Férfiszellem kategória bejegyzései

Legyünk Hősök! De tényleg!

Na, ő vagyunk mi. Lentebb néhány köztünk élő hős képe következik.

Először a „Hihetetlen család” (The Incredibles) c. rajzfilm ihletett meg. Amikor Mr. Hihetetlen mérgében felemeli a kis autóját, aztán észreveszi, hogy egy kisfiú figyeli, és villámgyorsan leteszi, a gyerek pedig tágra nyílt szemmel várja a csodát… Aztán ma megnéztem a „Justin, a hős lovag” című animációt, amely során egy suta fiúból igazi hős válik, és elhatároztam, megírom ezt a cikket. Mert ezek és más hasonló filmek feltárják az igényt, a vágyat, de megvalósítható receptet nem adnak hozzá. Hát, próbálok segíteni. Még valami. Ez is egy (nagyjából) uniszex cikk. Mert hősnők éppúgy kellenek, mint hősök.

Biztos nem fogom tudni kimeríteni a témát.

Nézz körül! Ne legyél olyan, mint az átlag! Ne elégedj meg: a „dolgozom, pihenek, nevelem a gyerekeim” bejáratott ösvénnyel! (Bár ha valaki csak ezt tisztességesen végzi, én már kalapot emelek előtte. Pláne, ha valahol 4-5 gyerek van, vagy még több, esetleg fogyatékos… Upsz, máris a hősök földjén járunk!) Tájékozódj szűkebb környezeted helyzete, gondjai felől, vagy olyasmik felől, amik országosan problémák.

Válassz célt! Ha igazi hős akarsz lenni, olyan célt válassz, ami túlmutat rajtad, és mások is jól járnak vele. De olyan cél legyen, amiért lángolni tudsz! Belőled kell, fakadjon! Sokszor az lesz az egyetlen öröm és erőforrás a számodra, hogy tehetsz azért, amiben hiszel. Lehet a célod a modell szakma, énekesi karrier, de kapcsold össze mások szükségével! Állj jótékony kezdeményezések mellé növekvő hírneveddel, egyre ismertebb arcoddal! És magánemberként is tedd a jót – lehet beszélgetni a szomszédokkal a liftben, az újonnan sütött sütiből kóstolót vinni a morgós bácsinak a negyediken, a metró megállóban koldulóval pár szót váltani, ha pénzt nem is adsz. Hiszen a többiek közönye, az az egyik dolog, ami bántja őket.

Hosszú ideig fog tartani, míg belenősz! Egyszerűen nem nevelnek minket hőssé. A tévéadók elhitetik, hogy álmod beteljesülése és közted csak egy ugrás van. EZ-NEM-IGAZ. Volt, aki azért pattant vissza arról a falról, ami közte és a hőssé válás közt állt, mert nem számított rá, milyen nehéz lesz, és kevés sikerélményt adó az elején. De nem feladni kell! Átmenetileg lejjebb tenni a lécet! Sok kis lépés visz el oda, ahova igyekszel. Új készségeket kell elsajátítanod, pl. őszintén és tapintattal kommunikálni, meghallgatni (ez nagyon fontos), megszólítani, és kockáztatni. Erről mindjárt bővebben. Pihenni tudni, dolgozni tudni akkor is, mikor magadon (és Istenen) kívül a kutya se kíváncsi rá, mit csinálsz.

Vállald a megmérettetést! (Ez Csernus dokitól van ;-) Hát – jól tudja.)Lehet, pl. embereket kell meggyőznöd terved hasznosságáról. Nem baj, ha kételkednek, ha nem hisznek, ha lekicsinyelnek. Először is: ők kevesebbet tudnak rólad és céljaidról, mint te. Nem kötelességük bízni benned. Másodszor soha nem az a baj, ha mások nem hisznek a terveidben, hanem az, amikor te nem! (Mer’ van, aki nem is akar! Hát ilyenre ne hallgass!) De nem azt mondom, hogy makacskodj! Esetleg gondold át! Válts stratégiát! De néha egyszerűen csak ki kell tartani. Ha pedig újra és újra nekiugrottál, míg a hátad közepére nem kívánod már az egészet, legalább nyugodt szívvel mondhatod: „én mindent beleadtam, rajtam nem múlott. Talán másvalaki kell, hogy sikerre vigye ezt az ügyet.”

Kasza Tibor – énekes és ügyes hobbifotós. Már segített Angliában dolgozó magyaroknak, és egyik fotóstanítványa, aki a barátom, szerint meglepően szerény és segítőkész ember.

Másrészt: merj új dolgokba kezdeni, új módszereket kipróbálni, új embereket, közösségeket megismerni! A belül lévő erkölcsi mércéd (mely karbantartandó!) alapján dönts: előbbre visz mindez, vagy sem? Ha nem: pápá! Ez viszont nem derül ki mindig rögtön az elején. Azt jó tudni, hogy minden hibából, földre hullásból van felállás. Meg fel is kell állni! Nincs helye túlzott önsajnálatnak, önostorozásnak, bűntudatnak! (Istenem, de jó, hogy én gyónhatok!)

Az, hogy vállalod a megmérettetést, nem azt jelenti, hogy „közbeavatkozom, ha biztos a dolog”. Ez a mi nyugati, konfliktuskerülő naiv ábrándunk. Az akciófilmek sokszor táplálják ezt az illúziót. Pl. Az „Éli könyvé” –ben, még a film elején Denzel Washington, ha jól emlékszem öt (5!) támadóval végez, kb. egy perc alatt, akik közül az egyik egy szívós motorfűrészes alak. És a haja szála sem görbül. Ahogy mi azt elképzeljük! J Tudnod kell, hogy nem akkor vagy bátor hős, ha belépsz az események sodrába (akár vitába, ökölharcba, tüntetésbe, ideológiai harcba, stb.) és nyertesként, pláne karcolás nélkül hagyod el a helyszínt. Akkor vagy bátor hős, ha megtetted, amiről úgy gondoltad, meg kell tenned. Lehet egy feminizmusról szóló vita kellős közepén bebizonyítja az ellenfeled, hogy kettőig sem tudsz számolni, és saját barátaid fejére hozol szégyent, a magad megítéléséről nem is beszélve! Hidd el, túl lehet élni, bár célszerű tanulni belőle. És az sem mindegy, hogy tízen állnak sorba egy szerencsétlen lány megerőszakolásához, vagy ketten próbálják meg ugyanezt. Előbbi esetben a rendőrséget, és esetleg a mentőket célszerű hívni, utóbbinál, ha elég határozott vagy („fegyver van nálam, és nem félek használni!” – a két öklöd csak kéznél van, remélem) megfutamíthatod mindkettőt. De lehet a fogad bánja – a lány viszont elfuthat. Nos, a fogtechnika ma csodákra képes, ellenben a lány talán soha nem fogja megköszönni – de elfelejteni sem! Kockáztatni azt jelenti – hogy kockáztatsz. Vagyis pórul is járhatsz. És még áldozatot is kell esetleg hoznod. (Fizetni a fogtechnikust.) De így Életed lesz, szánalmas görcsölés és punnyadás helyett. De meg lehet ám kockáztatni azt is, hogy bekopogtatsz a szomszéd magányos nénihez, hogy van-e kedve meginni egy teát veled? Talán nem zavar el. És máris megint hős vagy.

Más kérdés a felesleges hősködés. Engem már fenyegettek meg, mert egy lánynak küldtem két SMS -t, aki járt valakivel. Az elsőben megkérdeztem, járna – e inkább velem, a másikban megkértem, válaszoljon. Erre megírta, hogy kösz, de nem. Azt válaszoltam: „Jóvvanna! Azért sajnálom.” Aztán az egyik ismerőse, akinek elmesélte a történetet, megfenyegetett. Háát, tájékozódhatott volna. Mondjuk a részemről elküldött tizedik SMS után már jogos a közbelépés.

V Kulcsár Ildikó – Nők Lapja újságíró. Évtizedek óta igyekszik pozitívan befolyásolni a gondolkodásunkat, de már működött együtt pl. a Baptista Szeretetszolgálattal is. Teszi is, nem csak gondolkodik róla.

Ne a rendkívülit keresd, viszont ne fuss előle! Hétköznapi hős bármikor lehetsz. Töltődj fel – ajándékozd szét! Töltődj fel – ajándékozd szét! Akár úgy is, ahogy általában nem szokás. Pl. szóba állni Szo.ós Gizivel, az utca k..jával, és emberi lényként beszélgetni vele. Hopp, máris a rendkívüli mezején járunk. Vagy egy suhanc előtted próbálja ellopni az idős néni retiküljét. Igen, megint a te időd jött el.

Legyenek erőforrásaid! Én az élő Isten hitnél jobbat nem tudok. De ez kegyelem, és van, hogy kitartóan kell kérni. Meg idővel minden vele jár: Tízparancsolat, gyónás – ha katolikus vagy, Bibliaolvasás, Szentmise, imacsopi, stb. És ebbe is bele kell nőni: megismerni, megszeretni; megismerni, megszeretni. Elképesztő csodákra képes az Isten általunk, ha odaadjuk magunkat neki.

De sokakat riaszt a merev, vallásos felszín. Mi marad hát? Önsegítő könyvek, tréningek, általad megbízhatónak tartott spirituális út, (de ezen tanításokhoz megint jó belső mérce ajánlott, és a négy evangéliumnál jobbat nem találtak fel – szerintem. Az Isten maga hozta el.) A kikapcsolódás ezer formája, jó párkapcsolat (bár sokszor inkább épp az a kereszt…) barátok (!), közösség, sport, kapcsolat a természettel. Nagyon ajánlott: erdő-mező, kiskert, állatok. Tánc, főleg, ha társas. ;-) (Lehet csajozni! Meg pasizni.)

Légy eltökélt! Akkor is tedd, ha más nem teszi! Ha te nem hiszel benne igazán, más hogy higgyen? Amikor kell, adj bele apait-anyait! Majd kipihened magad utána! De tudj leállni! Szintén fontos.

Az igazi ellenség mindig a helytelen gondolkodásmód! Elsősorban a sajátod. Tehát nem a másik ember! Helytelen az, ami hosszú távon árt neked, vagy másoknak. Meglehet, célul tűzöd ki, hogy másokat figyelmeztetsz az ő helytelen szemlélet és ebből következő helytelen magatartásmódjukra. De nem a te dolgod megváltoztatni azt! Az az ő dolguk! A helytelen cselekedeteikkel szemben viszont már szabad védekezni: magadat, vagy másokat megvédeni.

Légy lelkileg önálló, de ne független! Inkább adni akarj, időt, energiát, még pénzt is (mindegyiket kellő megfontoltsággal, de egyszersmind bátor nagylelkűséggel) mint másoktól kapni. De néha rá fogsz szorulni másokra. Ne szégyellj ilyenkor kérni! Időt, energiát, és ami a legnehezebb: pénzt is. De legyél mindig őszinte és elszámoltatható!

A legtöbbször, amivel találkozni fogsz: mások közönye. A ragaszkodás a kényelmes-megszokotthoz, a süket fülek intézménye, a „levegő-vagy-számomra” magatartása. De nyugi! Nem mindenki lesz ilyen, és később megtanulod, hogy mivel keltsd fel mások érdeklődését ügyed iránt; megtanulsz mások fejével gondolkodni, szóval fejlődni fogsz – és ez az eredményeiden is látszani fog. Ha pedig kitartasz, szép lassan azok fölé nősz, akik megpróbálnak úgy tenni, mintha nem léteznél. Te akkor is vedd komolyan magadat és az ügyedet, ha mások ezt nem teszik!

Az egyik legférfiasabb férfi, aki ismerek, holott a szexuális élete zéró. Építi életművét, reméljük, még jó darabig. Böjte Csaba, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója.

Tudj vezetni, tudj követni! Amikor mások mögéd állnak, leginkább neked kell majd motiválni őket, feladatokat kiszabni, ötleteket kérni, meghallgatni, elbírálni. Legyél udvarias, tisztelettudó, szükséges mértékig türelmes, és következetes! Vagyis főnök és ne főnökösködő! Időnként népszerűtlen dolgokat kell tenned, és ezt el is fogják tőled várni, de ha lehet, próbáld ellensúlyozni! Görcsölni viszont ne görcsölj! Először is szabad hibázni, másodszor nem kell, hogy mindig és mindenki szeressen!

Néha neked kell mások nyomvonalába állni. Lehet, hogy létrehozol egy szervezetet, de olyan probléma merül fel, amiben az egyik követőd ismeri a megoldást. Itt az idő átadni (a probléma megoldásának idejére) a kormánypálcát! Viszont a trónbitorlókat tudd helyrerakni! Lesz, aki akkor is a helyedre pályázik, ha erre semmi igazi oka nincs. Ne félj felvenni a kesztyűt, és helyretenni!

Van azonban, amikor tényleg jobb, ha más viszi tovább az ügyet, áll végleg az élre, magánéleti gondok, kimerültség, vagy egyszerűen azért – mert tényleg alkalmasabb rá. Önkritika, néha szintén fontos.

És előfordul, hogy olyan célt tűzöl ki magadnak, amiben már dolgoznak, és kellő hatékonysággal –mások. Magányos idősek segítése, a Családon Belüli Erőszak áldozatainak megsegítése (tartozzanak bármely nemhez, vagy korhoz), stb. Ilyenkor célszerű neked csatlakozni a már meglévő közösséghez, mint egy újabbat létrehozni. Mert tökéletes a tiéd se lesz!

Na, ő megint Férfi! Ha szól, a csapat ugrik, éjjel kettőkor is, karácsony másnapján. Családfő, felesége mélyen és őszintén szereti. Már lőtték ki a kollégáját mellőle. Egy néni térítette másnap magához: “Lelkész úr! Azért tart Istentiszteletet, ugye? Mert Isten ma is vár minket, dolgozni.” Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője.

Légy kitartó! Ez nem azt jelenti, hogy nagy levegő, és jó sokáig benntartani a szuszt, aztán ezzel a kezdő lendülettel lefutni a távot! Komoly célokat így nem lehet megvalósítani. A „megújulás” a szó, amit keresek. Újra megvágyni a kezdeti álmot; átértékelni, megkeresni, most hogyan lehetne tovább vonzó a számodra; kicsit kilépni, és levegőt venni; másokat megkérni – motiváljanak; inspirációt kérni az Úrtól.

Élj teljes életet! Nem szólhat az életed csak a célodról! Kellenek: család (kevés embernek nem), barátok és egyedül töltött idő. És sokszor olyan munka, amiből megélsz, miközben karitatíve teszel másokért, vagy akár énektanárhoz jársz, és tehetségkutatókat keresel.

Hős az: aki túllép önmagán, és megtalálja a másik embert. Kis tettekkel, nagy tettekkel – egyre megy. Aki apró tetteket visz véghez, ne húzza be fülét-farkát; aki nagyokat, ne düllessze túlságosan a mellét! Egyenes gerinccel járhat mind a kettő. És ez éppen elég.

Íme, egy dokumentumfilm egy valódi hősről. Az illető talán még ma is él. A filmet azért is jó megnézni, mert valamit pótol abból, amire ma alig van időnk: beszélgetni nagyszüleinkkel, dédszüleinkkel. Milyen volt az ő életük, ők miket álltak ki, és hogyan maradtak közben emberek?

Hát, többször folyt a könnyem a film alatt a megindultságtól. Amikor pedig az az ember, aki a főhőst megalázta a kiképzésen, és a főhős, aki később megmentette az életét, mosolyogva néznek egymás szemébe, évekkel később, kb. tíz cm-ről… akkor egyszerre mosolyogtam és törölgettem a szemem alját. (Én már csak ilyen kis bőgőmasina vagyok.)

;-)

Zoli

Gyávák és hősök

Minden vélemény számít!

Robert Redford készített pár éve egy filmet, aminek a magyar címe: Gyávák és hősök. Akit érdekel a hősiesség, hogy milyen életet is kellene élni, minek van értelme az életben, kérem, nézze meg! Én nagyon szeretnék olyan lenni, mint Ernest (ő a mexikói fiú) vagy Arian (ő a néger). Hisznek, elkötelezettek, bátrak és cselekszenek. És szembenéznek döntéseik és tetteik minden következményével. És ez a film, az agyonliberalizált és orrvérzésig feminizált Amerikai Egyesült Államokban készült. Ott fú a Lélek, ahol akar? Vagy ott fú a Lélek, ahol akar? Mert Ő mindenhol akar, ahol lehetővé teszik a számára.

És Meryl Streep, aki SZŐKE és NŐ, szintén hősies karaktert alakít. Hősnek lenni ugyanis, uniszex elfoglaltság. De naiv, aki azt hiszi, nem kell megfizetni az árát. Szóval semmi fanatizmus, „csak” józan bátorság. Kivéve azon a ponton túl, ahol az érvek elhallgatnak, és már csak a szív, a hit és a meggyőződés marad.

Gyönyörű film, most néztem meg, és csorog a könny a szememből.

Annyira szeretnék hős lenni!

(Na, de ki nem, igaz?)

;-)

Zoli

Férfiak, itt és most. Köztünk.

Minden vélemény számít!

Kedvenc feministáim jókedvvel, szorgalommal és hatalmas munkakedvvel démonizálnak minket, férfiakat, állítva, hogy bűnöző hajlamúak vagyunk, szívesen játszunk szexuális játékokat saját lányainkkal, kedvenc szórakozásunk megerőszakolgatni és bucira verni azokat a nőket, akiket egyébként szerelemből vettünk feleségül. Még Müller Péter, egy rendkívül intelligens és mély érzésű férfi is simán felül az ilyen mantráknak. (Lásd cikkeit, és minket érintő témájú könyveit.) Így utánagondoltam, milyen férfiakkal is találkoztam felnőtt életem során. Kiragadva a sok név közül, írok néhányukról.

Sanyi. Egyszerű mezőgazdasági ember volt, míg dolgozhatott benne. A rendszerváltás után a téesznek kampec, így szociális otthonba ment dolgozni. Gondoskodott a lakókról, megszerelt az osztályon szinte mindent, otthonról hozott biciklikereket, amikor az osztály ételhordó kocsija tönkrement. Egyszer volt komoly gondja az ivással, és ő azok közé a rettentően ritka emberek közé tartozik, akik önként, maguktól, terápiás segítség nélkül tették le a poharat. Minden tizedik ember képes erre. Ő megtette. Hobbijában az erdőn dolgozik, fát fűrészel ki, darabolja, gallyazza, aztán gyűjti télire. Az udvarán tíz évre elég tüzelő van. De azért ő csak gyűjti. Nem tudna meglenni a kemény fizikai munka nélkül.

Feri bácsi. Ő belerokkant az alkoholba. A felesége rendszeresen gyötörte féltékenységével, hírbe hozta az összes elképzelhető kolléganőjével. Végül szegényhez már alig mertek szólni. Az unokahúgával közösen, a felesége rendszeresen bántalmazta érzelmileg az otthonában, s mikor egyszer keményen reagált (amennyire tudom, testi erőszakkal fenyegetőzött) gondolkodás nélkül kihívták rá a rendőrséget. A falu szeme láttára vitték el, és azt az éjszakát fogdában töltötte.

Gábor. Sebészorvos. Harmadik gyermekük mostanában érkezett meg. Emberséges, józan, szerény ember. Szenvedélyes. Emlékszem, mikor mesélte, a műtőben egyszer milyen keményen ki kellett állnia egy beteg érdekeiért, mert kollégái hanyagok voltak. A beteg már altatásban volt. Az életét mentette meg. Ha jól sejtem, az illető a mai napig nem tudja, hogy egyáltalán életveszélyben volt. Már csak a kórház jó híre miatt sem.

A kép csak illusztráció

Attila. Intelligens, mély érzésű ember. Karatéka és tanárember. Látom, hogyan bánik a gyermekeivel. Rajong értük, és a kislánya valahogy mindig vezetőként viselkedik kortársai közt. Látszik, az apja törődik vele. Attila olyan környéken nőtt fel, ahol fiatalabb korában maffiózókkal üzletelt. Korrektek voltak vele, megkérdezték: akar – e tízszer annyit keresni? De akkor nincs kiszállás. Nem akart. A gerincet választotta a pénz helyett. Csodálatos, intelligens és vonzó felesége van. Nem csodálom, hogy ilyen asszonyt vonzott be magához. Józan altruista. Segít, ahol csak tud, de pontosan felméri, mikor van, hogy már nem tud. Vállalkozást vezet, és túlélte anyagilag, lelkileg, hogy egyik évben 10x jövedelme volt, a másikban pedig x.

Péter. Vállalkozó, bár főállásban alkalmazott. Reggeltől estig hajt, hogy minden meglegyen otthon. Kényelemben élnek. Sosem volt zseni az iskolában, talán száz könyvet olvasott életében, és ebben a tankönyvei is benne vannak. Tisztes életszínvonalat tart, gyönyörű és kényelmes otthona van, szerető és hű, talpresett felesége, két csodaszép gyereke. Az ügyfelei szeretik és ragaszkodnak hozzá, a telefonja állandóan csörög (már sok is neki), mert tisztes árat szab, őszinte és udvarias, és megbízható munkát végez.

Ervin. Első felesége egy másik férfiért otthagyta, pedig már közös gyerekük is volt. Ervin megrázta magát, és folytatta az életét. Külföldön dolgozik, kedves, jószívű asszonyt talált magának, már két gyermekük van. Dolgozik értük, lelkiismeretes, egyenes, gondos és szorgalmas. Otthon is, a rokonság tudná megmondani, mennyire. Állítólag jó kolléga.

Inkább segítségre (és persze felelősségre vonásra) szorulnak, mint keresztes hadjáratra ellenük. Ez a kényelmes, mélységet mellőző, álmegoldás. Persze az áldozatokat védeni kell (ene), és sokszor nekünk, szomszédoknak, barátoknak, munkatársaknak, ismerősöknek, rokonoknak. Mérges és szomorú vagyok, hogy ezt nem tesszük. Milyen társadalom a miénk? Hm?

Végül Gyula. Hát ő gáz. Egyedül él, mert a felesége elhagyta, Gyula valahogy magába akarta olvasztani, kontrollálni minden lélegzetét, minden kapcsolatát. Belső poklától szenvedve néha ivott is, és akkor volt, hogy a földre került feleségét még tovább rúgta. Az asszony próbált neki segíteni, de aztán a szóbeli és időnkénti fizikai bántalmazást végül nem bírta – kilépett a kapcsolatból. Gyula a mai napig zaklatja. Lelkileg felzabálná a hozzá kapcsolódó nőket, nem fokozatosan egybeépülne velük, ahogy kell, hanem felülről kontrollt tartani rajtuk. Még a lélegzetük is kell neki. Nem akar szolgálni; a saját igényei vakítják el, és csak azokon keresztül látja a világot és a partnereit. De nem ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy vak minderre. Nem látja be, hogy gondolkodását és ebből fakadó magatartását kellene átrendezni, mert boldogtalanságának kulcsa önmagában van. Éppen ezért megoldani is ő tudja, (vagyis VOLNA megoldás!) főleg, ha nem pillanatnyi fájdalomcsillapításra, és jóllakásra gondolna, hanem igényeinek alapvető megoldására. És sajnos nem törődik vele, hogy mások mekkora árat fizetnek az ő pillanatnyi kielégüléséért, és ebből fakadó nyugalmáért. De még Gyula is ember. A magatartása, az nem emberi. De ő ember, és mindig is az marad.

Mert szeretni – okosan, óvatosan és ugyanakkor bátran, akár határokat is szabva – kell. Vagy nem leszünk emberek (Isten képmásai) többé.

;-)

Zoli

Nemzetközi Férfinap 2013. Demonstráció a Vértanúk terén

4 hozzászólás

A lepedő, amit a két kis topi is segített elkészíteni. Ezért pl. a kékkel írott „Csajok” szó „C” betűje teli volt zöld pöttyel. A kisebbik topi unatkozott…

Életemben nem csináltam ilyet. Kiállni ismeretlen emberek elé, és elmondani, amiben hiszek, amit életfeladatomnak érzek. Magyarországon kb. négy és fél- ötmillió férfi él, és a problémáikkal, életükkel alig is foglalkozik valaki! Lejáratják őket, és sokszor hazudozva fognak rájuk olyasmit, ami vagy nem igaz, vagy nem úgy igaz. 2013. nov. 19. Nemzetközi Férfinap, Budapest, Vértanúk tere. Első alkalommal tettem meg. És folyt. köv.

Izgulva készültem, bevallom leginkább önmagamnak kellett bebizonyítanom, hogy elég elszánt vagyok, ha nem akad segítségem, akkor is kiállok, akkor is végigcsinálom. Az első nyári karatetábor volt ehhez fogható élmény, amikor a kifeszített kötél felett kétszáz mae geri-t, gyomorrúgást kellett végrehajtani. A végén minden mozdulatért imádkoztam az Úrhoz, és a könnyeimmel küzdöttem. Diadal volt nem kibukni a sorból! Köszönöm sensei Pál Tibor az élményt, ami kicsit férfibbá tett! Tegnap ezért is sikerült.

Az esemény békés volt és egyszerű. A fiam osztályfőnökének javaslatára a lepedő egyik oldalát kikötöttem egy villanyoszlophoz, a másik felét tartottam én. A kezek váltásával (mikor melyikkel tartom fent, illetve lent a lepedőt) egész sokáig ki lehet tartani. Egy kedves bácsi készített képet, de mivel messziről készült, ezért egy másikat is akart, de elnyomott egy gombot, így egy rövid és homályos videó készült fotó helyett. Mindegy, ide teszem azt is… :-) Alul lesz.

Ő Martina és semmi köze a demonstráciüóhoz, csak ő szolgált fel, amíg szünetet tartottam a közeli Garibaldi bisztróban. Ugye milyen szép? És nagyon kedves és figyelmes is. (Mint valamennyi kollégája, férfiak és nők.)

Ő Martina és semmi köze a demonstrációhoz, csak ő szolgált fel, amíg szünetet tartottam a közeli Garibaldi bisztróban. Ugye milyen szép? És nagyon kedves és figyelmes is. (Mint egyébként valamennyi kollégája, férfiak és nők együttesen.)

Érdekes volt az a fiatal német diák, aki többször visszajött, és kikérdezett, miért is tüntetek, mit akarok. Elbeszélgettünk a Családon Belüli Erőszak kapcsán tetten érhető egyoldalú férfihibáztatásról, a rejtettebb női agresszióról, a feminizmus ésszerű korlátokon való lassú átbillenéséről. Sok sikert kívánt és ment a dolgára. Sajnos lepedőt tartva nem tudtam róla fotót készíteni.

Vagy a férfi, aki a párkapcsolaton belüli női taktikákról beszélt velem. Szex megvonás, a szexuális együttlétet hatalmi eszközként alkalmazva. A verbális agresszióról, a sokkal nehezebben bizonyítható finom kis megalázásokról, a lelki trükkökről.

Aztán az a másik, aki vitába szállt velem, és közölte, hogy a NANE szervezetnek mindenben igaza van. Mikor elkezdtem érvelni, hogy például a szervezet azon állítása, miszerint a Családon Belüli Erőszakot 95%-ban férfiak követnek el nők és gyermekek ellen, nem igaz, és mivel jó eséllyel a szervezet ezt tudja (ha pedig nem, akkor miért nem?), tehát így már egyenesen hazugság. Az objektív tények magyar rendőrségi statisztikákból, vagy hiteles, tudományos amerikai munkákból kimutathatók. Bizony hamar odébb állt a fiatalember. Hát, öreg, nem voltál elég felkészült.

A végén már nagyon fáradt voltam. (Egyébként gyönyörű az esti égbolt alatt a kivilágított Parlament. Karnyújtásnyira volt. A látványából merítettem erőt időnként.) Nem is fizikailag – álmosság lepett meg. Talán a hidegtől. De éppen akkor járt arra sok ember, gondolom, mentek haza a munkából. Nem hagyhattam ott a posztot, Apák Napjáig nem megyek megint tüntetni, most kellett minden másodpercet kihasználni.

Külön köszönet Csuzi Attilának, a Férfihang antifeminista portál főszerkesztőjének reggeli facebookos bátorításáért, bár előző nap kételyeit fejezte ki, de másnap, erőt adott és biztatott. Hőgyinek, a Férfihang egyik szerkesztőjének (nő) pedig ezer hála. Személyesen jött oda, és amíg a munkája engedte, beszélgetett velem. Jól esett baráti társasága, jóindulatú embersége. Köszönöm hőgyi!

Az utolsó tíz percben (már nagyon számoltam vissza a másodperceket) befutott egy rendőrségi járőr. Ugye én a BRFK – n jelentettem be a demonstrációt, ők nem szólnak minden járőrnek, hogy mi lsz a Vértanúk terén. Csak tudni akarták, mit csinálok. És a semmiből ott termett egy civil jogvédő is! :-) Bakker, nem semmi! Megköszöntem a jóindulatát (tényleg hálás voltam érte) de közöltem, hogy nem vagyok veszélyben, a jogbiztonságom garantált. Az úr tájékoztatott a jogaimról, és barátságosan búcsúzva elment.

A rendőrök ellenőrizték, minden szabályos –e, megnézték neten a bejelentés tényét, felírták a rendezvény célját, és elkérték a személyimet. Rendőrként végezték a dolgukat, és jóindulatúak, szabályszerűek, emberségesek voltak. Mire végeztünk, lejárt a demonstráció ideje, és csak azért nem segítettek összehajtani a lepedőt, mert a rendőrségnek nem csak függetlennek kell lennie, de annak is kell látszani. Mit mondhatnék? Igazuk van. De büszkék voltak ám, hogy végre vannak, akik kiállnak a férfiak mellett!

A magyar média több szereplője értesítve lett a rendezvényről, két hónapon keresztül, jó előre, három alkalommal. A Talita.hu keresztény feminista portál kivételével (bátorítottak, és helyszín javaslattal álltak elő) egyikük sem méltatott még csak válaszra sem.

Látható, dúl a patriarchátus ma Magyarországon, ahol egy férfirendezvényt arra sem méltatnak, hogy jól lehúzzák.

;-)

Zoli

A karate do szellemisége

Minden vélemény számít!

Gichin Funakoshi mester, a Shotokan karate megalapítója

Jómagam a fiam révén kezdtem karatézni. Először ő járt, feleségem ötletére, és aztán egyszerre csak én is ott álltam a sorban, egyelőre még melegítőben, fehér pólóban. Máténak amúgy is sok mindent köszönhetek, házasságom egyben maradását, mélyebb önismeretet, és a karatét.

Az a véleményem a vallásomról, a kereszténységről, hogy bár a legjobb és legfejlettebb világnézet, spirituális út, hit és vallás a Földön, rettentően el van nőiesedve. Az igazi férfiszellem csak nyomokban fedezhető fel benne, én ennek okait a Szent Lélek adományainak, a hirdetés és tanúságtevés hanyagolásában, az évszázadokon át tömegesen rossz példát mutató férfiak okán a férfiasságot eleve „rossz”-nak bélyegző, de ezt ki nem mondó mentalitásban látom. Úgy éltem meg, egészséges férfiszellemet az életembe, és a hitembe kívülről kell belevinnem. A rendkívül férfias középkori Japánból származó karate erre tökéletesen alkalmasnak látszott.

Nos, valóban az? Nézzük, hogyan ismerteti Gichin Funakoshi mester, a Shotokan karate megalkotója, a karate-dót, a világ egyik lehetséges belső útját, szellemi ösvényét! Az írás alapját a mester „Életem és a karate-dó” c. műve alkotja. (HUNOR Vállalkozás, 1996)

A könyv visszaemlékezések, kis történetek sora. Kis kitérő gyorsan: a könyv nem beszél olyan férfias mentalitást igénylő helyzetekről, mint a kemény edzések során a saját korlátainkkal való szembenézés, és az azokon való túllépés szükségességéről, a harc (kumite) esetén a fájdalommal és legyőzetéssel való szembenézéshez szükséges bátorság követelményéről. Ezek alapok, a mester különösebben nem tér ki rájuk.

Az általam megemlítendő legelső történet egy legendás harcos lenyűgöző történetét tárja elénk, aki egy nagyon tehetséges kézművessel, valójában azonban önmagával küzdött, hogy ne tartsa magát semmire. Éppen elvesztette megtisztelő megbízatását az udvarnál, majd élet-halál harcot vív a kihívóval. Ekkor jut el oda, hogy kész ténylegesen megsemmisülni, szembenéz a halállal. Ha veszít, távozni akar a világból. Teljesen lemond magáról, és ezzel akkora lelki erőre tesz szert, hogy ellenfele megrendül tőle, és megtámadni sem tudja.

Számunkra talán az lehet a tanulsága ennek a szinte meseszerű regének, hogy minden küzdelemben (fizikai, vagy lelki-szellemi) sokkal nagyobb az esélyünk a sikerre, és győzelmet-kudarcot egészségesebben élhetünk meg, ha mindkét lehetőséget elfogadjuk, a vereséggel éppúgy szembe tudunk nézni, mint a diadallal. Bár természetesen az utóbbira törekedjünk. Így a vereség nem vereség, hanem tapasztalat, pusztán a végső sikerhez vezető út közbülső állomása lesz.

Gyönyörű történet, amelyben a mester elmeséli, hogy egyszer szkanderozó fiatalemberek mellett ment el, akik éppen versenyt tartottak. Könnyű prédának vélték, rávették, hogy beálljon közéjük. Bár Funakoshi mester szabadkozott, de ráállt, és valamennyiüket legyőzte. Továbbhaladva azok követték őt, és megpróbálták megverni. Végül ott álltak dühösen, csalódottan és tehetetlenül, mert nem tudtak hozzá közel kerülni. A mester még évek múlva is szégyenkezve gondolt vissza erre az esetre! Mert belátta: ő is vétkes volt benne. Bár erős volt, rászedte azokat – a szintén nem patyolat lelkű fiatalembereket – és megszégyenítette őket. A tisztességes az lett volna, ha, amikor rááll a versenyre, közli, hogy karate mester, és erősebb, mint amilyennek látszik. Akkor tudták volna, kivel állnak szemben. Egyenesség, őszinteség, nyíltság – a jó karatéka jellemzői.

Kibékülés

Tanulságos egy közvetítés elbeszélése is. Két falu közt tört ki csaknem háború, és a mester igyekezett egyengetni a béke útját. Leírja: türelmes volt, nem erőltetett semmit, mindkét felet meghallgatta. Vajon mi nem keveredünk sokszor vitás helyzetekbe? Próbáljuk követni a mestert! Távolodjunk el saját nézőpontunktól, ne legyőzni, hanem meggyőzni akarjuk a másikat; érveljünk, és ne erőltessünk túlságosan semmit! Persze az igazunkban álljunk szilárdan és képviseljük azt hűen! Viszont tudjunk a másik igazságaira is nyitottak lenni. Ha úgy állunk fel a vitából, hogy na, beszélgettünk egyet, és bár közelebb nem kerültek az álláspontjaink, de mint embert jobban tudjuk egymást méltányolni – megérte próbálkozni.

Leírok egy példát, amit bár a mester nagyra értékelt, de keresztény szemmel azért így kicsit vitatható.

Onshikivel, a nagy bajnokkal sétált egy nap Funakoshi mester, és eleredt az eső. A bajnoknál volt esernyő, kinyitotta, és így folytatták útjukat. Csakhogy Onshiki 180 cm magas volt, míg a Shotokan karate alapítója jóval alacsonyabb. A védelem szinte semmit sem ért. Ekkor a bajnok átadta az esernyőt Gichin Funakoshinak, és a feje köré törölközőt csavarva folytatta az útját. Nagylelkű áldozatkészségét magasztalta a mester. Én megértem, de vajon nem volt a tett mélységes motiválója a mester karatéban szerzett hatalmas rangja? Ha egy egyszerű karatékával történik mindez, elázott volna? Egy utcai járókelő? Egy névtelen koldus?

A mester büszkén írja, hogy soha, senkiről nem hallotta, hogy visszaélt volna a karatéban szerzett jártasságával. Mert ez hatalom – vannak megvakító, vagy akár gyilkos technikák is. Ezért a mester mindig javasolja a tárgyalásos konfliktusrendezést, hogy soha ne feledkezzünk meg saját gyengeségeinkről „Nektek nem erőseknek, hanem gyengéknek kell lennetek!” – mondta ő. Mindig a tudatában kell lennie egy karatékának, hogy úton van a tökéletesség felé. Sose lesz az, de haladni mégis kell felé. Ezért ne legyen eltelve magával!

Igazi közösségi ember volt Gichin Funakoshi. Kiemeli, hogy olyanokkal szemben is figyelmesen és udvariasan kell viselkednünk, akiknek szolgálataiban biztosak vagyunk. Családunk tagjai, egyszerű alkalmazottak. A tanítványok. Hiába kötelességük a mi kiszolgálásunk, tiszteletünk, sokat kaphatunk vissza, ha odafigyelünk rájuk szívességekkel, dicséretekkel, viszont- vagy megelőző szolgálattal.

Gichin Funakoshi számára a karate, annak lelke, a karate do és a hétköznapi élet egy volt. Mint három egybefont zsineg, mely erős és biztos kötéllé áll össze. Ezért említ a karate do kapcsán olyan eseményeket is, melyeknek a karatéhoz semmi közük. Egy fürdőmesterrel kialakult személyes barátságát. Megköszönt neki olyan szolgálatot, amely mellett legtöbben elmennek, mert az az illető kötelessége. Aztán beszélgetni kezdtek, és a mester meglátta az értékes embert az egyszerű szerep mögött. Karate egy szál se, egész idő alatt.

A mester némileg misztikus is volt. Verseket is írt, s írói álnevéből (shoto – hullámzó fenyő) lett a Shotokan karate neve is. Gyakran tett a mester hosszú sétákat a természetben, és ott többször ráérzett a mindent átfogó Élet lüktetésére. A széltől hajladozó fenyők hangja ezt jól kifejezte számára. Mi, keresztények, ezt az éltető leheletet hívjuk meglátásom szerint Szent Léleknek. Keresztényül: Funakoshi mesternek Isten-élménye volt, és ebből az élményből ered írói álneve, és a önvédelmi rendszerének elnevezése is. Biztató alapok, igaz? ;-)

Még egy fontos gondolat: ne másokhoz képest határozzuk meg a saját értékünket! Az egymáshoz viszonyított helyzetünk a karatéban, de az életben is folyton változik. Aki tegnap kezdő volt, holnapra haladó, aztán mester lehet, miközben mi parkoló pályán kell, álljunk. Mindig korábbi önmagunkhoz, és az ideálunkhoz képest viszonyítsunk!

Javasolt a könyvet mindenkinek elolvasni, akit érdekel a karate végső célja, és egy lenyűgöző, mégis végtelenül egyszerű, barátságos ember szellemi öröksége.

Zoli

Az igazi férfiszellem: a Békítő

Minden vélemény számít!

Hívjuk a barátomat, akinek a történetét továbbadom, mondjuk Péternek. Amúgy más néven szerzőként dolgozik itt, a Férfiak Lapjánál, és a Keresztény Férfiak Társaságának tagja. Másfél évvel ezelőtt mesélte el ezt az eseményt, az akkori (2011-es) lelkigyakorlatunkon.

„A régi cipőgyárnál sétáltam, amikor egy roma párra lettem figyelmes. A férfi szörnyű módon üvöltött a nővel. Volt velük egy rémült kisgyerek is. Nem gondolkodtam sokat, fogtam magam, és átmentem az út túlsó oldalára, mert velem pont szemben történt a dolog. Megkérdeztem a férfit, miért gondolja, hogy így kell megoldani egy problémát? Jóval szelídebben magyarázkodni kezdett, mire én a lassan távolodó párjára és gyermekükre mutattam. „Jó ez így? Mit lát ez a gyerek? Hogy kell bánni a nőkkel? Mit él át a felesége?” Belátta, hogy hibázott, és magyarázkodott, hogy hát hirtelen haragú, és így történhetett ez az egész.”

Ketten hallgattuk a történetet, Pali bácsi, és én. Mindketten elismertük, hogy nem lett volna merszünk odamenni. Péter azt mondta, nem is tudja, nem jutott eszébe félni. Nem volt kérdés, közbelép-e vagy sem.

EZ az a férfiszellem, amiről beszélek. Az IGAZI férfiasság.

;-)

Zoli

Helyzetjelentés egy kávéházból

Minden vélemény számít!

mackó (illusztráció)

Egy férfival vívtam a dominanciaharcomat. Ő egy sarokban ült, és észrevettem, bántja a magabiztosságom, ahogyan idegen környezetben rögtön leveszem a kabátom, (vagyis kifejezem, hogy otthon érzem magam), ahogyan magától értetődő természetességgel rendelek, (hiszen a személyzet ezért van ott), ahogyan az asztalt kérdezés nélkül odébb teszem (hiszen a gondozottam kerekes széke miatt több helyre van szükségünk, és láttam, hogy van ehhez elég hely). Egy darabig játszottam a szerényt, összébb húztam magam, kevesebbet mozdultam, nem akarom én az erőmmel bántani, jó ő úgy, ahogyan van. Én sem vagyok mindig erős, és nem is mindig látszom a legerősebbnek. Aztán ránéztem, mert éreztem, hogy még mindig belém kapaszkodik, szeretne legyőzni. Még mindig nem elég magabiztos, akkor érezné magát igazi Férfinak, ha fölém kerekedhetne. Engem nézett, olyan nyugodt, „árthatnék neked, ha akarnék” pillantással. Innentől már nem volt igazán játék nekem sem. Felidéződött, hogy milyen érzés volt kiállni az első harchoz, az első bokszversenyen. Mert harcolni már nem fellépés kérdése. Ott ütni kell, és elhajolni. Mozgásban lenni, taktikázni, és megtartani az erőt mindvégig. Akár egy tüdőre mért ütés után „fél tüdővel” állva maradni. Ez a férfi megfenyegetett, hogy nem fél tőlem, sőt jól teszem, ha én félek tőle. Felvenné a kesztyűt, ha arra kerülne sor. Vagy simán lecsapna, ha úri kedve úgy tartaná.

Megindult a presztízsharc kettőnk közt. Ki a legény a gáton? A szemébe nem néztem, a nyílt konfrontációt csak a legvégső esetben alkalmazom. Ha nem muszáj, nem hívom ki a sorsot magam ellen, és nem élvezem megalázni az ellenfelet sem. Ő adta a magabiztos mackót, aki kiereszthetné a karmait, én pedig – nos, elkezdtem „mozogni”. Reagáltam a környezetemre: zaj itt, odafordulok, egy ember elhalad a kirakat előtt, megnézem. Ha csinos lány, annál inkább. Itt is érvényesült az élet törvénye. Aki életjelet ad, az kerül fölénybe. Mackó ezt nem tudta, és bizony a harmadik-negyedik fejfordítás, figyelemösszpontosítás, köhintés után kezdett meginogni a tartása. Mert aki passzív, az lemarad.

De ez a küzdelem ette az én idegerőimet is. Mert ez az idegek harca. Erő feszül erőnek, a taktika kevés. Ha csak forgatod a fejed, ha nincsen benne, hogy felvetted a kihívást, ha nem hiszed el, hogy amennyiben az asztalhoz lépne, és kihívna az utcára, akkor vele mennél, akkor kár belekezdeni. Ezért az én arcom sem volt már vidám. Komor figyelemmel küzdöttem, és tudtam, hogy tudja, hogy félek. Mert aki harcol, az kap is csapásokat, nem csak oszt. Bizony, egy igazi férfi tudja, hogy ő nem terminátor, és sokszor ezért is olyan kegyetlen. Mert FÉL. Le kell radírozni a másikat, nehogy váratlan trükköt húzzon elő, vagy a mindig kiszámíthatatlan véletlen (Sors, Isten, Ördög?) szóljon közbe. Mégis fel kell venni a keresztet, a félelem keresztjét, és kiállni. Nincs csodaszer, a szembenézést nem lehet elkerülni. Viszont nem kell belerokkanni. Aki felkészül, az kitart és végigcsinálja. Talán csak büszkeségből. Talán kegyelemből. Talán mindkettőből.

Végül továbbindultunk a nénivel. Eligazítottam a széket, közben megint nem néztem a Maci szemébe (keleten még tudták, hogy ez mennyire fontos tiszteletadás). Kimentünk a kávézóból.

Elvégre nem kell nekem itt és most bebizonyítanom semmit. Ha nem tartott volna veszélyesnek Mackó, akkor észre se vesz.

férfi

Interjú pecással – egy férfias szakmáról, egy egészségesen férfias életről

Minden vélemény számít!

Pecás természetes módon férfias, a legjobb értelemben átlag magyar ember. (Értsd: nem középszerű, viszont a nagy többséghez hasonlóan ő is értékes.) Vele beszélgettem.

Korábban mentőápolóként dolgoztál, meséld el, hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a komoly szakmával?

Miután ifjú katonaviselt ember lettem, kb. fél évig édesapám mellett dolgoztam, egy vasipari vállalkozásnál. Egész jól kerestem, de nem igazán akartam ezt csinálni az életben.

Így, március közepén bejelentkeztem a munkanélküli hivatalba, 1 hét múlva felhívtak, hogy lenne egy állás a mentőknél. Elfogadtam, és április 1-én kezdtem. Megszerettem a szakmát, és ottmaradtam.

Mennyi időt töltöttél el mentőápolóként?

Összesen 13 évig voltam mentőápoló.

Milyen egy átlag nap nagy vonalakban a mentősöknél?

Egy átlagos nap a mentőknél úgy kezdődik, hogy váltás előtt 10-20 perccel érdemes beérni, nehogy kibasszál (hát ezt nem törlöm ki, annyira tetszik. Höhöhö. Azért az ilyen általános nem lesz. Zoli) a másikkal, akit leváltasz. Pl. Reggel, és este is 7 órakor van a váltás, és ha ki kell vonulni, mondjuk 6:40-kor 30 km-re, és sok a dolog a helyszínen, akkor a társad biztosan túlórázni fog, és később tud lelépni. Ha nincs riasztás, elfoglalod magad, amivel akarod. Nézed a TV-t, netezel, stb. Ha szól a csengő, akkor futsz a kocsihoz, és mész. Nagyjából ennyi.

Legvidámabb élményed?

Azon kívül, hogy amikor az állomáson voltunk, és hülyéskedtünk? Mindig jó érzés volt, amikor a kezünk között született egy gyermek, vagy amikor egy reménytelennek látsz

Sajnos volt egy pár, de erről nem szeretnék beszélni. Mindig nehéz volt, amikor valakit nem tudtunk megmenteni.

Milyen személyiségjegyekkel kell rendelkeznie egy mentőápolónak?

Jó helyzetfelismerés, empátia, de ami a legfontosabb, hogy aki mentősnek szegődik, tudja és szeresse a szakmáját, ismerje fel a betegségek állapotait, tudjon alkalmazkodni kellemetlen helyzetekhez is.

Hogyan lehet jól megoldani pl. egy életveszélyben lévő balesetes ellátását? (Hogyan küzdesz meg a stresszel?)

Ez nagyon egyszerű. Csinálni kell a dolgodat. Félre kell tenni az érzelmeket, és a beteggel kell törődni. Gondolkodni, hogy mit tehetsz még annak érdekében, hogy neki jobb legyen. Vannak protokollok, amivel én egyáltalán nem értettem és nem is értek egyet, a mai napig. Egy tapasztalt mentőápoló mindig tudja, mit tegyen. Mint minden másban, itt is fontos a józan ész! (Jujj, de tetszett ez az utolsó mondat! Az a bizonyos józan, paraszti! Minden igazán kreatív dolog alapja. Zoli)

Horgászat, egy férfias sport. Írsz róluk a Férfiak Lapjában, itt csak annyit kérdezek, mik a terveid? Van egy honlapotok is, ha jól tudom.

A horgászatot én nem kimondottam nevezném férfias sportnak. Inkább szenvedélynek, hobbinak. Erről már írtam, nem akarom ismételni magamat. Az idei terveim ugyanazok, mint minden évben. Nagy lelkesedéssel várom a tavaszt. Szeretnék sok halat fogniJ

A honlapunk a harcsahorgászatról, azon belül, a harcsák fészekről való megfogásáról szól. Ezt nem részletezném,akit érdekel a téma, látogasson el a www.harcsahorgasziskola.hu weboldalra.

Család. Milyen a párkapcsolatod, hogyan oldjátok meg a nehézségeket, mit szeretsz legjobban a párodban?

A páromban a legjobban azt szeretem, hogy a párom. Erről most oldalakat lehetne írni, lényeg, hogy Ő az igazi, szeretem őt, Ő is engem, és remekül működik a házasságunk. Ebből következik, hogy vannak ugyan problémák időnként – mint minden kapcsolatban – de meg tudjuk oldani őket.

Köszönöm szépen az interjút! Aranyos, bár magadba, életedbe bepillantást nem nagyon engedő válaszokat adtál. Nem baj ez, nem mindenki szereti beavatni a nagyközönséget abba, aki, ami, amiről éppen szól az élete. Ez a szemérmesség is nagyon szép. Örülök így is, hogy vállaltad a feladatot.

Zoli

München – a harcos és a lelkiismeret

Minden vélemény számít!

„Vannak helyzetek, amikor túl kell lépnünk a kulturális szabályokon. Átérzem felelősségem súlyát és meghoztam döntésemet.” – kb. ezek a szavak hangzanak el az Izrael államot kormányzó asszony szájából, amikor eldönti: válaszul a Müncheni Olimpián meggyilkolt zsidó sportolókért, kegyetlen megtorló akcióba kezd. Steven Spielberg filmje (München) ezt a megtorló akciót dolgozza fel. Igazi tanítófilm, egy „Füveskönyv”, ahogy talán Márai nevezné.

Avner Kaufman (Eric Bana) tipikus férfi, és a legjobb értelemben. Fiatal, lelkes, családos. Szereti övéit, erejét pedig a közösség, a haza szolgálatába rendeli. Nagy dolgokat szeretne véghezvinni, igazi hőssé akar válni. És jó, hogy ez így van. Élete szerencsés: felesége megérti őt, támogatja, pedig nagy áldozatot kérnek mindkettejüktől. Avner fogja vezetni azt a titkos kommandót, amelynek célja megölni az Olimpián történtek tetteseit, s meglehet, évekig távol lesz övéitől. Feleségének addig nélküle kell boldogulnia. Pedig csak két hónap, és jön a legkisebb Kaufman.

Öt férfiből áll a csapat, és lenyűgözően mutatja be őket a film: mind őszinte hazafi, áldozatokra kész ember, jóra hajló jellem, és összetartanak, toleránsak egymással. Pedig az érzékenységre hajló széplélek játékkészítő, a szigorúnak tűnő, de megértő nagybácsi, és a keményöklű vagány egyaránt megtalálható a csapatban.

Elindul az akció.

Lépésről lépésre haladnak, és kicsit talán szerencséjük is van: folyamatosan göngyölítik fel a Fekete Szeptember terroristacsapatot. Ám közben, mint a lassan hulló esőcseppek, más információk is érik őket – és velük minket is, a nézőket.

Egyik célpontjuk közelébe úgy jutnak, hogy újságírónak álcázza magát a játékkészítő, és az interjú során kiderül, hogy a Müncheni eseményeket nem bölcs önmagukban szemlélni. Izrael hódítóként jelent meg a Sínai félszigeten, és erővel vette el az akkor ott élők földjét, és sokszor nem viselkedik jó szomszédként: arabok vére folyik a kezük által. A célpont kislánya csak hajszál híján menekül meg – a csapat tagjai még időben tudnak szólni a robbantást végző társuknak: várjon, a lány váratlanul visszament a lakásba. Vajon hányszor sérülnek meg civilek az „igazságért” folytatott háborúban?

A másik célpontnál a szomszéd szobában szerelmeskedő fiatal pár nő tagja kap a szemébe szilánkot – olyan apró malőr miatt, hogy túl erős volt a robbanószer. Nem azt kapták a szállítótól, amit kértek. Hm, hm. Adódik számomra az asszociáció: a szeretet (itt: szerelem) sérül először, amint elkezdjük túlságosan követelni az igazunkat. Amikor már nem ököllel, de buzogánnyal csapunk az asztalra. Először még oda. De hát az (a szeretet) nem számít, az csak olyan könnyű izé, rózsaszín illat a levegőben, és csak a kényelmes, puhány életet élőknek való.

Egyébként az első gyilkosság se megy könnyen. Itt a célpont egy irodalmár, egy nyugdíjas korú bácsi. Aki amúgy valóban bűnöző, terrorista – és hirtelen nagyon – nagyon jó lesz, és nagyon őszintén próbálja nyugtatni Avnert, amikor az pisztolyt szegez rá a lift előtt állva, egy homályos lépcsőházban. Vajon tényleg jóvátenne mindent? Nem tudjuk meg, kicsit később már a vére összevegyül a nála lévő, közben kiömlött tejjel.

Még egy jelenetet szeretnék kiemelni az akcióból. De ennek van előzménye is: kezdenek felfigyelni a különítményre, és egy holland bérgyilkosnőt küldenek a nyomukba. Ő először Avnert szemeli ki, de azt erkölcsössége és felesége iránti szeretete megmenti. Nem fekszik le a vele, hanem felhívja asszonyát a szobájából. Társa, a szigorú nagybácsis küllemű, de jószívű (számomra ezért is nagyon szerethető) Carl nem így jár. Avner nemsokára megtalálja az ágyában, meztelenül, holtan. A levegőben még érződik a holland nő parfümje.

A kiválasztott jelenet: a csapat bosszút áll. Rátörnek a bérgyilkosnőre az otthonában, aki persze egyezkedni próbál. Felajánlja magát: mint gyilkost, és mint nőt is. Mégsem ribanc: ember, aki fél, és időt akar nyerni. Megölik, és itt van az az egyperces részt, ami rám különösen is hatott. A nőnek már két golyó van a testében, de csak két pirosló lyuk látszik a mellkasában. Már halott, de még nem látszik annak. És TUDJA ezt. Van pár perce, hogy elbúcsúzzon az Élettől: a fiatalságától, lehetséges hódításaitól, gazdagságától, kiemelkedő intellektusától, szerető kapcsolataitól, és szembenézzen Vele: a mindent elnyelő Sötétséggel.

Itt csak az egyik lyuk látszik, de bizony, ott van már a másik is.

Először a konyhapulthoz támolyog, ahol a cicája nézi, mit csinál a gazdája (nem szokott így viselkedni); aztán egy fotelbe rogy. „Ecce homo”? Aztán az egyik lélegzetvételnél vér bugyog elő a sebekből, és szörcsög a tüdeje. Most már nem csak egy ijedt kislány a filmvásznon, de egy valóban haldokló ember. Végül: halott.

Bennem külön erősítette az élményt, hogy nővel történt mindez. Azonban nem gonosz patriarchák állnak vele szemben – mélyen megsebzett férfiak, akinek egyik társát csapdába csalta és megölte. Érthető – és szerintem mélyen helytelen, amit tesznek.

És most jön az igazi fordulat Avner lelkében. Meddig lehet az erő álarca mögé rejteni a borzalmat, az embertelenséget? Meddig lehet megindokolni, hogy amit teszek, a hazámért, az igazságért és egyéb nemes célokért, fogalmakért teszem? Meddig vagyok képes szembenézni az áldozataim szenvedésével mindezekért? Mikor kezdem sejteni, hogy ami kiárad tőlem: halál, félelem és fájdalom – az engem és az enyémeket is utolérheti?

Louis (az informátor) figyelmezteti Avnert, már ő is célpont. „Aki kardot ragad, kard által vész el.” – nem, nem Louis szavai ezek, ezt valaki más mondta Péternek a Getsemáné kertben, mikor az apostol karddal akarta őt megvédeni.

Avner kiszáll az akcióból, és visszavonul. És kérdések gyötrik: a vezetői, akikben annyira megbízott, valóban tudták, mit tesznek? Vajon terroristák ellen küldték őket, vagy egyszerűen csak a palesztin nép vezetői ellen? Kit, mit szolgált ő az idealizmusával, tenni akarásával, áldozatkészségével, férfi mivoltával? Hiszen fokozatosan derül ki az akció során: az nem úgy van! Odacsapunk, majd tanulnak belőle! Nos, nem tanulnak. Nem úgy, ahogy azt Avnerék hiszik. Újak jönnek a kihulltak helyére, még erősebbek, még erőszakosabbak. Egykori felettese ezt így kommentálja: „ha a körmét levágja, az is újra nő.” Vagyis csak kitartás (monománia) kérdése az egész. Újra és újra oda kell csapni. Egyszer csak megértik! Na de mikor? És meddig? Hiszen a másik fél éppúgy azt hiszi, hogy igaza van!

Itt szeretnék kitérni valami fontosra. Ismerőseimtől, barátaimtól, keresztényektől és antifeministáktól, valamint nemzeti érzületű emberektől sokszor hallom: mert a hazugság elharapózott. Van hazugság, igen. Nem vagyok olyan oktondi, hogy tagadjam. De szerintem sokszor nem erről van szó. Nem Mások gonosz és mocskos üzelmeiről (bár végül sokszor azzá válik, ha kereskedelmi tévés valaki, vagy ha a legegyházhűbb keresztény) és minket manipuláló hazugságairól.

A magunkéról. A tévedéseinkhez, fél-igazságainkhoz való merev ragaszkodásról. Hogy a Valóságot (Istent, vagy művét: az Életet) adott szinten ismerjük. Ez oké, ennek így kell lennie, így fejlődünk, lépünk igazságról-igazságra. De ehhez konkrétan is kell fejlődni! Hajlamosak vagyunk a Valóság nekünk nem tetsző részeit elutasítani, önmagunkon újra és újra nem túllépni, a növekedésben és fejlődésben leragadni. A tartalom helyett túlságosan a formára figyelni, stb. Nem bízunk benne, hogy a teljesség sivatagosabb részei után ismét oázis jön, és összességében az Élet és annak tartalma, mondandója, igazságai sokkal szebbek, mint a mi arról való elképzeléseink. A nekünk nem tetsző valóságszikrákat aztán másokban kezdjük gyűlölni és elutasítani. Természetesen nem kell mindenre igen-t mondani, erkölcsi szűrőnkön szűrjük át azt, amivel találkozunk! (A négy Evangélium tanításán, illetve a Négy Evangéliummal megszűrt Biblián.) De az emberre mindig igent kell mondani, ha tetteit és gondolkodásmódját el is utasítjuk. És nagyon sokszor nem az erő alkalmazása a megoldás: „ha kell, eltöröllek a világ színéről, csak legyen már végre BÉKEEEE!” (Nem nagyon gáz, ha valaki már itt tart? Nem tehet erről maga is?) Hiszen a gondolati, lelki tartalom, amit a másik képviselt, újra és újra vissza fog térni, lehet, még erőszakosabban. Dolgunk van vele. A türelem, az elfogadás, bocsánatkérés sokat segíthet. Vagy a kitartás a szelíd elutasításban: „Nem, Gizike, Alsópitypalattyon nem engedélyezünk félmeztelen Femen tüntetést a pitypalattyi csatornahálózat katasztrofális állapota miatt. Viszont három példányban adhat beadványt az ügyről, és ha valóban elkötelezett, akkor ezt ismételje meg havonta, néha pedig ne átalljon személyesen is érdeklődni a dolgok állásáról.”

És ami még segíthet: ima. Árt? Viszont segíthet! Adjunk már egy százalék esélyt a Mindenhatónak! (Csak aztán, ha bejelentkezik, tanuljunk is meg együtt élni vele! Ld.: Keresztény metódus sorozat. Biztos másképp is lehet, de én tiszta szívvel egyéb módszert, mint a keresztényit, nem tudom ajánlani. Itt már sokan voltak befutók, más spirituális irányzatoknál – háát, nincs sok információnk. Mindenki eldönti maga.)

Vajon mi lett volna, ha Izrael állam vezetője a film elején így kezdi a mondandóját: „Mélyen elgondolkodtatott, hogy mi vehette rá arab szomszédaink néhány tagját, hogy egy olyan nemes és szent eseményen, mint az Olimpia, ilyen borzalmakat kövessenek el. Felvetődik bennem önkéntelenül is a kérdés: vajon mi, zsidók (angolok, amerikaiak, magyarok, keresztények, én – Toplak Zoltán) nem tehetünk némiképp róla, hogy ők (bárki, akit ellenségünknek hiszünk: muzulmánok, cigányok, zsidók, feministák, Femen aktivisták, stb.) idáig jutottak? Vajon nem kellene – e mélyen magunkba nézni, és feltenni a kérdést: tehetünk – e azért valamit, hogy ők megenyhüljenek? Hogy tudjunk békében együtt élni? Hogy megismerjük egymást, és tiszteljük egymásban azt, ami érték (valami csak van!)? Hogy egyenrangú partnerként fogadjuk el őket, mint embereket, és igazságainkról később és jóval türelmesebben egyeztessünk? Hogy tanuljunk tőlük, (valamit csak lehet!) és tanítsuk őket? Hajlandóak lennénk – e ésszerű kereteken belül áldozatot vállalni ezért? És legelőször is: kérdezzük meg Istent! Ugyanazt akarja, amit mi?”

;-)

Zoli

A férfi: a világ rendőre

Minden vélemény számít!

Nem kell kigyúrt alkat, földbe döngető izomzat. Mérlegelj: ha be tudod vállalni – kockáztass! Mindegy mi történik: te már hőssé váltál.

Buszmegállóban állsz. Egy idős bácsival beszélgetsz. A kocsmából egy fiatalember támolyog ki. Előveszi a micsodáját és belevizel a virágtartóba. Mit teszel?

Valóban megtörtént. A bácsi szólt a srácnak, olyan választ kapott, hogy nem tette el. Én meg sem mozdultam. Féltem. A srác kötözködő természet volt, félelmetes verekedő. Érthető volt a passzivitásom? Szerintem igen. Mégis helytelen.

Mi a teendő ilyenkor? Rendőrt hívni? Mire odaér, a srác már sehol. A biztos morog, minden jelentéktelen esetért kihívják, és az elkövető messze, meginteni se lehet. Meg, ha meginti is, mi haszna? Pár szó, az semmi.

Azt a szitut másképp aligha lehetett volna megoldani – akkor és ott. De ezer másik van, amikor szintén férfias határozottság és bátorság kell. És nekünk kell helytállnunk, mert nem lehet mindig jogi és hivatalos úton érvényt szerezni az igazságnak, a helyes viselkedésnek, a rendnek.

Én ezt javaslom:

Tanuljunk küzdősportot, és járjunk versenyekre is! Váljunk harcosokká! Ma, akik ilyen sportot oktatnak, fegyelmezettségre is okítanak; egy normális edző nem tűri, hogy a tanulói visszaéljenek az erejükkel. Erre az edzőtársaknak is oda kell figyelniük. DE! Az élet nem csupa fegyelem, és biztonságba terelő szabály. Aki küzdött már élesben, az tudja ezt a legjobban. KELL élnünk a szabadságunkkal, természetes kreativitásunkkal is, vagy meg se mérettessünk! Folyamatos egyensúlyozás a rend és a szabadság közt – művészet helyesen élni. Vagyis élesben felejtsük el a következő két mentalitást: mindig betartom a szabályokat és így én leszek a Jófiú; pokolba a szabályokkal, majd megoldom Magam! A kettő között az igazság.

Nagyon sokszor nem kell, elcsattanjon pofon: elég a határozott közbelépés. Van, hogy megoldja a problémát az érvelés, a csitítás. Van, hogy ütni kell. (Azért szerintem Magyarországon elég ritkán. Hála Istennek!)

És vannak azok a szituációk, amiket nem tudunk mi megoldani. Túl erős az ellenfél, vagy túlságosan félünk tőle. Emberek vagyunk, férfiak, nem terminátorok. (Mert ugye, ők a Rozsdatemetőbe mennek. A férfiak viszont a Mennybe.) Próbáljunk mást, de ne maradjunk tétlenek! Ima, például. Adjunk már esélyt az Istennek, hátha csoda történik! Vagy természetes eszköz: rendőrt hívni. Még ha fölöslegesen is, a fent leírtak miatt, de jobb, mint gyáván félrenézni, és SEMMIT sem tenni. A körülöttünk állóktól segítséget kérni. Legfeljebb hüjjének néznek. Megsértődnek és gyáván hátat fordítanak. De ezt túl lehet élni. Ne a sikereinken mérjük magunkat, hanem az őszinte próbálkozásainkon!

Ha a szomszédban már megint sikítozik az Erzsi, üvölt a Józsi, és tudjuk, hogy asszonyverés jön, mert kismilliomodszor pereg a forgatókönyv, legalább készítsünk hangfelvételt az esetről, jelentsük a rendőrségen, szóljunk a (nem szeretem ezt a társaságot, de most mégis ideírom a nevüket) NANE szervezetnek, a nővédőknek, mittudomén.

NE-HAGYJUK-ANNYIBAN-A-DOLGOKAT!

Egyik ismerősöm egyszer „csatázott” a párjával. Nem ütötte meg, de erőszakos volt vele. Asszonyka sivított, mint a szúrás előtt álló malac. Egyik szomszéd kihívta rájuk a rendőrséget. Tudjátok, mit mondott nekem az ismerősöm? „Zoli, nagyon megalázó volt a rendőrség kijötte, bár rendesek voltak. Figyelmeztettek, elmagyarázták a dolgokat, és a lehetséges következményeket. Ugyan nem bántam meg, amit tettem: (egy kulcsot csavartam ki a feleségem kezéből), de hálás vagyok a szomszédomnak. Mert nem volt neki mindegy, mi történik nálunk. Mert féltette a családomat. Mert bármi is történt, szeretem az enyémeket. És jó tudni, hogy másoknak nem mindegy – ha tévednek is.”

Világos, nem áll mindenki így hozzá. Vannak bosszúálló férfiak – és nők. (Bizony, nők is lehetnek erőszakosak, még családon belül is.) Hát szerezzünk be gázspray-t, járjunk önvédelmi tanfolyamra! Beszéljünk a barátainkkal, mit tehetünk a biztonságunkért. Ne akarjunk mindent magunk megoldani! Nem vagyunk mi kisistenek! Férfiak. Se több, se kevesebb. Mert nem kis szó az: Férfiként élni.

Most két nagyon fontos gondolat jön – mivel az egész cikket halálosan komolyan gondolom.

Egy – tudjuk hol a határ! Mi az, amibe nem kell, sőt nem szabad beleavatkozni. Minden butaságért nem kell a szomszédok életébe folyni. Illetve mi az, ami már nem a mi hatáskörünk. Mert azért szó szerint a férfi mégsem a világ rendőre – inkább rendőrfélesége. Vannak igazi rendőrök, egyenruhában, esküvel, kiképezve, felfegyverezve. Na, bizonyos szint után (amikor pár szó, jelzés, akár egy-két pofon után sem javul a helyzet, pláne romlik) az ő dolguk eljárni.

Másik – aki vállalja a felelősséget, hogy így mások életébe avatkozik, az nézzen szembe vele, az ő élete milyen! Az maga fedje meg magát, és ne sértődjön meg, ha őt is megfedik! Ha jogos kritikát kapott javulhat, ha nem, önérzetesen kihúzhatja magát. (Mondjuk nem mindig egyértelmű azonnal, mi jogos és mi nem.) Aki másoktól normális életvitelt vár, az maga is törekedjék erre – és őszintén. Nincs két mérce – ugyanaz vonatkozik rám is, ami másra. Viszont görcsölés nélkül! A fene megette a komor szenteket! Inkább éljenek a vidám bohócok!

Kicsit komolyabban: nem azt állítom, hogy dolgunk mások életét a mi elképzelésünk szerint alakítani. De dolgunk időnként kimondani: elég! Megvédem a gyengét, a kiszolgáltatottat, legyen férfi vagy nő. És nem tűröm a jogtalanságot, a gonoszságot. Ha tehetek ellene: teszek ellene.

Egy megtörtént eset a példa illusztrálására.

Legyünk Férfiak: büszkék és belátóak, türelmesek és józanok, de főleg: bátrak!

Ui.: Némileg más módszerekkel, de nőknek is való ez a mentalitás.

Uniszex, ugyanis.

;-)

Zoli