Toplak Zoltán bejegyzései

Két zseni tanít Férfinek lenni. A költő és a művész.

Ha a vers után folytatódik a lejátszás, az nézze, akit érdekel. Politikai hírek, jobboldali nyafogás az Echo tévében, és hasonlók következnek. Nyafogás, mert tehetetlenül keseredik azon a műsorvezető, hogy mások nem úgy döntenek és élnek, ahogy szerinte kellene.

Felmerül: miért másokat akar irányítani? Elemezze a helyzetet, keressen megoldást, és hittel hirdesse azt! Élő példája, Petőfi mire NEM gondolt. Önállóság, hit és cselekvőkészség, tisztelt Uram! Képes rá. Tegye is! Maga jobboldali. Felteszem, hívő. Imádkozik? Teszi a jót? Ha igen, hol a Lélek ereje? Jézus soha nem nyafizott!

Az újrakezdés filmje: Rambo 4

Minden vélemény számít!

Nem a film agressziószintje miatt 18+ – os ez a cikk. Előre szólok, hogy egy helyen mélyen önfeltáró leszek. Mivel az a rész a bűnről és Isten Irgalmáról együtt szól, esetleges nehéz emészthetősége ellenére is elmesélem. A filmben is van egy hasonló jelenet, ezért el kell mondanom, hogy olyat én is átéltem. És, hogy ez mit jelentett nekem. Ha nem vagy elég érett hozzá, pláne ha gyerek, erről még a szüleiddel is nehezen fogsz tudni beszélgetni. Innen még simán vissza lehet fordulni. A lapon sok más is van, amit nyugodt szívvel ajánlok neked. Az internet megőrzi a cikket, és amikor készen állsz rá, hogy piszkos dolgokkal őszintén szembenézz, nehezen hihetőekkel valamiképp megbirkózz: nos, eljött az ideje a filmelemzés és prófétálás elolvasásának. Bár ez a cikk csak egy másik férfi prófétálásának értelmezése.

Ha itt vagy: kezdjük.

Míg a Rambo első része inkább a valóságot volt hivatott feltárni (valójában a férfiak se háborúznak szívesen, és ennek meg van az oka) a negyedik rész inkább egy vízió, látomás és vágy. Az első rész a jelenről, a negyedik a jövőről szól. Itt már érdemesebb néhány jelenetnél elidőzni, mert mondanivalójuk van.

(Ha a filmmel indítanál, itt találod. Fekete négyszög, bal lent filmindítás, jobb lent teljes képernyőre váltás. Ha nem működik, a Google biztos kidobja, még hol találod meg.)

Eddig többször használtam egy fogalmat, az Igaz Harcosét. Olyasvalakit értek alatta, aki mindent beleadva küzd, tiszteli ellenfelét és sajátmagát is, tud méltósággal győzni és méltósággal veszíteni (majd a haverokkal kiörömködi, vagy kibúsongja magát), kellően tökös, de tiszteli a játékszabályokat is.

Most egy új fogalmat szeretnék bevezetni, és ő a Jó Harcos, vagy a Jó Harcosa. Sly őt álmodta meg. Élőben Sam Childers feltűnő módon ilyen, de tágabb értelemben mindenki, aki tesz és küzd a Közösség Javáért. Sam Afrikában misszionárius és prédikátor, de a gyerekek kényszerkatonaságtól való megmentése sokszor csak géppisztollyal megy. Sam életéről is készült film, Gedainé Kölnei Lívia, a Talita.hu-ról írt egy jó cikket róla, mi itt hoztuk le tőle.

A helyszín ezúttal: Burma. Nagyon hosszú idő óta tartó háború és népirtás zajlik ott. (Bakker, de jó a dolgunk Európában! Nemcsak az életszínvonal miatt. Nekünk mennyi mindentől nem kell félnünk, amitől sokaknak igen. És a magyar életszínvonal bizony nagyon sok országét megelőzi a világon.)

John nem túl messze, (motorcsónakkal talán fél nap lehet) éli békés, látszólag harmonikus egyedüllétben mindennapjait; a természet közelében, vérének megfelelő veszélyes módon keresve meg a mindennapit. Mérges kígyók begyűjtésével és eladásával. Közben halászik és a zsákmányból időnként ad pl. a helyi vallás papjainak. Elvégre jut is, marad is…

Egy kis keresztény csoport érkezik, akik halált megvető bátorsággal vállalták, hogy gyógyszert és némi orvosi segítséget visznek az országba. Johnt kérik meg, hogy juttassa be őket az országba. De ő tudja, mit jelentene ez a számukra nagyon de nagyon valószínűen, és nemet mond.

Ekkor történik meg a csoda. Este a csoport egyetlen nő tagja, mivel más esélyük nincs, hogy teljesítsék küldetésüket, ismét felkeresi Johnt. Egy rövid beszélgetésben elmondja a férfinak, hogy talán csalódott és megkeseredett, de ő hisz benne. Tudni kell, hogy ez a nő szoros kapcsolatban él Istennel. Isten lehel új életet rajta keresztül John, a felszínen békés, de belül sebzett és magányos lelkébe. Majd a végén látjuk meg, mennyire így van ez.

Másnap úton vannak Burma felé.

Nos, én egy pornófilm nézése közben találkoztam Isten ilyen kegyelmével. Nem azt mondom, hogy helyes pornót nézni, hanem azt, hogy az Isten Mindenható. Világos, ha nem küzdök tőlem telően a pornózás vágya ellen, és ha nem járok naponta Ővele, mindez nem történik meg. Ki-ki utána néz, egyik és másik mit is takar. Nem csak elfojtást, illetve többet a Rózsafüzérnél. A lényeg: vannak feltételei az ilyen kegyelmeknek.

Egy orosz lány adta magát oda egy fiúnak. Szerintem nem volt szerelmes a srácba, csak kurválkodott, láttam már szerelmes nőt is pornózni, belőle kiáradt valami plusz a férfiba: itt nem. De a lány őszintén és kedvesen odaadta mindenét a srácnak. A szépségét, a testét, és az önzetlen figyelmét. Mert a pénzt akkor is megkapja, ha lelketlenül csinálja, csak savanyúan ne, mert azt senki nem nézi meg. Ekkor éreztem azt, hogy a Szűzanyán keresztül lehajol hozzám Isten, és azt mondja: „Látod, Zoli, milyen mocskos is vagy? És így kellesz nekem. Csak kövess engem! Majd, ahogy mondom.” Lehet ekkora szerelemnek ellenállni? Biztos, de szerintem nagyon hülye, aki megteszi. A mai napig pornófüggő vagyok, de a helyzet tényleg komolyan és sokat javult, és javul tovább.

Van itt a filmben egy izgalmas jelenet arról, hogy szabad – e erőszakot alkalmazni, de nem mesélem el, nézzétek meg, mi most csak gondoljuk végig! Ha a rendőr nem használ néha fegyvert, ha a szülő nem üt időnként a gyerek fenekére, ha a gyerek a szívóskodó osztálytársát nem tanulja meg időnként helyrerakni, elég pokoli „szelídségben” fogunk élni. Csak azt kell tudni: az az utolsó, hogy ütünk; annyit ütünk, amennyit feltétlen szükséges, és utána illik megpróbálni rendezni a sorokat, ha az szükséges. Néha azonnal, néha kicsit később, embere, helyzete válogatja. Mert nem fájdalmat akartunk okozni, hanem magunkat, vagy a kialakult rendet, vagy a jót megvédeni. Még valami: veszíthetünk is. Ártatlanul kikapunk, és minket vernek földhöz. De van olyan vereség, ami akkor is megéri.

Nos, John visszatér a házába, és éli az életét, míg a csoport tiszteletese meg nem jelenik nála a hírrel, hogy a csapatnak tíz napja otthon kellene lennie, de semmi hír róluk. Szeretné, ha John elkísérné a felbérelt zsoldosokat, akik kiszabadítják a híveket.

A zsoldosokban nem teng túl a harci morál, és ha John nem tekintené szívügyének a nő, és a nő hozzátartozói és barátai kimentését, a lelkészt meglopva (pénzét megtartva, a vállalt feladatot meg sem próbálva teljesíteni) távoznának a veszélyes területről. De John rákényszeríti a csapatot, egy a parancsnok szemétől centiméterre lévő nyílheggyel, melynek szára egy pattanásig feszített íjhúrhoz kapcsolódik, hogy teljesítsék a kötelességüket, és harcoljanak Isten Népért, ha már egyszer elvállalták.

A szabadítás közben van egy durva akciójelenet. A keresztény nőt éppen meg akarja erőszakolni az egyik katona, amikor John odaér. A jelenet szerint a volt katona puszta kézzel kitépi a másik férfi torkát. Ennyire felháborítja, amit az tenni készül. Persze gondolhatna rá, mekkora öröm ezt a nőnek végignézni – de ez nem az a pillanat. Amúgy meg: nincs mese, beleszeretett.

Végül, bár nem mindenkit, de sikerül kimenteni, és a helyi burmai ezred is megsemmisül. John szerény búcsúja a nőtől mélyértelmű még. Nincsenek is egymás közelében, de John látja a kezet, amely hálásan int, és ő öntudatosan visszabólint. Nem vette el, ami a másé, és megőrizte a tisztaságot.

S hogy a nő lelki csókja mennyi életet támasztott végül a férfiben? Az utolsó jelenetben John épp úton van a még életben lévő apja farmjának kapuja felé, akihez tán az első rész óta nem ért oda…

;-)

Zoli

Lelkileg kallódó fiúknak

Minden vélemény számít!

Liam Neeson, a Taken első részében (Elrabolva) Egy aggódó apa, aki elrabolt gyermekéért mindent meg akar tenni.

Bevezetés:

Nem kezdeném mérgesen, ha nem érezném magam SZINTE teljesen tehetetlennek. Na, de azért valamit mégis tehetek.

Azon tinik számára, akiknek ez szól, néhány tévképzetet szeretnék eloszlatni a karate (vagy ökölvívás, vagy általában bármilyen küzdősport) menetével kapcsolatban.

1. Képzett edzők dolgoznak ott, akik mind fizikai, mind elsősegélynyújtó, mind pedagógiai értelemben tanultak.

2. Nem az ellenség táborába küldelek, hanem szövetségesek közé. Nem alázni és megverni vannak ott, hanem hogy megtanulj azzal szembenézni, ha idegenek akarnak megszégyeníteni, vagy fizikailag is megtámadni téged, vagy azokat akik fontosak neked, vagy akik rászorulnak a védelmedre.

3. Fokozatosság – egy kezdő még nincs úgy terhelve, mint egy haladó. Lépésről – lépésre vezetnek be a küzdő és védőtechnikákba, a szükséges emberi alapokat is megtanítva hozzá, hogy becsületes, jó értelemben vett hétköznapi emberként tudjál élni mindazzal, amit megszerzel.

4. Te irányítod a haladásod. Vannak normák, amiket az edző közvetít, vannak, amit a csapat alakít ki, de végül te döntöd el, ebből mennyit fogadsz el, és ehhez mennyit teszel hozzá. Ha végképp nem megy a beilleszkedés – akkor leszel elküldve. De még mindig vannak másik csapatok.

Szóval Hajrá, lelkileg kallódó fiúk!

Pótapátok

Tárgyalás (avagy miért is kezdtem úgy, hogy „dühöngök”?):

Kedves tini pajtikáim, EZÉRT én K-ra szégyelném a pofám. Bírlak titeket, de ezek balf…ságok! Személyes beszélgetésekből tudom mindezt.

a) mértéktelen ivászat, a haverokkal éspedig márkás és tömény szeszekkel (vagyis sok pénzt áldoztok arra, hogy erős mérgekkel tartósan tegyétek magatokat tönkre. És a ti korotokban még egy egész emberi életről van szó.)

b) a tanárok kiidegelése, hogy lehetőleg már úgy menjen be az osztályba, hogy gyomorgörcsük van. A tanár nem ember, vagy mi van?

c) csúnya beszéd (jó ebben én sem vagyok patyolat, de legalább mértéket igyekszem tartani. Azt hiszem.)

d) részegen autót vezetni (volt, aki azt is megírta, hogy világításom sincs.) KO. Virít a sötétség.

e) szülők becsapása, hol vagytok, és mit csináltok. Ti terroristák gyerekei vagytok?

Fiúk! Ha tényleg olyan tökös gyerekek vagytok, mint állítjátok, gyertek szépen küzdősportot űzni, két éven belül versenyezni, nyári táborokat végigcsinálni (ahol nincs ám ott apu meg anyu, orrot törölni!), aztán ÉN fogok ELŐTTETEK fejet hajtani.

A Budoka Karate Sportegyesület pl. Szombathelyen is tart edzést. Az edzője tavaly világbajnok harmadik helyezett volt harcban. Nem katában, harcban. Pedig a formagyakorlat is szép.

A Karate Do egyesület szintén jelen van Kőszegen és Szombathelyen.

A Sakura egyesület még versenyeket is rendez.

Ökölvívás is tutira van Szombathelyen, mert Kőszegen pl. interjút készítettem a volt edzővel, aki helyett már fiatalabbak viszik a stafétát. Akkor a megyeszékhelyen csak jobban kell, legyen!

És országszerte vannak sportegyesületek, a küzdősporton túl is! Futball, triatlon, tenisz, íjászat, úszás, ha mozogsz mellette, még a sakkot is idesorolom. Versenytánc, balett (pontosan olyan nehéz, mint amilyen könnyednek látszik!) Csak rajtatok áll, és a szüleiteken, váltok –e Igaz Harcossá, a Fair Play szabályai szerint. Sok mindent meg fogtok tanulni, amire majd később jöttök rá, hogy az Élet is úgy működik.

Louie Zamperini olimpikon jelmondata volt: „You make it, you take it!”, „Ha megteszed, viheted!” Én még ezt tenném hozzá, mert ez így túl tömény: apró lépésekben, nap, mint nap, minden előrehaladásnak örülve, nem hasonlítgatva az eredményeket, haladj a célod felé! Ha két lépést megtettél egy nap, már előbbre vagy! És így a sport megtaníthat arra, hogy józan csapatjátékosként, örömtelien, a saját életed éld.

Megéri?

Na, vissza, kicsit még dühösködni.

Azt hiszitek, akkor vagytok Valakik, ha kiakasztotok engem, vagy más felnőttet az ostobaságaitokkal való dicsekvésekkel? Vívjátok ki a tiszteletemet, azt a kutya mindenit! AZ lesz teljesítmény. Tessék pl. egy fiú, akit tisztelek.

Tudjátok, hogy az a kis tökös középen kiállt a mellette álló fiatalemberrel? Se övfokozatban, se életkorban a közelében nincs. De megpróbálta. Sok érmet szerzett már, és még sokat is fog, és már most előfordul néha (pedig még csak narancssárga öves, vagyis a mester vizsgáig még minimum hét komoly megmérettetés áll előtte), hogy tíz-tizenöt percre edzésen kicsiket bíz rá az edző. Ha így folytatja, szerintem maximum húsz év, és shihan, Nagymester lesz. Bár a szabályokat nem ismerem pontosan, az életkora miatt lehet, valamivel hosszabb az idő.

EZ tiszteletre méltó. Viszont nem elvárás, mert azért erre kevesen képesek. Küzdősportot űzni, erőt fejleszteni, öntudatosabbnak lenni a valamire, (és nem a semmire, hogy vagy, mert azt egy fűszál is elmondhatja) FEGYELMET ÉS TISZTELETET tanulni, és örömteli mértékkel duhajkodni – na ezért érdemes ilyen csapatokba belépni.

Befejezés:

A fiút egyébként Bálint Győzőnek hívják. Méltó a nevéhez.

;-)

Zoli

Kis férfilélektan (Rambo 1 és 4) I. rész

Minden vélemény számít!

Régi film, máig ható tanulságokkal.

Sok idő telt el a két film készítése között, mindkettő igazi férfifilm, a harcosról és annak harcáról szól. John Rambo, a főszereplő: Igaz Harcos, vagy tomboló őrült? Nem lényegtelen kérdések, különösen, hogy rengetegen látták a filmeket, hiszen a legendássá vált színész, Sylvester Stallone alakítja őt mindkétszer, sőt a második film gyakorlatilag teljesen az ő alkotása. Az őszinteség kedvéért ide kell írnom (bár aki nem látta, szerintem az is sejti), hogy durva, agresszív jelenetek sorával van tele mindkét film, és különösen a másodikban a szélsőségig vitt rombolás (éspedig emberi testeké) látható, szóval gyerek csak felügyelettel és utána szülői beszélgetéssel nézze meg, amelyben minimum annyit mondjon el a szülő, hogy a valóságban hogyan működnek és mire képesek azok a fegyverek, amiket bemutatnak. És egyáltalán miért vannak? Rambo indítékait megpróbáljuk itt megbeszélni.

John Rambo Vietnámi veterán. Részt vett az Amerika által Vietnám belügyébe való katonai beavatkozásban, amit ma Vietnámi háborúnak hívunk. Ez egy nyolc évig tartó háborús akció volt, melynek lényege, hogy Indokínában a kommunizmus ne nyerjen még nagyobb teret, és ezzel együtt az imperialisa nagyhatalmak befolyása maradjon meg. Tehét ideológiák csaptak össze, és ezzel együtt az azokat képviselő emberek, kormányok, gazdasági rendszerek. Tudni kell, hogy a háború a kettészakadt Észak és Dél Vietnám között zajlott, ahol Északot a kommunista Kína és Szovjetunió, míg a kapitalista jellegű Dél Vietnámot Amerika támogatta. Külföldi katonák csak Amerika részéről harcoltak. A háborúról és borzalmairól hű képet fest pl. a Szakasz (Platoon) című, több Oscar díjat elnyerő film.
John, és az ő történetének számunkra fontos háttere ennyi, amúgy egy tipikus amerikai átlagfickó, kétkezi munkával kereste meg a kenyerét a háború előtt, és most, visszatérve, próbál beilleszkedni kényszer által elhagyott hazájába, (nem önkéntesként ment) és egzisztenciát szeretne építeni. Munkát, lakhatást, és idővel minden bizonnyal párt is keresne.
Helyzete nem ilyen egyszerű. Otthon a vereség szégyenét és hogy általában (szerintem jogosan) egy igazságtalan háborúnak ítélt harcból jön vissza, lelkileg el kell hordoznia. Ha megemlíti, hogy veterán, kevesen állnak vele szívesen szóba, hiszen a vereség ízéből senki sem szeret részesülni, és nagyon, de nagyon könnyű őt azonosítani azoknak a döntésével, akik elrendelték amerikai férfiak besorozását. John egy fickó a tömegből: arra nevelték, a kormány jó, a hazát képviseli, és rendelkezéseit törvénytisztelő módon végre kell hajtani. És az apja biztos legalább párszor hozzátette: „Amúgy fiam, hidd el, akkor jársz jobban, ha nem lógsz ki a sorból. Úgyis ők az erősebbek.”
Tele van lelki sebekkel: gerillaháborút folytattak, ahol az ellenség bárhol feltűnhetett, ahol egy őrzőtt katonai táborban veszélyes volt nyílt szinen kinyilvánítani ki a tiszt és ki nem (pl. tisztelgéssel megadni a tiszteletet egy katonai döntéshozónak) mert a messze hordó, távcsöves mesterlövészpuska golyója szélnél sebesebben hatol át az őrszemek között, valamint aknamezők és drótakadályok felett.
Az állandó veszély nemcsak állandó nyomást jelent, de azt is, hogy kegyetlenül erős helyzeteket kell megoldani. Pl. szűk, föld alatti alagútrendszerből kifüstölni az ellenséget, ahova egy pisztolynál többet nem vihetett magával a katona, és még rohamsisakot sem – nem tudott volna kellően szabadon mozogni. Teljesen nyílt célpont. Csak a két fél gyorsasága és pontossága, valamint lélekjelenléte dönti el, ki marad ott és ki tér vissza az alagút egyik vagy másik oldalán.
Arra az időre (1960 – as évek) a hadászat már olyan robbanó és egyéb eszközöket fejlesztett ki, melyek révén borzalmas sebeket lehetett ejteni, végtagok szakadhattak le, belek ömölhettek ki, és a tiltott eszközökről ekkor még nem is beszéltünk. (Pl. a dum-dum golyó, melyet egyszerű lőszerből némi reszeléssel el lehet készíteni, és az emberi testbe csapódva szétnyílik, és nem „pusztán” átlyukasztja azt, de hatalmas darabot tép ki belőle, vagy napjaink olyan lövedékei, melyek nem ölni: sebesíteni és kínt okozni hivatottak. Tüskékkel szórják teli a testet, amik még deformálódnak is becsapódás után, és csak nagy erőfeszítéssel és sok munkával lehet eltávolítani, ha a mentő műtétet egyáltalán kibírja a sebesült, hiszen sokáig tartó, aprólékos munkáról van szó, amely alatt végig vérzik. Vérzéscsillapítás mellett is. Az a logikus (és következményeiben perverz) megfontolás áll emögött, hogy minél hamarabb lehet nyerni, ha pszichológiailag és anyagilag gyorsan kimerítik az ellenséget. A sebesültek és szenvedők pedig lekötik az erőforrásokat.
Nos, John Rambo dum-dum golyóval és tüskelövedékkel nem találkozott, de kegyetlen csapdákkal igen. Pl. katonai dobozzal, amibe térképeket, és hadműveleti terveket tettek, tudva, az milyen értékes az ellenségnek; ám, ha a terveket valaki megmozdította, az alá rejtett robbanóanyag működésbe lépett. Biztos halál. És lelki csontrepesztő a csapatnak, amelyik látta mindezt.
Nem mesélem el a filmet, vannak benne látványos akciójelenetek, megelevenedő gyilkos iszapfal, motoros ugratás, és géppuskával betontető átlövése, a lényeg ennyi: senki nem figyel igazán Johnra. Egy csavargó a rendőrség számára, amely nem tud mit kezdeni száz férfipróbát kiállt, és egyben nyomorékká görcsösödött személyiségével, aki hallgat, visel, és keresi a boldogulását – mert férfi. Ezt tanulta, és ebben hisz. Erősnek kell lenni, otthont kell építeni, és gazdaságot létrehozni. Ugyanakkor a végletekig zárkózott, nem képes magától megnyílni. Többek közt, mert először is szembe kéne néznie vele, hogy gyenge és gyengéd ő is belül, mint mindenki, akinek lelke van; másodszor fájdalmak izzanak benne, amire a harc hevében az egyetlen válasz az volt: szorítsd össze a fogad, és koncentrálj a dolgodra! És ő nem fog veterán körbe járni, és puhány módon elzokogni mi minden bántja belül. Nem képes szembenézni azzal, hogy nem mindig férfias.
Ám hosszú hatalmi játszámázás után (amire a film akciójelenetei épülnek) mégis megteszi, amikor a „rossz apa”, a helyi rendőrfőnök (aki nem hajlandó lehajolni, megérteni és észrevenni a lelki páncél mögött a bajba jutottat) eljut arra a pontra, hogy „renitens fiát”, John Rambot, nem nevelheti meg, és szoríthatja a sablonjai közé, pusztán mert erősebb (nek hiszi magát). A betont átütő golyók őt is komolyan megsebesítik. Eddigre azonban józanabb emberek elküldetnek a „jó apáért”, John egykori feletteséért. Az ezredes ismeri a férfit, tudja, miken ment át, és akinek éppen ezért a tiszteletének és megbecsülésének az elvesztésétől sem kell félnie volt katonájának. Neki képes bömbölve az arcába zokogni: (Apa!) „A háború borzalmas!” (És ráadásul hiába tettem meg mindent, amire képes voltam, mégsem szeretnek érte.)
Végül minden kibogozhatalannak látszó lelki görcs mélyén egy egyszerű igazság áll.

Zoli
folyt. köv.

A kibírhatatlan szent férfi, és csendes társai.

Minden vélemény számít!

Vincent valójában nem létezik. Theodore Melfi találta ki, aki a St. Vincent vígjáték forgatókönyvírója és rendezője. De nehéz lenne velem elhitetni, hogy amiről írt, és amit megalkottak a kollégáival, annak semmi köze sincs az élethez.

Ezúttal nem mesélem el az egész filmet, csak ami ahhoz kell, hogy egy jó lendületet adjon. Nos, ő itt alul, Vincent. Vietnámi veterán, aki kimondja, amit gondol, úgy véli mindenkinek elég erősnek kell lennie, hogy bírja az Élet gyűrődéseit, és szent kötelességének tartja, hogy ha úgy jön ki: ő is gyűrjön egyet másokon.

Bill Murray, akit végtelenül tisztelek, mert rengeteg filmben alakított főhőst, ahol vagy vidámságot akart hozni az életünkbe, vagy érzelmesen (érzelgősen? Ki tudja, hol a határ?) arra tanított, hogy EMBERNEK kell lenni. És ez azzal is jár, hogy ilyen könnyen sutba dobhatónak látszó dolgokkal, mint szív, barátság, érzelmek, segítségnyújtás törődni kell. Billy Crystall-t és Chevy Chase-t tartom még ilyennek.

Bill Murray, akit végtelenül tisztelek, mert rengeteg filmben igyekezett vidámságot hozni az életünkbe, és/vagy tanított arra, hogy EMBERNEK kell lenni. Nem, nem erkölcsös nyárspolgárnak, hanem aki képes felfedezni, hogyan lehet örömmel tenni a jót. Mindenkivel. Magával is. Billy Crystall-t és Chevy Chase-t tartom még ilyennek. Ha érzelgősek is néha. Egyszerűen anélkül nem megy.

Daka -t, az orosz prostit rendeli magához rendszeresen, cigizik, iszik és egy szemétdomb tetején él. Ja, lovizik. És notóriusan veszít; tartozik: banknak, lovi maffiának, ám a szomszédainak, barátainak nem.

Ám, ahogy Olivér a film vége felé jellemzi, ő nem csak ennyi. A vézna, gyenge és kiszolgáltatott kisfiút egyszer megvédi, aztán pedig megtanítja, ő hogyan védheti meg magát. És ahogy lenni szokott, miután Olivér kivívja a nálánál erősebb fiú tiszteletét, (jól orrba vágja) nagyon jó barátok lesznek. Pl. Dr James Dobsonnal történt ilyen a középiskola idején. Egyik életre szóló barátsága egy kiadós verekedéssel indult. Egyszerűen a fiúknak néha el kell dönteniük, hogy hol a hierarchiában a helyük. Nem baj, ha leghátul, de azért is tessék megküzdeni.

Igaz kényszerből, de Vincent törődik Olivérrel, és a fiú ezért megszereti, és leás az öregember életének mélyére. Háborús kitüntetés kerül elő, mikor a vietnámi háborúban egy kegyetlen csapdából két tisztet mentett ki; vagy a történet az alzheimeres feleségével, akiről már nem tudott gondoskodni, és egy otthonba vitette, de látogatta, és mindig ő mosta a szennyesét. Nem akart lemondani arról, hogy törődjön azzal a nővel, aki neki ajándékozta több, mint a fél életét. Az utolsó években a még mindig szép idős hölgy meg sem ismeri, és ő orvost játszik, hogy az asszony értse, miért megy hozzá rendszeresen. Egy pillanatra, amikor őszirózsákról beszélgetnek, a férfi elsüt egy viccet, és az asszony nevetve megjegyzi: „Mindig olyan vicces voltál, Vin!” De nem, nem tér vissza, és amikor meghatódott férje megszorítja a kezét, és megcsókolja, zavartan húzódik el tőle. És ezt egyszerűen tudomásul kell venni.

Van egy macskája, és igazi csemegével traktálja, míg ő rendszeresen szardíniát eszik. Megszokta, hogy a legjobbat adja azoknak, akiket szeret. Ezért lop gyógyszert, mikor a felesége ellátását már nem tudja fizetni. Egyszerűen túl jó és drága az otthon. Nem a feleségének. Az ő pénztárcájának. Az agyvérzést, és a küzdelmet a beszéd, a mozgás visszanyeréséért ne is írjam, hiszen mindenki megbetegszik élete során, nem igaz? Ezalatt hal meg a felesége, és már csak egy urnát kap az otthontól. Nos, amivel az elején kezdtem, az is mind igaz. Egy trottli. És ez is. Egy szent.

Emlékszem Zoli bácsira, aki már nem él köztünk. Körülbelül egy fél évszázadon át volt cukorbeteg, és hordozta ennek minden terhét. Gyerekkorában az alacsonyabb önértékelést, hiszen ő nem volt olyan egészséges, mint a többiek. Haláláig nem tudta igazán elhinni, hogy nem ér kevesebbet másoknál. Soha nem volt káros szenvedélye, illetve a cigaretta, amit ő képes volt egy nap alatt letenni. Időnként abszurd módon féltékeny volt, de nem volt pokol mellette az élet, tudom, mert ismertem a családját. Sokáig volt rokkantnyugdíjas. És megtanult együtt élni azzal, hogy ő, aki életveszélyes betegként egyedül felépített egy telki kis házat, pedig pl. iszonyú kemény munka volt egy erős gumiszalag segítségével az összes, a felső szintet tartó betongerendát a helyére tenni, és végig a keskeny fal tetején járva; szóval ő immár vakon, nem tudott hasznára lenni a családjának, állandó terhet jelentett a feleségének, és valószínű sejtette, hogy felesége testvérei ezért bizony összesúgnak időnként róla. Noha minden bizonnyal igen hosszú ideig állt sorba a keresztjéért.

Vagy Jóska bácsi, akit kevésbé ismertem, de amikor az unokájuknak szüksége volt rá, a felesége unszolására kiköltözött (persze együtt, közösen) a hétvégi házba, aminek cékán volt az oldala, és vaskályhával fűtötték.

Vagy Vendel bácsi, aki semmi különöset nem csinált, csak pont azt, mint rengeteg korabeli férfi. Felnőtt, elvitték katonának, orosz hadifogoly volt, na jó, a halottak között azért nem olyan sokan töltöttek el egy éjszakát nagybetegen, hogy reggelre úgyis meghal. Nem halt meg. De azt, hogy mi az éhség, azt nagyon megtanulta. „Még a mohos keresztfát is, azt is megettük volna.” Nem állítom, hogy ettől jobban tudom, mennyire éhezhetett, de egy mohos keresztfa már pízlik, és moha is nő rajta, szóval gondolom, haraphatónak és emészthetőnek tűnik. Vagyis felcsillan a képtelen remény, hogy jóllakjon vele az ember. Amikor visszatért, csak dolgozott, egyszer a szomszédai mentették meg az ÁVO -tól, mert kicsúszott a száján egy szónoklat közben, hogy a szónok hülyeséget beszél a Szovjetunióról, mert ő járt ott, és nem az van, mint amit az az ember mond. Nem tudom, kinek a biciklijével menekült el.

Mindig volt tüzelő, mindig lehetett használni a falusi vécét, pedig nem volt csatorna, azt ki kellett merni. És nem a nőnek. Mindig volt disznóölés, pedig az állat karácsonykor is éhes és szomjas. És náluk találtam egyszer kb. harminc tojást egy rejtett tojóhelyen, amire még ma is büszke vagyok. És volt bor, pedig a szőlő munkaigényes növény, és a hegy két faluval arrébb volt.

Nem tudom, miért olyan természetes, ha egy férfi jó.

Zoli

Amikor elnémul az ember 2. rész – vendégcikk a Talita.hu – ról

25 hozzászólás

„Azt hittem, megöl…” 18+ – Újra szabadon? 2.

2015. január 12. hétfő, 05:34 | Írta: Kölnei Lívia

Évát három éven át rettegésben tartotta és verte a férje. Szenvedéseinek és menekülésének megrendítő előzményeit már olvashatták. Története segíthet a hasonló sorsúaknak, és társadalmunk szerencsésebb, óvatosabb, boldogabb tagjai is szembesülhetnek azzal, hogy milyen fontos segítséget nyújtani, ha ilyen esettel találkoznak.

– Miért árultad el a kollégáidnak, hogy rendszeresen ver a férjed?

– Nem segítségre számítottam, nem akartam a saját ügyemmel másokat terhelni. Csak munkált bennem a félelem, hogy egyszer akkora verést kapok, hogy belehalok, vagy belerokkanok. Akkor pedig valakinek bejelentést kellene tenni a rendőrségen, hogy vizsgálják ki. Arra számítottam, hogy Rudolf valószínűleg megrendezné, hogy lerészegedve elestem a lakásban, és ezért alkoholt öntene a számba. Lehet, hogy most túlzásnak tűnik, de akkor reálisnak gondoltam ezt a félelmemet. Egyszer hallottam, hogy egy barátjának úgy beszélt az én erős fejfájásaimról, mintha már orvosilag igazolt tény lenne, hogy meghülyültem a gyed alatt.

Sokáig mégis vonakodtam kiteregetni a szennyesemet, féltem, hogy a rendezett körülmények között élő kollégáim esetleg nem értenek meg, vagy talán megbélyegeznek. Karácsony és újév között ismét brutális veréseket kellett elszenvednem. Mégis csak arról mertem beszélni az egyik kolléganőmnek, hogy a bátyámmal perben állok. Akkor a kolléganőm egy gyanútlan kérdést tett fel nekem, amire titokban már egy hónapja vártam: „Mit szól ehhez a férjed?” Erre mint a gátját átszakító áradat bukott ki belőlem a sok panasz. Meglepett, hogy kolléganőmben nemcsak együttérzés ébredt, hanem az azonnali segítségnyújtás is. Azt mondta, meg kell szöknöm, mielőtt megöl a férjem. Ő vette fel a NANE-val a kapcsolatot, mert sajnos csak este fogadtak telefont, én meg esténként nem tudtam telefonálni. Ők javasolták, hogy keressem fel a lakóhely szerinti Családsegítő Szolgálatot, mégpedig azonnal, mert tényleges életveszélyben vagyok.

– Nem maradt más lehetőség, csak a szökés?

– Akkor ez tűnt az egyetlen szabadulási esélynek. Mindenre kiterjedő aprólékossággal megbeszéltük a szökés tervét. Az események felpörögtek. Beszéltem Apuval, a bátyámékkal, mindenki egy csapásra a szökésem mellett állt. Többen felajánlották, hogy hozzájuk költözhetek. A bátyámékat választottam, mert úgy éreztem, velük az emberi kapcsolataimat is tisztáznom kell, és akkor már tényleg éreztem az őszinte együttérzésüket. Rudolf persze megint megvert, és utána – úgy téve, mintha a munkahelyemre mennék– elmentem a háziorvoshoz látleletet vetetni egy lila foltról a combomon, ami attól az ütődéstől keletkezett, amikor belelökött a fotelba. Kétórás várakozás után kerültem sorra, és megtudtam, hogy látleletet csak a sebészeten adnak. Én azonban előbb a kerületi Családsegítőhöz mentem, a NANE útmutatása szerint. Nagyon kedvesek voltak, de mondták, hogy ez a probléma a Gyermekjóléti Szolgálathoz tartozik, és átkísértek a szomszédos épületbe. Ott három hölgy is foglalkozott velem, tőlük rengeteg tanácsot kaptam a szökésre és a hivatalos szervek vaskalaposságának kivédésére. Elmondták, mit tehetek a saját és gyermekem védelmében úgy, hogy törvényt ne szegjek, de Rudolfot kijátsszam. Rövid- és hosszú távú tervet készítettek. Szinte a számba rágták, mit mondjak a sebészeten, ha le akarnak rázni, és mit mondjak a rendőrségen, ha el akarnak hessegetni. Milyen stílusban beszéljek, ha nem akarnak kötélnek állni, mihez van jogom, mire hivatkozzam.

Szinte kába voltam a rengeteg információtól. Rohantam a sebészetre látleletet vetetni. Egy nagydarab, érzéketlen orvos állt ott két asszisztenssel, és amikor megtudták, hogy mit szeretnék, úgy néztek rám, mintha lehánytak volna. Írt egy-két sor szakvéleményt, majd lenézően közölte, hogy 4500 forintért megkapom. Majdnem elájultam! Erről még a Gyermekjóléti Szolgálatnál sem szóltak. Véletlenül volt nálam 5000 forint, amit még a kolléganőmtől kaptam, vész esetére. Végre kezemben volt a „hivatalos orvosi szakvélemény”, amellyel a rendőrségre futottam. Ekkor péntek délután kb. 4 óra volt! A rendőrségen minden úgy történt, ahogy a Gyermekjólétiben mondták: először el akartak küldeni az ügyészségre, hogy ott is tehetek ám feljelentést! Azután volt még néhány gyenge kísérlet, hogy ha akarom, még meggondolhatom magam, meg ha nincs orvosi látlelet, ők nem tehetnek semmit. Mondtam, hogy sebészeten hitelesített látleletem van. Akkor már látta rajtam az ügyeletes, hogy egy „felvilágosított” nővel áll szemben, és megadóan gépelni kezdte az elmondott eseményeket. Háromnegyed 5-re végeztünk! Hihetetlen, de maradt még félórám, hogy ne kelljen hazamennem – ezt arra használtam fel, hogy egy nyilvános fülkéből felhívtam mindenkit, aki aggódott értem. A hétvége úgy telt, mintha egy csodás, békés, harmonikus család lennénk. Hétfőn vázoltam a helyzetemet a munkahelyi főnökömnek is, és bejelentettem, hogy hosszabb időre el fogok tűnni „betegszabadságra”. Háziorvosom már ismerte a helyzetemet, és biztosított a betegállományról.

nok elleni ero

– Mennyi idő telt el a szenvedéseid első említésétől a szökésig?

– Nyolc nap. Február 8. kedd lett a szökés napja. Reggel kicsempésztem a fiókból a lányom hivatalos papírjait, ahogy a Gyermekjóléti Szolgálatnál a lelkemre kötötték, tudniillik Magyarországon annak van helyzeti előnye, akinél a gyerek hivatalos papírjai vannak. (Rudolf később hiába ment a rendőrségre, papírok hiányában nem jutott semmire.) Ha papír nélkül szökünk meg, akkor gyerekrablást követnék el! Viszont ha nem szöknék meg, akkor is én kerülnék később bajba, mert a gyerekemet veszélyeztetem, tehát elvehetik tőlem a gyereket! Azzal kellett szembesülnöm, hogy áldozatként olyan bűnöket lehet a nyakamba varrni, amelyekről még csak nem is álmodtam, és a nevető harmadik Rudolf lenne. Tehát úgy jöttem el otthonról, mintha a munkába mennék. Rudolf vidáman integetett Laurával, mert ők később indultak a bölcsődébe. A bátyámékhoz mentem. Az ő autójával elmentünk a bankba, ahol a Rudolffal közös számlánkról kivettem a közös pénzünknek pontosan a felét. Ez kb. kétszázezer forint volt. Ugyanis hosszú pereskedés után sem kaptam volna semmit Rudolftól, ha ő az összes pénzt kiveszi. Délben elhoztuk a bölcsődéből Laurát. A bátyáméktól felhívtam a bölcsőde vezetőnőjét, és elmondtam, hogy Laura nem megy többet a bölcsődébe, és azt is, hogy miért. Nagyon-nagyon megértő volt, csak hálával gondolok rá. Később a gyermekorvosunk is meghatóan segítőkész volt. Aztán jött a neheze: egy nyilvános fülkéből felhívtam Rudolfot. Közöltem vele, hogy ne menjen a bölcsődébe, mert a gyerek nálam van, és megtettem a rendőrségen a feljelentést. Azzal letettem a telefont.

Egy hónapig laktunk a bátyáméknál. Nagyon jó érzés volt átélni, hogy az ellenséges hangulatból, majd a kezdeti halvány együttérzésből hogyan válnak önfeláldozó segítővé. Közben a munkatársaim ruhákat, játékokat, háztartási és higiéniai dolgokat gyűjtöttek nekünk. Talán ilyet érezhetnek a háborús menekültek is, akiket befogadnak.

– Ma hogyan értékeled a segítséget, amit a hatóságoktól és társadalmi szervezetektől kaptál?

– A NANE, a Családsegítő Központ és különösen a Gyermekjóléti Szolgálat nagyon hatékony volt a tanácsaival. A háziorvos, gyerekorvos, bölcsődei vezető nem hivatalos személyként segítettek, hanem magánemberként. Jó, hogy a hivatalukat szolgálatként fogták fel és nem hatalmi pozícióként. A hivatalos orvosi szakvéleményt adó orvos és asszisztensei hozzáállása csapnivaló volt. Kötelességből megcsinálták a feladatukat, de kifejezetten bántó, megalázó stílusban. Hivatalos helyen nem kötelező a mosoly és az együttérzés, de a bunkóság és embertelenség sem! A rendőrségen azt tapasztaltam, hogy ha ismerjük a jogainkat, akkor kötelességből elvégzik a feladatukat. Ha nem vagyunk határozottak, akkor előfordul, hogy lepasszolnak. Viszont később a nyomozónő, aki hivatalból vezette a nyomozást és a tanúkihallgatásokat, nagyon emberi, együttérző és korrekt volt. Általában véve tehát a rendőrség is jól végezte a dolgát. Úgy hallottam, ma már „érzékenyítik” is a rendőröket a családon belüli erőszak eseteire.

Különélésünk óta is többször zaklatott minket Rudolf. Legutóbb a Gyámhivatalhoz fordultam. Annál pökhendibb hivatalnoknőt még nem láttam! Szerintem könyvben látott csak gyereket. Róla nehezen tudom elképzelni, hogy családi problémákat old meg. Elijesztett azzal, hogy hivatalos szakértőt kell kérni, aki több százezer forintért ír szakvéleményt, és ha szerencsém van, akkor felezhetem Rudolffal a szakértői díjat. Ha viszont az én hibámat is megállapítja, akkor nekem kell mindent fizetni, mert én kértem szakértőt.

– Mire jutottál a bíróságon?

– Az igazságszolgáltatásról is rossz a tapasztalatom. Rudolf felelősségre vonása itt bukott el. Én nem börtönbe akartam juttatni, hanem hivatalos figyelmeztetést szerettem volna, hogy amit tesz, az nemcsak törvénytelen, hanem bűn is. Az ügyvédek esetében döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a „pénz beszél, kutya ugat.” Felmérték, hogy sem én, sem Rudolf nem pénzeszsák, tehát nem akaszthatnak le rólunk nagy pénzeket, ezért hűvösen elutasítottak. Könnyen megtehették, mert azzal a satnya kis kék folttal a combomon nem lehetett a korábbi véres veréseket bizonyítani, hiszen talán még a könnyű testi sértés kategóriájába sem illett bele. Bizonyára jól kiröhögtek a hátam mögött.

A bíróság: számomra az igazságszolgáltatás kudarca. A bírónő folyton arra akart rábeszélni, hogy vonjam vissza a rendőrségi feljelentést, és azt a nyomozati anyagot is, amivel több hónapig dolgozott a rendőrség. Rudolf a tárgyaláson megfenyegetett, hogy rágalmazásért be fog perelni, amit buzgón jegyzőkönyvbe is vettek. Ha én akartam közbe szólni, engem folyton leintettek: „Maga most ne szóljon közbe!” Ha Rudolf szólt hozzá anélkül, hogy kérdezték volna: „Igen uram, parancsoljon uram!” – mosolygós képpel szót adtak neki. Azzal zárult a tárgyalás, hogy a bírónő még egyszer tudatta velem, ha most nem vonom vissza a feljelentést, akkor még egy hónapig megtehetem. Előttem van Rudolf kárörvendő képe, „na, kellett ez neked, buta liba!”

Három hétig gondolkoztam, és arra jutottam, hogy semmi esélyem az igazságszolgáltatásra. Csak a kiadásaimat növelem, Rudolfot pedig nem visszatartják, hanem lovat adnak alá, és még magabiztosabban fog fenyegetni. A családon belüli erőszak soha nem lesz megoldva, mert az erőszaktevő nagyon is tisztában van a jogaival, személyiségéből következik, hogy mindig a jogaira hivatkozva támad. A hatóságok, tehetetlenségükben és félve a hibázástól, inkább elengedik, semhogy vállalják a kockázatot. Az áldozat, a személyiségéből fakadóan soha nem fog követelőzően fellépni, ezért könnyen lepattintják a hivatalos szervek.

– Mennyi ideig tartott a válás?

– A házasságfelbontás három hónap alatt lezárult. A válóperes ügyvéd óva intett, hogy az akkor még futó rendőrségi nyomozásra tereljem a szót, mert amit tudok bizonyítani (a kék folt a combomon), az semmire sem elég. Így a válás polgári peres ügyként, békésen zárult, csak a gyerekelhelyezésben és a láthatásban kellett megegyezni. Egy jó dolog volt: a gyerek fölötti teljes felügyeletet én kaptam. A közös felügyelet maga lett volna a pokol, mert akkor mindenbe beleszólhatott volna az öltözködésétől az iskolaválasztásig. Sokszor meg is kapom tőle, hogy az én felelősségem, hogyan teszem tönkre a gyerek életét. Laurának minden második hétvégét nála kell töltenie, és a szünidőket is meg kell osztanunk.

– Mennyire tudtál függetlenedni a volt férjedtől?

– Szerencsére volt saját lakásom, ahova visszamehettem. Volt munkahelyem, ahol rendszeres havi jövedelmet kaptam. A környezetem elfogadta a történteket, utána soha nem kellett magyarázkodnom. A válóper azonban csak azt oldotta meg, hogy hivatalosan és fizikailag külön vagyok a volt férjemtől. De lelkileg továbbra is zsarol minket. Ezért kerestem megoldást a Gyámhivatalnál, ahol a nőnek az volt az első kérdése: „Maga miért ment el a volt férjéhez?” Tehát még én követtem el jogsértést, amiért Laurát elkísértem az apjához, és ott maradtam az ő védelmére, miközben a torokelvágással és egyéb szörnyűséggel fenyegető férjről egy szó sem esett! Volt egy húsvét, amikor én nem voltam ott velük, de Laura azóta is úgy emlegeti, mint egy borzalmas szörnyűséget, és nem tudja, hogy mi volt a baja az apjának, csak a félelmetes dühkitörésre emlékszik. A láthatást biztosítani kell – erről a jogáról sajnos csak Rudolf mondhat le. Ő viszont alig várja, hogy valamelyikünk hibázzon, amit aztán ordenáré módon a fejünkhöz vághat. Sajnos most már Laura is belekerült ebbe a helyzetbe, de neki végképp nincs taktikája az apjával szemben. Rudolf egyre inkább elveszíti a kamaszodó lánya szeretetét, amit persze érez. Ezért azt állítja, hogy ellene nevelem. Pedig nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom ahhoz, hogy eltávolodjanak egymástól.

– Milyen tanulságokat vontál le magadnak a megélt nehézségekből?

– Legelőször is: nem lenne szabad ilyen párt választani. Bár viccesnek tűnik, de belegondolva hátborzongatóan igaz. A kedves és megnyerő modor, a talpraesettség, a bátorság, a segítőkészség mind szép, de figyelni kell, ha valami olyan történik, ami erős figyelmeztetés. Ha van egy iszonyatos dühkitörés, egy félelemkeltés, a hatalom fitogtatása, a „csak velem tudsz élni, különben nagyon egyedül maradsz az életben” életérzés sugallata, érthetetlen és megmagyarázhatatlan arrogancia, annak a hangoztatása, hogy „én nem nézlek le” – az már azt jelenti, hogy nem szabad azzal az emberrel megosztani az életünket. Persze nem mindig ismerhetjük fel, hogy miből mi lesz.

Ha pedig már benne van valaki a bajban, akkor nem szabad engedni, hogy a családtagjai, barátai, ismerősei teljesen eltávolodjanak tőle. Az erőszakoskodó viszont arra fog törekedni, hogy minimalizálja vagy teljesen megszüntesse a külső kapcsolatokat. Jó tudni, hogy ha ez felmerül, akkor már nem sok kell a fizikai erőszakhoz sem.

Tapasztalatom az is, hogy a civil szervezetek és hatóságok mind-mind legfeljebb csak közvetlen életveszélyben tudnak segíteni. Előtte és utána a problémákkal az áldozatnak kell szembenéznie. Igazából tanulság nincs. Ha lenne, akkor most aszerint élnék, és viszonylag békében nevelném a gyerekemet. De milyen tanácsot lehet adni annak, aki mindig a füstölgő vulkán tövében lakik?

Amikor elnémul az ember 1. rész – vendégcikk a Talita.hu-ról

Minden vélemény számít!

„Azt hittem, megöl…” 18+ – Családon belüli erőszak 1.

2015. január 09. péntek, 06:00 | Írta: Kölnei Lívia

Aki eddig úgy gondolta, hogy a családon belüli erőszak csak iskolázatlan, nehéz szociális helyzetű emberek körében fordulhat elő, olvassa el a magasan képzett értelmiségi Éva tanúságtételét gyötrelmeiről és szökéséről! Csak erős idegzetűeknek!

– Mikor tapasztaltad először, hogy baj van a házasságoddal?

– A házasságkötés utáni első hónapokban. Akkor már állapotos voltam. A szülés előtt egy hónappal hagytam abba a munkába járást, addig gyakorlatilag hétköznaponként csak reggel és késő este találkoztunk a férjemmel, illetve hétvégén. Amikor már két hete voltam otthon, azt kezdtem érezni, mintha nyűg lennék Rudolfnak, mintha egy „ott ragadt” vendég lennék, aki már igazán elmehetne, mert már túl sokat időzött a vendéglátónál. Mindenhová elkísért, mondván, hogy vigyáz rám – a szüleimhez, az orvoshoz is. A terhességem utolsó 2-3 hónapjában emelkedett a vércukorszintem. Három héttel a szülés előtt megint a szokásos vércukor-vizsgálatra mentünk reggel fél 7-kor, amikor egy apróság miatt nagyon ideges lett rám: a lábam fázott, ezért az autó fűtéskapcsolóját odairányítottam, nem a hátsó ülésre. Rám ordított, hogy mit csináltam. Megmagyaráztam, mire minősíthetetlen ordítozásba kezdett, azt hittem, balesetet okoz, annyira elveszítette a fejét. Akkor fordult meg bennem először a gondolat: „Úristen, hogyan élünk majd egymással? Csak két hete vagyok a férjemmel ténylegesen, de már elviselhetetlenül az idegeire mentem!”

– Mikor és hogyan ismerkedtetek össze?

– 37 éves voltam akkor, és még nem volt társam, önálló családom. Rudolf portásnak jött a munkahelyemre. Jóval idősebb volt nálam, de fess, magas, sportos alkatú, tíz-tizenöt évet letagadhatott volna. Nagyon vidám volt, és – mint minden új emberrel – a kollégáim vele is szemétkedtek. Na, emberükre találtak! Öt hónap után úgy jött el a munkahelyünkről, hogy nemcsak azt fizették ki neki, amit ő reklamált, hanem annak a kétszeresét! Karakán, erős akaratú, talpraesett ember volt, és elismerést keltett bennem a határozottsága, az igazáért való küzdés. Kiderült, hogy rendszeresen kajakozik, és meghívott egy evezésre. Mivel még soha nem eveztem, igent mondtam.
Az anyukámról két héttel korábban derült ki, hogy Alzheimer-kóros. A sokkoló hírt még nem tudtam lelkileg feldolgozni. Az apukám és a bátyám szinte közömbösen, pókerarccal fogadta a hírt, mintha valami természetes esemény lenne. Tudtam, hogy embert próbáló időkre, hosszú távú betegápolásra kell berendezkednünk. A helyzet kétségbe ejtett, ezért úgy gondoltam, hogy 1999 nyarán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elmegyek egyszer és utoljára Rudolffal kajakozni, mert a következő években már valószínűleg ennyi szórakozásom sem marad. Az lesz a feladatom, hogy ápoljam anyámat és a kilencvenéves nagyanyámat. Apám és a bátyám segítségére pedig nem számíthatok…
Azt hittem, Rudolf nem keres többet. De nem így történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az ember jobban ragaszkodik hozzám, mint az addigi családom… Megértő volt, tanácsokat adott, milyen praktikus dolgokra figyeljek – így megcsillant a remény számomra is: nem vagyok egyedül…

– Elmesélnél egy-két durva esetet, amikor féltetted az életed?

– Az első verés különösen emlékezetes. Laura háromhetes újszülött volt akkor. Amióta kijöttünk a kórházból, állandó idegeskedés volt az életem. Egy újszülött, ha nem alszik, akkor sír, ami rendkívül idegesítette Rudolfot. Folyton azon aggódott, hogy nem eszik a gyerek eleget, és én biztosan mindent rosszul csinálok. Ehhez tudni kell, hogy a védőnőtől nem engedte elhozni a babamérleget. Azt mondta különös hangsúllyal: „Nem visszük el!” Hogy miért és kire haragudott akkor, máig sem értem. Ennek az lett a következménye, hogy én egyetlen szoptatás után sem tudtam megmondani, hány grammot szopott Laura. Előszedte a konyhai mérleget, és azon kellett ügyetlenkedve a síró-kapálózó gyereket lemérni, attól félve, hogy lebillen az egész. Persze akkor is ordítozott torkaszakadtából, hülyének nevezett. A gyerek még jobban sírt, ami tovább bőszítette. Máskor tápszert erőltetett a gyerekbe, ez lehetett az egyik magyarázata az esti 6-7 óra tájban rendszeresen jelentkező, csillapíthatatlan sírásoknak, ami hajnali 3-4 óráig tartott. Ezt persze Rudolf mindig a gyerek éhezésével indokolta, közben pedig Laura iszonyatos szélgörcsöktől szenvedett. Az esti fürdetések is borzasztó stresszben teltek. Folyton azt ordítozta, hogyan fogom azt a gyereket, siessek már, azért sír a gyerek, mert olyan béna vagyok. Ha elkezdtem kapkodni, akkor az volt a baja, hogy miért locsolom a gyerekre a vizet összevissza.

Az első verés tehát január 2-án történt. Este 7 órakor a szoptatás után megint elkezdődött a sírás. Rudolf nem engedte, hogy én büfiztessem és dajkáljam, kivette a kezemből, és nem a vállára fektette, hanem vízszintesen ringatta. Tekintetén teljes elborulást láttam. Akkor arra kértem, hogy adja át, talán nálam megnyugszik. Erős hangját kieresztve ordított velem, hogy mitől lenne nálam jobb a gyereknek? Ettől Laura még jobban sírt. Azt mondta, hogy nézzem meg, mit csináltam, kénytelen ordítani velem, és most azért sír a gyerek. Erre azt „mertem” mondani, hogy elegem van, amióta itthon vagyunk a kórházból, egy jó szót nem kapok, csak ordít velem és idegesít.

A síró gyerekkel a karján megállt előttem – én a rekamién ültem –, és lekevert egy nagy pofont. Majd ordítva bezavart a másik szobába, és azt mondta, hogy ki ne merjek onnan jönni. Egész éjjel tápot adott Laurának. Belőlem ömlött éjjel a tej, az ingem, az ágynemű csupa tej volt, iszonyú fájdalmat és feszítést éreztem a melleimben. Éjjel 2-kor áttrappolt Rudolf Laurával, hogy: „szoptasd meg!”. Közben ő a másik szobában a kakás pelenkát rendezte. Egyszer csak úgy hallotta, hogy én mondtam valamit, pedig egy kukkot nem mertem szólni. De ő azt ordította, hogy én hazudok, ő tudja, hogy őrá mondtam valamit. Hiába mondtam, hogy csendben voltam. Erre a másik szobából hozzám vágta a kakis pelenkát. A vállamat találta el, onnan Laura homlokára esett, majd a takaróra. Rudolf tekintete iszonyú volt. Akkor bármit megtehetett volna, annyira elment az esze…

domestic violence 1200

– Ez rettenetes. Hányszor vert még meg?

– Többször is. Elmesélem a legvéresebb esetet, ami Laura féléves korában történt. Addigra az apámmal és a bátyámmal úgy összeveszett, pontosabban sértegette őket, hogy nem akartak velem szóba állni. Bátyám öröklési ügyet akart velem megbeszélni, de nem tudott elérni, mert Rudolf a telefonomat elvette és eldugta. Azt mondta, hogy ő a férj, és minden hivatalos ügyet csak ő intézhet. Így a bátyám kénytelen volt ügyvédhez fordulni. Nekem a kisbaba ellátása és az állandó hadakozás Rudolffal nagyon kiszívta az erőmet. Apu és a bátyám meg azt hitték, hogy én biztatom Rudolfot, hogy ő veszekedjen velük. Tudtam, hogy egy-egy verés után hozzájuk nem fordulhatok segítségért.

Akkor érkezett meg a tértivevényes levél a bátyám ügyvédjétől, amelyben hivatalosan kért, hogy menjek el az irodájába, ahol a testvéremmel megbeszélhetjük az ügyeket. Amennyiben nem teszek eleget a kérésének, kénytelen bírósághoz fordulni. Erre Rudolf dührohamot kapott. Én éppen a konyhában készítettem a banánpépet, és főztem a krumplit Laurának. Rudolf, karján a féléves gyerekkel, kikapta a kezemből a működő turmixbotot, és addig verte a csésze aljához, amíg az széjjel nem tört. Minden banánpépes lett, röpködtek a cserépdarabok. Közben azt ordította, hogy a hülye családom miatt ő megy tönkre, stb… Nem bírtam tovább, a vállának estem és karmoltam, hogy hagyjon már békén engem… A büntetés nem maradt el. Az, hogy szembefordultam vele, úgy kihozta a sodrából, hogy addig vert, ahol csak ért, amíg beszorultam a gáztűzhely és az asztal közé. Könyörögtem, hogy hagyja abba, mert lángot kap a ruhám (égett a krumpli alatt a láng). Minden erőmmel azért küzdöttem, hogy bele ne essek a lángba, ezért a fejemet nem tudtam védeni. Iszonyú ütéseket kaptam, az orrom vére eleredt, és minden, a fal, a tűzhely, Laura ruhája, Rudolf ruhája véres volt tőlem, minden a földön banánpépes és véres, az asztalon is csak a véremet láttam, ami minden pofontól fröcskölt szét a konyhában. Az első ütéseknél még nála volt Laura, de miután ő is rettenetesen sírt, bevitte a szobába, majd visszajött, és ott folytatta a verést, ahol abbahagyta. A végén mindent össze kellett takarítanom, majd úgy elkészíteni Laura ebédjét, mintha mi sem történt volna, csak az összetört turmix helyett kézzel kellett mindent összenyomkodnom. A jobb szemem annyira bedagadt a vérömlenytől, hogy két hétig ki sem tudtam nyitni. Minden orrfújáskor vércafatok ürültek belőlem egy hétig. A szemem körül a sok megalvadt vér nem lila és kék volt, hanem fekete. Valószínű, hogy a halántékomra ököllel adott ütésekkor szakadt el valamelyik ér. Egy hajszálon múlhatott, hogy nem haltam meg akkor.

Amíg a vérömleny el nem tűnt, addig a lakásból ki sem mehettünk Laurával. Abban az időben véletlenül sem keresett fel bennünket védőnő vagy gyerekorvos. Szerencséje volt Rudolfnak. Ez június 16-án történt, és július 1-jén mentünk el először levegőzni hárman, babakocsival, mint egy tökéletes család.

– Hogyan találtál kiutat ebből a tarthatatlan helyzetből?

– Természetesen lázasan kerestem a menekülési lehetőségeimet. A rádióban és tv-ben a családon belüli erőszakkal kapcsolatos híreket, információkat igyekeztem meghallgatni, de ezt csak egyedül volt szabad, mert ha meghallotta, átkozódva átkapcsolt máshová. Ezekből annyit tudtam meg, hogy léteznek anya-gyermek házak, ahová elmenekülhetnek a bántalmazott nők. Ez erőt adott, hogy társadalmilag nem vagyok teljesen elszigetelt. De ezzel még a gyakorlati problémám nem oldódott meg. Szólni akartam a gyerekorvosnak vagy a védőnőnek, de Rudolf szinte mindig velem volt, vagy épp a gyerek betegsége nem adott alkalmat rá. Maradt volna a család. Mivel Rudolf ördögi ügyességgel úgy intézte a családi kapcsolatokat, hogy mindenkit vérig sértett, és elhitette velük, hogy ezzel én is egyetértek, ezzel elérte, hogy a rokonaim nemcsak megszakították velem a kapcsolatot, hanem magukban is kiátkoztak. Később, amikor vészjelzéseket adtam le a bátyámnak, ő először kinevetett (talán még örült is a bajomnak, mert addig azt hitte, hogy én is benne vagyok Rudolf üzelmeiben.)

Egy verés után Rudolf lement a boltba vásárolni, és véletlenül elöl hagyta a saját telefonomat. Ezt a röpke 10-15 percet használtam ki, hogy telefonáljak a bátyámnak, aki akkor már segítőkészebbnek mutatkozott, bár csak azt tudta tanácsolni, hogy hagyjam ott Rudolfot. De egy kisgyerekkel nem tud könnyen ugrálni az ember.

A valódi menekülést a munkahelyem jelentette. Laurát kétéves korában bölcsődébe adtuk Rudolf akaratából, és ő azt is elvárta, hogy menjek vissza dolgozni, ne legyek „munkakerülő”. Még a munkahelyemre is együtt mentünk hármasban, amikor a hivatalos papírokat kellett intézni. A tökéletes család látszata voltunk, pedig az autóban az oda vezető úton is iszonyúan dühöngött. A gazdasági osztályon mégis tökéletes, gáláns családapaként beszélgetett. Azt hittem, lenyugodott. Hazafelé ott folytatta, ahol abbahagyta, sőt még azt is hozzátette, hogy nehogy azt higgyem, hogy megúsztam a dolgot. Ezek a tudatos, kitervelt dühkitörések voltak a legborzasztóbbak: vagyis nem hirtelen felindulásból bántott, hanem már kitervelten, mégis spontánnak tűnő, fékezhetetlen vadsággal.

Tehát dolgozni kezdtem. Rudolf annyira félelmetessé vált, hogy decemberben elhatároztam, elmondom a munkahelyemen, hogyan élek.

Férfiak, akik megélik harcos énjüket

Minden vélemény számít!

Észrevettem, hogy a küzdősportot űző férfiak másképpen viszonyulnak magukhoz, a testükhöz és egymáshoz, mint átlag férfitársaik. A küzdelem segít megtapasztalni saját erejüket – amit különösen kezdetben hajlamosak fölé- vagy éppen alábecsülni – és sebezhetőségüket. Átélik a győzelmet és a vereséget, és emberi korlátaikat. Bátrabban bevallják hibáikat, (a valósággal pláne segítő közegben nehéz vitázni) és sokszor jobban tisztelik egymás erényeit. A shiai-n, a küzdőtéren nincs más, csak ők és a nyers valóság, no meg a bírók, akik felügyelik a fair play-t. Megértésüket, egymás iránti gyengédebb érzéseiket is bátrabban felvállalják, hiszen tudják saját példából, egy megsérült, vagy vesztes férfi mit él át.
Mélyebben EMBEREK az élet bizonyos szegmensében. Tudják, hogy erő és sebezhetőség kéz a kézben járnak. És a bizalom, ami a bátorság alapja. Bizalom a megszerzett képességeikben, az edzőikben, a lehetőségeikben, Istenben és a csapatban, amely tapintatosan félrenézni, és vállt veregetve biztatni éppúgy tud. Vagy őszintén fejet hajtani a siker előtt, hiszen a győztes mindig a csapat hírnevét is fényesíti.

;-)

Zoli

Mondd: a férfiakat ki viszi át a túlsó partra? (Feminizmus és emancipáció ma – Dr Warren Farrell férfikönyve alapján)

Minden vélemény számít!

Ennek a képnek hozzám van köze, a könyvhöz csak másodlagosan.

Dr Warren Farrell művének teljes címe: „Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat?”. (Kossuth kiadó, 2012) Lélekbúvárhoz illő bonyolultságú cím. A szerzőről jó tudni, hogy korábban háromszor is beválasztották Amerikában a Nők Nemzeti Szervezetébe. Népszerű és elismert író, tévészereplő és előadó volt, amíg feminista nézőpontból értelmezte a valóságot. Idővel azonban objektívabb igyekezett lenni, és a férfilakosság élete is elkezdte érdekelni. Innentől népszerűsége drámaian csökkent, és találkozott az általa „csipkefüggönynek” nevezett feminista cenzúrával.

A könyv közel harminc év tapasztalatát sűríti egybe, és nem a nők vagy feministák szapulása a célja. Dr Warren Farrell szerint az sehova sem vezetne, és kár tudományos hírnevet kicsinyes bosszúra fecsérelni, embereket hergelni és félretájékoztatni. Célja egy új, dinamikus Egység férfiak és nők között, amit kommunikáció, az igazsággal való bátor és bizalomteljes szembenézés, kölcsönös megértés és mélyülő egymást ismerés és egymást szeretés jellemez.

FONTOS! A könyv Amerikáról szól, ottani statisztikákra és gyakorlatra épít, és nekünk azért hasznos, mert a módszerek itthon is terjedőben vannak, és az ottani példa sokaknak számít követendőnek. DE MI MÉG NEM TARTUNK OTT! Egy viszonylag konzervatív ország lakói vagyunk, és én férfiként csak össze tudom tenni a kezem ezért.
Dr Farrell a megoldással kezd. Nem hangulatot kelt, leleplez és botrányt kavar. Ehelyett alapos módszert javasol arra, hogy ahol az ideológiák és esetenként az öntudatosan felvállalt hazugságok. („Jó cél érdekében tettük” – az ENSZ válasza a szerző azon kérdésére, tudnak-e róla, hogy a férfiak és nők munkával töltött időről szóló adatai hamisak. Az 1995-ös „Jelentés az emberi fejlődésről” című anyag számos adatát hamisították meg, pl. a „A nők több órát dolgoznak, mint a férfiak” című grafikont. A valóságban heti 11 órával többet dolgoznak és 2 órával többet utaznak a férfiak.) Tehát ahol ezek a hazugságok a legnagyobb kárt tették: a magánélet és a család, a párkapcsolat terén kell elkezdeni lelki munkát végezni.

Tömören négy egyszerű, de nem könnyű lépéssel indít a szerző. Időt adni az őszinte beszédnek. Megfelelően adni azt (négy elismerés, egy kritika, de több elismerés is lehet egy kritikus megjegyzéshez. Pont ahogy kristálycukorba rejtették a szüleink a keserű gyógyszert még régen.) Megfelelő környezetet teremteni, ellazult hangulatot, és ezt végig megerősíteni, fenntartani. Mindent megbeszélni, akkor is, ha a mélyülő szeretet szeretkezésbe vált. (Gondolom, ez még vonzóbbá teszi a tisztánlátás növekedését, hiszen nem csak az IGAZSÁGRÓL van szó, hanem a kibomló SZERETETRŐL is.) Ne maradjanak tisztázatlan pontok, mert ezek mérgezni fognak. A takaró alatt, vagy tusolás után vissza lehet térni a listába szedett megbeszélnivalóhoz. (Négy elismerés, egy kritika!) És bátorítani a kritikát adót, hogy készek vagyunk el és befogadni az ő igazságait, egyben terelgetni, hogy azt a legkönnyebben emészthető módon adja.
Eddig volt könnyű dolgom. Most jön a kialakult helyzet objektív feltárása. Elkeserítő élményem volt (és néha elgondolkoztam, folytassam-e az olvasást) hogy Dr Farrell nem ugyanazokat a tényeket rágja agyon. Hanem újabb és újabb problémarétegeket tár fel. És aztán újabbakat és újabbakat.) Nagyon csüggesztő volt szembenézni azzal, hogy a gazdag, felszabadult Amerikában a férfiellenesség mindkét nem részéről mennyire beleépült a köztudatba, és sokszor teljesen tudattalanul fejti ki hatását. Hogy szokássá vált férfiakat hibáztatni olyasmiért, ami a földi természet (az eredeti, minket körülvevő és az emberi-társadalmi) mai működési törvényei miatt van úgy. És mindenkire érvényes, nemre, korra, vallásra, bőrszínre tekintet nélkül. ) Például a férfiak több pénzt keresnek, mert nagyobb teljesítménykényszerben élnek, mert veszélyesebb munkákat vállalnak, mert több munkaórát szentelnek a munkájuknak. Ennek lehet köze a nemükhöz – de csak annyiban, hogy eleve vonzzák őket az ilyen keményebb kihívással járó feladatok. A nők munkája sokszor nehezebben számon kérhető: pontosan mennyi az effektív munka, és mennyi a kávézás közbeni trécselés; könnyebb, kevésbé kimerítő munkákat vállalnak, olyanokat, amik fontosak, de produktívan kevesebbet termelnek, ezért az azonnali profit is kisebb rajta. Fontos munkák ezek, de megtérülésük hosszú távú, és a társadalom részéről jelentős bizalmi tőke befektetését igényli. És túlóra területén is kevésbé vehetők igénybe – nem lustábbak: egyszerűen várja őket az otthoni műszak, amiért pénz nem, de élhető élet a jutalom.
Nézzük napjaink valóságát a mi oldalunkról!

Dr Warren Farrell

Otthon
Ma elterjedt nézet, hogy a nők ugyanannyit dolgoznak a munkahelyükön, mint a férfiak, ám utána még a háztartás és gyereknevelés terhe is rájuk vár. Az igazság azonban az, hogy bár többdimenziós szerep vár a nőkre (a fenti három) de a férfiakra a házon kívül sokszor aránytalanul, akár heti 11 órával több munkaóra jut, és két órával többet utaznak. És közben ők is besegítenek otthon és a gyerekekkel is. De ezt a kutya nem veszi figyelembe, még ők sem. Látens marad. Hisz férfiak, teljesítik kötelességüket, mert nyílt tekintettel akarnak a tükörbe nézni. Teszik a dolgukat a ki nem mondott reményben, hogy cserébe elismerést és szeretet kapnak, ölelést, csókot és hálát, ám valójában nagyon sokszor további elégedetlenséget, és még magasabb követelményeket. De ebben mi, fiúk is ludasak vagyunk, ugyanis igazából mi sem köszönjük meg a vasalt inget, a házi kosztot, és a csillogó fényű padlót. Pedig aki dicsér: az több. Annak van miből adnia, lelke kincsekkel teli, amit nem sajnál társaitól. Ma még egyik nem sem szereti a másik teljesítményét elismerni.
Dr Farrell a férfiak háztartáshoz és otthonhoz való munkájának hozzájárulásához az eddigi felmérési listákhoz 50(!) olyan kategóriát nevezett meg, ami tipikus férfimunka. Nem 50 feladatot: 50 kategóriát, amelyek mindegyike még 4-5 további konkrét teendőre bontható. Ilyen pl. bútorkészítés, karbantartás, apróbb villanyszerelés, festés, bútorok odébb helyezése, kerítéskarbantartás és építés, családi autó gondjának viselése, gyerekek szabadidejének lekötése, baráti vacsorák előkészítésében segédkezés, vészhelyzet elhárítása, éjjeli gyanús zaj esetén basball ütővel testi épség és/vagy élet kockáztatásával megnézni mi történt, miközben a feleség az ágyban izgul férjéért. S-T-B
Tény, hogy a média a férfi agresszor, női áldozat témákra ugrik, és még a bíróságok és a lakosság (nem csak a női fele!) is enyhébbnek ítéli meg azt az esetet, ha nő öli meg a férjét, mintha férfi teszi ugyanezt a feleségével.
Tamási Erzsébet, hazánk férfikutatója is említi a tényt, hogy az a férfi, aki bevallja, hogy Családon Belüli Erőszak áldozata, a megszégyenítés komoly veszélyének teszi ki magát. Ő onnantól: Nyúl Béla. Holott elvárjuk egy férfitól, hogy nagyobb testi erejét ne használja egy nővel szemben, de ha egy nő visszaél ezzel a társadalom által szavatolt lovagiassággal, közröhej tárgya lesz a férfi. Pedig nem nehéz nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozni egy nőnek, és bizony egyetlen férfi nem ússza meg még a legnagyobb sumákolás mellett sem, hogy nap mint nap lássa, mit okozott. Minden ellenkező híreszteléssel szemben VAN lelkiismerete a férfiak minimum 80%-nak! És eléggé pokoli összeomlani önmagunk előtt, ha mégoly érthető is (de helytelen) amit tettünk. A legtöbb férfi a felesége testén látható kék-zöld foltokat a NANE dobolós tüntetései nélkül is férfi mivoltának csődjeként kezeli. És a további lehetséges agresszió egyik fő oka a fel nem oldott, de nagyon erős önvád.
A 22-es csapdája? Ha ütsz: vesztesz, ha nem ütsz: vesztesz? Mi is lehet az oka, hogy lelki kapaszkodó nélkül maradt férfiak, egyszerre csak végkép kimerülnek, és boldogságuk fészkét kiírtják, majd szeretteik után menekülnek a halálba? Nem hagytuk őket vészesen magukra? Eszünkbe jut, hogy még mindig emberekről beszélünk, akik képtelenek voltak szembenézni vele, hogy büszke, erős férfiakból megvetett és tehetetlen áldozatok lettek, akiknek nem engedik meg, hogy azok legyenek, és végül mi marad: a kilátástalan szenvedés elől való drasztikus és drámai menekülés.

Persze tény: rengeteg ember: férfiak és nők jobban félnek szakemberhez fordulni, akár papokhoz, lelkészekhez, vagy lelki tanácsadóhoz, terapeutákhoz, pszichológusokhoz, mint pl. tűzön átmenni egyszál ágyékkötőben. Utóbbiért csodállnak, előbbiért megvetnek. Társadalmunk a gyengeséget erkölcsi kategóriaként kezeli, és ha férfi bizonyul annak (de ha női szerepeiben nő is) lenézéssel, kibeszéléssel, végsősoron lelki kiközösítéssel „jutalmazza”. „A világ kevélysége”? A Bibliát írót tudtak valamit világunkról és a közösségként együttműködő emberekről?

A valóságnál nem félünk semmitől jobban (pedig belső szabadságunk fő záloga éppen ez), és ezt egy olyan ember mondta, aki földet rendítő csodákkal igazolta, hogy ő Isten Fia: nos tehát, nem mi vagyunk Isten, vannak gondjaink, és ezek egy része túlnő rajtunk. Pedig sokkal jobb önsegítő csoportba járni, öntudatosan vállalni, hogy javítok az életminőségemen és közvetve a körülöttem élőként is, mint végül családirtást rendezni.

A rettegett CS-B-E.
Vagyis Családon Belüli Erőszak. Én csak érintem. Bőven, és nálam jóval alaposabb, lenyomozható adatokkal ellátott cikkeket lehet találni Deansdale tollából a témában a Férfihang.hu-n. Számomra nagy meglepetés és némileg megrázó élmény volt, hogy Farrel doktor nagyon sokszor szinte szóról ugyanazt mondta el, mint Dean. Soha nem kételkedtem Dean szavahihetőségében. De más bízni és más objektíve látni, hogy független, hiteles forrás a már ismert adatokat ismétli állítása alátámasztására. Itt csak szemezgetek. A független vizsgálatok eredményei (melyek a feminista csipkefüggönyön rendre fennakadnak, vagy lejönnek, de a felmérés „férfi” szava helyére „nő” kerül) megmutatják: a kapcsolaton belül a két nem EGYFORMÁN erőszakos, sőt a nők kicsit erőszakosabbak. Összeségében elhanyagolható mértékű, de bizonyos bűntetteknél, pl. eszköz és fegyverhasználat kiugró az eltérés. Nem, nem feltétlen démonok a nők. Ellensúlyozzák a férfiak testi fölényét. Amit aztán a legtöbb férfi sportbalesetnek állít be, és bizony a kutya nem vizsgálódik tovább, legfeljebb a szomszédok sutyorognak, míg a temetés napja el nem jön. Utána már senki sem sutyorog. Magukra hagyott férfiak?
A férfiaknak áll a világ – hisszük. Feminista polgártársaink szeretik ezt láttatni, hiszen az önállósodás korában is rendkívül jó taktika a nőket áldozatnak beállítani, és ebből tőkét kovácsolni. Valójában több férfi hal meg családon belül, mint nő. A nő mérgezhet, bérgyilkost fogadhat fel, és megkérhet valakit, hogy intézze el a piszkos munkát. Volt tanárnő, aki szexet, és pénzt ígért tanítványainak (két fiúnak) ha férjét megölik. Ez kirívó eset, messze nem általános. De a női módszerek sokkal nehezebben felderíthetők.
És tudjuk, hiszen feminista hangadók jól felvilágosítottak: a férfi „bátor” – kilép a világba, otthagy mindent, éli fiatal szeretőjével a világát, mindent visz, és megoldotta, hogy élete egy cukros, szirupos, és erkölcsileg bűzlő élet legyen. A valóság azonban az, hogy a legtöbb férfi fél kilépni a kapcsolatból, mert csak a gyerekeit (akiket megvédeni többet esélye sem lesz, hisz egy bántalmazó feleség általában bántalmazó anya is ) az otthonát, a szakmai hírnevét, emberi méltóságát, személyi szabadságát (kifizethetetlen asszony és gyerektartást ítél meg sokszor a bíróság, aminek következménye börtön, és onnan merre vezet út a társadalomban?) teszi mindössze és mindörökre kockára.
Hölgyeim és uraim! A legtöbb férfi nem dúsgazdag playboy ügyes házassági szerződéssel a zsebében, hanem egy többé-kevésbé őszinte fickó, aki hitt a házasságában, a szeretett nőben és a családjában. És meddig bírja a gyerekei nélkül egy kis albérletben, a régi jól menő munkája nélkül, miközben a barátai is sorra lemorzsolódnak?

Egy személyes kérdést had tegyek fel most:

MIT KÉNE SZERESSEK A FEMINIZMUSBAN ÉS EMANCIPÁCIÓBAN AZOK MAI ÁLLÁSA SZERINT?

Mit üzen ez a kép nekünk: férfiaknak? A közkeletű filmcím tartalmát? „Egy ágyban az ellenséggel?” De ki kinek az ellensége ma már? Vagy a nők bizonyos része az „igazságot nekünk” szólamai alatt eszement tombolásba kezdtek? Tisztelet a józan és őszinte jóakaratú, hál’ Isten, egyáltalán nem kisebbségnek!

Bevallom eddig bírtam a könyv ismertetőjét. Igaz, úgy vélem, ami lényeges, elmondtam. Nem titok: érzelmileg mélyen érint és sebez a nők tőlünk való tömeges elfordulása, bennünket ellenségként kezelése, és ostoba tévedéseknek és hazugságoknak felülése. A szerző még hosszan tárgyalja az amerikai médiában szüntelen jelen lévő pozitív, de rövidlátó elfogultságot a nőkkel szemben, az adatok egyoldalú bemutatását, a pireuszi győzelmet, amit nyernek, hiszen áldozatiságukról meg lehetnek győződve, sajnálhatják magukat, de közben pont az igazi erőforrásoktól esnek el, ami hosszú távon segíthetné őket: a férfiak bizalmától, akik nem akarnak nősülni, elköteleződni (és ezért megint ők a rosszak, holott talán egy házasság a férfinak is kéne nyújtson valamit: a tiszteletet, az alkalmankénti őszinte felnézést rá és akár csodálatot is (nem a semmiért, persze) és az intimitás közegét. És nem a vég nélküli bűntudatos robot helyszínét.
A munkaadók a nőknek juttatott plusz törvények és diszkriminatív védelem miatt nem mernek nőket alkalmazni, így a védelemből kiszolgáltatottság lett. A megoldás a’la ember. Ecce homo! (Nem női! Emberi. A törvényeket férfiak hozták.)

Mert véletlenül se legyünk türelmesek, ne vizsgálódjunk, ne hordozzuk terheinket, apránként oldozgatva annak gordiuszi csomóit, ne kérjünk segítséget, ne működjünk együtt, ne kérjünk bocsánatot, ne lássuk be a másik igazát, észben tartva közben mi a mi nézőpontunkból mi a helyes, ne alakítsuk a közös jó érdekében szemléletünk, és Istennel véletlenül se álljunk szóba! Hisz jól ismerjük őt, ő a „nemszabadpistike” mostohaszülőnk. Ne álljunk meg, nézzünk körül, gondolkozzunk, és cselekedjünk bátran! Mert az első lépések hibái lesznek a további lépések helyreigazító tapasztalatai.
Nincs másik recept: nem bekebelezni kell a másikat (egyik nemnek sem) hanem hidakat építeni, néha elviselni, odafigyelni,

A megértés hídjaival egymásra találni nappal…

és közben magunkat is képviselni. Így van esély új, növekvő egyensúly megvalósítására, boldogabb nemzedék felnevelésére, és mélyebben megérteni, miért vagyunk férfiak és nők a Földön, és hogyan és miért jó ez nekünk, és főleg: miért jó – Együtt.
A természettörvényt nem a lázongás és az emberi elképzelések oldják fel, hanem az elfogadás, megértés, és a bizalommal való beteljesítés. Akkor fölé nőhetünk. „Ha jóllakatod a farkast, elalszik, és ha nem piszkálod, nem ébred fel többet.” „Menj, bűneid bocsánatot nyertek, de többet ne vétkezzél!” Akkor farkas ösztönök helyett végre angyalszárnyak repítenek, és ők oda visznek, ahol mindig is volt a helyünk: Haza, ahol ismernek és szeretnek. Lásd Jézust, aki kínhalált halt, és feltámadt. Magára vette a halál terhét, nem kényszerből, de engedelmességből. És aztán kamatosan mindent visszakapott. De ő sem az emberi eszét követte, hanem Mennyei Atyja akaratát („Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, de mindazonáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te.”) A bölcs szeretet először átjárja kíméletlenségünk csapdáit, majd ezután átrendezi. Nem türelmetlen fájdalommal és kínnal nekiesik nálánál nagyobb Sorserőknek, és keveri végül magát nagyobb bajba mint volt.

Gandhi ugyanezt az utat követte. Ő átformálta Indiát. Jézus a világot. Igaz, ő Isten fia, nagyobb a hatóköre.
Ugyan lassabb módszer egyesével meggyőzni és segíteni az embereket, őszinte közösségeket létrehozni férfiaknak és nőknek, és a tapasztalataikat csiszolásra továbbadni: de valójában nincs más út. Ezt hívjuk evolúciónak, Isten világunkat a Mennybe emelő évmilliárdos munkájának.

… és megtalálni egymást éjjel.

;-)

Zoli

Az ösztönzóna megélése (adjunk az Id -nek!)

8 hozzászólás

Kicsit tedd most félre az intellektuális részed! Nem, ne kapcsold ki, kell ő, hogy onnan hátulról szemlélje mit is élsz át, mi történik. A zene primitív, törzsi, talán párzási tánchoz hasonló, persze techno-sítva. A kép sem véletlen, kecsesen ívelt női cipő, fekete és sárga színben: egy fullánkos méh jusson eszünkbe kapásból. Szexualitás ás agresszió, ezek összetartozó, egyszersmind nagyjából szétválasztható erők bennünk.

Mit élhetsz át? A párzási ösztönt, még túlfokozottság nélkül, jobb, mint egy martini, vagy kettő, vagy akár egy dupla whiskey. Persze mint minden mértékkel jó. Ha begyúlt a tűz a kazánházban, és só szóródott az életedre, a zene megtette hatását, mehet tovább a verkli. Ha túl sokszor van szükség „sózásra” az viszont lehet komoly jelzés: eltértünk életünk, sorsunk főcsapásától, irányváltásba kellene kezdeni. És sokszor jobb egy rossz lépést megtenni, mint egyáltalán semmit se tenni. Csak aztán jöjjön egy bölcsebb második, majd egy még pontosabb harmadik lépés is!