Amikor elnémul az ember 2. rész – vendégcikk a Talita.hu – ról

„Azt hittem, megöl…” 18+ – Újra szabadon? 2.

2015. január 12. hétfő, 05:34 | Írta: Kölnei Lívia

Évát három éven át rettegésben tartotta és verte a férje. Szenvedéseinek és menekülésének megrendítő előzményeit már olvashatták. Története segíthet a hasonló sorsúaknak, és társadalmunk szerencsésebb, óvatosabb, boldogabb tagjai is szembesülhetnek azzal, hogy milyen fontos segítséget nyújtani, ha ilyen esettel találkoznak.

– Miért árultad el a kollégáidnak, hogy rendszeresen ver a férjed?

– Nem segítségre számítottam, nem akartam a saját ügyemmel másokat terhelni. Csak munkált bennem a félelem, hogy egyszer akkora verést kapok, hogy belehalok, vagy belerokkanok. Akkor pedig valakinek bejelentést kellene tenni a rendőrségen, hogy vizsgálják ki. Arra számítottam, hogy Rudolf valószínűleg megrendezné, hogy lerészegedve elestem a lakásban, és ezért alkoholt öntene a számba. Lehet, hogy most túlzásnak tűnik, de akkor reálisnak gondoltam ezt a félelmemet. Egyszer hallottam, hogy egy barátjának úgy beszélt az én erős fejfájásaimról, mintha már orvosilag igazolt tény lenne, hogy meghülyültem a gyed alatt.

Sokáig mégis vonakodtam kiteregetni a szennyesemet, féltem, hogy a rendezett körülmények között élő kollégáim esetleg nem értenek meg, vagy talán megbélyegeznek. Karácsony és újév között ismét brutális veréseket kellett elszenvednem. Mégis csak arról mertem beszélni az egyik kolléganőmnek, hogy a bátyámmal perben állok. Akkor a kolléganőm egy gyanútlan kérdést tett fel nekem, amire titokban már egy hónapja vártam: „Mit szól ehhez a férjed?” Erre mint a gátját átszakító áradat bukott ki belőlem a sok panasz. Meglepett, hogy kolléganőmben nemcsak együttérzés ébredt, hanem az azonnali segítségnyújtás is. Azt mondta, meg kell szöknöm, mielőtt megöl a férjem. Ő vette fel a NANE-val a kapcsolatot, mert sajnos csak este fogadtak telefont, én meg esténként nem tudtam telefonálni. Ők javasolták, hogy keressem fel a lakóhely szerinti Családsegítő Szolgálatot, mégpedig azonnal, mert tényleges életveszélyben vagyok.

– Nem maradt más lehetőség, csak a szökés?

– Akkor ez tűnt az egyetlen szabadulási esélynek. Mindenre kiterjedő aprólékossággal megbeszéltük a szökés tervét. Az események felpörögtek. Beszéltem Apuval, a bátyámékkal, mindenki egy csapásra a szökésem mellett állt. Többen felajánlották, hogy hozzájuk költözhetek. A bátyámékat választottam, mert úgy éreztem, velük az emberi kapcsolataimat is tisztáznom kell, és akkor már tényleg éreztem az őszinte együttérzésüket. Rudolf persze megint megvert, és utána – úgy téve, mintha a munkahelyemre mennék– elmentem a háziorvoshoz látleletet vetetni egy lila foltról a combomon, ami attól az ütődéstől keletkezett, amikor belelökött a fotelba. Kétórás várakozás után kerültem sorra, és megtudtam, hogy látleletet csak a sebészeten adnak. Én azonban előbb a kerületi Családsegítőhöz mentem, a NANE útmutatása szerint. Nagyon kedvesek voltak, de mondták, hogy ez a probléma a Gyermekjóléti Szolgálathoz tartozik, és átkísértek a szomszédos épületbe. Ott három hölgy is foglalkozott velem, tőlük rengeteg tanácsot kaptam a szökésre és a hivatalos szervek vaskalaposságának kivédésére. Elmondták, mit tehetek a saját és gyermekem védelmében úgy, hogy törvényt ne szegjek, de Rudolfot kijátsszam. Rövid- és hosszú távú tervet készítettek. Szinte a számba rágták, mit mondjak a sebészeten, ha le akarnak rázni, és mit mondjak a rendőrségen, ha el akarnak hessegetni. Milyen stílusban beszéljek, ha nem akarnak kötélnek állni, mihez van jogom, mire hivatkozzam.

Szinte kába voltam a rengeteg információtól. Rohantam a sebészetre látleletet vetetni. Egy nagydarab, érzéketlen orvos állt ott két asszisztenssel, és amikor megtudták, hogy mit szeretnék, úgy néztek rám, mintha lehánytak volna. Írt egy-két sor szakvéleményt, majd lenézően közölte, hogy 4500 forintért megkapom. Majdnem elájultam! Erről még a Gyermekjóléti Szolgálatnál sem szóltak. Véletlenül volt nálam 5000 forint, amit még a kolléganőmtől kaptam, vész esetére. Végre kezemben volt a „hivatalos orvosi szakvélemény”, amellyel a rendőrségre futottam. Ekkor péntek délután kb. 4 óra volt! A rendőrségen minden úgy történt, ahogy a Gyermekjólétiben mondták: először el akartak küldeni az ügyészségre, hogy ott is tehetek ám feljelentést! Azután volt még néhány gyenge kísérlet, hogy ha akarom, még meggondolhatom magam, meg ha nincs orvosi látlelet, ők nem tehetnek semmit. Mondtam, hogy sebészeten hitelesített látleletem van. Akkor már látta rajtam az ügyeletes, hogy egy „felvilágosított” nővel áll szemben, és megadóan gépelni kezdte az elmondott eseményeket. Háromnegyed 5-re végeztünk! Hihetetlen, de maradt még félórám, hogy ne kelljen hazamennem – ezt arra használtam fel, hogy egy nyilvános fülkéből felhívtam mindenkit, aki aggódott értem. A hétvége úgy telt, mintha egy csodás, békés, harmonikus család lennénk. Hétfőn vázoltam a helyzetemet a munkahelyi főnökömnek is, és bejelentettem, hogy hosszabb időre el fogok tűnni „betegszabadságra”. Háziorvosom már ismerte a helyzetemet, és biztosított a betegállományról.

nok elleni ero

– Mennyi idő telt el a szenvedéseid első említésétől a szökésig?

– Nyolc nap. Február 8. kedd lett a szökés napja. Reggel kicsempésztem a fiókból a lányom hivatalos papírjait, ahogy a Gyermekjóléti Szolgálatnál a lelkemre kötötték, tudniillik Magyarországon annak van helyzeti előnye, akinél a gyerek hivatalos papírjai vannak. (Rudolf később hiába ment a rendőrségre, papírok hiányában nem jutott semmire.) Ha papír nélkül szökünk meg, akkor gyerekrablást követnék el! Viszont ha nem szöknék meg, akkor is én kerülnék később bajba, mert a gyerekemet veszélyeztetem, tehát elvehetik tőlem a gyereket! Azzal kellett szembesülnöm, hogy áldozatként olyan bűnöket lehet a nyakamba varrni, amelyekről még csak nem is álmodtam, és a nevető harmadik Rudolf lenne. Tehát úgy jöttem el otthonról, mintha a munkába mennék. Rudolf vidáman integetett Laurával, mert ők később indultak a bölcsődébe. A bátyámékhoz mentem. Az ő autójával elmentünk a bankba, ahol a Rudolffal közös számlánkról kivettem a közös pénzünknek pontosan a felét. Ez kb. kétszázezer forint volt. Ugyanis hosszú pereskedés után sem kaptam volna semmit Rudolftól, ha ő az összes pénzt kiveszi. Délben elhoztuk a bölcsődéből Laurát. A bátyáméktól felhívtam a bölcsőde vezetőnőjét, és elmondtam, hogy Laura nem megy többet a bölcsődébe, és azt is, hogy miért. Nagyon-nagyon megértő volt, csak hálával gondolok rá. Később a gyermekorvosunk is meghatóan segítőkész volt. Aztán jött a neheze: egy nyilvános fülkéből felhívtam Rudolfot. Közöltem vele, hogy ne menjen a bölcsődébe, mert a gyerek nálam van, és megtettem a rendőrségen a feljelentést. Azzal letettem a telefont.

Egy hónapig laktunk a bátyáméknál. Nagyon jó érzés volt átélni, hogy az ellenséges hangulatból, majd a kezdeti halvány együttérzésből hogyan válnak önfeláldozó segítővé. Közben a munkatársaim ruhákat, játékokat, háztartási és higiéniai dolgokat gyűjtöttek nekünk. Talán ilyet érezhetnek a háborús menekültek is, akiket befogadnak.

– Ma hogyan értékeled a segítséget, amit a hatóságoktól és társadalmi szervezetektől kaptál?

– A NANE, a Családsegítő Központ és különösen a Gyermekjóléti Szolgálat nagyon hatékony volt a tanácsaival. A háziorvos, gyerekorvos, bölcsődei vezető nem hivatalos személyként segítettek, hanem magánemberként. Jó, hogy a hivatalukat szolgálatként fogták fel és nem hatalmi pozícióként. A hivatalos orvosi szakvéleményt adó orvos és asszisztensei hozzáállása csapnivaló volt. Kötelességből megcsinálták a feladatukat, de kifejezetten bántó, megalázó stílusban. Hivatalos helyen nem kötelező a mosoly és az együttérzés, de a bunkóság és embertelenség sem! A rendőrségen azt tapasztaltam, hogy ha ismerjük a jogainkat, akkor kötelességből elvégzik a feladatukat. Ha nem vagyunk határozottak, akkor előfordul, hogy lepasszolnak. Viszont később a nyomozónő, aki hivatalból vezette a nyomozást és a tanúkihallgatásokat, nagyon emberi, együttérző és korrekt volt. Általában véve tehát a rendőrség is jól végezte a dolgát. Úgy hallottam, ma már „érzékenyítik” is a rendőröket a családon belüli erőszak eseteire.

Különélésünk óta is többször zaklatott minket Rudolf. Legutóbb a Gyámhivatalhoz fordultam. Annál pökhendibb hivatalnoknőt még nem láttam! Szerintem könyvben látott csak gyereket. Róla nehezen tudom elképzelni, hogy családi problémákat old meg. Elijesztett azzal, hogy hivatalos szakértőt kell kérni, aki több százezer forintért ír szakvéleményt, és ha szerencsém van, akkor felezhetem Rudolffal a szakértői díjat. Ha viszont az én hibámat is megállapítja, akkor nekem kell mindent fizetni, mert én kértem szakértőt.

– Mire jutottál a bíróságon?

– Az igazságszolgáltatásról is rossz a tapasztalatom. Rudolf felelősségre vonása itt bukott el. Én nem börtönbe akartam juttatni, hanem hivatalos figyelmeztetést szerettem volna, hogy amit tesz, az nemcsak törvénytelen, hanem bűn is. Az ügyvédek esetében döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a „pénz beszél, kutya ugat.” Felmérték, hogy sem én, sem Rudolf nem pénzeszsák, tehát nem akaszthatnak le rólunk nagy pénzeket, ezért hűvösen elutasítottak. Könnyen megtehették, mert azzal a satnya kis kék folttal a combomon nem lehetett a korábbi véres veréseket bizonyítani, hiszen talán még a könnyű testi sértés kategóriájába sem illett bele. Bizonyára jól kiröhögtek a hátam mögött.

A bíróság: számomra az igazságszolgáltatás kudarca. A bírónő folyton arra akart rábeszélni, hogy vonjam vissza a rendőrségi feljelentést, és azt a nyomozati anyagot is, amivel több hónapig dolgozott a rendőrség. Rudolf a tárgyaláson megfenyegetett, hogy rágalmazásért be fog perelni, amit buzgón jegyzőkönyvbe is vettek. Ha én akartam közbe szólni, engem folyton leintettek: „Maga most ne szóljon közbe!” Ha Rudolf szólt hozzá anélkül, hogy kérdezték volna: „Igen uram, parancsoljon uram!” – mosolygós képpel szót adtak neki. Azzal zárult a tárgyalás, hogy a bírónő még egyszer tudatta velem, ha most nem vonom vissza a feljelentést, akkor még egy hónapig megtehetem. Előttem van Rudolf kárörvendő képe, „na, kellett ez neked, buta liba!”

Három hétig gondolkoztam, és arra jutottam, hogy semmi esélyem az igazságszolgáltatásra. Csak a kiadásaimat növelem, Rudolfot pedig nem visszatartják, hanem lovat adnak alá, és még magabiztosabban fog fenyegetni. A családon belüli erőszak soha nem lesz megoldva, mert az erőszaktevő nagyon is tisztában van a jogaival, személyiségéből következik, hogy mindig a jogaira hivatkozva támad. A hatóságok, tehetetlenségükben és félve a hibázástól, inkább elengedik, semhogy vállalják a kockázatot. Az áldozat, a személyiségéből fakadóan soha nem fog követelőzően fellépni, ezért könnyen lepattintják a hivatalos szervek.

– Mennyi ideig tartott a válás?

– A házasságfelbontás három hónap alatt lezárult. A válóperes ügyvéd óva intett, hogy az akkor még futó rendőrségi nyomozásra tereljem a szót, mert amit tudok bizonyítani (a kék folt a combomon), az semmire sem elég. Így a válás polgári peres ügyként, békésen zárult, csak a gyerekelhelyezésben és a láthatásban kellett megegyezni. Egy jó dolog volt: a gyerek fölötti teljes felügyeletet én kaptam. A közös felügyelet maga lett volna a pokol, mert akkor mindenbe beleszólhatott volna az öltözködésétől az iskolaválasztásig. Sokszor meg is kapom tőle, hogy az én felelősségem, hogyan teszem tönkre a gyerek életét. Laurának minden második hétvégét nála kell töltenie, és a szünidőket is meg kell osztanunk.

– Mennyire tudtál függetlenedni a volt férjedtől?

– Szerencsére volt saját lakásom, ahova visszamehettem. Volt munkahelyem, ahol rendszeres havi jövedelmet kaptam. A környezetem elfogadta a történteket, utána soha nem kellett magyarázkodnom. A válóper azonban csak azt oldotta meg, hogy hivatalosan és fizikailag külön vagyok a volt férjemtől. De lelkileg továbbra is zsarol minket. Ezért kerestem megoldást a Gyámhivatalnál, ahol a nőnek az volt az első kérdése: „Maga miért ment el a volt férjéhez?” Tehát még én követtem el jogsértést, amiért Laurát elkísértem az apjához, és ott maradtam az ő védelmére, miközben a torokelvágással és egyéb szörnyűséggel fenyegető férjről egy szó sem esett! Volt egy húsvét, amikor én nem voltam ott velük, de Laura azóta is úgy emlegeti, mint egy borzalmas szörnyűséget, és nem tudja, hogy mi volt a baja az apjának, csak a félelmetes dühkitörésre emlékszik. A láthatást biztosítani kell – erről a jogáról sajnos csak Rudolf mondhat le. Ő viszont alig várja, hogy valamelyikünk hibázzon, amit aztán ordenáré módon a fejünkhöz vághat. Sajnos most már Laura is belekerült ebbe a helyzetbe, de neki végképp nincs taktikája az apjával szemben. Rudolf egyre inkább elveszíti a kamaszodó lánya szeretetét, amit persze érez. Ezért azt állítja, hogy ellene nevelem. Pedig nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom ahhoz, hogy eltávolodjanak egymástól.

– Milyen tanulságokat vontál le magadnak a megélt nehézségekből?

– Legelőször is: nem lenne szabad ilyen párt választani. Bár viccesnek tűnik, de belegondolva hátborzongatóan igaz. A kedves és megnyerő modor, a talpraesettség, a bátorság, a segítőkészség mind szép, de figyelni kell, ha valami olyan történik, ami erős figyelmeztetés. Ha van egy iszonyatos dühkitörés, egy félelemkeltés, a hatalom fitogtatása, a „csak velem tudsz élni, különben nagyon egyedül maradsz az életben” életérzés sugallata, érthetetlen és megmagyarázhatatlan arrogancia, annak a hangoztatása, hogy „én nem nézlek le” – az már azt jelenti, hogy nem szabad azzal az emberrel megosztani az életünket. Persze nem mindig ismerhetjük fel, hogy miből mi lesz.

Ha pedig már benne van valaki a bajban, akkor nem szabad engedni, hogy a családtagjai, barátai, ismerősei teljesen eltávolodjanak tőle. Az erőszakoskodó viszont arra fog törekedni, hogy minimalizálja vagy teljesen megszüntesse a külső kapcsolatokat. Jó tudni, hogy ha ez felmerül, akkor már nem sok kell a fizikai erőszakhoz sem.

Tapasztalatom az is, hogy a civil szervezetek és hatóságok mind-mind legfeljebb csak közvetlen életveszélyben tudnak segíteni. Előtte és utána a problémákkal az áldozatnak kell szembenéznie. Igazából tanulság nincs. Ha lenne, akkor most aszerint élnék, és viszonylag békében nevelném a gyerekemet. De milyen tanácsot lehet adni annak, aki mindig a füstölgő vulkán tövében lakik?

Amikor elnémul az ember 1. rész – vendégcikk a Talita.hu-ról

Minden vélemény számít!

„Azt hittem, megöl…” 18+ – Családon belüli erőszak 1.

2015. január 09. péntek, 06:00 | Írta: Kölnei Lívia

Aki eddig úgy gondolta, hogy a családon belüli erőszak csak iskolázatlan, nehéz szociális helyzetű emberek körében fordulhat elő, olvassa el a magasan képzett értelmiségi Éva tanúságtételét gyötrelmeiről és szökéséről! Csak erős idegzetűeknek!

– Mikor tapasztaltad először, hogy baj van a házasságoddal?

– A házasságkötés utáni első hónapokban. Akkor már állapotos voltam. A szülés előtt egy hónappal hagytam abba a munkába járást, addig gyakorlatilag hétköznaponként csak reggel és késő este találkoztunk a férjemmel, illetve hétvégén. Amikor már két hete voltam otthon, azt kezdtem érezni, mintha nyűg lennék Rudolfnak, mintha egy „ott ragadt” vendég lennék, aki már igazán elmehetne, mert már túl sokat időzött a vendéglátónál. Mindenhová elkísért, mondván, hogy vigyáz rám – a szüleimhez, az orvoshoz is. A terhességem utolsó 2-3 hónapjában emelkedett a vércukorszintem. Három héttel a szülés előtt megint a szokásos vércukor-vizsgálatra mentünk reggel fél 7-kor, amikor egy apróság miatt nagyon ideges lett rám: a lábam fázott, ezért az autó fűtéskapcsolóját odairányítottam, nem a hátsó ülésre. Rám ordított, hogy mit csináltam. Megmagyaráztam, mire minősíthetetlen ordítozásba kezdett, azt hittem, balesetet okoz, annyira elveszítette a fejét. Akkor fordult meg bennem először a gondolat: „Úristen, hogyan élünk majd egymással? Csak két hete vagyok a férjemmel ténylegesen, de már elviselhetetlenül az idegeire mentem!”

– Mikor és hogyan ismerkedtetek össze?

– 37 éves voltam akkor, és még nem volt társam, önálló családom. Rudolf portásnak jött a munkahelyemre. Jóval idősebb volt nálam, de fess, magas, sportos alkatú, tíz-tizenöt évet letagadhatott volna. Nagyon vidám volt, és – mint minden új emberrel – a kollégáim vele is szemétkedtek. Na, emberükre találtak! Öt hónap után úgy jött el a munkahelyünkről, hogy nemcsak azt fizették ki neki, amit ő reklamált, hanem annak a kétszeresét! Karakán, erős akaratú, talpraesett ember volt, és elismerést keltett bennem a határozottsága, az igazáért való küzdés. Kiderült, hogy rendszeresen kajakozik, és meghívott egy evezésre. Mivel még soha nem eveztem, igent mondtam.
Az anyukámról két héttel korábban derült ki, hogy Alzheimer-kóros. A sokkoló hírt még nem tudtam lelkileg feldolgozni. Az apukám és a bátyám szinte közömbösen, pókerarccal fogadta a hírt, mintha valami természetes esemény lenne. Tudtam, hogy embert próbáló időkre, hosszú távú betegápolásra kell berendezkednünk. A helyzet kétségbe ejtett, ezért úgy gondoltam, hogy 1999 nyarán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elmegyek egyszer és utoljára Rudolffal kajakozni, mert a következő években már valószínűleg ennyi szórakozásom sem marad. Az lesz a feladatom, hogy ápoljam anyámat és a kilencvenéves nagyanyámat. Apám és a bátyám segítségére pedig nem számíthatok…
Azt hittem, Rudolf nem keres többet. De nem így történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az ember jobban ragaszkodik hozzám, mint az addigi családom… Megértő volt, tanácsokat adott, milyen praktikus dolgokra figyeljek – így megcsillant a remény számomra is: nem vagyok egyedül…

– Elmesélnél egy-két durva esetet, amikor féltetted az életed?

– Az első verés különösen emlékezetes. Laura háromhetes újszülött volt akkor. Amióta kijöttünk a kórházból, állandó idegeskedés volt az életem. Egy újszülött, ha nem alszik, akkor sír, ami rendkívül idegesítette Rudolfot. Folyton azon aggódott, hogy nem eszik a gyerek eleget, és én biztosan mindent rosszul csinálok. Ehhez tudni kell, hogy a védőnőtől nem engedte elhozni a babamérleget. Azt mondta különös hangsúllyal: „Nem visszük el!” Hogy miért és kire haragudott akkor, máig sem értem. Ennek az lett a következménye, hogy én egyetlen szoptatás után sem tudtam megmondani, hány grammot szopott Laura. Előszedte a konyhai mérleget, és azon kellett ügyetlenkedve a síró-kapálózó gyereket lemérni, attól félve, hogy lebillen az egész. Persze akkor is ordítozott torkaszakadtából, hülyének nevezett. A gyerek még jobban sírt, ami tovább bőszítette. Máskor tápszert erőltetett a gyerekbe, ez lehetett az egyik magyarázata az esti 6-7 óra tájban rendszeresen jelentkező, csillapíthatatlan sírásoknak, ami hajnali 3-4 óráig tartott. Ezt persze Rudolf mindig a gyerek éhezésével indokolta, közben pedig Laura iszonyatos szélgörcsöktől szenvedett. Az esti fürdetések is borzasztó stresszben teltek. Folyton azt ordítozta, hogyan fogom azt a gyereket, siessek már, azért sír a gyerek, mert olyan béna vagyok. Ha elkezdtem kapkodni, akkor az volt a baja, hogy miért locsolom a gyerekre a vizet összevissza.

Az első verés tehát január 2-án történt. Este 7 órakor a szoptatás után megint elkezdődött a sírás. Rudolf nem engedte, hogy én büfiztessem és dajkáljam, kivette a kezemből, és nem a vállára fektette, hanem vízszintesen ringatta. Tekintetén teljes elborulást láttam. Akkor arra kértem, hogy adja át, talán nálam megnyugszik. Erős hangját kieresztve ordított velem, hogy mitől lenne nálam jobb a gyereknek? Ettől Laura még jobban sírt. Azt mondta, hogy nézzem meg, mit csináltam, kénytelen ordítani velem, és most azért sír a gyerek. Erre azt „mertem” mondani, hogy elegem van, amióta itthon vagyunk a kórházból, egy jó szót nem kapok, csak ordít velem és idegesít.

A síró gyerekkel a karján megállt előttem – én a rekamién ültem –, és lekevert egy nagy pofont. Majd ordítva bezavart a másik szobába, és azt mondta, hogy ki ne merjek onnan jönni. Egész éjjel tápot adott Laurának. Belőlem ömlött éjjel a tej, az ingem, az ágynemű csupa tej volt, iszonyú fájdalmat és feszítést éreztem a melleimben. Éjjel 2-kor áttrappolt Rudolf Laurával, hogy: „szoptasd meg!”. Közben ő a másik szobában a kakás pelenkát rendezte. Egyszer csak úgy hallotta, hogy én mondtam valamit, pedig egy kukkot nem mertem szólni. De ő azt ordította, hogy én hazudok, ő tudja, hogy őrá mondtam valamit. Hiába mondtam, hogy csendben voltam. Erre a másik szobából hozzám vágta a kakis pelenkát. A vállamat találta el, onnan Laura homlokára esett, majd a takaróra. Rudolf tekintete iszonyú volt. Akkor bármit megtehetett volna, annyira elment az esze…

domestic violence 1200

– Ez rettenetes. Hányszor vert még meg?

– Többször is. Elmesélem a legvéresebb esetet, ami Laura féléves korában történt. Addigra az apámmal és a bátyámmal úgy összeveszett, pontosabban sértegette őket, hogy nem akartak velem szóba állni. Bátyám öröklési ügyet akart velem megbeszélni, de nem tudott elérni, mert Rudolf a telefonomat elvette és eldugta. Azt mondta, hogy ő a férj, és minden hivatalos ügyet csak ő intézhet. Így a bátyám kénytelen volt ügyvédhez fordulni. Nekem a kisbaba ellátása és az állandó hadakozás Rudolffal nagyon kiszívta az erőmet. Apu és a bátyám meg azt hitték, hogy én biztatom Rudolfot, hogy ő veszekedjen velük. Tudtam, hogy egy-egy verés után hozzájuk nem fordulhatok segítségért.

Akkor érkezett meg a tértivevényes levél a bátyám ügyvédjétől, amelyben hivatalosan kért, hogy menjek el az irodájába, ahol a testvéremmel megbeszélhetjük az ügyeket. Amennyiben nem teszek eleget a kérésének, kénytelen bírósághoz fordulni. Erre Rudolf dührohamot kapott. Én éppen a konyhában készítettem a banánpépet, és főztem a krumplit Laurának. Rudolf, karján a féléves gyerekkel, kikapta a kezemből a működő turmixbotot, és addig verte a csésze aljához, amíg az széjjel nem tört. Minden banánpépes lett, röpködtek a cserépdarabok. Közben azt ordította, hogy a hülye családom miatt ő megy tönkre, stb… Nem bírtam tovább, a vállának estem és karmoltam, hogy hagyjon már békén engem… A büntetés nem maradt el. Az, hogy szembefordultam vele, úgy kihozta a sodrából, hogy addig vert, ahol csak ért, amíg beszorultam a gáztűzhely és az asztal közé. Könyörögtem, hogy hagyja abba, mert lángot kap a ruhám (égett a krumpli alatt a láng). Minden erőmmel azért küzdöttem, hogy bele ne essek a lángba, ezért a fejemet nem tudtam védeni. Iszonyú ütéseket kaptam, az orrom vére eleredt, és minden, a fal, a tűzhely, Laura ruhája, Rudolf ruhája véres volt tőlem, minden a földön banánpépes és véres, az asztalon is csak a véremet láttam, ami minden pofontól fröcskölt szét a konyhában. Az első ütéseknél még nála volt Laura, de miután ő is rettenetesen sírt, bevitte a szobába, majd visszajött, és ott folytatta a verést, ahol abbahagyta. A végén mindent össze kellett takarítanom, majd úgy elkészíteni Laura ebédjét, mintha mi sem történt volna, csak az összetört turmix helyett kézzel kellett mindent összenyomkodnom. A jobb szemem annyira bedagadt a vérömlenytől, hogy két hétig ki sem tudtam nyitni. Minden orrfújáskor vércafatok ürültek belőlem egy hétig. A szemem körül a sok megalvadt vér nem lila és kék volt, hanem fekete. Valószínű, hogy a halántékomra ököllel adott ütésekkor szakadt el valamelyik ér. Egy hajszálon múlhatott, hogy nem haltam meg akkor.

Amíg a vérömleny el nem tűnt, addig a lakásból ki sem mehettünk Laurával. Abban az időben véletlenül sem keresett fel bennünket védőnő vagy gyerekorvos. Szerencséje volt Rudolfnak. Ez június 16-án történt, és július 1-jén mentünk el először levegőzni hárman, babakocsival, mint egy tökéletes család.

– Hogyan találtál kiutat ebből a tarthatatlan helyzetből?

– Természetesen lázasan kerestem a menekülési lehetőségeimet. A rádióban és tv-ben a családon belüli erőszakkal kapcsolatos híreket, információkat igyekeztem meghallgatni, de ezt csak egyedül volt szabad, mert ha meghallotta, átkozódva átkapcsolt máshová. Ezekből annyit tudtam meg, hogy léteznek anya-gyermek házak, ahová elmenekülhetnek a bántalmazott nők. Ez erőt adott, hogy társadalmilag nem vagyok teljesen elszigetelt. De ezzel még a gyakorlati problémám nem oldódott meg. Szólni akartam a gyerekorvosnak vagy a védőnőnek, de Rudolf szinte mindig velem volt, vagy épp a gyerek betegsége nem adott alkalmat rá. Maradt volna a család. Mivel Rudolf ördögi ügyességgel úgy intézte a családi kapcsolatokat, hogy mindenkit vérig sértett, és elhitette velük, hogy ezzel én is egyetértek, ezzel elérte, hogy a rokonaim nemcsak megszakították velem a kapcsolatot, hanem magukban is kiátkoztak. Később, amikor vészjelzéseket adtam le a bátyámnak, ő először kinevetett (talán még örült is a bajomnak, mert addig azt hitte, hogy én is benne vagyok Rudolf üzelmeiben.)

Egy verés után Rudolf lement a boltba vásárolni, és véletlenül elöl hagyta a saját telefonomat. Ezt a röpke 10-15 percet használtam ki, hogy telefonáljak a bátyámnak, aki akkor már segítőkészebbnek mutatkozott, bár csak azt tudta tanácsolni, hogy hagyjam ott Rudolfot. De egy kisgyerekkel nem tud könnyen ugrálni az ember.

A valódi menekülést a munkahelyem jelentette. Laurát kétéves korában bölcsődébe adtuk Rudolf akaratából, és ő azt is elvárta, hogy menjek vissza dolgozni, ne legyek „munkakerülő”. Még a munkahelyemre is együtt mentünk hármasban, amikor a hivatalos papírokat kellett intézni. A tökéletes család látszata voltunk, pedig az autóban az oda vezető úton is iszonyúan dühöngött. A gazdasági osztályon mégis tökéletes, gáláns családapaként beszélgetett. Azt hittem, lenyugodott. Hazafelé ott folytatta, ahol abbahagyta, sőt még azt is hozzátette, hogy nehogy azt higgyem, hogy megúsztam a dolgot. Ezek a tudatos, kitervelt dühkitörések voltak a legborzasztóbbak: vagyis nem hirtelen felindulásból bántott, hanem már kitervelten, mégis spontánnak tűnő, fékezhetetlen vadsággal.

Tehát dolgozni kezdtem. Rudolf annyira félelmetessé vált, hogy decemberben elhatároztam, elmondom a munkahelyemen, hogyan élek.

Férfiak, akik megélik harcos énjüket

Minden vélemény számít!

Észrevettem, hogy a küzdősportot űző férfiak másképpen viszonyulnak magukhoz, a testükhöz és egymáshoz, mint átlag férfitársaik. A küzdelem segít megtapasztalni saját erejüket – amit különösen kezdetben hajlamosak fölé- vagy éppen alábecsülni – és sebezhetőségüket. Átélik a győzelmet és a vereséget, és emberi korlátaikat. Bátrabban bevallják hibáikat, (a valósággal pláne segítő közegben nehéz vitázni) és sokszor jobban tisztelik egymás erényeit. A shiai-n, a küzdőtéren nincs más, csak ők és a nyers valóság, no meg a bírók, akik felügyelik a fair play-t. Megértésüket, egymás iránti gyengédebb érzéseiket is bátrabban felvállalják, hiszen tudják saját példából, egy megsérült, vagy vesztes férfi mit él át.
Mélyebben EMBEREK az élet bizonyos szegmensében. Tudják, hogy erő és sebezhetőség kéz a kézben járnak. És a bizalom, ami a bátorság alapja. Bizalom a megszerzett képességeikben, az edzőikben, a lehetőségeikben, Istenben és a csapatban, amely tapintatosan félrenézni, és vállt veregetve biztatni éppúgy tud. Vagy őszintén fejet hajtani a siker előtt, hiszen a győztes mindig a csapat hírnevét is fényesíti.

;-)

Zoli

Mondd: a férfiakat ki viszi át a túlsó partra? (Feminizmus és emancipáció ma – Dr Warren Farrell férfikönyve alapján)

Minden vélemény számít!

Ennek a képnek hozzám van köze, a könyvhöz csak másodlagosan.

Dr Warren Farrell művének teljes címe: „Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat?”. (Kossuth kiadó, 2012) Lélekbúvárhoz illő bonyolultságú cím. A szerzőről jó tudni, hogy korábban háromszor is beválasztották Amerikában a Nők Nemzeti Szervezetébe. Népszerű és elismert író, tévészereplő és előadó volt, amíg feminista nézőpontból értelmezte a valóságot. Idővel azonban objektívabb igyekezett lenni, és a férfilakosság élete is elkezdte érdekelni. Innentől népszerűsége drámaian csökkent, és találkozott az általa „csipkefüggönynek” nevezett feminista cenzúrával.

A könyv közel harminc év tapasztalatát sűríti egybe, és nem a nők vagy feministák szapulása a célja. Dr Warren Farrell szerint az sehova sem vezetne, és kár tudományos hírnevet kicsinyes bosszúra fecsérelni, embereket hergelni és félretájékoztatni. Célja egy új, dinamikus Egység férfiak és nők között, amit kommunikáció, az igazsággal való bátor és bizalomteljes szembenézés, kölcsönös megértés és mélyülő egymást ismerés és egymást szeretés jellemez.

FONTOS! A könyv Amerikáról szól, ottani statisztikákra és gyakorlatra épít, és nekünk azért hasznos, mert a módszerek itthon is terjedőben vannak, és az ottani példa sokaknak számít követendőnek. DE MI MÉG NEM TARTUNK OTT! Egy viszonylag konzervatív ország lakói vagyunk, és én férfiként csak össze tudom tenni a kezem ezért.
Dr Farrell a megoldással kezd. Nem hangulatot kelt, leleplez és botrányt kavar. Ehelyett alapos módszert javasol arra, hogy ahol az ideológiák és esetenként az öntudatosan felvállalt hazugságok. („Jó cél érdekében tettük” – az ENSZ válasza a szerző azon kérdésére, tudnak-e róla, hogy a férfiak és nők munkával töltött időről szóló adatai hamisak. Az 1995-ös „Jelentés az emberi fejlődésről” című anyag számos adatát hamisították meg, pl. a „A nők több órát dolgoznak, mint a férfiak” című grafikont. A valóságban heti 11 órával többet dolgoznak és 2 órával többet utaznak a férfiak.) Tehát ahol ezek a hazugságok a legnagyobb kárt tették: a magánélet és a család, a párkapcsolat terén kell elkezdeni lelki munkát végezni.

Tömören négy egyszerű, de nem könnyű lépéssel indít a szerző. Időt adni az őszinte beszédnek. Megfelelően adni azt (négy elismerés, egy kritika, de több elismerés is lehet egy kritikus megjegyzéshez. Pont ahogy kristálycukorba rejtették a szüleink a keserű gyógyszert még régen.) Megfelelő környezetet teremteni, ellazult hangulatot, és ezt végig megerősíteni, fenntartani. Mindent megbeszélni, akkor is, ha a mélyülő szeretet szeretkezésbe vált. (Gondolom, ez még vonzóbbá teszi a tisztánlátás növekedését, hiszen nem csak az IGAZSÁGRÓL van szó, hanem a kibomló SZERETETRŐL is.) Ne maradjanak tisztázatlan pontok, mert ezek mérgezni fognak. A takaró alatt, vagy tusolás után vissza lehet térni a listába szedett megbeszélnivalóhoz. (Négy elismerés, egy kritika!) És bátorítani a kritikát adót, hogy készek vagyunk el és befogadni az ő igazságait, egyben terelgetni, hogy azt a legkönnyebben emészthető módon adja.
Eddig volt könnyű dolgom. Most jön a kialakult helyzet objektív feltárása. Elkeserítő élményem volt (és néha elgondolkoztam, folytassam-e az olvasást) hogy Dr Farrell nem ugyanazokat a tényeket rágja agyon. Hanem újabb és újabb problémarétegeket tár fel. És aztán újabbakat és újabbakat.) Nagyon csüggesztő volt szembenézni azzal, hogy a gazdag, felszabadult Amerikában a férfiellenesség mindkét nem részéről mennyire beleépült a köztudatba, és sokszor teljesen tudattalanul fejti ki hatását. Hogy szokássá vált férfiakat hibáztatni olyasmiért, ami a földi természet (az eredeti, minket körülvevő és az emberi-társadalmi) mai működési törvényei miatt van úgy. És mindenkire érvényes, nemre, korra, vallásra, bőrszínre tekintet nélkül. ) Például a férfiak több pénzt keresnek, mert nagyobb teljesítménykényszerben élnek, mert veszélyesebb munkákat vállalnak, mert több munkaórát szentelnek a munkájuknak. Ennek lehet köze a nemükhöz – de csak annyiban, hogy eleve vonzzák őket az ilyen keményebb kihívással járó feladatok. A nők munkája sokszor nehezebben számon kérhető: pontosan mennyi az effektív munka, és mennyi a kávézás közbeni trécselés; könnyebb, kevésbé kimerítő munkákat vállalnak, olyanokat, amik fontosak, de produktívan kevesebbet termelnek, ezért az azonnali profit is kisebb rajta. Fontos munkák ezek, de megtérülésük hosszú távú, és a társadalom részéről jelentős bizalmi tőke befektetését igényli. És túlóra területén is kevésbé vehetők igénybe – nem lustábbak: egyszerűen várja őket az otthoni műszak, amiért pénz nem, de élhető élet a jutalom.
Nézzük napjaink valóságát a mi oldalunkról!

Dr Warren Farrell

Otthon
Ma elterjedt nézet, hogy a nők ugyanannyit dolgoznak a munkahelyükön, mint a férfiak, ám utána még a háztartás és gyereknevelés terhe is rájuk vár. Az igazság azonban az, hogy bár többdimenziós szerep vár a nőkre (a fenti három) de a férfiakra a házon kívül sokszor aránytalanul, akár heti 11 órával több munkaóra jut, és két órával többet utaznak. És közben ők is besegítenek otthon és a gyerekekkel is. De ezt a kutya nem veszi figyelembe, még ők sem. Látens marad. Hisz férfiak, teljesítik kötelességüket, mert nyílt tekintettel akarnak a tükörbe nézni. Teszik a dolgukat a ki nem mondott reményben, hogy cserébe elismerést és szeretet kapnak, ölelést, csókot és hálát, ám valójában nagyon sokszor további elégedetlenséget, és még magasabb követelményeket. De ebben mi, fiúk is ludasak vagyunk, ugyanis igazából mi sem köszönjük meg a vasalt inget, a házi kosztot, és a csillogó fényű padlót. Pedig aki dicsér: az több. Annak van miből adnia, lelke kincsekkel teli, amit nem sajnál társaitól. Ma még egyik nem sem szereti a másik teljesítményét elismerni.
Dr Farrell a férfiak háztartáshoz és otthonhoz való munkájának hozzájárulásához az eddigi felmérési listákhoz 50(!) olyan kategóriát nevezett meg, ami tipikus férfimunka. Nem 50 feladatot: 50 kategóriát, amelyek mindegyike még 4-5 további konkrét teendőre bontható. Ilyen pl. bútorkészítés, karbantartás, apróbb villanyszerelés, festés, bútorok odébb helyezése, kerítéskarbantartás és építés, családi autó gondjának viselése, gyerekek szabadidejének lekötése, baráti vacsorák előkészítésében segédkezés, vészhelyzet elhárítása, éjjeli gyanús zaj esetén basball ütővel testi épség és/vagy élet kockáztatásával megnézni mi történt, miközben a feleség az ágyban izgul férjéért. S-T-B
Tény, hogy a média a férfi agresszor, női áldozat témákra ugrik, és még a bíróságok és a lakosság (nem csak a női fele!) is enyhébbnek ítéli meg azt az esetet, ha nő öli meg a férjét, mintha férfi teszi ugyanezt a feleségével.
Tamási Erzsébet, hazánk férfikutatója is említi a tényt, hogy az a férfi, aki bevallja, hogy Családon Belüli Erőszak áldozata, a megszégyenítés komoly veszélyének teszi ki magát. Ő onnantól: Nyúl Béla. Holott elvárjuk egy férfitól, hogy nagyobb testi erejét ne használja egy nővel szemben, de ha egy nő visszaél ezzel a társadalom által szavatolt lovagiassággal, közröhej tárgya lesz a férfi. Pedig nem nehéz nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozni egy nőnek, és bizony egyetlen férfi nem ússza meg még a legnagyobb sumákolás mellett sem, hogy nap mint nap lássa, mit okozott. Minden ellenkező híreszteléssel szemben VAN lelkiismerete a férfiak minimum 80%-nak! És eléggé pokoli összeomlani önmagunk előtt, ha mégoly érthető is (de helytelen) amit tettünk. A legtöbb férfi a felesége testén látható kék-zöld foltokat a NANE dobolós tüntetései nélkül is férfi mivoltának csődjeként kezeli. És a további lehetséges agresszió egyik fő oka a fel nem oldott, de nagyon erős önvád.
A 22-es csapdája? Ha ütsz: vesztesz, ha nem ütsz: vesztesz? Mi is lehet az oka, hogy lelki kapaszkodó nélkül maradt férfiak, egyszerre csak végkép kimerülnek, és boldogságuk fészkét kiírtják, majd szeretteik után menekülnek a halálba? Nem hagytuk őket vészesen magukra? Eszünkbe jut, hogy még mindig emberekről beszélünk, akik képtelenek voltak szembenézni vele, hogy büszke, erős férfiakból megvetett és tehetetlen áldozatok lettek, akiknek nem engedik meg, hogy azok legyenek, és végül mi marad: a kilátástalan szenvedés elől való drasztikus és drámai menekülés.

Persze tény: rengeteg ember: férfiak és nők jobban félnek szakemberhez fordulni, akár papokhoz, lelkészekhez, vagy lelki tanácsadóhoz, terapeutákhoz, pszichológusokhoz, mint pl. tűzön átmenni egyszál ágyékkötőben. Utóbbiért csodállnak, előbbiért megvetnek. Társadalmunk a gyengeséget erkölcsi kategóriaként kezeli, és ha férfi bizonyul annak (de ha női szerepeiben nő is) lenézéssel, kibeszéléssel, végsősoron lelki kiközösítéssel „jutalmazza”. „A világ kevélysége”? A Bibliát írót tudtak valamit világunkról és a közösségként együttműködő emberekről?

A valóságnál nem félünk semmitől jobban (pedig belső szabadságunk fő záloga éppen ez), és ezt egy olyan ember mondta, aki földet rendítő csodákkal igazolta, hogy ő Isten Fia: nos tehát, nem mi vagyunk Isten, vannak gondjaink, és ezek egy része túlnő rajtunk. Pedig sokkal jobb önsegítő csoportba járni, öntudatosan vállalni, hogy javítok az életminőségemen és közvetve a körülöttem élőként is, mint végül családirtást rendezni.

A rettegett CS-B-E.
Vagyis Családon Belüli Erőszak. Én csak érintem. Bőven, és nálam jóval alaposabb, lenyomozható adatokkal ellátott cikkeket lehet találni Deansdale tollából a témában a Férfihang.hu-n. Számomra nagy meglepetés és némileg megrázó élmény volt, hogy Farrel doktor nagyon sokszor szinte szóról ugyanazt mondta el, mint Dean. Soha nem kételkedtem Dean szavahihetőségében. De más bízni és más objektíve látni, hogy független, hiteles forrás a már ismert adatokat ismétli állítása alátámasztására. Itt csak szemezgetek. A független vizsgálatok eredményei (melyek a feminista csipkefüggönyön rendre fennakadnak, vagy lejönnek, de a felmérés „férfi” szava helyére „nő” kerül) megmutatják: a kapcsolaton belül a két nem EGYFORMÁN erőszakos, sőt a nők kicsit erőszakosabbak. Összeségében elhanyagolható mértékű, de bizonyos bűntetteknél, pl. eszköz és fegyverhasználat kiugró az eltérés. Nem, nem feltétlen démonok a nők. Ellensúlyozzák a férfiak testi fölényét. Amit aztán a legtöbb férfi sportbalesetnek állít be, és bizony a kutya nem vizsgálódik tovább, legfeljebb a szomszédok sutyorognak, míg a temetés napja el nem jön. Utána már senki sem sutyorog. Magukra hagyott férfiak?
A férfiaknak áll a világ – hisszük. Feminista polgártársaink szeretik ezt láttatni, hiszen az önállósodás korában is rendkívül jó taktika a nőket áldozatnak beállítani, és ebből tőkét kovácsolni. Valójában több férfi hal meg családon belül, mint nő. A nő mérgezhet, bérgyilkost fogadhat fel, és megkérhet valakit, hogy intézze el a piszkos munkát. Volt tanárnő, aki szexet, és pénzt ígért tanítványainak (két fiúnak) ha férjét megölik. Ez kirívó eset, messze nem általános. De a női módszerek sokkal nehezebben felderíthetők.
És tudjuk, hiszen feminista hangadók jól felvilágosítottak: a férfi „bátor” – kilép a világba, otthagy mindent, éli fiatal szeretőjével a világát, mindent visz, és megoldotta, hogy élete egy cukros, szirupos, és erkölcsileg bűzlő élet legyen. A valóság azonban az, hogy a legtöbb férfi fél kilépni a kapcsolatból, mert csak a gyerekeit (akiket megvédeni többet esélye sem lesz, hisz egy bántalmazó feleség általában bántalmazó anya is ) az otthonát, a szakmai hírnevét, emberi méltóságát, személyi szabadságát (kifizethetetlen asszony és gyerektartást ítél meg sokszor a bíróság, aminek következménye börtön, és onnan merre vezet út a társadalomban?) teszi mindössze és mindörökre kockára.
Hölgyeim és uraim! A legtöbb férfi nem dúsgazdag playboy ügyes házassági szerződéssel a zsebében, hanem egy többé-kevésbé őszinte fickó, aki hitt a házasságában, a szeretett nőben és a családjában. És meddig bírja a gyerekei nélkül egy kis albérletben, a régi jól menő munkája nélkül, miközben a barátai is sorra lemorzsolódnak?

Egy személyes kérdést had tegyek fel most:

MIT KÉNE SZERESSEK A FEMINIZMUSBAN ÉS EMANCIPÁCIÓBAN AZOK MAI ÁLLÁSA SZERINT?

Mit üzen ez a kép nekünk: férfiaknak? A közkeletű filmcím tartalmát? „Egy ágyban az ellenséggel?” De ki kinek az ellensége ma már? Vagy a nők bizonyos része az „igazságot nekünk” szólamai alatt eszement tombolásba kezdtek? Tisztelet a józan és őszinte jóakaratú, hál’ Isten, egyáltalán nem kisebbségnek!

Bevallom eddig bírtam a könyv ismertetőjét. Igaz, úgy vélem, ami lényeges, elmondtam. Nem titok: érzelmileg mélyen érint és sebez a nők tőlünk való tömeges elfordulása, bennünket ellenségként kezelése, és ostoba tévedéseknek és hazugságoknak felülése. A szerző még hosszan tárgyalja az amerikai médiában szüntelen jelen lévő pozitív, de rövidlátó elfogultságot a nőkkel szemben, az adatok egyoldalú bemutatását, a pireuszi győzelmet, amit nyernek, hiszen áldozatiságukról meg lehetnek győződve, sajnálhatják magukat, de közben pont az igazi erőforrásoktól esnek el, ami hosszú távon segíthetné őket: a férfiak bizalmától, akik nem akarnak nősülni, elköteleződni (és ezért megint ők a rosszak, holott talán egy házasság a férfinak is kéne nyújtson valamit: a tiszteletet, az alkalmankénti őszinte felnézést rá és akár csodálatot is (nem a semmiért, persze) és az intimitás közegét. És nem a vég nélküli bűntudatos robot helyszínét.
A munkaadók a nőknek juttatott plusz törvények és diszkriminatív védelem miatt nem mernek nőket alkalmazni, így a védelemből kiszolgáltatottság lett. A megoldás a’la ember. Ecce homo! (Nem női! Emberi. A törvényeket férfiak hozták.)

Mert véletlenül se legyünk türelmesek, ne vizsgálódjunk, ne hordozzuk terheinket, apránként oldozgatva annak gordiuszi csomóit, ne kérjünk segítséget, ne működjünk együtt, ne kérjünk bocsánatot, ne lássuk be a másik igazát, észben tartva közben mi a mi nézőpontunkból mi a helyes, ne alakítsuk a közös jó érdekében szemléletünk, és Istennel véletlenül se álljunk szóba! Hisz jól ismerjük őt, ő a „nemszabadpistike” mostohaszülőnk. Ne álljunk meg, nézzünk körül, gondolkozzunk, és cselekedjünk bátran! Mert az első lépések hibái lesznek a további lépések helyreigazító tapasztalatai.
Nincs másik recept: nem bekebelezni kell a másikat (egyik nemnek sem) hanem hidakat építeni, néha elviselni, odafigyelni,

A megértés hídjaival egymásra találni nappal…

és közben magunkat is képviselni. Így van esély új, növekvő egyensúly megvalósítására, boldogabb nemzedék felnevelésére, és mélyebben megérteni, miért vagyunk férfiak és nők a Földön, és hogyan és miért jó ez nekünk, és főleg: miért jó – Együtt.
A természettörvényt nem a lázongás és az emberi elképzelések oldják fel, hanem az elfogadás, megértés, és a bizalommal való beteljesítés. Akkor fölé nőhetünk. „Ha jóllakatod a farkast, elalszik, és ha nem piszkálod, nem ébred fel többet.” „Menj, bűneid bocsánatot nyertek, de többet ne vétkezzél!” Akkor farkas ösztönök helyett végre angyalszárnyak repítenek, és ők oda visznek, ahol mindig is volt a helyünk: Haza, ahol ismernek és szeretnek. Lásd Jézust, aki kínhalált halt, és feltámadt. Magára vette a halál terhét, nem kényszerből, de engedelmességből. És aztán kamatosan mindent visszakapott. De ő sem az emberi eszét követte, hanem Mennyei Atyja akaratát („Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, de mindazonáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te.”) A bölcs szeretet először átjárja kíméletlenségünk csapdáit, majd ezután átrendezi. Nem türelmetlen fájdalommal és kínnal nekiesik nálánál nagyobb Sorserőknek, és keveri végül magát nagyobb bajba mint volt.

Gandhi ugyanezt az utat követte. Ő átformálta Indiát. Jézus a világot. Igaz, ő Isten fia, nagyobb a hatóköre.
Ugyan lassabb módszer egyesével meggyőzni és segíteni az embereket, őszinte közösségeket létrehozni férfiaknak és nőknek, és a tapasztalataikat csiszolásra továbbadni: de valójában nincs más út. Ezt hívjuk evolúciónak, Isten világunkat a Mennybe emelő évmilliárdos munkájának.

… és megtalálni egymást éjjel.

;-)

Zoli

A hit ereje a gyógyulásban

Minden vélemény számít!

Sajnos volt rá alkalmam mostanság, hogy megtapasztaljam, az egyik hozzátartozóm betegségével kapcsolatban, mélyen, közelről átélni, hogy mennyire számít a hit a gyógyulásban. Akinek a létezését akarják a körülötte élők, azt mintha húznák vissza az életbe, az élők közé, még akkor is, ha nagy betegség érte. Elvárják szinte, hogy javuljon. /Ismerjük talán azt a példát, amikor azt hazudták a szülőknek, hogy a gyerekük zseni és a kicsihez ennek megfelelően viszonyult mindenki. Ettől a hozzáállástól a gyerek jóval átlag felettibbé vált./ Valahogy így van ez más téren is. Vagyis lehet még pozitív is egy hazugság. Hihetünk a placebók erejében és gyógyulni fogunk. Lényeg a javulás. Hihetünk a sportban, a vitaminokban, a jó szexben, a pszichoterápiában, a gyógynövényekben, a masszázsban, az egészséges táplálkozásban, a vallásunkban, a gyógyulásban, abban, hogy képesek vagyunk erőt segítséget adni a másiknak. Kívánom,hogy ez segítsen mindannyiunknak! :-) Kati

Az ösztönzóna megélése (adjunk az Id -nek!)

8 hozzászólás

Kicsit tedd most félre az intellektuális részed! Nem, ne kapcsold ki, kell ő, hogy onnan hátulról szemlélje mit is élsz át, mi történik. A zene primitív, törzsi, talán párzási tánchoz hasonló, persze techno-sítva. A kép sem véletlen, kecsesen ívelt női cipő, fekete és sárga színben: egy fullánkos méh jusson eszünkbe kapásból. Szexualitás ás agresszió, ezek összetartozó, egyszersmind nagyjából szétválasztható erők bennünk.

Mit élhetsz át? A párzási ösztönt, még túlfokozottság nélkül, jobb, mint egy martini, vagy kettő, vagy akár egy dupla whiskey. Persze mint minden mértékkel jó. Ha begyúlt a tűz a kazánházban, és só szóródott az életedre, a zene megtette hatását, mehet tovább a verkli. Ha túl sokszor van szükség „sózásra” az viszont lehet komoly jelzés: eltértünk életünk, sorsunk főcsapásától, irányváltásba kellene kezdeni. És sokszor jobb egy rossz lépést megtenni, mint egyáltalán semmit se tenni. Csak aztán jöjjön egy bölcsebb második, majd egy még pontosabb harmadik lépés is!

:-) Kati

és

;-) Zoli

Életem a Shotokan tigris

Minden vélemény számít!

1992 őszén kezdődött, amikor egy barátom kérésére elmentem a karate edzését megnézni. Hátha megszeretem ezt a sportot. Abban az időben futballoztam, tekéztem, a küzdősport nagyon távol állt tőlem. Mindig inkább szerénykedtem, kerültem a vitákat, konfliktusokat. (Becs szó, nem én írtam ezt! – Zoli)

Odaértünk az iskola betonos kosárlabda pályájához, ott sorakoztak már a karatékák. Leültem a palánk alá, erre az edző rögtön rám kiabál, hogy mit keresek én ott? Én mondom, hogy szeretném megnézni az edzést. A válasza az volt, hogy: „vagy beállsz, vagy elhúzol haza!”

Én, az akkor még törékeny fiú bevállaltam az edzést, természetesen mezítláb, mint a többiek. Húsz perc után megjelentek a vérhólyagok a talpamon, így küszködtem végig a tréninget. A sorakozónál jött a kérdés: „Nos, kölyök? Tetszett az edzés?” Nagyon fájt a lábam (és még néhány helyen a testem), de „igen”-t válaszoltam.

Másnap? Szinte összecsináltam magam, annyira sajgott mindenem. Mégis ott sorakoztam a többiekkel a betonon. Elkezdtem életem második karate edzését. A vérhólyagok sorra durrantak ki. Amerre jártam a pályán, vérfoltok jelezték utamat. Hihetetlen fájdalmaim voltak, mégis végigcsináltam a gyakorlatokat. A sorakozónál az edző azt mondta: „úgy látom, belőled egy igazi karatéka lesz.” Azt hiszem, ez a mondat adott erőt az egészhez, és hogy feladjam a focit és a tekét. Húsz év és három dan (harmadik fekete (mester) öv fokozat – Zoli) után egyáltalán nem bánom.

sensei

Örömmel kommunikálni az Éggel avagy amikor nyomja az Úr a szelet a vitorládba

Minden vélemény számít!

Igyekszem folyamatosan imádkozni. Reggeltől estig nyomom magamban vagy a nyelveken szólást (vagyis Istenre nyitott szívvel értelmetlen szótagokat éneklek), vagy ilyesmit: „Dicsőség neked, Isten!”, „Szeretlek Uram!”, „Köszönöm Jézus!”. Hogy ne váljék unalmassá, és fárasztóvá én ezeket általában Bon Jovi, Rasmus, AC DC, vagy a Sportfreunde Stiller egyik számára éneklem. Mostanában Anastacia ritmusára imádkozom. Buli közben, olvasás közben, miközben mással beszélgetek, tévézéskor, mindig. Van, hogy nem sikerül (cikkíráskor nehéz, illetve a tévé is elveszi a figyelmet), de nem görcsölök. Amint észreveszem, hogy abbahagytam, nekiállok megint.

Az eredménye? Életem során, cikkíráskor, amikor másnak próbálok segíteni lelki problémáin, vagy csak egyszerű munka közben kapom a szelet a vitorlámba. Gondolatok, új irányok ötlenek fel, észreveszek rejtett dolgokat, mi van a másik szívében, mit szeretne valójában, mit mond valójában. Segít az unalom ellen, pl. krumplipucolás közben. Buliban segített túllépni a félénkségemen, és pl. felkértem egy nagyon csinos lányt, akiről azt hittem, túl idősnek és túlsúlyosnak tart magához. Többször táncoltunk, nevettünk, (mivel zártkörű buli volt, csupa ismerőssel) megtapsoltak minket, mert elsőként táncoltunk (és jól), a többi félénk kamasz és felnőtt közt.

Segít a férfiközösség szervezésében, segít bátran és szeretetteljesen önmagamnak lenni. Gyógyít.

De! Nem elég az ima önmagában. Fontos, de kevés. Meg kell tanulni Jézus kategóriáiban gondolkozni, és a szerint élni. Vagyis olvasni kell a Bibliát, főleg az Evangéliumokat, elgondolkodni, mit jelent nekem ez, hogyan tehetném gyakorlattá az életemben.

Ez NEM mágia.

Ez kereszténység. Mélykereszténység. A célokat Isten céljaihoz igazítani nap, mint nap (erről sokat lehet olvasni Eberhard Mühlan: Hogyan vezet minket a Szentlélek? c. könyvében. Izgalmas és közérthető, ráadásul az alapoktól indít és megvéd az eltévedéstől ;-)Marana Tha adta ki. Érdemes rákeresni a gugliban.)

És bátran! Ha valamit szeretnél elérni, és az nincsen ellentétben Isten törvényével, tegyél érte bátran! Leszólítani egy bombázót, vezetőnek lenni, jó állás, egy jó nyaralás – mindez a tiéd lehet, ebben semmi rossz sincsen. DE ne feledkezz el a körülötted élőkről sem! Család, barátok, munkatársak, a nélkülözők, a férfiak, a nők, az egyházad. A világnak szüksége van rád, ne vond meg magad tőle!

Figyelemfelkeltésnek ennyi.

Zoli

Kijátszható-e a téli depresszió?

Minden vélemény számít!

Fokozódik az alvásigény, a szociális érintkezéseket kerüljük. Ingerlékenyek vagyunk, szorongunk. Ezek jellemezhetik a kedélyünket télen. A nap keveset süt, a hideg szél komor hangulatot kelthet. Az ünnepek elmúltak, azokat várni lehetett. Készülődni ajándékokkal és ételekkel, díszítéssel. Most a tavaszt tudjuk várni, ami azért még később lesz. Segíthet emelni a kedvünket, ha mozgunk amennyit csak lehet. Az endorfin emelkedjen! Az orbáncfű tea és kapszula is hatékony. A finom forró csokiktól javulhat az ember szerotonin szintje. Gondoskodjunk kellemes élményekről! Színház, mozi, tánc. Állítólag január 2. már a farsang kezdete. Tehát akinek nem sikerült a szilvesztere, itt az idő a „pótszilveszterezésekre”. Ám itallal ne próbáljuk orvosolni, ha rossz a kedvünk! Nem megoldás. Idézem: „A bánat ezerszer jajgatóbb, a sok-sok pohár után.” Megénekelték ezt már az elődeink is. Ezek szerint, őket sem kímélte ez az érzés. Higgyük el nekik, ha érdemesnek tartották megénekelni.

Amint egy kicsit kisüt a nap, télen is próbáljuk süttetni az arcunkat! Valamennyire a kedélyünk ettől is javulhat. Legyünk minél többet friss levegőn is! Foglalkozzunk a háziállatainkkal és ápoljuk a kapcsolatainkat, telefonon, személyesen az ismerőseinkkel, barátainkkal! Rendezzük, amennyire csak lehet, világossá az otthonunkat! Ha hosszabb ideig lehangoltak vagyunk, vegyük igénybe szakember segítségét! Aludjunk eleget! Táplálkozzunk, amennyire csak lehet vitamindúsan, egészségesen! Hallgassunk zenét is, minél többet!

Egy ideillő gyerekverssel zárom cikkemet:

A kis nyúl didereg
Megbújik a földön
Nem baj az, ha hull a hó
Csak vadász ne jöjjön

Parányi ökörszem
Kuporog az ágon
Vidáman csipogja
Süt még nap a nyáron

:-) Kati

Lehet tűz egy apácában? Tudhatja, hogy mi az, hogy: szenvedély?

Minden vélemény számít!

Az igazi „Apácashow.” Ezt az Élet adja nektek, nekünk. Utánatok megyünk a Pokol kapujáig? Ha kell: tuti p…a. (Bocs.) Bármelyikőtök nélkül kevesebb lenne a Mennyország.

Félreértés ne essék, ez nem a mi szeretetünk felétek: nem hívők (és felénk is, mert nekünk is ajándék Krisztina nővér). Ez az Isten rajtunk átsugárzó szeretete. Persze mi is benne vagyunk. Mert nélkülünk egy lépést sem tesz Ő. Velünk akár tízezret is.

Zoli

;-)