Voltatok már úgy, hogy buszon utaztatok, az lerobbant, és rögtön férfiak serege próbálta megoldani a problémát? Tanácsok, próbálkozások, zsebre dugott kézzel ácsorgás (rám nem figyel senki, az én szakértelmem itt nem kell senkinek), kis hőzöngés, vita, akár sértődés… De elakadhat egy autó a hóban: szituáció ugyanaz. Férfiak ki, (kivéve az okoskát hátulról, ő már eleve leírta magát ilyen szituációban), autótolás, deszka kerék alá helyezése, homokszórás, kiásás, stb.
Nem az ön-, vagy a férfitársak ostorozása bírt rá az írásra elsősorban. Bár megmosolyogtatnak ezek a szituációk, és kicsit a fejemet is fogom tőlük. Mindegyik férfi vezető akar lenni rögtön, az ő tanácsát, elképzelését fogadják el a többiek, majd ő tudja és megmondja… Most őszintén, nem szeretnivalók, még emberi tökéletlenségükben is? ;-)
Megértem őket. Persze, gyarlók, kicsit önzők, magukat akarják rögtön előtérbe helyezni, de melyikünk nem? (Nem erre tanít a világ, a média, a köz vélekedése, sokszor maga a pszichológia is?) Mert mi van mindennek a mélyén? Vezetők akarunk lenni – modern feministáink kedvelt célpontja ez a mélyen férfi vágy. Régen minden férfinek vezetőnek kellett lennie: ő volt a családfő. Ma rossz szemmel néznek rá, ha hangoztatja, hogy eszerint szeretne élni. (Hiszen ma egy nő szent és angyal, csak mert nő –nézd csak meg a „Mit akar a nő?” című filmet Helen Hunttal és Mel Gibsonnal! Nagyon jó és szórakoztató film, jó megnézni – pedig butaságot tanít. A férfi a társadalom szemete – kering ilyen vicc az interneten, immár évek óta. Persze vannak betegesen önző, torz lelkű férfiak <és nők is> de a feminizmus általánosít, egy kalap alá vesz mindannyiunkat velük, és ez finoman szólva is gáz. Nem különböztet meg, és nem megy mélyre. Így elmegy az igazság teljessége mellett, mert türelmetlen, mert nem akarja – szerintem – belátni, társadalmat formálni generációkat átölelő feladat. S így, végső soron nem megoldást, csak hatalmat akar, holott a köz gondolkozásának megváltoztatása pont olyan feladat, ami pusztán erővel és hatalommal NEM oldható meg. A kommunisták, a szüfrazsettek és a keresztények a kezdet kezdetén még tudták, hogy az ükunokáiknak dolgoznak. Ők élnek majd olyan társadalomban, amiért ők már most elkezdtek dolgozni. A baj ott van, amikor megindulnak a dolgok, amikor minden elkezd működni. Az addig rejtett mohóság és türelmetlenség előugrik, és átveszi a kormánykereket. Már nem kell a mélymunka, a lélektől lélekig tartó, legjobb értelemben vett meggyőzés; elég a felszínen korcsolyázni, és törvénnyel elrendelni dolgokat. Ez a most induló keresztény patriarchalizmusra idővel éppígy igaz lesz. Mert emberek munkálják, akik elfelejtik sokszor, hogy magukon is dolgozniuk kell, nem elég csak a társadalmat formálni. Adja az Ég, hogy mindig tudjak bűnbánatot tartani! És azok is, akik hallgatni fognak rám! Ámen.
(Különben a feministák közt sem mindenki felszínes. Ott van pl. a Talita portál. Ők hajlandók a mélymunkára, próbálják a férfiak nézőpontját is a magukévá tenni. Megpróbálunk lemenni a mélybe, a gyökerekhez? Mi mozgatja a másikat? Mi mozgat minket? Mit akarunk valójában egymástól? Önmagunktól? Miről szól ma a világ és miért? Mi a cél, és hova kellene eljutnunk? Tudunk közösen törekedni afelé? S-T-B.)
No: megélheti pl. ma egy átlagférfi, hogy ő vezető, és ez jó, elismert és támogatott tény? Aligha. Felesége az egyenrangúsága elismerését várja el, vagyis, hogy ugyanolyan potens férfinek ismerjék el, mint a párját. Sokszor, ha mégoly hívő és vallásos is. A Katolikus Egyház pl. kifejezetten emancipáció párti. Persze, hogy ugyanolyan értékes a nő, mint a férfi! De nem ugyanúgy, mert nem ugyanolyan. Na, jól van, messze járok, erről majd máskor. Vissza az alaptémához!
A férfi nemcsak a hatalom érzetének örömét nem élheti meg, (hallgatnak rám, célt és irányt szabok meg, teljesíthető szabályokat alkotok, melyeket betartok és betartatok, stb.) de a felelősséget sem. Hogy ő felel másokért, hogy tettekkel tartozik nekik, amiért elismerésben, vagy akár jogos kritikában van része. Hogy vezetnie kell családját, döntéseket hozni, (vállalkozásba kezdés, lakhelyválasztás, iskolaválasztás a gyerekeknek, orvosválasztás, stb.) melyek következményeit látni fogja a legszerényebb, legalázatosabb, és legalárendelődőbb feleség és gyermekek esetén is. Mert egyszerűen nem lehet hosszú távon elmismásolni, minek mi a következménye. Hogy szembenéz – e vele a döntéshozó, az más kérdés. A legtöbb férfiben azonban van érzékenység, magához mért intelligencia és empátia. Mai világunk (és NEM csak a feministák szerinti) állításával ellentétben a legtöbb férfi jót akar az övéinek.
Mit látok még a lerobbant busz körül vitázó férfiak csoportjában?
Hogy ők hasonlók az Istenhez, és mélyről fakadó igény bennük, hogy ezt a hasonlóságot megéljék, megtapasztalják, és másokkal együtt örüljenek neki. Megmagyarázom.
Biztos le lehet vezetni az evolúciós pszichológia felől is (kiválasztódás, melyik férfi élte legjobban túl, melyik jutott hozzá a legjobb génekkel rendelkező nőhöz, és hagyták hátra a legtöbb utódot, stb.) Hiszem, hogy ez csak eszköz Valaki kezében. Én mélyebbről és közelebbről indulok. Az emberi szívből. A férfi szívéből. Isten – Teremtő. Ez nem csak teremtő potenciált jelent (érzékeny téma a férfipotencia, tudjuk, nagyon is J), hanem azt, hogy ő: szakember. Elrendezi a csillagokat az égen, megszabja pályájukat, megalkotja a levelek bonyolult szerkezetét, az állatvilág táplálékláncát, az emberi genetikai és pszichológiai evolúciót, lehetne sorolni. Mérhetetlen zsenialitással alkot, és ez az igény, az alkotás, létrehozás, a megszerkesztés és megépítés igénye ott él bennünk, férfiakban is. Eszünkbe se jut – mármint a nem hívőknek – hogy Istennek ehhez a mély vágyhoz köze van. Nem azt mondom, hogy ezt ő alkotta így – bár ez számomra nem vitás – hanem, hogy onnan fakad, hogy ösztönösen hasonlítani akarunk arra, amit pl. a Biblia mond Istenről, holott tán sose nyitottuk ki ezt a régi és szent könyvet! Át akarjuk élni az Istennek levés gyönyörét, (a mi, emberi szintünkön) hogy hatalmunk van, képességünk, hozzáértésünk, teremtő potenciálunk, és megalkotunk valamit, formáljuk a világot. A mi erőnk is benne van abban, hogy továbbfordul, és hogy merre fordul tovább a világ. A magunk szintjén, természetesen, de a lényeg akkor sem más.
Ismerek férfit, aki a legnagyobb sértődéssel reagál, ha bárki kétségbe vonja, hogy ő ÉRT az autókhoz. Összevásárol mindenféle lepukkant autót (lehet, azért, mert nincsen másra pénze), bevonul a garázsba, és SZEREL. A Szent Szerelés! Másik ismerősöm képes volt azon összeveszni a barátjával, hogy miképpen javítsanak meg egy gyengére sikeredett létrát a Balatonon. (Olyan tündérek, <nem túl buzis ez a tündérek? Különben mindegy, akkor is marad.> úgy szeretem őket ilyennek! Mert persze olyan kis ügyifogyik – már persze lelkileg – de nem vicc: ettől is Férfiak. És ez fontos. Nekik, de akkor egy picit nekünk, kívülállóknak is. Van támasza az öntudatuknak.)
A busz körül vitázó férfiak is ezt szeretnék átélni: értenek hozzá, szakemberek, és ezt mások elismerik. Megadja ezt a mai világ nekünk? (Oké, oké, nyafizom, de nincs okom rá?) Egyáltalán: hogyan állunk egymás értékeinek elismerésével, a dicséretosztással? Szerintem legtöbben kisebbrendűségi érzéssel küzdünk, pont emiatt, és akkor is, ha el kell ismerni valakit. Talán minket sem ismertek el gyerekként, meg őszintén: észreveszi valaki, mit gürizünk, igyekszünk, hajtunk? Persze az alapvető kérdés: és mi elismerjük magunkat? Ki tudjuk mondani: (pl.:) Zoli, elég volt mára, pihenj meg! Örülj annak, amit ma elértél! Ha még oly kevésnek tűnik is, feltéve persze, hogy nem lustálkodással töltötted a napot. (Bár egy-egy ilyen nap is kell. Fontos, higgyétek el!)
Ma sokszor megkaphatja a férj: ne kínlódj vele, hívok szakembert! Vagy a férfi elvégzi a munkát, aztán hallgathatja: ez így nem jó, azt úgy szerettem volna… Persze ennek komoly oka is lehet, talán tényleg elrontott valamit a férj, nem volt elég igényes, stb. De általában ezen a téren is kevés támogatást kapunk a párunktól, egyáltalán: a társadalomtól. Saját férfitársainktól is, akikben egyébként egy ilyen buszos eset kapcsán is, először jó eséllyel a konkurenciát látjuk meg, a legyőzendő ellenfelet (ennek is meglehetnek az okai, nem feltétlenül kell rögtön férfiönzést kiáltani), s nem a partnert, aki továbbgondolja az ötleteinket, vagy mi építkezhetünk abból, amit ő javasol. Holott nagy erő és öröm a közösségben levés! A „magányos farkas” mítosza ostoba férfimítosz! Bár fontos az önállóság, a saját erőre támaszkodás, de létezik magányos farkas valójában?
Bizony nem – falkában vadásznak!
;-)
Zoli
