Címke: szeretet

Belső szabadságunk egyik záloga

Sensei Pál Tibor (jobbra) és kis tanítványai a shiai szélén egy soproni versenyen.

Krisz, piros arccal, kapkodva vette a levegőt. Éppen most jött le shiai -ról, a karate versenyek szőnyegéről, amin a karatékák küzdenek. Kapott pár erős ütést, és próbált nem sírni. Apja biztatta: „Nincs semmi gond. Jól vagy.” Az edző mellé lépett: „Krisz, ez most természetes, hogy fáj. Vedd mélyen a levegőt, kicsit húzd ki magad, és csorogjon csak az a könny. Sokkal nehezebben küzdesz meg vele, ha eljátszod, hogy nincs semmi bajod, erős és sebezhetetlen vagy. Ha vársz egy picit, mindjárt jobban leszel. A tested segít magán, annyi a dolgod, hogy együttműködj vele.”

Imre bácsi alattunk lakott. Dolgozott egész életében, mindene volt a kert, a szőlő, a munka, a munka, és a: munka. A SZENT tevékenység, és birtok. :-) Igazából ezek tényleg fontosak. Emlékszem, mikor mesélte, hogy a II. Világháború után bizony evangélikus hit ide, evangélikus hit oda, a szőlőt lopó orosz katonákat úgy megszórták kővel meg földdel, hogy csak na! „Fusson a muszka!”, nevetett akkor.

Aztán agyvérzést kapott, és beszorult a lakásba. Bizony meg kellett élnie, hogy ügyetlen, a bal kezét nem tudja használni, hogy csorog a nyála a szája bal sarkán, hogy azok a gyerekei, akik aktív életében sokat haragudtak rá, mert a termelés fontosabb volt, mint ők (vissza is döftek neki úgy, hogy míg élt, nem felejtette el) most pelenkázzák, etetik, és naponta kétszer látogatják. Lekerült róla az erő álarca, és többet nem is tudta feltenni. A haldoklást, a gyengülést, ahogyan az Életet és ajándékait fokozatosan csavarja ki a Sors (vagy irányítója és megalkotója, az Isten) a kezéből, évekig élte. „Csak elaludni, és többet nem felébredni”, mondogatta mindig. Megértettem őt, de naiv és önző vágynak láttam ezt mindig nála. Mert ő az az ember is volt (de nem csak az), aki – ne haragudj Jani bácsi, de – dölyfös hatni akarásában (egyszerűbben: munkamániájában) bizony megkeserítő érzelmi terheket rakott családjára. Volt mit lebontani a lelkéről, úgy vélem.

Olti Miklós, kitől már közöltünk cikkeket és fogunk is, írja, hogy a háromfai bajuszos (csuka), mikor hosszas küzdelem után kifogta, egyszerűen – megadta magát. Állati ösztöneivel felfogta, hogy kész, vége, nincs miért küzdeni tovább. És – ez a fontos – egyfajta béke sugárzott az állatból. Az van, ami van, megélem és kész. Félreteszem büszke illúzióimat, és egyszerűen: vagyok, aki vagyok. (A csukának valószínű nem voltak ilyen illúziói.)

Ez az a pillanat, amit kiemelek a cikkben, ami szerintem a központi magva a könyvnek, amiért szerintem Nobel díjat kapott az írója, amiért nem véletlenül ez lett a film plakátja.

Kertész Imre ír a koncentrációs táborok szépségéről. Persze, igazából nem folyamatosan voltak azok szépek. A Sorstalanságban említi, hogy délutánonként, mikor már nem kellett dolgozni, és sütött a Nap, az emberek ültek, talán álltak, beszélgettek, kinéztek a szögesdrótokon túlra – béke áradt el a táborban, de az író lelkében egészen biztosan. Nem lázadok, nem kesergek, nem készülök a visszavágásra: elfogadom a Sorsom. És ez nem tehetetlen Fatalizmus! Tudom, hogy mindig van dolgom: lesz, akit én vigasztalok meg, akire nekem kell rámosolyogni, akiért (akár magamért) nekem kell kiállni, az ökölharc mélységéig is esetleg, hogy holnap megint zsákot kell hordani a vagonokból, de most: itt és most Béke van. Legyőztél Istenem, hogy végre úgy szeress engem, ahogy Te akarsz! És úgy szeressek másokat és magamat, ahogy Te akarod! Minden passzív elfogadás mélyén ez a szándék kell legyen (szerintem) idővel indulni kell tovább, a világ következő szegletét átmelengetni a szívemmel, és a következő szegletét építeni alkotó kezemmel.

Úgy vélem, ezért nem kell félni a veszteségtől, a hírnév, mások tiszteletének, nem elég mély szeretetének elveszítésétől, a shiain kapott pofonok elismerésétől, az erősebb előtt való meghajlástól, a félelem és vereség elismerésétől, mert az Élet úgyis megy tovább, és ahogy a mélybe rántott, úgy emel fel hamarosan. És marad a bennünk lüktető életerő, és mi, akik rábólintunk, és kibontakoztatjuk azt, a kapott bölcsesség mértéke szerint. Mint Tom Hanks a „Számkivetett” -ben, amikor eljut oda, magányosan a távoli kicsi szigeten, hogy van ő meg a lélegzete. (A kereszténység tanítása szerint a Szent Lélek egyik feladata az éltetés, és a Teremtettséget a célja felé terelés). Vagyis a benne lüktető életerő, amivel együttműködhet, és együtt küzdhet, bár helyzete emberileg reménytelen, vagy menekülhet önsajnálatba, depresszióba, öngyilkosságba. Ő elfogadja a helyzetet, nem lázad (nekem ennél több jár, Isten!) majd feláll, és megteszi az aznapit. És idővel megmenekül.

Geszti Péter

Tudjátok, még ki biztatott a 2008 -as pénzügyi válság idején arra, hogy nem a szituáció az igazán fontos, hanem a hozzáállásunk, és amit kihozunk belőle? Geszti Péter. Állítólag nyugaton megtapasztalta, milyen az, amikor hisznek az emberben, támogatják, amikor úgy állnak hozzá: ” a te sikered az én sikerem is”. Aztán hazajött, és megpróbálta elültetni ezt a magyar közéletben. Hát elsőre a kemény magyar ugar kiforgatta az ekéjét, de úgy vélem, nem adta fel, csak kisebb gőzzel folytatja, mert szerintem ő már nem tud, és nem akar enélkül a filozófia nélkül élni. És tökre igaza van.

Mondható, hogy aki így él, az igazán szabad, (vagy halad afelé) és cselekszi az Isten akaratát?

(Persze a maga szintjén, mint I. Ferenc pápa is a magáén, de ennyi bőven elég is. A lehetetlent ugyanis nem kell teljesíteni – merthogy nem is tudjuk.)

;-)

Zoli

Apa! Segíts végre! Ne nyugodj bele! Állj a sarkadra, és végy erőt magadon! Mert – nagyon kellesz!

Minden vélemény számít!

Kérlek, hallgasd meg először ezt a számot!

Belemagyarázás? Kicsit. Én mégis ezt hallom ki belőle. Aktuális korüzenet? Szerintem igen.

Nem tudom, Ákos adná-e a nevét hozzá, hogy használjam az „Apa” szót, de a többihez talán igen.

„Apa segíts értékes életet élnem! Elegem van belőle, hogy nem mutatsz célt, nem segítesz hőssé válni, hogy a magasabb rendű Élet iránti mély igényemet a bulizás mámorába fojtsam, és úgy tegyek, mintha a teli has, a könnyű szédület, és a lányok mosolya elég lenne. Taníts meg bátornak lenni, és küzdeni igaz ügyekért, és olyan emberekért, akiknek szüksége van férfias erőmre, merész mosolyomra és jó szívemre. Add erőd, hogy felfedezzem a sajátomat, és kockáztassak! Nem pénzért, nem kéjért, nem mások hamis dicséretéért, hanem megbékélésért, vidám szikrákért, melyeket mások szemében keltek, és reményért, amit csak én adhatok. Igazi, Belső Szabadságért!

APA! HŐS AKAROK LENNI! FÉRFI! TANÍTS VÉGRE!”

Zoli

Igazad van Drágám! (Csak tönkremegyek bele…)

Minden vélemény számít!

„De hát nincs igazam? Hazajön, leveszi a disznószaros cipőjét, potyog belőle a – már bocsánat – szar, ledobja a nadrágját amoda, és kész! Hát a cselédje vagyok, hogy én pucoljam ezt ki neki? Ezerszer elmondtam, hol a helye a cipőnek, és hiába! Múltkor olyan mérges voltam rá, hogy utánamentem a fürdőszobába, és rásóztam a cipővel a fejére. Bent volt a kádban, nem tudott félreugrani.” – ismerősöm felnevet, nem örömében, inkább kínjában. Látszik, szenved attól, hogy nincs otthon olyan rend, mint amit szeretne, hogy számára megalázó feladatok elé állítja a férje. Egyszer próbára tette, a lábtörlőt nem söpörte le, hátha észreveszi élete párja az el nem végzett feladatot. Két hét után ő nem bírta tovább, morogva megcsinálta. A férfinek valószínű az egészből semmi nem tűnt föl, legfeljebb az, hogy kicsi szívének aznap este megint „fájt a feje”.

Ismerem a férjét is, rendes, dolgos, hallgatag ember. Elvált, újranősült, valahogy mindig dominát sikerül kifognia, aki mellett hallgatnia kell. Bár egy szendével talán együtt unnák halálra magukat. Nem tudom. Sokat elárul róla: amikor vásárolni voltam a párommal, és futkostam a polcok közt, hogy megszerezzem egyetlenemnek, amit éppen kért a bevásárlólistáról, ő rám nézett: „Tudom…”

Vajon neki mennyire volt megalázó, hogy egy gyengébb nő, a szeretett feleség, fejbe csapta egy intim helyzetben a cipőjével? Még visszaütni se lehet… Vajon milyen lehet egy olyan lakásban élni, ami inkább múzeum, mint otthon? Ahol a munka után kedvesség helyett ideges elvárások közé megy haza?

Istenem! Melyiküknek van igaza? Milyen lehet így élni?

Mert igazuk van a nőknek. Kell a férfi, hogy pénzt keressen, kell, hogy lovagias legyen, kell, hogy betartsa a házirendet, kell, hogy szolgálatkész legyen.

De mit kap cserébe?

Vajon nem lehet, ha otthon változna a helyzet a következőkben: nagyobb készség az ágyban,(világos, itt meg kell tanítani, hogyan tudja a férfi a nőt rávenni, hogy ő is akarja – csak aztán majd győzze a nő elviselni a sok zsongító kísérletet!) több tisztelet (s nem úgy, mint egy barátnőt, hanem, mint: Férfit), több elismerés, dicséret és hála. Esetleg elég lenne kétszer szólni, s a lábtörlőt azontúl a férj takarítaná, a cipők tisztán kerülnének a helyükre, s a viseltes nadrág nem a vasalt ruhák tetején landolna.

És a nő is elkezdené magát NŐ –nek érezni a párkapcsolatában. Akire figyelnek, akinek a lelkén finoman játszanak, és elérik, hogy önként hívja a kertjébe munkálkodni férjecskéjét, és vége legyen a „tedd szét a lábad, Gizi!” hangulatú estéknek.

Vagy, túl naiv vagyok?

;-)

Zoli

Szeretni a nőt

Minden vélemény számít!

Lassan negyven vagyok. Múltkor az egyik fényképen megláttam a mélyülő ráncokat a szemem sarkában, és pocakom is van. Nem nagy (szerintem), de azért ott domborodik. Szóval öregszem. Találkoztam már néhány nővel: ilyennel is, olyannal is. És örülök, hogy köztük élhetek, jó velük találkozni nap, mint nap – mert, mind sok férfitársam, bizony kicsit szerelmes vagyok az összesbe. (Oké, oké, csak kicsit!) Igen, elfogult vagyok, és egy romantikus ökör. De azért teljesen nem dobom félre a józan eszemet.

Először is ott van Erzsi. Vonzó, ötvenes, konzervatív nő. Egyszer pironkodva mesélte, hogy rajtakapta az egyik fiát, hogy női fehérneműreklámokat nézett az interneten. „Az a sok csinibaba, a magát kellető pózokban! Tudod, Zoli!” Erzsi a családjáért él, szereti és nagyon jó barátja gyermekeinek. Felnőtt fiai még mindig szívesen beszélgetnek el vele – és szerintem leváltak már róla lelkileg. A férje pszichiátriai eset, és gyógyíthatatlan, mert ezt be se látja. Egyszer meggyanúsította Erzsit, hogy szexuálisan játszadozik a saját fiával, mert úgy néztek tévét, hogy a lábuk egy takaróval volt betakarva. Máskor úgy megrázta őt, hogy Erzsinek át kellett menekülnie a másik szobába, hogy nyugodtan tudjon aludni. Tudom, van rosszabb is, de hát Erzsi igazán széplélek, ő úgy nőtt fel, hogy a szülei kölcsönös szeretetben, és minden nézeteltérésüket egy hangos szó nélkül el tudták rendezni. A férje jó ideje külföldön dolgozik. „Így ki lehet bírni. Megy a szekér”, mondja, és simán elhiszem róla, hogy nincs senkije. „Tudod, Zoli, a férjem adja haza a több pénzt, de munka terén sokkal többet teszek le én az asztalra. És szívesen tennék le még többet, sőt kedvességet, gyengédséget és megértést is – de hiányzik a „kérem szépen”, a „köszönöm szépen”, a „de örülök neked”, meg a váratlan puszi az arcomon, a számon, a nyakamon – és ezeknek a gesztusoknak a társai.” Ő az angyal típus. Na, őt aztán nem nehéz szeretni.

Adél fiatal, ambiciózus, vonzó. Férjének második felesége, és bizony ő hajtotta ki a házasságot. Kemény nő. Amikor kinevezték a munkahelyén osztályvezetőnek, két héten belül sarokba állította az egész csapatot (férfiakat is, akik minden híresztelés ellenére ilyenkor valójában kiszolgáltatottabbak, hiszen köti a kezüket a híres lojalitás a feljebbvaló iránt, és hát a lovagiasság. Hogy egymás közt mit morognak, arra rajtuk kívül úgyse figyel senki.) Adélnak van egy cseppet sem titkos udvarlója, immár évek óta. Órákat volt képes várni a nőre, míg az dolgozott, csakhogy a munka végeztével láthassa pár percig, és engedélyét kérje, hogy hazakísérhesse. Adél azóta lakóhelyet váltott (nem a lovag miatt) és most csomagokat kap. Rózsával, illatos parfümmel befújt játékmacival, (ami a doboz levegőtlenségében kissé, khm, büdivé válik), minőségi könyvekkel. Adélt eléggé idegesíti. A kolléganői viszont irigylik. Na ja, ők nyugiban vannak, nem nekik kell ezt a kéretlen, és intenzív figyelmet elviselniük. Bírom Adélt, de örülök, hogy már nem kell a keze alatt dolgoznom – beza, főnököm volt. Ő a modern, emanci típus. Akiből hétköznapokon napi nyolc óra nekem bőven elég. Pedig amúgy tényleg jó fej. És még csinos is.

Gerti, aki bizonyos dolgokra vak. Ő az, aki otthon mindent megszab. Gyula, a férje, előfordult, hogy tíz percen belül tíz különböző kérésnek tett eleget, ami között szerepelt a „csukd be a hűtőajtót” és a „tedd helyére a széket” is – mindkettőhöz állítólag Gerti volt közelebb, csak hát az éppen menő tévéműsor jobban érdekelte. Gerti házassága tökéletesen működik, amíg az van, amit ő mond. Ellenkező esetben – nos, Gyula már aludt nálam. Na, Gerti az a nő, akit okosan kell szeretni. Először is Gyula, maga ezt mondja róla: „Zoli, a gyerekeimet nézem. Igaz, Gerti már rég nem nyújtja azt, amire nekem, mint férfinak szükségem lenne, de legfeljebb többet vagyok a barátaimmal. Pecázni szoktunk, és akkor sok mindent megbeszélünk. Messze nem az, mintha az asszonyom ölelő karjaiban mesélhetném el az életem apró-cseprő eseményeit – de mégis érzelmi támasz. Meg, tudod – teszi hozzá szemlesütve – ott a pornó. Sokszor dögunalom, mindig ugyanaz, meg kétdimenziós világ, és sokszor úgy érzem, kiéget, kivesz belőlem valami fontosat (és igazán beteg dolgokat még csak nem is néz állítólag) – de konkrétan a semminél mégis több. Hogy együtt öregszünk-e meg Gertivel, kérdés. Szerintem sokat elárul a terveimről, hogy elkezdtem letisztázni a tulajdonviszonyokat, és ügyvéddel, papíron. Azért az előtt szeretnék elválni, mielőtt másik nőt keresnék magamnak, meg a gyerekek nagykorúságát jó lenne megvárni. De nem tudom, sikerül-e ezt megtartanom.”

Magánvéleményem, hogy Gerti is itt él a Földön, köztünk van, ki kell valahogy jönni vele is. De ő tényleg vak a mellette élő ember szükségleteire. Komoly hiba elfelejteni, ha kapcsolatba kerülünk vele.

Zoli

Akié minden égi és földi hatalom 2: A próféta

Minden vélemény számít!

(Amikor hirdeted, amiben hiszel, Isten tanúságot tesz melletted, csodát tesz általad, emberek térnek meg, halottak támadnak fel, prófétálsz, jövendölsz, emberek gyógyulnak meg; dicsőítik Istent; kiárad és megmarad a szeretet.)

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” – Példabeszédek könyve 1, 7a

Figyu, készülj, fel! Hosszú lesz ez a cikk. Alsógatyesz felköt, aztán: olvasás.

Nem véletlenül tettem ki ezt az idézetet a cikksorozat második részének elejére. Amiről írok, valószínű megvalósítható élő keresztény hit (értsd: napi kapcsolat Jézussal az imádság és az abból fakadó jótettek által, lehetőleg nem magányosan, hanem valamely beláthatóan jézusi közösség keretein belül) nélkül is. De sokkal könnyebben, mélyebben, és tisztábban lehet mindezt megélni, és sokkal, de sokkal kisebb a veszélye az eltévelyedésnek, ha gyakoroljuk keresztény életünket. Mert a hatalom csábítása valóban nagyon erős. (Tolkien ábrázolta ezt nagyon jól „A gyűrűk urában”. Az egy gyűrű, a hatalom gyűrűje, mely csábításának alig valaki tudott ellenállni, s melynek elpusztításáról szól a könyv. Végül a gyűrűhordozó, a tiszta szívű kis hobbit is elbukott volna, ha a gyűrű rabszolgájának, Gollamnak a mohósága közbe nem szól. Csak így szabadult meg a fantasy világ, Középfölde, a gonosz uralmától, hogy Gollam leharapta Frodó ujját, és a Gyűrűvel együtt zuhant a Végzet hegyének lávájába. Számomra ennek a mondandója ez: nagyon mélyen bennünk van a bűn, és az arra való hajlam. Ráadásul nagyon mélyen bukott világban élünk. Aki tényleg hatalmat akar, és azt jól akarja gyakorolni, hajoljon meg a hatalom megalkotója: az Isten előtt. Ő tud minket igazán megtanítani arra, hogyan éljünk természetes képességeinkkel, és gyakoroljunk hatalmat ott, ahol kell, magunk és környezetünk megelégedésére.)

A hatalomról: közhelyes, de igaz – szolgálatra való. Ennek legjobb példája ma a tanár, az oktató (legyen akár iskolai, autóvezetést, vagy éppen karatét tanító). Sajnos, az apák ma már alig azok, de ez van. Az ő hatalmukról, a királyi hatalomról alig fogok szólni, emancipált és rettentően elnőiesedett korunk miatt a férfi otthon ritkán családfő.

A tanárra odafigyelnek, hallgatnak szavára (bár korunkban egyre kevésbé), nem vitás: ő a főnök. Mégis, amikor gyakorolja a hatalmát (vagyis oktat), a központban nem ő van (bár a tekintély vitathatatlanul az övé) hanem a tanítványai. A jó politikus tevékenységének központjában nem ő van, hanem a nép, amelyet szolgál.

(1) A hatalom teher is, nem csak a tisztelet és az erő érzetének öröme. De aki nem tud örülni hatalmának, annak, hogy felnéznek rá, és hogy keresztül tudja vinni az akaratát, ha szükséges, mások akaratán keresztül is (vagyis ereje van és képes győzni általa), az bele fog keseredni a döntéshozás és a felelősség kettős terhébe. Csata után persze illik ellátni a sebesülteket, és rendezni, ha lehet, az emberi kapcsolatokat.

Mi az alap? Ha jól akarunk „hatalmaskodni”, mihez fogjunk először?

TELJES életet kell élnünk. Egyszerűen: fontos a magánélet és fontos a közélet, a társadalom felé végzett tevékenység. Az egyházi szolgálatot is ide sorolom, hiszen az is a szélesebb közösség felé végzett szolgálat része, és az egyházak részei a társadalomnak.

(2)Az alap, a szeretet, a gyakorolt szeretet. (Ez annyira nem eredeti, hogy minden, magát kicsit is tanítónak valló ember is leírja.)

(3) Tudom, ez nőies dolog, de kell. Ugyanis a hatalomnak van egy másik arca is: ez a gyengédség, bizalom, őszinteség, intimitás, megértés és elfogadás hatalma. Ez ránk, emberekre, a mi szívünkre gyakorol mély hatást, és időigényes. No meg, áldozatigényes. Aki azt gondolja, ez nem hatalom, próbálja ki hosszabb ideig nélküle. Meggyőződésem, hogy háború idején a katonák nem csak a kéjvágyuk kielégítése miatt keresték az örömlányok társaságát. Kellett a női közelség, nevetés, ölelés, a gyengédség és öröm legalább imitálása. Amúgy is sok férfi – gyanúm szerint – hajlamos az érzelmi igényeit szexuális kielégülésbe nyomni. Nincs érzelem, gyengédség, meghitt beszélgetés, legalább legyen kéj, meg hatalmi játszmák. Mert az örömlánynak nem lehet önérzete, mindenre rá lehet venni. Rá is veszik. Persze a kéj elmúltával annál jobban fáj az igazi intimitás hiánya. De ez akkor van, ha egyáltalán ráébred a férfi, hogy kell az intimitás, az őszinteség. Sokszor rá sem ébred ezekre az igényeire, vagy visszariad attól, amit ez ténylegesen jelent: feltárulnak személyisége rejtett oldalai, saját árnyéka is előlép a sötétből. És hát tipikusan a másikon keresztül gyötri. A feleség-élettárs az, aki a leginkább tükrözi ezt az árnyékot, de aztán a gyerekek is. Ők ismerik őt a legjobban. (Mindez igaz a nőkre is.)

De az intimitás nem csak ezzel a teherrel jár. Még két jó ember közt is gondok lehetnek, meg kell küzdeni a bensőségesség fenntartásáért. Áldozattal jár, lemondással, vagy éppen harccal: tarts tiszteletben, van önállóságom is, továbbra is rendelkezni akarok magánszférával. És emiatt kemény belső harcok alakulhatnak ki.

Elkötelezettség, mert csak akkor tud kibontakozni két ember kapcsolata, ha biztosak magukban és a másikban. Ha baj lesz, akkor is kitart mellettem. Ellenáll a kísértéseknek, vállalja a nehézségeket. Érdekes, hogy korunkban, amikor az érzelmekre építjük szabadon a házasságot, a családot, mennyire nem időtálló ez a közösség. Háttérbe került a funkcionális, „új nemzedék biztosító” szerepe: a gyerekek érdeke eltörpül a felnőttek érzelmi és szexuális érdekei mellett. Nem azt mondom, hogy a gyerekek miatt kell együtt maradni, hanem miattuk (is) kellene mindent megtenni, hogy kitartson és megújuljon a házasság.

(4) Jókora kitérőt tettem a szeretet, és annak alapvető tere, a család felé. De a hatalom gyakorlása csak így lehet teljes, ha mindkét hatalom (értsd: ható erő felé) nyitottak vagyunk, és élünk velük. Uraljuk őket azáltal, hogy engedelmeskedünk nekik. Feltárjuk szabályaikat, céljukat, ami felé terelnek, aztán a már megszerzett bölcsességgel egyéni céljainkat is megvalósíthatjuk.

(5) Oké, küzdünk a magánéletünkben (szerzetesek a szerzetesközösségben, hiszen nekik az a családjuk, papok a plébánián, agglegények és aggszüzek otthon ;-)), sőt, talán már a társadalomba is kiléptünk, meg van az alap, hogy „hatókká”, potens emberekké váljunk. A politikai hatalmat én hagyom, új járdák építése, meg új munkahelyek teremtése némileg hidegen hagy. Bár elismerem, hogy fontos az is.

(6) Tehát engem kétfajta hatalom érdekel: a harcosé, és a papé. A királyé – írtam – kevésbé (miután politikusainktól állandóan azt várjuk, hogy a zsebünket töltsék meg pénzzel.)

(7) A mai pszichológia arra hajaz, hogy az egyén képességeire, lelki erőire tegye a hangsúlyt, és bizonyos irányzatai már a sorsunk szövedékét bogozgatják, tudása súrolja (sőt szerintem el is érte) az egykor volt mágusok tudásának bizonyos szintjét. Pl. sorsunk a személyiségünkben rejlik, az egyik ember él bizonyos vágyott lehetőségekkel, a másik vért izzadva sem tudja azokat kihasználni, a harmadik észre sem veszi, mikor elmegy ugyanazon lehetőségek mellett. (Tehát: Változtasd meg a személyiséged, és megváltozik a sorsod!) Legyen szó tévében szereplésről, énekesi karrierről, vagy a környéken lakó szegények megsegítéséről. Vagy a dúsgazdag, ám magányos ember lelki megsegítéséről. (EZ kihívás, barátom! Nem a pénzére hajtani, ha barátjává fogad, ellenállni a rosszindulatú pletykáknak, megőrizni a szabadságodat vele szemben, nem kisajátítani őt – lehetne sorolni. Pl. a szomszéd Mari néni lelki ínségét is hasonlóképpen észrevenni, pedig az ő barátsága, hálája nem csillogó, csak olyan öregasszonyos. De hála, emberi szeretet – az ő szintjén. Nem értéktelenebb pénzes és meglehet: intelligens, őszinte és mély érzésű barátod hálájánál.)

Na, szóval mágia kontra vallásos hit. Ugye, a bűbájos boszorkák sorozat szereplői tartották jelmondatuknak, hogy lehet élni a természetfeletti hatalommal, csak jóra kell használni. Bár ilyen egyszerű lenne! A realitás azonban szerintem az, hogy egy mélyen bukott világban, mélyen bukott emberi természettel élünk. És az az istenített jóakarat annyira eltorzulhat bennünk, rejtett hiúságok, gőg, érzékiség és társai úgy el tudják foglalni a szívünket (és lopózva fognak jönni, mire észrevesszük őket, már uralkodnak rajtunk), hogy… hát szóval nagyon. Szerintem naivitás és önhittség azt képzelni, hogy majd mi, önerőből, meg összefogva megoldjuk a problémáinkat, és széppé tesszük a világot. Vannak eredmények, ez kétségtelen, és távol álljon tőlem, hogy az én utamat másra erőltessem, de jó kezdet a természetfeletti felé való nyitáshoz, ha elfogadom egy működő, úgynevezett „teljes evangéliumi” felekezet vezetését. Még biztosabb, bár időnként nehezebb, egy történelmi egyház vezetését elfogadni. Ezek számos gyermekbetegségen túl vannak, bizonyítottak, ám sajnos a karizmákat, és a Lélek lendítő erejét (néha pedig, és ez az igazán fájó, a cselekvő szeretetet is) eltemették magukban. De nem általánosítok, senki kényelmes előítéleteit ebben az írásban kiszolgálni nem fogom, akinek van szeme, lássa meg a Karitászt, a Baptista Szeretetszolgálatot és társaikat. Kevés? Nem finnyázni kell, lehet beállni a soraikba, és máris több lesz a segítő kéz. Aztán lehet türelmesen és határozottan hívogatni másokat is. Van megoldás, csak hinni és cselekedni kell. ;-)

Amúgy is a természetfeletti felé, és Isten felé egy nagyon fontos eszköz az ALÁZAT, ezt pedig egy felekezetbe való belépéssel máris gyakorolhatjuk. Tudom, ez nem ennyi, több problémát felvet (kinek van kedve szomorú arcú nénikék közé járni, és a többi ellenvetés, de meglehet, azok a nénikék egyszerre mosolyogni kezdenek, ha új ember megy közéjük, pláne, aki meghallgatja őket, dicséri őket, és igen, ha kell, tapintatosan helyrerakja őket. Korlátokat állít eléjük, mert érzelmileg lestrapálni senkit nem kell. Van család is, ők is számítanak ránk.)

És most érkeztem el az igazi tartalomhoz, a hatalom papi (prófétai) gyakorlásához. Egyrészt a pap szót azért használom, mert mint azt Szent Péter írja: „Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, …” (1. Péter levél 2,9) Ezeket a gondolatokat egyébként ő is úgy idézi az Ószövetség két helyéről, ahol nem szó szerint, de részleteiben ugyanez van leírva. A Kivonulás könyvében a 19, 5-6; és Izajásnál a 43,20. Ez az ígéret minden Jézushoz hű emberre vonatkozik.

Ahhoz, hogy nagy erőkkel működjön az Isten általad, nagyjából a következők kellenek.

Bizalom, hogy ez lehetséges. Nem kell gigászi hit, csak nap, mint nap kitartani abban, hogy ezt Isten megteheti, és meg is akarja tenni. Angol közösség tapasztalata, hogy tíz évig böjtöltek és imádkoztak, amíg az Úr elkezdte a karizmákat ébresztgetni köztük. Kérni kell az állhatatosság kegyelmét.

Közösség és közösség építés. Erre valók az adományok. És épül és növekszik a hit, remény és szeretet.

Vágy, hogy ez a szolgálat bekövetkezzen. Találkoztam olyan állásfoglalással, hogy „nem törekszem a különleges kegyelmek után, ha Isten akarja, megadja”. Törekedni kell. A világnak, a kereszténységnek szüksége van rá. Egy nagyon szép imádsággal találkoztam nem régen, amely csupa bölcs dolgot kért, és a végén a szerzője hozzátette: „ne adj különleges kegyelmeket, elragadtatást és hasonlókat, csak ezeket a szép egyszerű ajándékokat. Ámen” Ez az ember lelkileg szerény volt, ez tény. De elfeledkezett róla, hogy a hite nem csak neki lett adva. Tanúságot kell tennie mások előtt, és Jézushoz kell vonzania őket. Másokért van szükség ezekre az erőkre. És mi sem járunk rosszul, mert eléggé csodás, extatikus élmény, amikor Isten erővel nyilvánul meg az emberen keresztül. A saját hitünk is növekszik.

Óvatosság, türelem, kellő józanság: az Istennel való maximális együttműködés. Isten végzi a csodákat, mi csak eszközök vagyunk. Nagy a felelősségünk. Kérjük őt, hogy segítsen megtisztítani a lelkünket rejtett bűneinktől! Ha ilyen mennyei hatalmat kívánunk, akkor sokkal inkább kell az Úrral járni! De görcsölés nélkül, magunk iránt is türelemmel! Isten tisztít meg (bár tennünk nekünk is kell, néha akár a vért izzadás nehézségéig, de azért nem ez a jellemző), ő készít fel, és ő használ minket. Ne legyen túl fontos, mit gondolnak rólunk az emberek! Nem előttük kell tündökölni, hanem valóban megszentelődni. Kérjük a bátorság és a bölcsesség lelkét! Legyen jogos önérzetünk! Mi a legjobbat és legnagyobbat képviseljük! Amikor pornókamionok vonulnak fel magyar nagyvárosok utcáin, mi ne mehetnénk büszkén és örömmel az emberek közé, akár az utcára Jézus örömhírével? Isten vezetni fog, és érzékennyé tesz Szentlelke számára. „Leimádkozhatunk” csodákat, és a Lélek jelezni fog, amikor ő akar erővel hatni általunk.

Közösség, imacsoport, ahol egy akarattal törekednek a karizmák elnyerésére és használatára. Fontos az egymás elfogadása, bátorítása, és tapintatos helyreigazítása! És az alapok szüntelen megélése: a Szentírás egyéni és/vagy közösségi tanulmányozása, és az abból fakadó tettek. A hűség a felekezethez, amelybe belekeresztelték az embert. Sajnos hallottam olyan közösségről, ahol mindenki tündökölni akart, a többieket lenyűgözni a kapott kegyelmeivel, és a köztük szolgáló (sütit behozó, teát körbekínáló, mindenkivel kedves) nénit szinte észre se vették. De a legelső közösségem, a spiritiszta kör is (többek közt) ebbe fulladt bele. Mindenki a többiek figyelmét igényelte, a saját álmaival, adományaival, gyógyító képességével igyekezett a többieket lenyűgözni, ha valaki az összejövetelen szóba elegyedett mással, és így szükségképpen figyelmet kapott, már irigyen nézték őt a többiek: mije van, hogy foglalkoznak vele? Holott ő foglalkozott másokkal. Nem olyan nehéz ebből a csapdából kitörni: ne sajnáljuk mástól a figyelmünket! És ha kell, igényeljük bátran a másokét! Hiszen, ha Isten csodálatosan működik rajtunk keresztül, azt elmondani nem feltétlenül dicsekvés! Szolgálhat a többiek megerősítésére, sőt éppen ezért kell megosztani. A többiek se vegyék ezt dicsekedésnek, még ha a történetét megosztón látszik is kicsit a hiúság szele. Türelem egymással és magunkkal szemben, és ima. Az irgalmas Jézus gyógyítgassa lelki sebeinket, és tisztogassa végtelen szeretettel a lelkünket! Legfeljebb azt kel meginteni, aki tényleg túlságosan leköti a csoport figyelmét, és másokra nem jut kellő idő. Ezekben igazán eligazító a személyes tapasztalat lehet, és kérni kell közösen is a Lélek vezetését. ;-)

Úgy vettem észre, a karizmák fokozatosan fejlődnek ki (és ha jól emlékszem, ezt olvastam a Marana tha könyvekben is.) Apránként vezet a Lélek a teljes szolgálatra. A meghitt, őszinte közösségben jó először gyakorolni a kegyelmeket. Aztán jöhet a nagyobb nyilvánosság! Mert emberekhez kell eljutnunk, lelkeket kell nyernünk az Úrnak, ezért van az egész törekvés, erők, csodák, extázis és minden. Működjünk együtt egyházi elöljáróinkkal! Bátran és alázatosan, tisztelettel! Idő kell, míg megbíznak bennünk, amíg hitelt adnak szavunknak, és közben sokat is tanulhatunk tőlük. Tapasztalatainknak, növekvő bölcsességünknek illeszkedni kell az egyházak által eddig megszerzett tudáshoz. Ne legyünk szakadárok, szektából van elég, semmi szükség, hogy egy újabb Egyházat elhagyó közösség szomorítsa meg az Úr szívét.

Sokkal több, és megbízhatóbb tudás van Eberhard Mühlan: Hogyan vezet minket a Szentlélek? c. könyvében. (Marana tha kiadás) A könyv vékony, izgalmas, olvasmányos, alapos és olcsó. A Marana tha kiadványokat amúgy is szívből ajánlom minden olvasó figyelmébe, illetve nagyon szép és hasznos a szentek életével és munkáival (tanításukkal) foglalkozni. Vagy akár a Marana tha újsággal, mely kéthavonta jelenik meg.

Végül egy személyes példa, amit magam éltem meg, hogy Isten hajlandó és akar teljhatalommal működni. Mint írtam, spiritiszta körben tértem meg, és közéjük jártam. Ott megnyitottak a szellemvilág felé, érzékeltem magam körül lelkeket. A gond évekkel később jelentkezett, amikor már szinte folyamatosan két világban éltem, és állandóan szórakozott voltam emiatt. Előfordult, hogy megbíztak, vigyek gyógyszert az egyik lakónak (egy otthonban dolgoztam), és öt perc múlva már teljesen elfelejtettem, amit mondtak. (A mai napig emlékeztetőkből élek, a mobilom tele van velük, ez viszont alkati tulajdonság, ilyen vagyok, ezzel együtt kell élnem.) Másnap találtam meg a gyógyszert a köpenyem zsebében. Őszintén megijedtem akkor. Azt a munkahelyet emiatt a szórakozottság miatt veszítettem el. Utána máshová kerültem (Isten segített, vezetett, szinte azonnal „véletlenül” egy nagyon jó helyre tudtam bekerülni, az akkori kollégáimmal ma is tartom a kapcsolatot) ahol ez a szórakozottság szintén nagy gondot okozott. Már az elbocsátásom is szóba került, mikor egy bizalmas beszélgetés során kiböktem az egyik kolléganőmnek (aki a legszebb és legszexibb pszichológusnő, akit csak ismerek – és még intelligens és lelki intelligenciája is van ;-)) hogy szellemekkel társalgok. Azt ajánlották a főnökeim és kollégáim, ha elmegyek egy általuk megjelölt pszichiáterhez, maradhatok. Először Zyprexát szedtem, s a túlvilági élményeim kb. 95% – kal csökkentek. Képes voltam normálisan dolgozni, és családi életet élni. Sajnos a dózist közben emelni kellett. Mivel gyakran voltam álmos a Zyprexától, jóval később áttértünk az Invegára, melyből napi 9 mg-ot szedtem a végén. 2010 szeptemberében tapasztaltam először Isten csodálatos beavatkozását. Este szellemi zaklatást éltem át, nyugtalanító gondolatok árasztottak el, bűnös vágyak ébredeztek bennem, rossz volt. Írtam egy sms-t a keresztény férfiközösségem tagjainak, hogy imádkozzanak értem, mert mit élek át. Jött a válasz: „Ima megy.” Öt percen belül nemcsak elmúlt a szellemi zaklatás élménye, de hatalmas békét éltem meg. Később is előfordult, hogy zaklató szellemi élmények múltak el szentmise látogatás, illetve gyónás hatására. Így jött el 2012 nyara, amikor a szokásos férfi lelkigyakorlatunkat tartottuk. A többiek biztattak, hogy elhagyhatnám a gyógyszereimet (ekkor hatodik éve szedtem azokat), más is meggyógyult már Isten segítségével. Akkor nem éltem a lehetőséggel, de pár nappal később küldtem sms-t, hogy imádkozzanak értem, (rengetegszer segítettek ki a fiúk imáikkal és meghallgatásukkal, sokat köszönhetek nekik – ennyire fontos az őszinte emberiközösség.) lerakom a szereimet. Én is fohászkodtam, és elhagytam az Invegát, valamint a Sertralin Zentivát, amit hangulatjavításra szedtem (társult tünet), és a Kemadrint, amit azért, mert az Invegától (akárcsak korábban a Zyprexától) időnként fennakadtak a szemeim. A hangulatjavító nélküli élet első napja kemény volt, de belülről folyamatosan vezetett az Isten. Volt olyan pillanat, mikor az utolsó örömszikrát őrizgettem a lelkem mélyén, és próbáltam belőle tüzet csiholni, hogy legyen bennem derű a napi feladataim elvégzéséhez. Csoki evés, jó zene, film. De ennyi mindenre nincs is idő (hármasban voltunk a fiaimmal, ez folyamatos szolgálatot jelent, szülők tudják), és a megszerzett öröm rögtön el is múlt, amint megkaptam. Belső sugallatot kaptam, hogy ne őrizgessem a lángot, hanem adjam bátran oda, vessem bele magam a napi teendőkbe, bízzam Istenre, mi lesz. Tíz perc múlva ujjongtam, szinte szárnyaltam a feltörő lelki energiákban, amelyek aztán lecsillapodtak, és azóta sincsen gond a közérzetemmel. Ennek ma (2012. 12. 16.-án) kb. fél éve.

Pár hónap múlva, szeptemberben felkerestem a kezelőorvosomat, és elmondtam, mi történt velem. Mondtam, vannak tüneteim, (egyébként azóta is), de gyógyszer nélkül tudom kezelni azokat, munkámat, családomat ellátom. Ő azt válaszolta, hogy ha így van, nem kell szednem gyógyszert (mindig együttműködtem és őszinte voltam, nem volt oka kételkedni a szavamban), de ha visszaesnék, várnak vissza. Eddig is önkritikus voltam magammal szemben, számít erre a továbbiakban is, és a legfontosabb visszajelzést mindig a családom adja majd. Hallgassak rájuk. Hivatalosan (ezt hangsúlyozom) nem gyógyultam meg. Sőt, vannak tüneteim, démonokat és angyalokat érzékelek időnként magam körül, és van, hogy nem tudom eldönteni melyik, melyik. De a napi erős dózisú antipszichotikum szedésétől eljutottunk (Isten és a közösségem segítségével) oda, hogy egyszerű koncentrációs gyakorlatokkal és imával kordában tudom (tudjuk, az Úrral közösen) tartani a tüneteimet, az élményeimet. Maguk az élmények egyébként nem olyan fontosak, semmi rendkívülit nem közöltek még velem, a saját feladataimon kívül. Aki rálép arra az útra, amit itt nagyjából felvázoltam, ennél sokkal messzebbre juthat, ha betartja a leírt alapelveket (és azokat, amelyek az ajánlott irodalomban vannak még. Ideértve végül is a Katolikus Egyház teljes tanítását.) Legfontosabb a gyakorolt szeretet, minden nap, apró tettekkel. Ez világnézettől független tanács! És a nyitottság a nagyobb kegyelmek felé. Bővebben erről még a „A keresztény metódus” cikksorozatban.

Kiegészítés:

(1) Egyébként a mai politikával nem az a baj, hogy buták a politikusok, hogy „megosztott az ország” –fityfenét az, ha ez igaz lenne, az emberek egymást ölnék pusztán politikai nézeteik miatt. Egyszerűen másképpen gondolkodunk dolgokról, és kész. Ez meg mindig így lesz, mert az ember ilyen, Isten a természetét ilyennek alkotta meg. Lehet Istent okolni. Elég erős, megbírja. ;-) – vagy, hogy mindenki lop. Istent nem engedik be a politikusok a politikába, a közemberek meg a magánéletükbe. EZ a baj. Nincs ima, bűnbánat, katolikusoknál gyónás, az otthon, család szeretete, és bátorság a Lélek karizmáival élni. Fontos döntések előtt hányszor kérték meg a történelmi egyházak vezetőit, hogy szólítsák fel a híveket imára? Kerestek-e már igaz, Istenhez hű prófétákat, hogy segítsék (de ne helyettesítsék) a döntéshozókat munkájukban? A hívő politikusok elvonulnak ülésszak előtt imádkozni? Egy Miatyánk, egy Üdvözlégy? Valahol a folyosón, nem kell nyilvánosan, látványosan. Elbújni se kell, de büszkélkedni se.

(2) S állnak egyúttal fölötte természetfeletti, Istentől eredő nézőpontjuk, és tanításuk miatt. Ha az egész társadalom keresztény lenne, ez a kívül-fölül állás megszűnne. Tudom, nem szeretem igazság, de a mai világ minden jó szándékával egyetemben is még fényévekre van a jézusi tanok szerinti élettől, és legnagyobb gondolkodói és politikusai sem tudtak Jézus egyszerű szavánál tökéletesebbet kitalálni. Az igazsághoz tartozik, hogy az egyházak legszentebb tagjai is sajnos igen-igen messze vannak a Jézus szerinti élet megvalósításától, és akkor ott vannak a pusztán vallásos tömegek, akik megelégednek a vallásos gyakorlatokkal, de például kibeszélik a szomszédaikat, és még családjukat sem szeretik a tőlük elvárható módon, nemhogy a környezetükben lévő rászorulókat. Az igaz lelkületű papok, lelkészek és hívek szomorkodnak is miattuk éppen eleget. Mi se törjünk azonban pálcát fölöttük, eléggé rossz soruk lesz odaát, hacsak meg nem változnak – amiben viszont mi segíthetünk nekik, elsősorban elfogadó jó szándékkal és csak másodsorban szerető kritikával.

(3) Bocsánat, hogy fikázom őt, azt gondolom, megbírja. Annyira van erős lelkű és alázatos. A gondom vele az (és bárki javítson ki, ha tévedek), hogy nem tanítja kellőképpen a lelkek megkülönböztetését a tanaiban. Úgy veszi, hogy ami túlvilági, az szinte biztos, hogy jó. Különösen veszélyes, hogy a magát világosság angyalának kiadó lelkekkel szemben nem ad kellő védelmet a tanítása. Nagy a gyanúm, hogy ő is, mint általában az ezotéria, ilyen lelkek hatása alatt áll. Sok igaz dolgot tanítanak, de erősen hatnak a hiúságunkra, néha a bűntudatunkra, de például a szexualitással kapcsolatosan, házasság, válás, a szenvedés értelme, megélésének módja és hasonló témákban nagyon kevéssé megbízható, amit tanítanak. Hivatkoznak Krisztusra, de sokszor vajmi kevéssé követik. Bár távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem őket. Meglehet, többet köszönhetünk az igaz lelkületű ezoterikusoknak, mint gondolnánk.

Maga Müller Péter, úgy vélem (ezt máshol is kifejtettem), minden jó szándéka mellett nem becsüli eléggé a férfiakat és a férfias lelkületet, rettentően felül korunk feminista propagandájának, miszerint a férfi, csak mert férfi, rossz, a nőket viszont szinte isteníti. Egészséges lelkületű nőnek aligha kell ekkora hódolat, gondolom én, bár a női testi és lelki szépség belőlem is kivált hasonló érzéseket, szívesen lennék lovagja és szolgája bármely nőnek. És egyben ura és parancsolója is. Bár általában csak együttműködő partnere.

(4) Sajnos sokszor van az, hogy (ma, amikor magazinok és egyszerű, közérthető nyelven írott könyvek tömege kínálja a tudást, a párkapcsolati stabilitás megőrzésének titkait) a párok egyedül, elszigetelve küzdenek, nem avatnak be senkit a problémáikba, akár a legutolsó pillanatig úgy tesznek kifelé, mintha minden rendben lenne, aztán villámgyorsan szétmennek. Szerintem emögött sokszor gyávaság van, a kudarc beismerésének félelme, a többiek véleményével való szembenézésétől való félelem. Lám, a társadalom a feminista és liberális propaganda ellenére (melynek élő tanúi a „híres” emberek tömege, akik még büszkélkednek is bűneikkel, a megbánás jele nélkül teszik „közkinccsé” éretlenségük, fegyelmezetlenségük „eredményeit”.) még mindig bír összetartó erővel, ha félünk a többiekkel való szembenézéstől, a biztatástól, hogy erősítsétek meg a roskadó térdeket, vegyétek fel az elejtett zászlót, küzdjetek magatokért és egymásért! Mert a sors nagy eszköz Isten kezében, nem véletlenül kerültél azzal össze, akivel élsz, akitől gyermeked van, akivel esetleg házasságot kötöttél. Hiába gondolod másként, szükséged van a másikra. Még most is.

(5) S ha még szeretetünk kilép a család hatóköréből! Elkezdjük a többieket, a szűkebb, majd tágabb környezetet szolgálni, végső soron a társadalmat. Ki-ki egyéni alkatának megfelelően, ami vonzza, figyelembe véve azért a többiek igényeit is. Vagyis lesz, aki tanít, aki felemel, aki ápol, aki vezet, aki pénzt teremt elő, aki fizikai munkát végez. De mi van, ha a helyi Karitásznak szüksége van több kézre például karácsonykor? Ilyenkor érthető, hogy a többiek félreteszik egy időre a saját feladataikat (ha tehetik), és segítenek ott, ahol erre szükség van. Aztán ki-ki visszatér a saját karizmájának, egyéni meghívásának, (nem vallásosan: egyéniségének) megfelelő feladathoz. Mert Isten úgy tervezte meg, hogy örömünket leljük abban, ahogyan és amit a többiekért végzünk. Általában belőlünk, személyiségünkből fakad ez, és meglévő (bár korábban talán nem is sejtett) képességeinket használjuk benne. A képességhasználat öröme pedig sikerélményt ad, ezenkívül pedig hasznosnak és fontosnak éljük meg magunkat. Persze ha mindehhez rögtön pénzbeli vagy egyéb támogatást várunk, az egész megakadhat a vágy szintjén. Kezdjünk bele bátran abba, amire időnk van, és kedvet érzünk hozzá! Valószínűleg környezetünk először nem fogja érteni, hátunk mögött összesúgnak mögöttünk (szembe csak akkor mondják el a véleményüket, ha nem becsülnek, vagy ha úgy vélik, nem kell tartaniuk a viszontválasz, illetve a nemtetszés kinyilvánításának lehetőségétől. Talán ennek oka a gyerekkorban elvárt túlzott megfelelés, a szülők nem szerették, ha kimutatták a negatív érzéseiket, vagy nem tudtak otthon „intelligensen veszekedni”, vagyis „egymás kezét soha el nem engedve” vágni egymás fejéhez tücsköt-bogarat. Szóval az ilyen gyáva emberi magatartás felett nem kell rögtön pálcát törni – nagyon sokszor mi is pont így működünk. ;-) )

(6) Fontos, de ha nem mindent az államtól, meg a politikai elittől várnánk (majd a miniszterelnök lejön, és személyesen megoldja a problémáinkat) nagyon-nagyon sok mindent magunk meg tudnánk oldani. Kevés a munkahely? Érdeklődhetünk barátainknál, milyen elvégzendő dolog van náluk, amire nincs idejük. Kerítésfestés, ágyjavítás, tüzelő összevágása, az udvar kitisztítása, stb. Itt nem az egyéni csillogó-villogó képességeink gyakorlásán lesz a hangsúly, egyszerű emberi segítségnyújtásról – és „kemény” béralkukról. Mert ha nincs munkánk, gond az áramszámla kifizetése, akkor nem jószívűség, hanem felelőtlenség ingyen dolgozni. De itt sem kell feltétlenül pénzhez ragaszkodni. Lehet ennivalóért dolgozni, akkor azt már nem kell megvenni a boltban. Tüzelőért dolgozni, vagy bármi más egyébért is. Persze ha számlát kell kifizetni, akkor ott csak a pénz segít. Hát bizony, alkudni kell, őszintén feltárni a szükséget, és elfogadni, hogy nem mindig tudnak, vagy akarnak úgy segíteni, ahogy mi elvártuk volna. Akkor kell keresni másik lehetőséget (esetleg, miután elláttuk a már felkínált feladatot, hiszen a megítélésünk is fontos lehet.) Világos, ebből családot fenntartani lehetetlen. De átvészelni jól-rosszul egy időt, amíg vissza tudunk kapaszkodni a társadalom szekerére, talán igen. Egyik ismerősöm olyan helyen dolgozott, és lett nyugdíjas, ahol az állam úgy döntött: vissza kell menni a munkapad mellé. Mivel álláshely nem volt, kapta tovább a nyugdíját, más jogcímen, és így már kevesebbet. Nekem azt mondta, a végzettsége alatt ő nem hajlandó elhelyezkedni. Emberileg megértem. De mi lenne férfiasabb (és egyáltalán helytállóbb?) Otthon ülni, számítógépezni és filmeket nézni, miközben aktív korú felesége dolgozik, és a háztartás nagy része is az ő vállán is van, vagy félretenni kicsit az önérzetet, és akár alkalmi munkát is keresni? Még feketén is. Mit sugall a másik felé az egyik és a másik hozzáállás? Mit valósít meg?

(7) Holott szegénységben élő ismerőseimtől hallom, hogy a nélkülözést végül is meg lehet szokni. Teher, mert teher, de nekem úgy tűnik, inkább az a nehéz, hogy relatív szegények. Vagyis a többség nem az, így nem viselkednek velük szemben megértően, sőt elutasítóak, így nem csak anyagi segítséget nem kapnak, hanem jó szót sem, és végül is a problémájukkal magukra vannak utalva. És ez az, ami igazán nehézzé teszi a nélkülözést: a lelki ínség. Nagymamám mesélte, hogy a háború után szintén nagy szegénység volt, de akkor az emberek általában voltak szegények, megértették, milyen terhet hordoz a másik, és segítettek egymásnak. Közösen túlélték, lelkileg is, fizikailag is.

;-)

Zoli

Ezotéria, mágia, belső erő

Minden vélemény számít!

Szepes Mária

Előrebocsátom: ez a cikk nem a Katolikus Egyház tanítását tartalmazza (bár remélem, minél közelebb áll hozzá), és nem Isteni kinyilatkoztatás. Csak az én gondolataimat tartalmazza.

Ez egy keresztény szellemiségű portál. Ettől függetlenül ezt a témát nem a felekezeteinktől általában (bár nem mindig, és nem mindenkitől) megszokott elítélő hangnemben kívánom megírni. Igyekszem a tapasztalataimra, az olvasottakra, és az ebből fakadó gondolataimra támaszkodni.

Én Agykontrollal kezdtem „hívő karrierem”. Többször voltam tanfolyamon, és alapvetően jó élményekkel tértem haza. (Bár a gyógyítás nem ment, és az Elme tükrévelsem értem el látványos eredményt. Bezzeg testvérem! Tehetségesebb volt, nincs mese.) Azt gondolom, jó az Agykontroll arra, hogy elinduljunk egy spirituális úton, hogy felismerjük, több is van az anyagon kívül, elkezdjen derengeni bennünk Isten képe. (A tanfolyamon emlegetett Magasabb rendű Intelligencia.) Ennél a spirituális metódusnál jegyzem meg, amit általában az ezotéria, mágia, stb. mai, modern, szerintem valláspótlék (bocsánat, ha kicsit leereszkedő ez az jelző) irányzatnál el kell mondani.

A veszélyek, amikről a hirdetők, újkori próféták nagyon sokszor hallgatnak. Vagy nem hallgatnak, de gyenge, erőtlen eszközöket adnak a kiküszöbölésükre. Ezek a veszélyek pedig észrevételem szerint két dologra vezethetők vissza.

Az első, hogy aki spirituális útra lép, az fokozottan kiteszi magát a szellemvilág hatásainak, éspedig ártó erőinek is. Angyalokról és démonokról beszélek. Akár olyan démonról (értelmezésemben túlvilági létező, aki nem a Sátán teremtménye, egyszerűen csak nem Istent, hanem saját lelke kívánságait követő lélek), aki rettentően „beteg”, tele van bűnnel, agresszióval, kielégítetlen vággyal. Ez nagyon sokszor megpróbálja uralma alá vonni a célpont testét, hogy azt saját céljaira használja. Általában rejtett, vagy akár teljesen nyílt bűnre tapadnak rá, túlzott, nem helyes mederbe terelt érzékiség, gőg, hiúság stb. De a psziché mélyén rejlő sértettség, harag, szintén a felségterületükhöz tartozik. Az a gyanúm, képesek bizonyos mértékben belelátni a lelkünkbe, és hatni rá.

Serbák Viktor (W Charon), Szepes Mária testvére

Aztán ott vannak a magukat a fényesség angyalának kiadó lelkek, akik azonban ettől függetlenül nem járnak Jézus útján. Ők birtokolnak égi erőket, a lelkük nem olyan szennyes és sötét, mint azoké, akikről eddig írtam. Ők tanítanak (és ihletnek sok mai „prófétát”) irgalomról, szeretetről, adásról, és ezt komolyan is gondolják! Van bennük jó, megbízható érték, ami Jézus tanításán lemérve megállja a helyét. Mi velük a gond? Hogy lelkük kívánságát jobban szeretik Istennél. Az én régi gyanúm az, hogy sok ilyen lélek ihleti pl. a Nők Lapja ezoterikusait. Látható sokszor: amellett, hogy valódi emberszeretet hatja át őket, még rettentően fontos az evilági csillogás, hiúság (a Nők Lapja munkatársainak is – gondolom. Persze nem látok bele a lelkükbe.) Ezek a lelkek szívesen és sokat munkálkodnak ott, ahol ebből sok van. (Pl. a Nők Lapja „hívő” tagjainál. Hiszen itt pénz, jómód, elit környezet, mind adva van.) Az egyszerűbb embereknek azonban sokkal nehezebb dolguk van. Fiam keresztanyja is szívesen követte az ezotéria tanait (mint én is egy időben) és közös tapasztalatunk, hogy ezek az erők, spirituális tényezők szívesen lehajolnak hozzánk egy darabig. Aztán, amikor (kicsit rosszindulatúan) a „beetetés” megtörtént, otthagynak bennünket a sivatagban. Kellj át rajta, aztán lesz még több belső élményed, csodás tapasztalásod! Hát ez a legtöbbször nem sikerül.

No, ezek után az óvó szavak után némi pozitívum: egykori főnöknőm, Teri, szintén az ezotériához húz. (És a helyébe írhatnám, felteszem, bármelyik Nők Lapja „hívő” újságíróját.) Az élete épít. Szolgál otthon, a családját (elsőszámú terep a szeretet gyakorlására), de a munkahelyén is. Olyan munkája van, ahol másokat segíthet. Egy újfajta gyógyítási metódust hirdet és terjeszt. Amikor fiai kicsik voltak, megtette, hogy hétvégi program gyanánt elmentek egy sérült gyerekeket gondozó intézménybe, és közös programjuk volt az otthon lakóival. Kulcsszavai: „Bocsánat. Sajnálom. Szeretlek.” Hiába nem gyakorolja keresztény vallását (úgy tudom, időnként eljár templomba, de őszintén: mi az? Gyónás, szentáldozás, imacsoport, napi Bibliaolvasás, szolgálat ahol csak lehet. Részemről ezek a hívő élet alapkellékei), az életéből fény sugárzik. (És ez igaz a már többször emlegetett Nők Lapjára is. El nem hiszem, hogy ilyen cikkek szülessenek rossz szellemi úton járó emberektől.) Más akol, egy Pásztor. A hiányzó szellemi magaslatok iránti igény pedig majd csak megszületik. A lemondás, szegénység, szerénység, alázat irántiak. Nem mondom, hogy ezek most nincsenek! De az a benyomásom, hogy hm, hogy is írjam – nem „tengenek túl”. (Egyébként ma énbennem sem. Persze gyakorolgatom ezeket, de a szentek magaslataitól messzire járok. Én is szeretek csinosan öltözni, jókat enni, férfinak érezni magam a nők között. De nálam ott a jó példa, a tanítás: Assisi Szent Ferenc példája, Calcuttai Teréz anya példája, Jézus tanítása. Idővel – remélem – megérek rá. Hogy ez nem csak az én, a mi (keresztények) tulajdona? Hogy ebből meríthet egy ezoterikus is? Meglehet. Hogy lehet egy ezoterikus szentebb egy katolikus kereszténynél? Nem merem azt írni, hogy nem. Tudok rá sok példát, sajnos.)

Viszont a keresztény egyházak ezen a téren (spirituális út) sokkal tisztább alapokkal rendelkeznek. Ezt nagyon komolyan gondolom. Kipróbált ösvényekkel misztikusai, szentjei, a sivatagi atyák által. Ma a Katolikus Egyház megújulási mozgalmai által. Van belőle millió. Karizmatikus Megújulás, Cursillio, Fokoláré, Háló, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Bárka, ami hirtelen eszembe jut.

Jó hosszú kitérő után elértem a második veszélyhez. Erről szintén sokkal alaposabban és többet tanítanak a keresztény egyházak, mint korunk kvázi vallásai (bocsánat a negatív kicsengésű elnevezésért). Ez a bűn és a bűnbánat. Nem szeretik az emberek ezt a szót, hogy bűn. Magunkba kell ilyenkor néznünk, és ha ezt őszintén tesszük meg, pláne jól célzott kérdésekkel (melyek jó, ha a Tízparancsolatra és Jézus evangéliumi tanácsaira támaszkodnak), akkor sok sötétséget fogunk magunkban felfedezni. És újabb keresztény tapasztalatok arra mutatnak, hogy nem csak saját bűneinket hordozzuk. Kenneth Mc All: Útmutató a családfa gyógyításához. (Marana Tha 2006) Előttünk élt generációk tettei és gondolatai építik vagy rombolják a mi jövőnket, jelenünket. Megörököljük az ők meg nem bánt, fel nem dolgozott bűneit, de erényeit is. (Ez nem reinkarnáció! Nem mi tettünk valamit előző életünkben, hanem őseink, korábban az időben.) Miért fontos ez? Mert a mágia, a spirituális élmények lelkünk mélyéig felkavarnak, rejtett erőket mozgatnak meg, és a normális, hétköznapi életben rejtett bűnök, egoizmus, kéjvágy, stb. feltörnek. És ez nagyon nagy erővel történhet! (Személyes tapasztalatom is bizonyítja ezt.) Nagyon jó eszköz ezek ellen, a csak a Katolikus Egyházban megtalálható gyónás intézménye. Nekem múltak el zavaró spiritiszta élményeim (szellemi zaklatások) gyónás és szentmise látogatás, áldozás hatására. Ezeknek a szentségeknek gyógyító erejük van! És a példám nem egyedülálló! A Katolikus Karizmatikus Megújulás lapja, a Marana Tha sok esetet, tanúvallomást leközöl. Általában a Szentlélek erejével együttműködő irányzatok, emberek sokat tudnak mondani a túlvilági erőkről. Ők Szentlélekről és Gonoszlélekről beszélnek. Szentek tapasztalatai, karizmatikus mozgalmak. Meg kell tanulni kicsit a vallásos nyelvezetet, és megbízható, szilárd alapokkal fogunk rendelkezni szellemi utunk során. Kedvencem Eberhard Mühlan: Hogyan vezet minket a Szentlélek? című könyve. Tömör, olvasmányos, az alapoktól kezdi, és érint nagyjából minden fontos kérdést. Marana Tha adta ki.

Éppen nemrégen láttam az ORF2-n egy show műsorban, hogy üvegcserepeken sétált át az arra önként jelentkező a psziché belső erejét hirdető tréner segítségével. Valóban megcsinálta! Izgultam végig, és drukkoltam neki, külön büszke voltam rá, hogy férfi volt az illető. Se fájdalom, se vér. Elfogadom, hogy sok rejtett képesség van az elménkben, és azt is megértem, hogy ez vonzó. Sok problémánk van, szeretnénk azokat megoldani, meg az sem rossz érzés, hogy nő az ember hatalma, az a hatókör, amin belül, potens, cselekvő, hatni tudó lehet. Én NEM beszélnék ezek ellen, majd alant kifejtem, miért.

Hazánkban pl. Szepes Mária és a testvére, Serbák Viktor (írónevén W. Charon) hirdetnek sok mágiával kapcsolatos tant. Szerintem ők tipikusan azok, akik a fényesség angyalának adják ki magukat, de nem szolgálnak Istennek. Sok erővel rendelkeznek, és sok igazságot is közölnek. Lehet tanulni tőlük (pl. Szeretet mágiája Szepes Máriától, Önmenedzselés felsőfokon W. Charontól.) De szerintem valójában saját igazságaikat követik, és a teremtett világ (látható és láthatatlan) erőinek, egyben saját teremtő erejük bódulatában élnek. Olvastam W. Charontól értekezést pl. a keresztrefeszítésről, a Nagypénteki misztériumról. Hááát, keresztény szemmel elég érdekes volt. Az esszénusoknak (akiket a Biblia meg sem említ) rengeteg érdemet tulajdonít, főleg titkos tanaiknak. Vagyis Isten erejéről és hatalmáról átkerül a hangsúly az emberi tényezőre. És Isten helyére az ember kerül. Miért rossz ez? Hiszen jót akarunk, és a szenvedést csökkenteni, szolgálni embertársainknak. Mert nagyon könnyen megideologizálom a saját elképzelésem a jóról. És mindenáron azt akarom érvényre juttatni. De alázat nélkül nem megy. Még az egyszerű nem hívő is beláthatja, hogy a Földön (iciri-piciri pontján a Világegyetemnek) is akkora természeti erők működnek, hogy azt ember be nem folyásolhatja. Még Szepes Mária sem. Talán a jövőben, igen, de ma nem. Vagyis kénytelen meghajtani magát valami nálánál nagyobb előtt. Nem ő a világ ura. És akkor ez mi a mindeneket teremtő Isten hatalmához képest? Illetve hányszor derül ki a sorsunkra visszatekintve, hogy ez vagy az a szenvedés, milyen későbbi jó alapját vetette meg? Vagyunk elég bölcsek, hogy átlássuk sorsunk titkait? Az ezoterikusok sokszor állítják (asztrológia, pl.), hogy igen. Vannak a kezünkben eszközök, melyekkel átláthatjuk életünk útvesztőjét. Én olvastam a Nők Lapjában több ilyen sorselemzést is. Amikor azonban egy adott sors megoldásának olyan javaslat hangzik el (pl. válás) ami ellenkezik Jézusnak az evangéliumokban rögzített szavaival, bennem kétely merül fel. Persze, néha az egyház is kimondja: ez a házasság valójában meg sem köttetett. De őszintén: hány ilyen házasság van? Ahol a felek a hűséget, a gyermekvállalásra való nyitottságot, és a sírig tartó kitartást komolyan felvállalták, (és a legtöbb házasság ma is ilyen), ott nincs kibúvó! Egyébként egyszer magam is kipróbáltam az asztrológiát, (nem bírtam magammal, kíváncsi voltam veszettül) és azt tapasztaltam, hogy nagyban függ az azt gyakorló személy rátermettségétől a jó alkalmazás. Sőt! Magam is megpróbáltam asztrológiával foglalkozni. Baktay Ervin könyvét vettem alapul, és szépen ki is számoltam a saját horoszkópomat. Két dolgot tapasztaltam. Egyrészt az asztrológia igen bonyolult dolog, könnyű benne tévedni, és kis tévedés is vezethet komoly hibához. Másrészt mikor már jól belebonyolódtam, Isten szelíden a kezembe adta a Hogyan vezet minket a Szentlélek? c. könyvet, hogy ezt olvassam, ez a nekem való. A Lélek napra kész eligazítást tud adni a sorsomat illetően is, sőt, ha megérek rá, akár mások rejtett dolgait is feltárhatja, ha a szolgálathoz, a gyógyuláshoz ez kell. Tehát mivel a sors erői, célja rejtett előttünk, ezért fontos az alázatos munkálkodás a másik emberért. Igyekszem megtenni a tőlem telő legjobbat, de mindig nyitott vagyok arra, hogy Isten (a sors) mást akar, mást hoz. Ezt egy nem hívő is beláthatja.

Általában is nagy a veszélye az ezen tanokat követőknél, hogy rejtett hiúság és gőg keríti őket fokozatosan a hatalmába. (Persze, nem mintha keresztényéknél ez nem fordulhatna elő. Viszont itt vannak kipróbált és bevált ösvények, melyek Istenhez vezetnek! Nagyon gazdag a keresztény szellemi kincstár!) És tapasztalataim szerint ez teljesen észrevétlen indul, a szívből. A szolgálat önzetlenségét az ego kitűnni vágyása veszi át, az okkult erőkkel bánásnál (mások szolgálatát emlegetve) a gőg, az uralkodni vágyás hatalmasodik el. És egy ilyen ember teheti is, hogy kiélje ezen hajlamait, mert valóban képes csodákat tenni, emberek csodálatát kivívni! Kvázi szellemileg vezetni őket. De hova?

Ettől függetlenül én NEM mondom, (keresztény felekezeteinktől eltérően) hogy ezekkel a tanokkal senki emberfia ne foglalkozzon. Mert tévedések, és szenvedések, akár szenvedtetések árán is közelebb juthat az így elinduló lélek Istenhez, és ez még mindig jobb, mint kényelmesen ücsörögni az anyagiasságban, nem törődni mással, csak e világgal, megfeledkezve róla, hogy egyszer eljön a halál, és mindent itt hagyunk. A veszélyek azonban valósak és nagyok! Én már hallottam betelefonálós rádiós műsorban olyan embert, aki kapcsolatban állt a szellemvilággal, és meg volt győződve róla, hogy neki messiási küldetése van, és ez annyira magasrendűvé teszi őt, hogy szabad pl. autókat feltörnie, és egyéb bűnöket elkövetnie. Mert a küldetése ennyire fontos. (Egyébként ebben is van nézetem szerint némi igazság. Minden ember a maga szintjén társmegváltó. De ehhez legalább a Katolikus Egyház szerinti anonim keresztény kategóriába kell tartoznia. Vagyis teszi a tőle telő jót, és hallgat a lelkiismeretére. Ám ezen szerep elsőrendű megnyilvánulása a hétköznapi élet, az apró jótettek sokasága, a család, a munkahely, a barátok, szomszédok, aztán az idegenek. ) Hiszem azonban, hogy a társmegváltói (gyakorlatilag emberi)szerep nem ér itt véget. Jogos, hogy szeretnénk, ha Isten csodákat tenne általunk, emberek gyógyulnának meg, jelek történnének, stb. Itt azonban ismét a veszélyek, melyekről már volt szó. Én ma senkinek mást jó szívből nem tudok ajánlani, mint a Karizmatikus Mozgalmakat, illetve a szentek példáit. Mert nem mindegy, milyen alapokra építünk. Ismétlem, a keresztény tanítás évezredes tapasztalata megbízható minták és tanítások sokaságát hagyta ránk a lelki úton és a természetfelettivel való bánás útján! Arra ugyanis meg kell érni, lelkileg fel kell nőni hozzá! Különben rengeteg baj és szenvedés származhat bűnös lelkünkből.

Mégis fontos alapszabály, hogy a szándék minősíti a tettet. Aki hajlandó néha önkritikát gyakorolni (kvázi bűnbánatot tartani), és a tőle telő jó szándékot követi, azt tudja az Isten vezetni. Lehet, hogy pszichiátrián köt ki (én is hat évig szedtem pszichiátriai szereket, míg Isten a közösségem útján meg nem szabadított az okkult hatások maradékától), de ez még mindig jobb, mint Isten nélkül élni. A pszichiátriáról még mindig ki lehet jönni, és új életet kezdeni. Kemény szavak ezek, de tényleg így gondolom.

Találkoztam másutt is hiteles ezoterikus példával. Egy ezoterikus tanító beszédét olvastam, amit egy konferencián adott elő. Sajnos sem a kiadvány címe, sem kiadója nem maradt meg bennem, és az előadó neve sem (nyugodtan lehet kételkedni a szavamban), de őt olvasva úgy éreztem, igen, ez az ember a maga útján Isten felé tart, és ma jó példát ad. Lehet, egy év múlva nem tudom róla ugyanezt elmondani, de most igen. Alázat, szeret és bölcsesség áradt a soraiból.

Miért védem az ezoterikusokat, mágiával foglalkozókat és a többieket? Mert egyházaink lemaradtak sok szempontból a kor igényei mögött. Igenis a ma emberében sok kérdés feszül az örök életet illetően, az élet értelmét illetően, a csodákat, jeleket, erőket illetően. És mi, egyháziak sokszor nem megyünk ezek után a jó szándékú és keresésre hajlandó emberek után. Rengeteg hívő fél a Lélek erejétől és szabadságától. Az biztos, gyakori önvizsgálat, gyónás, és a közösség megerősítő, de egyben kontrollt gyakorló segítsége nélkül nem is jó kezdeni vele.

Ugyanazokat a válaszokat ismételgetjük, de ezek sokszor már nem érnek célba. Nem új válaszokra van azonban szükségünk, hanem az örök válaszok mai nyelven való megfogalmazására, és bizonyos mértékig az emberek igényeinek kielégítésére. Amíg ezzel a Jézusi tanítástól és lényegtől el nem távolodunk. Igenis szükség van a Szentlélek erejére, jeleire, csodáira! De ennek szigorú szabályai vannak, hogy az egész tévútra ne vezessen. Alá kell rendelődni Jézusnak, és az ő szavai szerint kell élni. És idővel (aki a lábát komolyan a spiritualitás útjára tette, annak mindenképp) valamelyik, már bizonyított, bevált keresztény felekezethez kell tartozni. Közösségben az erő, egyedül elvész az ember. Katolikus, református, evangélikus, baptista. Ezek azok a felekezetek, melyek az én környezetemben megtalálhatók, és ki merem mondani: bizonyítottak, Jézust követik. Vannak mások is, ítélje meg mindenki maga, megbízható – e az adott gyülekezet. Általában jobb a régi, bevált, még ha kicsit el is öregedett, mert sok gyermekbetegségen már túl van. Lehet dolgozni (alázattal és türelmesen) a belső megújulásán. Ahol erre szükség van. Senki ne ítélje meg ezeket a felekezeteket a „külsejük” után! Persze látszatra csupa rideg, szigorú szabály, merev szokás, de a valóság nagyon sokszor más. Belül sok elfogadás, türelem, támogatás rejlik, főleg a valóban keresőnek. Persze a gyakorlatban ez nem ennyire egyszerű, tudom. De érdemes közeledni, óvatosan ismerkedni a felekezetek tagjaival. Barátságot kötni. Ahol már van barátom, oda sokkal szívesebben, és könnyebb szívvel megyek. Hosszú távon én nem hiszek a mai kvázi vallásokban, talán mert én megjártam velük. De mindenki maga felel az életéért, és mindenkinek kötelessége a saját meggyőződését követni. Nem élhetünk mások feje után.

Egyébként nekem nagyon tetszik, és mélyen egyetértek a következő ezoterikus mondással: „Három nagy lépés a szeretet és erkölcs útján, és utána egy kicsi a csodákén.”

;-)

Zoli

Van még remény

Minden vélemény számít!

Katolikus közösség

Bár megígértem, hogy csak mértékkel lesz vallás ebben az újságban (és az első cikk rögtön vallásos volt), de ez most nagyon aktuális, ezért kivételt teszek, lehozom. Egyik barátom mesélte.

Valahol Miskolc környékén történt az eset, de barátom azt szeretné, ne írjam meg, pontosan hol, a szereplők nem tudják, hogy közzéteszi a történteket.

A falu takarítónőjét elbocsátotta az önkormányzat. Forráshiány, mondták, és tudjuk, ma Magyarországon ez szomorú igazság. A takarítónő idős, roma, alulképzett. Barátom egy ideje már ismerte, szoktak beszélgetni, kicsi a falu, mindenki ismer mindenkit. A takarítónő (hívjuk Erzsinek), elmondta, nem tudja a villanyszámláját kifizetni, már a harmadik felszólítást kapta. Barátom úgy vélte, ez a tétel (9045 forint), az ő anyagi lehetőségeit is meghaladja, úgy gondolta, a közösség elé kell vinni. Elmentek a falu plébánosához, nevezzük őt mondjuk Péter atyának. Péter atya meghallgatta őket, és azt mondta, hogy szívesen segítene, de a falu plébániájának az éves kiadása kb. másfél millió forint, és a hívek addig (ez az eset pár hete történt) nagyjából egymilliót adtak össze. Ha nem állna üzleti kapcsolatban a Vodafone-nal, és nem adta volna bérbe a plébánia tornyát az antennájuknak, a faluban nem működne már plébánia.

Barátom már az ajtóban állt, készült távozni (arra gondolva, hogy a helyi imacsoporthoz fordul), mikor Péter atya utána szólt, hogy ha nem tudnának pénzt szerezni, menjenek vissza. Másnap volt az imacsoport összejövetele. Hárman jöttek össze a csapatból. Erzsit nem vitte el a barátom, nehogy túlzott érzelmi nyomásnak tegye ki a barátait. (Szemtől szembe sokkal nehezebb nemet mondani.)

Sok tanács elhangzott, kicsit feszült volt a hangulat (Erzsinek nem volt kifejezetten rossz híre a faluban, csak éppen kimondottan jó sem), végül barátom bátran megkérdezte: hozzá tudnak-e járulni a jelenlévők a villanyszámlához. (Melyen ott állt fekete-fehéren, hogy azonnal fizetendő, valamint, hogy nem fizetés esetén jogi lépések következnek.) Az imacsoport tagjai kifejezetten barátom (akit hívjunk ezek után mondjuk Balázsnak) személyére való tekintettel adakoztak. Ki ezer forintot, ki ötszázat. Tették ezt úgy, hogy volt, aki azt mondta, nem tudja, hogyan fogja hó végén kigazdálkodni ezt a (látszatra) csekély összeget. Arrafelé elég kevés a munkalehetőség.

Másnap Balázs és Erzsi elmentek Péter atyához. Elmondták, hogy mit tett a közösség, és, hogy nem tudták megoldani a problémát. Péter atya kb. öt másodpercig nézett maga elé (ezt Balázs valamiért nagyon kihangsúlyozta), aztán kiment az irodából a szobájába, és hozta a hiányzó összeget. Tette ezt úgy, hogy fogalma sem volt, év végén ki lesznek-e fizetve a számlái.

Balázs és Erzsi kimentek a plébániáról, barátom bement a templomba, és letérdelt a vasrács elé. Nekiszorította a homlokát a hűvös vasnak, és pár percig folyt az arcán a könnye. (Mert ő nem sír. Ennyi kib…tt férfibüszkeség kell az élethez, mondta. Szerintem tökéletesen igaza van.)

Most Erzsin a sor. Reméljük, ezek után elkezd ismerkedni a gyónással, a rendszeres szentmisére járással, és áldozással. Esetleg eljár imaközösségbe is. Ami egyébként mind az ő érdeke, mert ettől az ő lelke épül, pénzt tőle a plébánia nem remélhet.

Úgyhogy kedves olvasók fel a fejjel! Vannak még emberek, akik hisznek és tesznek. Még nem veszett el a haza!

;-)

Zoli