A harag tüze – most néztem meg a filmet, és mélyen, nagyon mélyen megindított. Mivel tartalmaz néhány olyan elemet, amellyel magam is találkoztam életem során, ezért írok róla. Tudjátok, Isten néha nagyon mélyen és konkrétan szeret, lehajol hozzánk, és olyat tesz velünk, amit nem hittünk volna soha, hogy megtesz – mert ezáltal békét szerez és kiengesztelődést a szívünknek. Egyszerűen nem kapcsojuk össze vele, mert amit tapasztalunk, az elüt attól, amit a templomban tanítanak róla, holott ha a részleteket összeillesztjük – akkor végül is mégsem.

A személyes történetemet most nem mesélem el, a dologra jó példa maga a film. Elmesélem és értelmezem.

Russel jó ember. Érdektelen, tisztességes életét éli, acélt gyárt, szereti haldokló apját, és kisegíti mindig bajba kerülő öccsét, és ezt harag vagy neheztelés nélkül teszi. Egyszerűen megérti, hogy a testvére ilyen, vonzza a bajt, és neki ott kell állni, és újra és újra talpra segíteni. Gyönyörű barátnője van, akivel annyira szeretik egymást, hogy Léna már gyereket szeretne tőle. Nagy szó, ha egy nő annyira rábízza magát egy férfira, hogy gyereket akar tőle. Nagyon nagy szó. Mert Léna nem magához láncolni akarja Russelt, nem birtokolni vagy uralkodni szeretne fölötte: egyszerűen kibontakoztatni kettejük szerelmét, és úgy látja, eljött az ideje, hogy családdá váljanak. Russel jó ember és igazi férfi olyan értelemben, ahogy egy anyának kell a férfi. Biztos pont, aki anyagilag és érzelmileg mindig ott van a háttérben, miközben Léna nőisége tovább növekszik: az anyaság szépsége és terhe kerülne a vállára.

Ekkor törik meg Russel élete: magas alkohol szinttel (ám nem részegen) vezet autót, és éjjel egy figyelmetlen anyuka kihajt elé. Totál eltrafálja a kitolató autó hátulját, ahol egy kisfiú ült. A gyerek meghal. Russel pedig börtönbe kerül.

Léna soha sem látogatja meg, irtózik a börtöntől, Russel öccse Irakba kerül, már negyedszer, és borzalmak emlékeivel tér vissza. Még kevésbbé találja a helyét, és végül igazi nehézfiúk hálójába kerül. Ám míg idáig jut a történet, Russel apja meghal, és Russel nem tud tőle elbúcsúzni, eltemetik, és Russel nincs ott. A Sors (Isten) elkezdi Russel lelki csuklóit átütni az ő vasszögeivel.

Léna elhagyja. Nem bírja az egyedüllétet, és talán az is tolja Russeltól, hogy annak már priusza van. Később beszélnek, és Léna nem tudja titkolni, hogy még mindig szereti Russelt, de már viselős az új partnere gyermekével. A második szög egy hatalmas csapással metszi át Russel másik lelki csuklóját.

És itt ki kell térnem az Egyház (a filmben is a Katolikus szerepel) felelősségére. Nem hajlandó növekedni. Ugyanazt hajtogatja, (ami nem baj), de ugyanúgy, és ezért sokszor nem táplál lelkileg. Russel kétszer is elmegy templomba a filmben, és bár a pap minden egyes szava igaz, a Biblia és az Egyház tanításának megfelelően prédikál, de szavai üresek, éltető erő nincs bennük, és látszólag kísérletet sem tesz, hogy kövesse a körülötte élő embereket, az írott igét összekapcsolja a körülötte élők mindennapi és folyamatosan változó valóságával. Nem igyekszik az Ige alapján az emberek konkrét kérdéseire konkrét válaszokat találni, nem nyúl utánuk, és főleg: NEM KÉRI BIZALOMMAL ISTEN RENDES ÉS RENDKÍVÜLI KEGYEMEIT! Én őszintén hiszem, hogy emiatt sokkal, de sokkal többet kell szenvedni a körülötte élő embereknek, és Sorsuk beteljesítése sokkal nehezebb feladat, mint egyébként lehetne. Vétkes az Egyház nagy része a mulasztás bűnében, pedig Jézus beszélt is erről. A talentumokról, vagy mínákról szóló példabeszéd, hogy nagyon haragszik az Úr azokra, akik nem használják tőle kapott képességeiket és adományaikat az Ő országa építésére. Akik ha kell, nem mondják a hegynek, hogy mozduljon odébb. Mert tudják, hogy kicsik ehhez. De bakker, nem is nekik kell a hegyet odébbmozdítani! A mi dolgunk a bizalomteljes kérés, majd dolgozni Isten dolgozik.

Russel éli tovább az életét, ahogy mindig is szokta, apja házába költözik, felújítja, termeli az acélt, ám esténként egyedül ül a ház előtt, a teraszon. Rodney, az öccse a saját fejét követi, amelyben szintén borzalmak képei törnek elő újra és újra, és Léna mást ölel magához. Azt hiszem, Russelben a fájdalom kezd nagyon, de nagyon haraggá válni Isten iránt. Nagyon – nagyon szenved: és nem érti, miért. Nem az a baj, hogy pontosan nem tudja, miért – ezt Isten rettentő ritkán tárja fel. Hanem hozzávetőleges támasza sincs, vagy reménye, hogy mindebből érték, és JÓ fakad – vagyis van bármiféle értelme. Az a kérdés, hogy mindezt be meri-e vallani magának?

De Russel útja még nem ért véget. Isten átszegezi a két lábát is. Rodney – t a kemény fiúk megölik. Russel megpróbálja a saját kezébe venni az ügyet, látva a rendőrség tehetetlenségét, ám a banda székhelyén lévő seriff megakadályozza ebben. Russel ismét magába folytja haragját, és próbálja tovább élni az életét. Megint Jófiú lesz. Ami mindig is szívesen volt; na, de növekvő belső Pokolban?

Aztán kiderül, hogy az öccse gyilkosa meglépett a különleges osztag elől. Russel dönt: most egy kicsit (vagy nagyon) Rosszfiú lesz.

Ugrok egyet a film legfontosabb pillanatáig, de némi felvezetéssel. Russel a vadászpuskájával ott áll az általa többször meglőtt gyilkos (tényleg brutális, ördögi alak) és a szerelmét elorozó rendőr között. Korábban ez a rendőr őszintén bocsánatot kért Russeltől, és nyitott szívvel bevallotta, hogy tudja, hogy közte és Léna közt nincs az csodás szeretet-szerelem, mint amit Russel élt át a nővel, de van más közük egymáshoz: a közös gyermek, és tulajdonképpen szeretik és becsülik egymást. Russel tényleg jó ember, (egy vadászaton a lövés előtti másodpercben a szarvas felemeli a fejét, és nem is gyanítva jelenlétét, egyenesen a férfi szemébe néz. És Russel nem bírja meghúzni a ravaszt.) megérti a rendőrt, megérti a szerelmét, és megbocsát. De ez egyben azt jelenti, hogy a lelkébe vert vasszög most már ott marad örökre. És már senkit sem hibáztathat érte, a magány fájdalmával végérvényesen egyedül maradt.

Most itt állnak hárman, a lábon, és oldalba lőtt bűnőző, akit az életösztön még visz előre, Russel, aki minden fájdalomát és haragját belelövi a lelketlen gazemberbe, és a rendőr, aki bár pisztoly van nála, még célba sem veszi vele Russelt, de próbál a lelkére hatni: ne válj gyilkossá!

Russel nem tudja, nem lövik-e hátba, de egyszerűen nem számít. Mindenki meghalt, vagy elhagyta, akit igazán szeretett, és nagyon régóta lelkileg csak vonszolta magát előre az életben. Gondosan céloz és lő. Én ezt gondoltam volna a helyében: „Kurvára nem tudtok ti semmit. Szentnek tartotok, pedig csak ember vagyok. És nincs értelme az életemnek.”

Sosem feledem azt a sóhajt, amit Russel kilehel magából, miután a drogdíler, többszörös gyilkos, nőverő holtan összeesik. Russel végre Isten képébe tudta köpni a haragját. Végre Isten terve megvalósulhatott, és Russelnek meg tudta mutatni, amit becsületes átlagéletet élve soha nem tudott volna: a benne rejtőző fenevadat, a gyilkos és emberkínzó démont. Akinek tette teljesen érthető – és teljesen helytelen. Bűn és irgalom együtt dolgozik most Russel lelkében, szabadságot kap a bűn, hogy Russel jobban megismerje magát. Hogy őszinte lehessen magához és Istenhez. Hogy megnyíljon egy addig bezárt kapu kettejük közt.

A férfi most ért a fenekére annak a mélyebb lelki szintnek, melynek addig lezárt ajtaját a balesettel nyitotta meg Isten. És az ott őrzött rejtett bűnök (melyek, nem is biztos, hogy a sajátjai, meglehet, a családjától örökölt generációkkal ezelőttről, lásd családállítás, vagy családfa kutatás) következményei rögtön előjönnek és gyötörni kezdenek. Ittas vezetés, börtön, magány, Rodney halála. És Russel tisztességesen küzd velük. Hordozza élete keresztjét, még Istenhez is fordul, ám a templomi élmény nem tud békét vinni életébe, de Russel akarta és őszintén kereste ezt a békét. Ezért tud az irgalom az ördögi gonoszság mellett dolgozni, és miután a gyilkos harag elhagyja Russelt, vélhetően fokozatosan és szelíden hatalmába keríteni őt.

Mert az utolsó képen Russel otthon ül, biztonságban, ám minden bizonnyal ismerkedve azzal, amit tett, amilyennek önmagát megismerte. A megölt piszkos gazemberből élete utolsó másodperceiben ugyanis előbújik az EMBER, és gyilkosával beszélget. És Russel csendesen figyel. A haldokló felfedezi, hogy a természet szép, hogy a madarak dalolnak, (mely mindig ott volt, de ő sose figyelt rá) hogy ő is legyőzhető, és, hogy: Russelnek igaza van, amikor megöli őt. Mert akkor már tudja, hogy a vadászpuskás férfi a szerető és gyászoló bátyja annak a fiúnak, akit csak úgy megölt, mert túl büszkének találta.

Nem tudjuk, de vélhetően elsikálják a kisvárosban az ügyet, hiszen az egyetlen szemtanú mélyen lekötelezett Russelnek, és Russel igazából szolgálatot tett a társadalomnak. Törvénytelenül, de mégis.

Viszont a férfi élete nem változik. Russel még csak úton van az áhított belső béke felé.  Már az övé, de még tisztulnia kell, mélyülnie. Ugyanazt a rendet és tisztaságot újra kell építenie önmagában gyilkosként is, ami az övé volt szerető fiúként, bátyként és jövendőbeli hitvesként. Meg kell tudnia bocsátania magának, és túllépni az életben. Új célokat találni, mert apja és öccse örökre halott marad, és Léna sem fog visszatérni.

Russel is Isten engedelmes fia, kicsiben olyan, mint Jézus Krisztus. És miattunk, rest és emberi szabályaik és szokásaik mögé rögzült hívők miatt, még csak nem is sejti ezt. Mennyi erőt meríthene ebből? Mennyi kacskaringót megspórolhatna az életében, és mennyi fájdalommal kevesebbet kellene elhordoznia?

És rajta nem múlott: ő kétszer is ott volt a templomban. Ő megpróbálta: kereste Istent.

Csak mi tehetünk róla.

Zoli