár tilos nőt „megnevelni”, mégis ezt várják tőlem. Ha ütök: brutális hímsovén vagyok. Legjobb senkire sem hallgatni.

De ez a történet nem ér itt véget, Babám! Tudok tanulni tőled! Majd hátulról mellbe jövök, és elkezdem a szálakat mozgatni körülötted. Anyádon, barátnődön keresztül fogok hozzád szólni. A gyerek lesz az eszközöm. És igen: legalább egyszer túl fogok lépni a társadalmi megállapodáson: igenis meg fogod tapasztalni, hogy milyen, amikor egy férfiököl mélyed teljes erővel a gyomrodba. Egyszer. Soha többet. Csak, hogy tudd: ez is lehet, ilyen is van.

Nem győztetek le, feminizált társadalom, és jogokkal agyontömött feleségem!

Csak még időben le tudjak állni. Mielőtt széthullik a család kettőnk harcában.

István

Tiltott szerelemben – segítő tanácsok egy küzdő férfinek

Minden vélemény számít!

Neten megkeresett egy férj, apa, és megtisztelve bizalmával leírta a problémáját nekem.

Röviden: Szerelmes lett felesége barátnőjébe, aki rendszeresen jár hozzájuk beszélgetni. A férj nem akarta, hogy így legyen,küzd az érzéssel, de nem tudja elhessegetni, pótcselekvésekbe próbál menekülni. Legjobb lenne szerinte, ha a hölgy nem járna hozzájuk, de akkor a kevés barátjuk közül, őt is elveszítenék!

Mi lenne a legjobb megoldás, megmondja a feleségnek, valljon színt, várjon míg megszűnik az érzés….?

Sok-sok kérdés, de hol a válasz?

Egyet én próbáltam adni, mint családpedagógus, segítő szakember, és nem utolsósorban férfi:

Köszönöm, hogy megkeresett problémájával, remélem tudok segíteni a megoldásban, bár tudnia kell, hogy legyen bármilyen szakember vagy segítő, csak támpontot, eligazítást tud nyújtani! A megoldás kulcsa mindig a probléma hordozójánál van, s befektetett munkája kamatozik, vagy nem, ha nem igyekezett eléggé!

Nagyon helyes és igaz, hogy nem bízik az egzakt, bölcs válasz ideájában, mert szerintem ilyen vegytisztán nincs is! A mai internetes világban compact tanácsokat, útmutatókat nézhetünk meg, de a „kaptafa” elmélet nem működhet mindenkinél!

Két azonos probléma nincs, bár kétségtelenül vannak tipikus, hasonló problémák, de mindig célszerű külön is megnézni őket!

Az Ön problémája is sok embernek lehet szintén probléma, s ráhibázott, nálam is volt már az, bár én barátnő mellett

éreztem hasonlót.. Hogy szerelmet-e, nem tudom igazán, ugyanis ezzel az érzéssel kapcsolatban, mindig bizonytalan voltam, és ez az az érzés, amely könnyen tud játszadozni, adott esetben gúnyolódni az emberrel. Csupán kémia, vagy talán a transzcendens és a fiziológia tökéletes egybeolvadása, vagy a libidó tűrhetetlen sürgetésének egy mesteri fogása azért, hogy az aktus beteljesülhessen! Finoman fogalmaztam, bár lehetnék vulgáriasabb is, de nem teszem, bár az érzés néha nagyon is vulgáris eredetű! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nagyon sokszor nem a megfelelő személy iránt táplálunk ilyetén érzéseket!

Ha én most leírnám, felsorolnám, hogy felnőtt fejjel kikbe voltam „szerelmes”, lehet, hogy néha megmosolyogna, és kiesnék a „bölcs” tanácsadói szerepemből! Nem teszem!

Talán már érti, mit szeretnék ezzel sugallni Ön felé! Ön bizonyára intelligens, jól szituált férfi, a világért sem szeretném megbántani, ráadásul hívő ember, mint jómagam, ezért higyje el, a segítő szándék mondatja velem, hogy Ön is rosszul választotta ki titkos imádata személyét!….Ja, hogy nem. és ő milyen tökéletes, szép és én honnan tudom!?

Onnét, hogy itt sem a személy a lényeg, hanem maga az érzés, érzet, s a belső konfliktus maga! Ezzel kell dolgoznunk, dolgoznia! Élje meg az érzést magában, elnyomni úgysem tudja igazán!

Vagy gyászolja meg, ha enyhül, de szerintem Önnek azon hölggyel nincsen ilyenfajta küldetése!

Egyéb persze lehetséges! Inkább a feleség helyét kell megkeresni ebben a zűrzavarban! és fontos, hogy amíg őt nem tudta érzelmileg rálehelyezni erre a „sakktáblára”, addig magán dolgozzon! Segítek ebben!

Elgondolkodtatóak a felvázolt gondolatok! De megerősít abbéli hitemben, hogy nem a hölgyről van szó és Önről. hanem a feleség illetve a házasság a probléma gyökere!

Ahogy írja: „elefántcsonttorony”-ban élnek, kissé bezárkóznak, elvonulnak a világtól. Attól, hogy keresztények, ami nagyon helyes, nem kell bezárkózni! A barátok nem fognak jönni csukott ajtókhoz, még ha Önök nem is szeretnék bezárni az ajtókat, de az életvitelük, szokásaik olyanok, hogy akarva-akaratlanul zárva tartják azt!

Azt javaslom, többet járjanak emberek közé, társaságba, akár idegenek közé is, majd megismerik őket! Az internet tele van jobbnál jobb, na és rosszabb rendezvényekkel, programokkal, akár keresztény összerjövetelekkel, s veszíteni valójuk nincs/ illetve van/, legfeljebb ugyanoda nem mennek többé!

A kirándulások, kerékpározások, sportos együttlétek nagyot lendíthetnek a dolgon, annak ellenére, hogy érzésem szerint nem ilyen beállítottságúak! Meglátják, mennyi új élményt, felisemerést adhat egy hétvégi kiruccanás! Egyszóval NYISSANAK a világ felé, az is fog nyitni Önök felé !

Persze szelektálni kell, és fontos, de én nem féltem Önöket, értelmes, jó gondolkodású emberek!

A másik: a keresztény (hiteles) ember folyton kontrollálja magát a világhoz képest. Jól csinálom, nem csinálom jól? Jézus mit szól ehhez? A lelki vezetőm helyeselné? etcetera, etcetera…

Kicsit könnyedebben, rugalmasabban, arra kérném! Mi, keresztények is kódolva vagyunk a hibákra, tetszik, nem tetszik: így van! Isten nem büntet azért, mert hibázunk akaratunk ellenére! Inkább mi büntetjük magunkat azzal, ha bezárjuk, leláncoljuk életünket. Nem feltétlenül tartom bűnnek azt sem, hogy egy idegen nő iránt táplál „érzéseket”! Emberi dolog, ami egy egészséges férfiban munkálhat! A bűn az lehet, ha ezzel nem kezd semmit, és hagyja elhatalmasodni, uralkodni ! De én úgy látom ez nem így van, dolgozik magán és a kapcsolaton, de még tovább kell ezt tenni, és várom további beszámolóját, eredményei(ke)t !

Barátsággal: Németh Zsolt László

Családfő

8 hozzászólás

A valódi keresztény hit szerint férfinak lenni jó dolog, még ha sokszor nehéz is. A Biblia szerint a férfi a család feje, a saját kis közösségének irányítója – ami amellett, hogy felelősség, ugyanakkor rengeteg öröm forrása is. Mégis, az utóbbi időben az öröm mintha kikopna a férfiak életéből, a családfői szereppel együtt. A modern kor rányomta a bélyegét a kereszténységre, a „felvilágosult” eszmékkel átgyúrva azt. Mondanám, hogy ezt nem szabadna engedni, hiszen Jézus szavai nem képezik vita tárgyát, de sajnos szemmel látható, ahogy az egyház kis lépésekben hátrál a modern ideológiák folyamatos támadásai elől. Ennek az egyik sajátságos területe az, amit az imént említettem: a férfiak helyzete.

A Biblia nem véletlenül teszi meg a férfit a család fejének. Évezredek bizonyították, hogy a férfiak irányítása egy működő társadalmi rendet biztosít, ami bár itt-ott döcöghet, de alapvetően előreviszi az emberiséget. Ezt legföljebb elvont elvi síkokon lehetne vitatni, de a tények magukért beszélnek. A – többségükben keresztényi gondolkodású – férfiak keze munkája nyomán felépült egy civilizáció, szebb és jobb mint azelőtt bármelyik. Most mégis minden csapból az folyik, hogy ez a két legnagyobb „gonosz” a világon: a kereszténység és a férfiak.

Bizonyos szempontból magától értetődne, hogy ez a két csoport kiáll egymásért. Az egyháznak a hiteles igét kell hirdetnie, miszerint a férfi a család feje – és a férfiaknak is illenék támogatni az egyházat, ami ebben a sötétedő korban még kiáll a hit, remény és szeretet eszményei mellett. A valóság azonban egy kicsit más: mintha mindkét fél elhagyná a másikat. Egyre kevesebb férfi veszi komolyan a vallását, ugyanakkor az egyház sem áll ki úgy a férfiak mellett, mint régen. Ennek a hanyatlásnak több oka is van, de én most csak az egyikről szeretnék beszélni, és ez pedig a kereszténység feminizálódása.

Régen szokás volt a Biblia szavait komolyan venni. Ha azt írta, hogy pap csak férfi lehet, akkor pap csak férfi lehetett. Ha azt írta, hogy a család feje a férfi, akkor a család feje a férfi volt. Mindez manapság mintha… „rugalmasabb” lenne. Nyilván a katolikus felekezetben még nincsenek női papok, de sok helyen megvan már a törekvés, hogy lehessenek. Ugyanígy a férfi családfősége is egyre kérdésesebb – egyre több az olyan hang, ami szerint a Biblia „azt nem úgy értette”. Valójában a nő a főnök, és a férfi kötelessége a nőt szolgálni.

Csakhogy van ezzel néhány probléma. Az egyik rögtön az, hogy ha egy pap a férfiak családfősége ellen beszél, akkor a férfi hívek könnyen elpártolhatnak tőle (és vele együtt akár a kereszténységtől is). Egy másik – manapság nehezen tárgyalható, mert a liberálisok által könnyen félremagyarázott – probléma az, hogy a női irányítás nem működik. Isten azért teszi meg a férfit családfőnek, mert a férfiak és a nők nem ugyanolyanok, és különbözőségük egyik következménye, hogy a férfiak jobb irányítók. Miért? Racionálisabban gondolkodnak. Igazságosabbak. Kevésbé rabjai az érzelmeiknek. Biztonságot adnak a családnak.

Fontos megértenünk, hogy ettől a nők nem „rosszak” és a férfiak sem szükségképpen „jók”. Ezek csak bizonyos emberi tulajdonságok, amiket kiegészít sok másik. Tehát nem arról van szó, hogy a férfiak felsőbbrendűek lennének, hanem csak arról, hogy alkalmasabbak a családfői szerepre.

A következő oka a férfi családfőségének az, hogy rajta múlik a család megélhetése. Manapság persze változnak a munkahelyi viszonyok, és nő is kereshet jól, de ez nem forgatja fel teljesen a természet rendjét. Az pedig azt mondja, hogy csak a nő tud szülni, és amikor az áldott állapot utolsó, vagy a szülés utáni első hónapokban van, akkor nem feltétlenül tud úgy gondoskodni magáról – és a gyerekről – ahogy arra szükség lenne. Egy igazgatónővel is megeshet, hogy pár hétig-hónapig kiesik a munkából, és akkor szüksége van arra, hogy valaki gondoskodjon róla. (Manapság az állam egyre több téren átveszi a férfiak családfői és családfenntartói szerepét, ezzel is aláásva „pozíciójukat”. Ha az állam adja a pénzt, akkor a férjre már nincs is olyan nagy szükség, ugyebár. És hogy az állam miből adja azt a pénzt? Az adóból, amit a férjtől elvesz.) A férfi szerepe a családban a női munkavállalás és az állami támogatások miatt egyre gyengül, de ezt az egyház ellensúlyozni tudná az eredeti ige hirdetésével.

Végül megemlítenék még egy okot, ami a férfiak vezető szerepe mellett szól: ez pedig a női természet. Míg egy férfi képes arra, hogy az egész családját „atyailag” szeresse, beleértve a feleségét is, addig a nőnek sokkal problémásabb a férjét „anyailag” szeretni. Egy nő csak olyan férfit szerethet igazán, akit tisztel és akire felnéz. Egy családfő esetén ez nem nehéz, hiszen tiszteletreméltó dolog, hogy bölcsen és erős kézzel vezeti a családját. Ugyanakkor ha gyenge kezű és gyenge jellemű, ami azt eredményezi, hogy a nő átveszi a vezetést, akkor a nő nem fogja tudni ugyanúgy tisztelni. Erről kevés szó esik, de a tisztelet csökkenésével együtt jár a házas felek érzelmi és szexuális életének romlása is.

Sajnos modern korunkban a legtöbb nőt eleve úgy nevelik, hogy lázadjon a férfiak családfősége ellen. Ezzel nem csak a mindennapi családi együttműködést nehezítik meg, állandó vitákkal terhelve a kapcsolatot (olykor a gyermekek előtt is, ami különösen romboló hatással van a személyiségükre), hanem a házaséletet is, ugyanis ha egy nő állandóan kakaskodik a férjével, ha folyamatosan megy a harc, hogy ki viselje a nadrágot, akkor a nő eltévelyedik a nemi szerepekkel kapcsolatban is. A női szexualitás alapvetően passzív, vagyis a legtöbb nő a lelke mélyén arra vár, hogy levegyék a lábáról. Ez hogyan lehetséges egy olyan férfival, akiről tudja, hogy bármikor uralkodhat fölötte egy kis hisztivel, zsarolással, vagy akár szimplán csak nagyobb akaraterővel? Sehogy, vagy nagyon nehezen. Némi képies hasonlattal: ha a nő viseli a nadrágot, akkor a férfi a szoknyát – és ilyenkor a nő nem érzi magát nőiesnek, a párját pedig férfiasnak, tehát jön a magyarázkodás, hogy „most ne, fáj a fejem”. Mindez jobbára elkerülhető, ha a férfi szilárdan áll a családfői pozíciójában.

Az egyház is felismerte a családi szerepekben felmerült problémákat, de nem jó választ adott rájuk. Nem világos, hogy „lovagias erkölcsiségből”, vagy a modern feminizmus hatására, de a papság alapvetően a férfiakat hibáztatja.Jelen esetünkben ez így néz ki:

„Baj van akkor, ha történetesen a nő lesz a család feje. Ennek két alapvető esete van: 1. a válás; 2. amikor a férfi nem akarja betölteni Istentől kapott feladatát, és papucsférj lesz.”
Tehát nem arról van szó, hogy feminista lázadás zajlik a keresztényi rend ellen, és a nők „rabigának” csúfolva ledobják magukról a férfiak irányítását, hanem arról, hogy a férfiak nem jól csinálnak valamit. A férfival kell hogy legyen a baj: biztos ő nem akar családfő lenni. Buta illúzió ez, amit bárki felismerhet, ha veszi a bátorságot kinézni az ablakon. És éppen ezért amire szükség lenne, az nem a férfiak további szidása, hanem a probléma valódi feltárása. Így az egyház csak további férfi híveket fog veszíteni – igaz, hogy közben a nők tapsolni fognak elégedettségükben, de ez talán mégsem az az eredmény, amire a keresztény egyháznak pályáznia kellene.

(Ne higgyük, hogy a probléma arra a felekezetre korlátozódik, amelyikből az idézet származik! És az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az illető a továbbiakban igen szépen felrajzolja a nők férfiasodásának problémáját is. Csak azt nem értem, miért ilyen alapokra építkezik… A helyzet az, hogy szerencsénkre Magyarországon még nem olyan súlyos a helyzet, mint tőlünk nyugatabbra. Hozhatnék számtalan külföldi példát, de inkább beérem a kisebb számú itthonival, még akkor is, ha így nehezebb az állításaimat alátámasztani. Viszont sajnos követjük a nyugatot, bármerre is menjen, és így várható, hogy hazánkban is romlani fog a helyzet.)

És most visszatérek az alapkérdéshez: az egyház egyre kevésbé támogatja a férfiakat, és egyre inkább teret enged a nők követeléseinek, amivel nem csak a saját hitelvi alapjait adja fel, hanem a társadalmi rend megbontásához is segítő kezet nyújt. Minden egyes gyakorló kereszténynek feladata, hogy megkövetelje az eredeti igék komolyan vételét, az egyház feminizálódásának megállítását. Akinek eredeti formájában nem tetszik a kereszténység, az ne akarjon változtatni rajta, hanem keressen más vallást! Ilyen egyszerű az egész. Persze, hogy jó érzés ha sokan vannak a hívek, de inkább legyen pár foghíj a templomi padsorokban, mint hogy olyanokkal legyenek feltöltve, akik aláássák és belülről támadják a közösséget.

Dean

Mit tehetünk, hogy férfias élményeket adjunk fiainknak?

2 hozzászólás

Köszönöm Gyuri bácsinak, aki a cikk ötletadója.

Egyáltalán, mi számít ma férfiasnak? Kényelem orientált, a szellemi foglalkozásokat az egekig magasztaló társadalmunkban érték-e még a fizikai erő, az önfegyelem, a küzdeni tudás, a kézügyesség és a többi, hagyományosan férfi erény? Támogató-e a közösség, ha fiainkat, és nem lányainkat neveljük férfiasnak? Érdekes gondolati irányok ezek, mégis maradjunk az alapkérdésnél: hogyan adjunk Férfias élményeket fiainknak?

De MIT is kéne adni nekik? Mi is Férfias? Mire van szüksége egy ötévesnek, egy tízévesnek és egy kamasznak?

Figyelem, apák, ez a cikk most elsősorban nektek szól! Fiaikat egyedül, vagy olyan apával, akire nem lehet számítani, nevelő nők számára: keressenek egy megbízható férfit (nagyapa, ha nem túl öreg, keresztapa, a szomszéd apuka, a gyerek sportedzője… most több ötletem nincsen), aki képes kicsit felkarolni a fiút. Körülményekhez, személyes ismeretséghez mérten! A karate edzőt nem biztos, hogy jó ötlet meghívni a gyerek szülinapjára, de esetleg meg lehet kérni, hogy váltson az edzés keménységétől megszeppent gyerekkel pár szót négyszemközt. Még pár mordulás is segíthet, ha a gyerek érzi, hogy az neki szól, és az edző személyiségéhez képest segítő és jóindulatú volt. Én már kértem meg ilyenre a fiam edzőjét. Ő tud olyant adni neki, amire én nem vagyok képes. Én inkább megértem a gyereket, lelkizek vele, de néha nem ez kell. Szerencsére a sportedző segítőkész ember, és elbeszélgetett a fiammal, amikor az mindent fel akart adni, mert annyira keménynek érezte a követelményeket.

Ide tartozik egy fontos gondolat, amit Richard Rohr ferences szerzetes írt le A férfi útja (Ursuslibris adta ki, www.ursuslibris.hu) című könyvében. Nem biztos, hogy mi, apák, egyedül elegendőek vagyunk fiaink Férfivá neveléséhez. Nagyon jó, ha találunk más férfiakat, akikkel ezt a terhet megoszthatjuk. Mindenre nem tudunk megfelelő mintát adni, minden problémánkat mi sem oldottuk meg a személyiségünk mélyén. Személyes tapasztalatom is, hogy nagyon jó, ha egy értékőrző férfitársaság tagjai vagyunk. Ez lehet horgászkör, imacsoport, akár kocsmai társaság is (ha tudnak és akarnak őszintén beszélgetni, és egymással mély és igaz barátságban élni. Felszínes, csak az italért és a fecsegésért együttlévő férfiakban én nem bízom. Mibe vezetnék be velük lévő fiaikat, akik kíváncsian hallgatják őket, amikor őszintén fel kéne tárniuk azt, ami a szívükben van?) Persze egy bizonyos életkor betöltése után, ami talán úgy tíz-tizenkét év körül jöhet el. Az ilyen együttléten, akár kocsmai sörözésen (ahol a gyerek tizennyolc év alatt ne igyon szeszes italt!) résztvevő gyereknek tudnia kell titkot tartani, az apának meg figyelembe kell vennie a gyerek érzelmi biztonság iránti igényét. Pl. szerintem beszélhet az anyával kapcsolatos negatív érzéseiről, de mindvégig legyen érezhető, hogy az apa az anyát így is szereti, vagy legalább jó szívvel elviseli. Meggyőződésem, hogy megfelelő szabályok mellett igenis építő és hasznos egy ilyen együttlét apa és fia számára – mégha kocsmában is történik. Ha azonban a társaságban mértéktelenül fogy az ital, egészségtelenül sok a cigarettafüst, a durva beszéd dívik, a hencegés és nagyotmondás az úr (főleg erkölcstelen kalandokról, legyen ez mások megrövidítése, vagy házastársi hűség megszegése), akkor ez egyáltalán nem építő! De szerintem ez olyan egyértelmű, hogy írnom sem kellett volna. Lelki oldalról talán ennyi.

Lehet és kell is más élményhez juttatni fiainkat! Pl. kirándulni, ahol a táv hossza, vagy nehézsége miatt fizikailag helyt kell állni. Fontos kihangsúlyozni fiaink előtt, hogy ennek teljesítésével valami igazán Férfiasat tesznek.

Kihívások elé állítani őket. Feladatok, melyek próbára teszik az ügyességüket, eszüket, és önállóan kell alkalmazniuk az addig tanultakat. Pl. egyszer elküldtem a nyolcéves fiam a város másik részében lévő nagyáruházba, hogy hozzon valamit magának és a testvérének. A táv, a tájékozódás – bár már jártunk ott – a zebrákon való átkelés, az áru önálló megtalálása, önálló fizetés a pénztárnál – mind alkalom volt arra, hogy próbára legyen téve, mire is képes egyedül. Nagyon élvezte, én meg nagyon izgultam, de telefonos összeköttetésben voltunk, ha bármi történne, menni tudjak segíteni. Többször felhívott, hogy éppen a zebrán jár, nem találkozott ellenséges nagyfiúkkal, együtt kiszámoltuk, mennyi pénzt kell adnia a pénztárban. Izgalmas és hasznos volt mindkettőnknek. A férfitársaság megint sokat segíthet, közös próba elé állítani a fiúkat, vagy ötleteket cserélni velünk erről.

Aztán ott vannak a közös munkák, melyek a családban a férfiak reszortja. Jó, ha ezek a társadalmi felfogás szerint is férfiasak. Pl. fűnyírás, favágás, begyújtás a kazánba (pedig ez nem tart sokáig, de rendszeresen ismételhető), szerelés. Ezek közben a gyermek megtapasztalhatja, hogy felnőttes dolgot tesz (ez ösztönösen vonzza őket amúgy is), mi pedig szakmai hozzáértésünket csillogtathatjuk meg előttük. Milyen jó érzés, amikor gyerekeink felnéznek ránk, mert: „apa ért hozzá”. (Csak feleségeink, akár féltékenységből ne kezdjék rombolni ezt a képet a gyerekben! Idővel úgyis belátja majd a fiú, hogy apa ügyes, de a szerelő bácsi ügyesebb. Az ellenkezőjére is tudok példát. A mester már idős, tapasztalt és rutinos volt – legalábbis elvben. Az öcsém fele olyan idősen, teljesen más szakmával a kezében megmondta, hogyan kellett volna dolgoznia.) Kamaszkorban változik a helyzet. Ilyenkor már inkább a gyereket kell biztatni, hogy bontakoztassa ki a képességeit, és türelmesen segíteni neki, ahol elakad. Itt már az a fontos, hogy a fiú a saját képességeit, kibontakozó férfias mivoltát megtapasztalja.

Bizonyos életkorig én nagyon jónak tartom, a Dr James Dobson: Fiúk nevelése (Keresztyén Ismereterjesztő Alapítvány, www.kiakonyvek.hu) c. könyvében is leírt együttfürdést. Remélem, nem vádolnak meg ezért pedofíliával. Biztos lesz jó pár kérdése a gyereknek a fütyinkkel kapcsolatban (miért akkora, miért szőrös, stb.), de ez egy igazán intim találkozás apa és fia között és tök jókat lehet játszani fürdés közben. Vicceket mesélni, vizet fröcskölni, akár gyerekjátékokkal csatázni…

Nagyon fontosnak tartom, hogy amikor eljön az ideje, tanítsuk meg fiainkat udvarolni. Nem tartom jónak, ha ennek begyakoroltatása, megtanítása csak a kortársakra marad. Először is, legtöbbje a buliban csak ácsorog, nem mer táncolni. Akinek megy a nőzés, ritka, hogy odaforduló, segítőkész azzal, aki félénkebb, gátlásosabb. Inkább felvágó, dicsekvő, éretlen a viselkedése. Csak fokozza társaiban a kisebbrendűség érzését, hiszen ösztönösen vele, az ő teljesítményével fogják a magukét összehasonlítani. Egy jó könyv (Spielhózni, vagy a Max által írt, www.pua.hu-ról ingyen letölthető csajozási könyv) sokat segíthet. Az utóbbi sikeres technikák terén nagyon jó (szerintem), de vigyázni kell vele, mert ad erkölcsileg helytelen tanácsokat is. Másik nagy veszélye lehet még, hogy rászoktat a kandúrkodásra. Vagyis nem izgalmas és egyben tartalmas kapcsolat kialakítására ösztönöz, hanem a ma nagyon elharapózott gyakori partnerváltásra, természetesen a lányoktól mindig szexet akarva. Féleértés ne essék, Max leírja, hogy ezek a tanácsok meghitt, és tartós kapcsolatok kialakítására is használhatóak. És ez szerintem is így van, ezért is ajánlom a könyvét. Megtaníthat rá, hogy olyan barátnőnk legyen, amilyent szeretnénk, mert lesz fellépésünk, és bátorságunk, kisugárzásunk, hogy meghódítsuk és meg tartsuk őt. De! A könyvben szereplő képek, és a teljes szöveg elolvasása után az az érzésem, hogy maga Max sem erre használja tudását. A könyv összességében nem ezt tanítja, nem ezt sugallja. Ettől még véleményem szerint bátran a kezünkbe vehetjük, és fiainkat is taníthatjuk belőle, különösen, hogy kamaszkorban a kapcsolatok még nem élethosszig tartanak. Mutassunk rá a vitatható pontokra, mindazonáltal ne féljünk tanulni belőle. Ezt őszintén írom. (Főleg hívőknek.) Isten gyermekei vagyunk, jogunk van szabadon megélni a szexualitást, a vonzalmat, a párkapcsolatban lévő örömöt és felelősséget. Ha pedig hibázunk, egyrészt tanulhatunk belőle, másrészt Isten előtt megbánhatjuk, és újrakezdhetünk. Azt hiszem, erről most eleget írtam, továbblépek.

Jó, ha a fiúk leülnek az édesanyjukkal is beszélgetni az udvarlásról. Az anyák sokat elmondhatnak róla, nekik mi esett jól, bizonyos női igények nem változnak. Ezekről taníthatják fiaikat, szerintem ez a leghitelesebb az ő szájukból. Mi is elmondhatjuk, de egy nő, aki ezt egész személyiségével megélte – többet ér.

Amit mi megtaníthatunk fiainknak, az az, hogy – miközben figyelnek arra, mi kell a lánynak – önérzetesen tudassák, mi kell nekik. Például: jól esett, mikor annyira rám figyeltél, és minden érdekelt, amit meséltem. Örültem, mikor érdeklődtél a hobbim iránt. Úgy érzem, felnézel rám az eszem, a fellépésem, a szorgalmam, az erőm, a jó szívem, a sporttehetségem, stb. miatt. Ez nekem nagyon jó, igazi Férfinak érzem magam melletted. (Kérlek, erről soha ne feledkezz el!) Napjainkban nagyon azt tanuljuk mindenhonnan, hogy (bocsánat, de) nyaljuk ki a lányok és nők fenekét a párkapcsolatban, de a mélyről fakadó férfiigényekről alig esik szó. Mi ússzunk szemben az árral! Az eredmény: boldogabb, öntudatosabb, személyiségükben erősebb fiak.

Bátorítsuk fiainkat, ismerkedjenek lányokkal! Ezt a Spielhózni alapján írom. A legjobb tanítómester: maga az élet. Bőven beleférnek a „csak barátság” kapcsolatok fiúk és lányok közt, rengeteget lehet tanulni ezekből, hogy valójában mit és hogyan szeretnek a mai lányok. Mi vicces, mi durva. Hogyan kell bánni velük, hogy felnézzenek fiainkra. Mi tiszteletreméltó a szemükben? Hogyan látja a világot egy nő?

Szerintem a bulizásban alapvető szabály, hogy fiunk egyedül, magában, a saját bőrében jól érezze magát! Ha egyedül megy bulizni, ha társaságban. Örüljön magának, élvezze, hogy ő – ő. Ezt fejezze is ki! Adjon hangot a véleményének, kövesse a szíve vágyát, ne alkalmazkodjon mindenben a társasághoz! Menjen önállóan sörért, álljon akár egyedül a színpad elé, hogy onnan hallgassa a zenét, álljon be bátran idegenek csoportjába táncolni – ha szeretne. Nem kell hanyagolni a haverokat, ki hogy érzi jól magát. Nagyon jó, ha vannak a baráti társaságban lányok. Nagyon jó terep rajtuk begyakorolni a viccelődést, ugratást. Akár közelebbi viszony is alakulhat velük.

Járjunk mi, apák is néha szórakozni, táncolni a párunkkal! Udvaroljunk neki, éreztessük vele (és nagyon jó, ha ez néha a gyerek előtt történik), hogy NŐ – nek tartjuk. Fejezzük ki, mit szeretnénk a párunktól (pl. sminket, csinos ruhát, frizurát a közös programon. Mi is: felkészülünk ezekre az alkalmakra. Borotválkozás, arcszesz és illatszer, fürdés, elegáns ruha.) Ezek a minták beleivódnak a fiúkba, és később eligazítják, ők hogyan viselkedjenek. Ezek az „archaikus” viselkedésmódok a mai fiatal lányoknak is tetszenek, ha meg is lepődnek rajtuk. Tánc után pl. a helyükre kísérni őket, és megköszönni a táncot.

Jöjjünk rá, mivel lehet felbátorítani a fiút! Ha kortársaival egy-egy üveg sör mellett punnyadnak, az nem lesz vonzó a lányok előtt. Vegyük rá, hogy próbálkozzon bátran, Max is azt írja, hogy próbálkozzunk, próbálkozzunk és próbálkozzunk! Legyen cél egy bulin legalább öt lány megszólítása, és beszélgetés kezdeményezése. Tanítsuk meg a gyereket kommunikálni! Jó taktika a másikat magáról beszéltetni, kimondani, ami az eszünkbe jut, beszélgetés közben odafigyelni az érzéseinkre, és megpróbálni megfogalmazni azokat. Például izgalmas benyomást tesz a lány a fiunkra. Próbálja szavakba önteni az érzést, mitől is érzi ezt? A lány illatától, fellépésétől, pillantásától, mozgásától? Mondja ki! Akitől csak lehet, szerezze meg a telefonszámát! Erről Max részletesen ír a könyvében. A személyes tapasztalat a megfelelő hozzáállással a legjobb tanítómester. Segítsünk fiunknak a ruhatára, frizurája kialakításában! Nem ráerőltetve, amit mi jónak tartunk, esetleg csak jelezve, hogy ez szintén fontos, és fordítson rá figyelmet.

Lehetne írni sokáig. Inkább mindenki olvassa el az idézett könyveket, megéri.

No, akkor most ennyi, hogy mit tehetünk fiainkért, hogy férfias élményeik legyenek, és büszke, öntudatos, örömteli férfiakká váljanak.

Zoli