Marion Laine, rendező

Véleményem nem általában a női nemet érinti, mint inkább az ő társadalmi szintű kommunikációjukat. Vagyis azokat, akik a nevükben kommunikálnak, akár filmen, újságban, könyvben, interneten vagy éppen a Parlamentben.

Nem bíznak bennünk, félnek tőlünk, nem értenek minket, és ami rosszabb, nem is akarnak érteni. Sokszor előfordul, hogy megvádolnak minket valamivel (az erőszak különböző formáival szoktak leginkább), ami még igaz is lehet valamennyire, de maguk ugyanazt, ugyanannyira, néha még jobban elkövetik. Kritikát gyakorolnak (s ki merné állítani, hogy legalább néha nem jogosan?), de bizony, az önkritika elmarad. Van azért kivétel, pl. egyik kedvencem, a Talita portál.

Bele vannak ragadva a mai férfi jelenébe, aki bizony nem túl spirituális felfogású általában. Szilárd talajt akar a lába alatt, és az a biztos, amit a két kezével megfoghat. De az az igazság, hogy a legtöbb nő is ilyen. Beza! Egyik ismerősöm (férfi) mondta: „Isten? Nem tudom… Nem emlékszem, hogy pertut ittunk volna a Kisdongóba’. Biztos, hogy létezik?” Mit lehet erre mondani? Egyáltalán nem biztos. Totál elképzelhető, hogy nem létezik. De mégis csodák történnek, látomások és álmok, próféciák, és gyógyulások, ott, ahol Rá merik bízni magukat. Igaz, ezek egy részéről kiderül, hogy csalás, más részéről, hogy szimpla elmebetegség, a harmadik részéről meg… hogy működik. Életek simulnak ki, szívek nyílnak meg, lelkek kapnak erőre, szétárad a megértés, a szelídség, a megbocsátás és bocsánatkérés és a szolidaritás, no meg egyfajta egészséges gerincesség. Hát ez van. Nem vagyunk könnyű vizekre engedve, ha az Élő Hitről van szó. Ám a tenger összességében mégis hajózható.

Na, de vissza a főcsapáshoz!

A „Nyitott szívvel” című film rendezője, Marion Laine, egyike azon nőknek, akik még hisznek bennünk, és ezt közli is a világgal. Szerinte – ha jól értem – fejlődőképes a férfinem, és ezt őszinteséggel, és jóindulattal, hittel és bizalommal fejezi ki, és nem… nos, nyavalygással. Mert ez utóbbiból van elég. Müller Péter pl. legújabb könyvében, a „Férfiélet, Női Sors” – ban hosszú-hosszú oldalakon át ostoroz minket, és ajnározza a nőket (recenzió már készül, és összességében nem ilyen negatív a könyv, ide azonban ez kívánkozik belőle.)

Kedves, a közösséggel kommunikáló hölgyek és velük szimpatizáns urak! Hány legyet lehet fogni ezer hordó ecettel? És egy kanál mézzel? Hány férfit lehet szidással jobbá tenni? És hánynak lehet érdemben segíteni (mert ő teszi magát jobbá, ezt még az Isten sem oldja meg helyette) biztatással, hittel, bátorítással, elismeréssel, valamint józan elvárással, szükséges számonkéréssel, és kellő időben, kellő módon kimondott kritikával?

És miért baj, ha a férfi nem hisz a túlvilági létezőkben? Ha teszi a dolgát, dolgozik, figyel a feleségére, szereti a gyerekeit, igyekszik kijönni az emberekkel, ugyanakkor nem enged nekik mindenben, végül is a lényeg – nemde – megvan? A hit csak akkor jó, ha a szeretetnek ad szárnyakat. Különben inkább ne legyen. Hitbajnokok vezették a World Trade Centernek az utasszállítókat. Ó, bár lett volna kevesebb hitük!

Szóval Marion Laine hisz bennünk, filmében az iszákos és zseniális sebész férfifőhős, igaz, párja számtalan és lenyűgöző áldozata által, de végül túljut világfájdalmán, önsajnálatán, a tévhiten, hogy mindig rendíthetetlennek és kikezdhetetlenül erősnek kell látszani, és leteszi a poharat. Igaz, a felesége és a születőben lévő gyerekük erre csaknem rámegy. Hoppá, de ez film, egy történet, vagyis mese, itt túlozni kell, különben a néző ásítozva jön ki a teremből! Egy az egyben nem átfordítandó az életbe!

De itt legalább találkoztam hősi nővel, mert bizony az életben sokkal ritkábbak, mint ahogy kommunikátoraik állítják. Inkább önféltők, az igényeiket nagyon is szem előtt tartók, bizalmatlanok. A férfit inkább erőforrásnak, mint embernek tartók. Vagy hoznak ugyan áldozatot, de aztán százszorosan le is verik a másikon – mártírkodók. Adnak, és veszik is vissza. Oké, nem mind, ez is tény. Elég sok csodálatos női ismerősöm van, Isten őrizzen, hogy általánosítsam a negatív tulajdonságokat! Nem, nincs azért ez teljesen így. Vannak pl., akik mély sebeket hordoznak, apáik, férjeik, fiaik lelki éretlensége miatt. Tisztelet érte nekik, főleg, mert sokan nem váltak gyűlölködővé ezek ellenére se.

Juliette Binoche

És Juliette Binoche –t örömmel látom olyan hősies karaktert alakítani, akinek önfeláldozása révén egy férfi lelkileg is és az Életben is sokat nyer. Itt, bár nem akar eredetileg gyereket, férje kedvéért bevállalja, sőt feladná karrierjét, lakóhelyét, gyakorlatilag mindent, csak, hogy segítse a férfit, akit szeret. (Hahó, az Életben ez nem így működik! Az ilyen mentalitású emberek keserednek aztán meg, mert töredékét sem kapják vissza a befektetett áldozatnak! Ez Szentekre nem igaz. De Szentté az Úr Lelke tesz, akkor is, ha hallani sem akarsz Istenről, szóval senki ne gondolja, hogy majd, én, Én Szent leszek, és jobbá teszek ihiszohonyuhú áldozatommal egy férfit. Szörnyű vége lesz annak. Amikor az Úr erre hív el, akkor azt Ő fel is építi, és akkor a megfelelő ember van a megfelelő helyen. Nem azt jelenti, hogy kirázza a kisujjából, hanem, hogy ha nyögve is, de összességében optimistán bírja a terheket.)

Még egy példa ide kívánkozik. A „Bűnösnek nyilvánítva”, mely megtörtént eseményeket dolgoz fel, egy valódi hősnőről szól (Julia Ormond alakítja) aki évtizedekig küzd egy ártatlanul bebörtönzött férfi szabadságáért. Persze győznek a végén.

Nos, kedves Müller Péter, és értelmiségi, emancipált, kritikus hölgyek, ezekből lehet erőt meríteni és ihletet egy Férfihoz méltó életre! De az állandó nyafizás… meg ökölrázás… meg ükapáink vétkeinek rajtunk való számonkérése…

Mivel mindezekbe jobban belegondolva elakad a szavam, ezért itt hagyom abba.

Zoli